(Deák-Sárosi László: Libás Matyi)
Amikor Deák-Sárosi László Libás Matyi című műve az Üveghegy Kiadónál 2013-ban megjelent, a kötetet hátoldalán tömören így mutattam be: „Deák-Sárosi László igencsak megcsavarta Fazekas Mihály Lúdas Matyiját. Lúdas Matyiból Libás Matyi lett, már ami a kiseposz címét illeti. Ami pedig Matyinak a személyét illeti, az öregasszony rossz fiából Döbrögi rossz fia. De a legnagyobb csavarást maga Matyi szenvedte el: a Lúdas Matyiban Matyi ütlegel, a Libás Matyiban Matyit ütlegelik, háromszor. Egyébként minden maradt a régiből, igaz, egy icipicit megváltoztatva. Megmaradt az Elöljáró beszéd és A szerző szava az olvasókhoz; de megmaradt a műnek mind a négy levonása is, csak kissé rövidebben és kissé megmásítva. Ahogyan Fazekas Mihály hexameterei aktuális mondanivalót hordoztak a maguk korában, ugyanígy aktuális üzenetet közvetítenek Deák-Sárosi László klasszikus hexameterei, mert „Tudjuk, mily szörnyű veszedelmes a hexameterlánc, / Nem kímél hamisat, lett légyen az úr s kutya pór lény.”
Mit jelent az, hogy Deák-Sárosi „kissé megmásítva” adja elő a levonásokat? Hát azt, hogy az első levonásban Matyit megteszi Döbrögi haszontalan fiának. Egy öreg zsellér megosztotta vele ételét: a büdös ürühúst. Matyi dühös lesz, és a zsellérekkel apjához vonul, és friss húst követel tőle. Mire Döbrögi puskát fog rájuk, de Matyiék elmenekülnek. Bérese, aki tudta, hogy Döbrögi nyúzza fiát is, ráveszi Matyit, hogy öltözzön álruhába, és menjen világgá. Elindul Matyi, és lát egy szép libacsordát; elhatározza, hogy eladja a libákat. Tulajdonosuknak, egy öreg néninek azt mondja, hogy zálogba veszi a libákat, és az értük kapott pénzzel elszámol neki. Döbrögben vásár van, ezért Matyi odahajtja őket. Döbrögi éppen szedte a dézsmát, és meglátva a szép libákat, olcsón megveszi a libacsordát Matyitól. Az így szerzett pénzt Matyi meg akarja duplázni, kártyázni megy, de ott minden pénzét elveszíti. Elindul hát búsan világgá, de útközben találkozik az öregasszonnyal, akitől a libákat zálogba kapta. Az anyóka megkérdezi, hogy gyarapodnak-e a libák? Matyi azt válaszolja, hogy szépen gyarapodnak. Mire egy bikafalvi férfi megjegyzi, hogy, „Úgy legyen ám!”, mert ha nem, háromszor verik le rajta a libák árát.
A második levonásban koldusként élnek a libagazdák, és retteg a nép Döbrögi megtöltött karabélyától. Matyi viszont eltűnt, nem tudni, hová ment: tán Taliánországban vagy a tengerentúl titkos nyelveket tanul, és köszörüli tudását. Döbrögben búzavetés helyett betűvetéssel foglalkozik mindenki, „mert nem fért el minden törvény már a rováson”, az egykori iskolaépületben birkákat nyírnak. Pár száz bölcs ember ezért vályogból épít új házat a „döbrögi és libafalvi gyerektudománynak”. Már a tetőig érnek, amikor „egy úrias ember” – ti. Matyi – érkezik az építkezéshez, és megkérdezi, miért ilyen kora reggel építkeznek. Mert „sutytyomban tesszük – mondják –, félünk Döbrögi úrtól, aki birkáinak adta az iskola házát.” Nem kell félnetek, építsünk még jobb házat e célra – mondja Matyi. Javaslata tetszik a népnek. A külhoni ember elkezdi gyűjteni a pénzt, egy teli zsákkal összegyűjt, elvonván a nép betevő falatját is. Az így összegyűlt pénzből „megmázoltatta a házat / Fölfestette az iskola új „i”-jére a pontot”. A megmaradt pénzből nagy lakomát csapnak. Mivel a pénz hamar elfogyott, Matyi felveti, hogy hívjanak „külhonból egy vállalkozó tudós főt, ki a megváltást idehozza.” Erre értetlenül összenéznek a népek, és rárohanva Matyira agyba-főbe verik. A nagy kavarodásban végül egymást is csépelni kezdik, mire Matyi „merről jött haza, annak irányát tartva eliszkolt”.
Megmenekült hát Matyi, és sebeit nyalogatva lepihent a határban egy forrás vize mellett a harmadik levonásban. Egyszer csak vándorszínészek érkeznek egy szekéren, és amikor elalszanak, Matyi gúnyát és élelmet lop tőlük. A színészek azonban meg akarják fogni a tolvajt, de Matyi Döbrögbe menekül, mert tudja, hogy apja gyűlöli a színészeket. Felölti az ellopott jelmezt, egy doktori felcserét. Döbrögbe érve az iskola helyén kórházat talál, itt ápolják azokat, akiket a második levonás végén eldöngettek. Meglátják Matyit, és mint doktort beinvitálják, de észreveszik, hogy beteg, ezért ágyba fektetik, és ápolják. Meg is gyógyul Matyi, és ráadják a doktori gúnyát, és kinevezik fődoktornak. A híressé vált kórház, ahova szegény ember nem kerülhetett be, Döbrögi közvigadójává lett, ahonnan éjjel taligákkal hordták el a pénzt. Ezt az ott játszó gyermekek vették észre. Szüleik népgyűlést hirdettek. Egy öreg előhozta a törvényeket „az ősi Ezüstbullával az élen”, és kijelentette: „élnünk kell az Ezüstbullának ősi jogával, bírót választunk, aki törvényt ül a bűnösök felett.” Ekkor meglátták Matyit, mint doktori felcsert, és kérték tőle a száz liba árát, majd eltángálták, de volt aki védte, ezért ismét összeverekedtek a népek. Mátyás pedig ismét „eltűzött a szokásos irányba”.
A negyedik levonásban az igazságszolgáltatás ismét átadta helyét a fosztogatásnak. Matyi pedig túljárt már árkon-bokron. Egy év múlva azonban ismét feltűnt a Döbrög felé vezető úton. Nem hordott már álruhát, úgy sétált haza, mint aki jól végezte a dolgát. Megkérdezte Matyi egy bérestől, hogy miért zajonganak a népek. Bíróválasztást akarnak – válaszolta a béres. Csodálkozott Matyi, mert Döbrögben régtől fogva Mátyás ősei voltak a bírák, és „irtották pallossal a bűnös kétkezi embert”. De nem lehetett számon kérni őket, mert helyettesről nem volt passzus a könyvben. Döbrögi elkiáltotta magát az erkélyen: „Bírót választunk ma, ki jelentkezik e tisztségre?” Senki sem jelentkezet, mire Matyi megszólalt: „Ha nincs jelölt, elvállalom én azt.” Mindenki elcsodálkozott, maga Döbrögi is. Matyi azonban kijelentette: ő sok tudományt hozott a külvilágból. Ha ő lesz a bíró, „eljön nyomban a jólét.” Döbrögi úr tiltakozott, mégis megválasztották Matyit, az úrt meg gúzsba kötözték. Döbrög népe gyakorolta ősi hatalmát. „Testvérek, hallgassuk a bírót, szóljon a néphez!” Matyi azonban nem volt jó szónok, nem tudott szólni a népnek. Erre
ilyen kérdéseket tettek fel neki, hogy megszünteti-e a zsarnoki rendszert, felszabadítja-e a jobbágyokat. Matyi kedvezni akart a népnek, ezért mindenre azt válaszolta, hogy úgy lesz. Végül megkérdezték tőle, hogy az „elsíbolt pénzek gazdáit hova küldi? Nem menekíti bőrét senki hamis fia, úgy-e?” Ez azonban már nem tetszett Mátyásnak, és tiltakozott a vének törvénye ellen. De hiába, a felbolydult nép megkötözte Matyit is. És a törvény kiszabta büntetést el akarták végezni rajtuk, de Böske, akinek Matyi régóta tetszett, elvágta kötelékeiket, Döbrögiét is, Matyiét is, és „Hogy, hogy nem, tovatűntek egérútjukra találván.”
Deák-Sárosi László Libás Matyi utószavában bizonyos segítséget nyújt az olvasónak a szóban forgó mű értelmezéséhez. Ezt írja ugyanis utószavában: „Az ebben a kiadványban olvasható Libás Matyi félreérthetetlenül utal a Fazekas Mihály elbeszélő költeményére. A mottóját is tőle kölcsönzi, aminek révén a népharagot emeli ki: »A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal / Adta jelét olykor boszszújának… « Ebben a történetben azonban a nép lesz a főhős, és nem Matyi, aki megmarad bizonyos értelemben mihasznának. Matyi ettől még központi figura. Ő lesz a bukott hős, aki bár alapvetően jó szándékú, de rossz megoldások irányába tapogatódzik (kockázatos nyerészkedés, alakoskodás stb.), és fokozatosan csúszik le, kerül egyre nagyobb meghasonlottság állapotába” (28).
Deák-Sárosi László fontos szerepet szán a mű értelmezésében a székely szokásjognak. „Egyetlen lényeges vonást azonban részleteznünk kell, ami nem ismert széleskörűen. Azért fontos felidézni ennek a könyvnek az utószavában, mert a Libás Matyi, és részben már elődje is egy következetes néphatalomra és igazságszolgáltatásra épülő társadalmi viszonyrendszerre utal, amelyet „Döbrögiék” uralkodása idején, a szabályok kijátszása révén több emberöltő idejére felfüggesztenek, és a mű végén elkezdődik annak visszaállítása.
Ez az elbeszélő költemény tulajdonképpen továbbgondolja Fazekas művét, részben nyílt, részben rejtett utalásait. A „nagy Törvénykönyv” itt is megjelenik (Ezüstbulla), és idézi néhány fontos eleme révén a Werbőczy Hármaskönyvében is elismert és kodifikált székely szokásjogot” (29). „Ez a jogi kódex tudomásul veszi, hogy van egy olyan népcsoport, amelyik a magyarokhoz tartozik, de saját, ősi társadalmi-jogi rendszer szerint él: »III. rész 4. CZIM:« Az erdélyi scithákról, akiket székelyeknek hívunk. … a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjártasabbak: az örökségekben és a tisztségekben egymás közt (a régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak.” (30).
„Annak ellenére, hogy a székelyek nemzetségi alapon szerveződtek, életüket minden téren nagyfokú demokratizmus jellemezte. Közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszerüket megszervezték egészen a falvak tízeseitől a faluszékén keresztül a járásokig, a székekig és azok irányítójáig, az ispánig. Mindenféle tisztségükre, mint kisbíró, falubíró, bíró, esküdt stb. egy évre választottak valakit maguk közül. Senki nem volt újraválasztható az adott tisztségre, de még a családtagja és közeli rokona sem 12 éven belül” (34).
A törvények kemények voltak, és betartásukat a legszigorúbban azok őrein kérték számon. Ha valamely tisztség betöltőjéről kiderült, hogy hamisan bíráskodott, vagy tanúskodott, megnyúzták, és bőrét szalmával kitömve közszemlére kitették” (34).
Deák-Sárosi László a következő bekezdéssel zárja utószavát: „Ennyit röviden arról a történelmi-jogi háttérismeretről, ami szükségeltetik Lúdas Matyi és Libás Matyi történetének alaposabb megértéséhez. A többiről az elbeszélő költeménynek önmagáért kell beszélnie. Ha az olvasó ebben a kortárs regében talál az újkorra, a közelmúltra és a jelenre vonatkoztatható utalásokat, az bizonyára nem a véletlen műve, hanem az úrhatnámság, a nyerészkedés és az alakoskodás örök, de nem minden korban azonos mértékben burjánzó tévelygések” (34).
Hogy igaza lehet Deák-Sárosi Lászlónak, amikor azt hangsúlyozza, hogy a Lúdas Matyi és a Libás Matyi hátterében „egy következetes néphatalomra és igazságszolgáltatásra épülő viszonyrendszer” húzódik meg, azt az ókortudomány kutatóinak hasonló eredményeivel megtámogathatjuk. Hermann Usener Iatlische Volksjustiz (Ősitáliai igazságszolgáltatás) című cikkében többek között megállapítja, hogy flagitare (nyilvánosan kihirdet, törvény elé idéz), flagitium (szégyen, gyalázat) szavak az ősrómai igazságszolgáltatás terminus technicusai voltak. A népi igazságszolgáltatás az írásos törvények hiányosságait pótolták. Minden időben előfordult, hogy bizonyos erkölcsi szabályokat megsértettek, de nem léteztek olyan törvények, amelyek a szabálysértőket megbüntették volna. Ilyen esetekben a nép igazságérzete szolgáltatott ítéletet. Usener tisztázza a flagitium főnév és a flagitare ige eredeti jelentését. A „szégyen, gyalázat” és a „nyilvánosan kihirdet, törvény elé idéz” jelentések ugyanis későbbi fejlődés eredményei. A flagitium és a flagitare eredeti jelentése olyan cselekményre utal, melyben a kikorbácsolás játszotta a főszerepet. A régi latin közösségben, ha valaki becstelen tettet követett el, kikorbácsolták a városból. Amikor az erkölcsök szelídülésével a tettlegesség elmaradt, a szó jelentése metaforikussá vált: szavakkal történő ostorozást jelentette. E metaforikus jelentés kifejezésére jött létre az occentare (kiénekel, valakiről gúnydalt énekel) ige, a flagitare szinonimájaként.
Plautus komédiáiban több példát is találunk erre a népi ítélkezésre. Epidicus című darabjában Fidicina flagitiummal fenyegeti meg Periphanest, aki azt mondja, hogy inkább meghal, minthogy ilyen gyalázatot elszenvedjen (515–520). Tehát a becsületes polgárok igencsak féltek ettől a nyilvános megszégyenítéstől, mert ez becsületük elvesztését okozhatta. De nem mindenki félt tőle. Pseudolus című vígjátékában Calidorus, a szerelmes ifjú és rabszolgája, Pseudolus flagitiummal büntetik meg Balliót, a gonosz kerítőt. Ez a flagitatio ezért is jelentős, mert e népi ítélkezés formai jegyeit és felépítését is bemutatja. Calidorus felszólítja Psudolust, hogy álljon a bűnös Ballio egyik oldalára, és kezdje hangosan kiénekelni bűneit: Pseudolus így kezdi: Most pedig elhíresztelem szavaimmal sok-sok bűnödet. Majd jön az első vád: Szemérmetlen! Callidorus, aki a bűnös másik oldalán áll így folytatja: Bűnöző! Ezután egymást váltva, a következőt énekelik hangosan Ballióról: hullarabló, akasztófára való, hitszegő, apagyilkos, szentségtörő, hamisan esküvő, törvényszegő, az ifjúság megrontója, tolvaj, rabszolga szökevény, népámító, álnok, tisztátalan, lánykereskedő, fertő, megverted apádat és anyádat (357–367).
Tehát Itáliában az őskorban a flagitium főnév eredeti jelentése „korbácsolás, megkorbácsolás”, a flagitare igéé pedig „korbácsol, megkorbácsol” volt. Ezt egyrészt a római irodalom, vagyis Plautus komédiáinak erre utaló adataival lehet bizonyítani, másrészt a szigorú római hadserege azon gyakorlatával, mely szerint azt a katonát, aki gyávaságból elhagyta őrhelyét, megbotozták (ennek neve flagitium more militari (Usener, 13. o.). Ez annyit tesz, hogy a bűnös katonát két sorban fölállított bajtársai halálra botozták. Ha valaki túlélte ezt a botozást, földönfutóvá vált. Egyébként ez a kegyetlen büntetés az orosz hadseregben tovább élt: erről szól Tolsztoj Poszle bálá (Bál után) című elbeszélése.
Deák-Sárosi László Libás Matyijának ezt a mottót adta: „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal / Adta jelét olykor bosszújának…” (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi). Ezt a mottót Deák-Sárosi Fazekas „A szerző az olvasókhoz” című előszavából „kölcsönzi, aminek révén a népharagot emeli ki”, mert a Libás Matyinak a nép a főhőse. De mire céloz Fazekas Mihály a kanóc szóval, ami ez esetben átvitt értelemben tüzet jelent? Phaedrus 1. könyvének 28. meséjére, amelynek tanulságát Lúdas Matyijának mottójául választotta:
Quamvis sublimes debent humiles metuere,
Vindicta docili quia patet solertiae.
PHAEDRUS
Szegénytől félj, akármilyen nagy úr vagy is,
Furfangja mindig módot lelhet bosszúra.
(Terényi István fordítása)
Ez a két sor Phaedrus 28. meséjének a tanulsága. Phaedrus meséi ugyanis mindig két részből állnak: egy történetből és egy tanulságból. A tanulság a mese történetéből van levonja, és vagy a mese elején áll, vagy a végén. Jelen esetben a mese elején, Phaedrus 28. meséje ugyanis így hangzik:
Szegénytől félj, akármilyen nagy úr vagy is,
Furfangja mindig módot lelhet bosszúra.
Fészkébe rókakölyköket hurcolt a sas,
Hogy hússal lássa el a sasfiókokat.
Utána ment a rémülten síró anya,
S rimánkodott, hogy adja vissza kölykeit.
Biztos helyéről az csak nézte gúnyosan.
A róka erre égő fáklyát kapva fel
Egy oltárról, körülfutkosta azt a fát,
Hogy felgyújtván, a sasok is ott vesszenek.
Most már a sasfiókok anyja félt nagyon,
S inkább kiadta mind a rókakölyköket.
(Terényi István fordítása)
Két szempontból is elősegíti ez a Phaedrus-mese Lúdas Matyi és Libás Matyi jobb megértését. Részint megmagyarázza, honnan vette Fazekas Mihály A szerző az olvasókhoz című előszavának ezen kitételét: „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal /Adta jelét olykor bosszújának,” amelyben a tűz, a gyújtogatás úgy szerepel, mint az elnyomott nép bosszúja. Nyilvánvalóan ebből a meséből, amelyből műve mottóját is vette. Ebben a mesében ugyanis – mint láttuk – azzal fenyegeti meg rókamama a sast, hogy felgyújtja a fát és vele együtt a sas fészkét is fiókáival együtt, ha nem adja vissza a rókakölyköket. A népi igazságszolgáltatás formái között, amelyeket Usener Plautus komédiáiból összegyűjtött, a tűz, a gyújtogatás is megtalálható: Perzsák 569: at enim illi noctu occentabunt, exurent fores; Pseudolus 1145: malim isti modi mi amicos forno occensos quam foro. Részint ezzel a mesével indokolhatjuk meg azt a tényt is, hogy miért javul meg a darab végén Döbrögi a Lúdas Matyiban: azért, mert Phaedrus meséjében a végén a sas is visszaadja a rókakölyköket. A korábbi kutatók nem tudták eldönteni, hogy a görög–római állatmese hatott-e Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, mert nem vették figyelembe a Lúdas Matyi mottóját.
Összegezve a fentebb mondottakat, azt hiszem, megállapíthatom, hogy Deák-Sárosi László Libás Matyi, Egy igazi magyar rege négy levonásban című könyvének jelentősége többek között abban is rejlik, hogy ismét ráirányította a figyelmet Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, amelyről Julow Viktor, a nagy Fazekas-kutató 1976-ban ezt írta: „Fazekas Lúdas Matyija több mint ötven kiadásával a legnagyobb könyvsikerek egyike.”
(Agria, 2021/1.)
