Fazekas István: A pillanat érkezése

Fazekas István: A pillanat érkezése (monodráma)

Borítóterv: Balogh Ágnes Emese
Oldalszám: 24
Kiadás éve: 2018
ISBN 9786155359613
Kedvezményes ár: 1200 helyett 900 Ft.


Pozsonyban, a képviselőház oszlopcsarnokában 1825. november 3-án gróf Széchenyi István egy zárt ajtó előtt áll. Ez az ajtó választja el a cselekvéstől. S ily módon ez az ajtó – mint valami titokzatos erő – akár elválaszthatja a nemzetet is a fejlődéstől. A történelem tényeit ismerjük: Széchenyi adománya alapozta meg a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttét. Fazekas István monodrámája a legnagyobb magyar dilemmáját tárja elénk a történelmi pillanat érkezéséig.

Szabó Lona Valéria: Bohém Pipi és a Tollasok

Szabó Lona Valéria: Bohém Pipi és a Tollasok (mesék)

A borítón Bogó Krisztina grafikája látható.
Oldalszám: 54
Kiadás éve: 2018
ISBN 9786155359583
Kedvezményes ár: 2600 helyett 1950 Ft.


A történet-füzér egy védettséget élvező kert Madárparadicsomában játszódik. A rózsabokor árnyékában meghúzódó Bohém Pipit, a cseh cserépmadarat a Tollasok beavatják bizalmukba, így rajtuk keresztül megismerhetjük a madárközösség mindennapjait, félelmeiket és örömeiket, életük jelentős eseményeit. Bár a mesében szereplő madarak a fantázia teremtményei, a tölgyes valóságos, és a madarak alapvető tulajdonságaiban felfedezhetjük egy-egy madárfaj jellegzetességeit. Sőt némi humoros színezettel olykor még magunkra is ráismerhetünk.

István Fazekas: La notte di Pilato

István Fazekas: La notte di Pilato (dráma, olasz nyelven)

Borítóterv: Balogh Ágnes Emese
Fordította: Falussy Lilla
Oldalszám: 26
Kiadás éve: 2018
ISBN 9786155359590
Kedvezményes ár: 1400 helyett 1050 Ft.


Fazekas István Pilátus éjszakája című egyfelvonásos drámájának olasz fordítását Falussy Lilla készítette el, a több színpadot is megjárt darab római bemutatója alkalmából.

Lisztóczky László: Bozók Ferenc: Nagyvilági esszék

Bozók Ferenc izzó tehetséggel megáldott, a konvenciókkal, a látszatokkal, az előítéletekkel bátran szembeszegülő, az igazat és a szépet a kiválasztottak hitével és nyugtalanságával kereső ember. Szemlélteti ezt eddigi pályafutása is, mely meglepő, rejtélyes fordulatoktól sem mentes.
Gyöngyösön született 1973. október 8-án. Bölcsőjét a Mátra déli lankáitól átölelt faluban, Domoszlón ringatták. Ott végezte az általános iskolát is, a gimnáziumot pedig szülővárosában. Érettségi után egy éven át az egri Hittudományi Főiskola hallgatója volt, majd átiratkozott az Eszterházy Károly Főiskolára, ott szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát 2000-ben. Négy esztendőn át a palóc hagyományairól, Jessze oltáráról, Nekcsei Dömötörről és Patai Józsefről elhíresült Gyöngyöspatán tanított. Ekkor támadt föl szívében újra és immár visszavonhatatlanul a vágy, hogy Isten legengedelmesebb és leghűségesebb szolgái közé szegődik: piarista szerzetesnek jelentkezett. A pályamódosítás révén nem vált hűtlenné eredeti hivatásához sem, irodalmi ambícióihoz pedig termékeny közegre talált abban a szerzetesi közösségben, amely többek között Sík Sándorral és Jelenits Istvánnal ajándékozta meg az újabb magyar irodalmat. Ma a mosonmagyaróvári piarista gimnázium tanára.
Sorsválasztását a krisztusi tanok titokzatos és fölemelő paradoxonjai vezérelték: akkor találod meg önmagad, ha elveszíted, a fölmagasztalás az alázat jutalma, az utolsó helyről törhetsz az élre, boldogságodat szenvedéssel válthatod meg. Nem a „fecsegő felszín”, hanem a „hallgató mély” vonzotta, az anyag helyett a szellem, a test helyett a lélek, a véges helyett a végtelen parancsát követte. Mint Hemingway öreg halásza, csónakját ő is az ellenkező irányba fordította, mint a többiek, mert úgy érezte, csak így találkozhat élete nagy, felkészültségét, tehetségét és erejét minden alku és kompromisszum nélkül próbára tevő lehetőségével. Egy jámbor henyélő balladája című versében Villon álarcát ölti magára, s nem csekély iróniával nyugalmáért, léhaságáért kér bocsánatot az éjszakák kéj- és a nappalok pénzsóváraitól: távol állnak tőle a modern társadalom minden rendű és rangú perc-emberkéi, egyikükhöz sem kíván hasonlítani.
Nemcsak versei, hanem esszéi is eredeti látásmódról és magas fokú szellemi nyitottságról tanúskodnak. Ezt a két műfajt a Tükörkrisztus című – most bemutatandó kötetében is föllapozható –, fölényes tárgyismeretről tanúskodó tanulmányában egymásba fűzi: az ősi eredetű toposz, a tükör jelentésárnyalatait a saját költeményeivel is illusztrálja. Záró mondataiban megnevezi azt a varázslatos tükröt, mely makulátlan szépségében ragyogtatja föl az ő arcát is és mindenkiét, aki rászegezi sóvárgó tekintetét: „A keresztény szimbolikában a tükörbéli arcnak, melybe szívesen szeretnénk belenézni, hasonlítania kell egy Krisztus ikonra. Kempis Tamás szerint a keresztényeknek nem csupán követniük kell Krisztust, hanem utánozniuk is. Az Imitatio Christi nem azt jelenti, hogy Krisztus követése, hanem azt, hogy Krisztus utánzása. Így lesz a tükör: Krisztus. Tükörkrisztus.”
Új – immár tizenkettedik – kötetét Nagyvilági esszék (Esszék, tanulmányok a világirodalomból) címen tette közzé a százhalombattai Üveghegy Kiadó az idei Ünnepi Könyvhét alkalmából. A cím arra (is) utal, hogy az írások többsége a Nagyvilág hasábjain látott napvilágot. A tanulmánygyűjteményt szép és megindító gesztussal a főszerkesztő, Fázsy Anikó emlékének ajánlotta, akinek a halálakor, 2016-ban megszűnt és máig betöltetlen űrt hagyott maga után a legjelentősebb hazai világirodalmi folyóirat.
Elsősorban a keresztény gyökerű és eszmeiségű irodalom kérdései foglalkoztatják, annak fogalmát próbálja újraértelmezni, érvényességi körét kitágítani, megszabadítani az erkölcsi szempont egyoldalú és túlzó alkalmazásától. A kötet előszavában azt vallja, hogy szerzetes mivoltának szakrális, spirituális inspirációi mellett magyartanári tájékozottsága is megszabja választásait és ítéleteit, tudja, hogy az irodalmi alkotások elemzésében az esztétikai szempont az elsődleges és a mérvadó. Adynál, a legszebb magyar istenes versek alkotójánál olvastam, hogy őt nem a tételes vallásosság „tejszagú misztériumai” nyűgözik. Ezt Bozók Ferenc is elmondhatja magáról (bár az idézett jelzős szerkezetet természetesen ő hivatásánál fogva és meggyőződése szerint sem vállalhatja).
Különös érdeklődés és rokonszenv fűzi a modern francia irodalom szakrális vonulatához, melynek elődei közé sorolja Baudelaire-t, Verlaine-t és Rimbaud-t, akik tévelygéseikben is a megtérés, a bűnbánat szószólói. Ebben az összeállításban Baudelaire-ről két, Verlaine-ről és Rimbaud-ról egy-egy tanulmány olvasható. Nemcsak az idézett triász modern, nagyvárosi nyugtalansága, abszurditásélménye és tragikus sorsa ragadta meg, hanem Francis Jammes népies vallásossága, könnyes egyszerűsége, megragadottsága és naiv bája is, akinek a költői attitűdjéhez Dsida Jenő áll a legközelebb a magyar lírában. A vonzások és választások igen széles skáláján mozog otthonosan.
Azokra a régi korokra hivatkozik, amelyek még nem szakították el egymástól a szakrális és a profán irodalmat és művészetet. Legfőbb ideája ennek a hajdanvolt egységnek az újjáteremtése. A „katolikus irodalom” definiálását is a XX. századi (v)álságjelenségek sorába iktatja.
Pörbe száll a részvétlenséggel és a szürkeséggel, a rokon lelkekhez, a misztikus hajlamúakhoz, az „ingmelles” társadalomból kitaszítottakhoz, a szabálytalan és sebzett életűekhez, a szenvedőkhöz, a nagy magányosokhoz vonzódik igazán. A világirodalom kiválóságai közül például az Isten nélküli lét reménytelenségével viaskodó orosz Dosztojevszkijről és „a Sátán árnyékában” didergő francia Bernanosról értekezik. Szerinte „a vallási közönyből, langyosságból vagy akár a megmerevedett tradicionális vallásosságból” hosszabb az út „az igazi, tiszta vallásosságba”, mint például az istenhit negatív formájából, a sátánosságból: „a nagy szentek és a nagy bűnösök gyakran közelebb állnak egymáshoz, mint a langyos, középszerű, »se nem jó, se nem rossz lelkek«”. A nyárspolgárok látszat-kereszténységét veszélyesebbnek ítéli, mint a nyíltan vállalt ateizmust.
Élet- és irodalomszemléletét soha nem lankadó, kamaszos ámulat hatja át. Vállalja a személyesség kockázatát, sivár és racionális világunkban is ki meri nyilvánítani érzelmeit. Szenvedélyesen kutatja a magyar és a világirodalom kallódó értékeit. A kezemben tartott kötet egyik írásában például azt fejtegeti, hogy az Üvöltő szelek című regény világsikere túlharsogta a költő Emily Brontë érdemeit és értékeit. A tizennyolc tanulmányt a Robert Burns „italos” verseiről és A Columbo-hatásról szóló értékezés foglalja keretbe. Mindkettő – pláne egy szerzetes tollából – tabut dönt és igazi szenzációval szolgál. A Columbo-hatás a filmsorozat népszerű detektívének és a Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij-regény vizsgálóbírójának, Porfirij Petrovicsnak a vallatási módszere között mutat ki párhuzamot.
Külön figyelmet érdemelnek a leleményes, szellemes – a szerző világirodalmi tájékozottságát és találékonyságát egyaránt szemléltető – címválasztások. .A Jeszenyin istene és a Georg Trakl, a halál kisöccse lényegre törő egyszerűségével és tömörségével eleve érdeklődést kelt. Egy-egy kerek évfordulóhoz kötődő alkalmi írásainak is remek, frappáns, olvasásra ösztönző címet adott. Aki a nőből vámpírt csinált főcímmel emlékezett meg a száz éve elhunyt August Strindbergről, Emberszív, kutyaszív főcímmel Jack Londonról halála centenáriumán, Szimbolista palántázás, akmeista virágbontás főcímmel a félszáz éve elköltözött Anna Ahmatováról.
A szerző legnagyobb, széles érdeklődésre és rokonszenvre számot tartó vállalkozása a Kutyák a világlírában című esszé, melynek a példaanyaga bizonyára még gazdagodni fog, főképp a magyar irodalomból – és esetleg más műfajokból is – kiszemelt alkotásokkal. A témakör önálló kötetet érdemelne. Antológiát, bevezető tanulmánnyal. Közönségsikere garantált,
Aki a tanulmánygyűjteményt végiglapozza, olykor talán – mint annak idején Kazinczy Ferenc Báróczi Sándor egyik művének az olvasása közben – föl-fölsikolt a rádöbbenés, a felismerés mámorától, a szépség és a tökéletesség varázsától. Néha tán vitatkozik is a szerzővel. Unatkozni azonban egy pillanatig sem fog.
Folytathatnám a fejtegetést, de attól félek, hogy akkor méltatlanná válnék Bozók Ferenc biblikus mélységű intelméhez: „Talán újra meg kellene tanulnunk hallgatni, hogy méltók lehessünk a megszólalásra”.

(Agria, 2018/3.)

Gergely Tamás: A tűzrakó meséje

(Véghelyi Balázs: Üzenet érkezett)

Áll a költő Balogh Ágnes Emese borítóján és olvas. A stégen, amelyik a Balatonhoz vezet. De lehetne akár a Duna is. Vers meg a Duna – óhatatlanul József Attila verse jut eszünkbe, az, amelyikben „zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” A borító fotóján nem látszik, hogy zavaros-e a víz, de mert többek közt fiatalos lendületet és humort ígér beköszöntőjében a szerkesztő (Kaiser László), kíváncsian várjuk a könyv kézbevételekor, hogy mennyire „zavaros” az (a társadalom, az átélt időszak) Véghelyi Balázs válogatott és új verseiben.
Nem kell sokáig lapoznunk, Radnóti Miklós Nem tudhatom… című költeményére utalva írja keserűen: „s térképnek se láthatjuk ezt a tájat, / könnyünk és mosolyunk arcunkra szárad”, s lennebb még kétségbe ejtőbben vesztett a remény: „ha elvész már lassan minden kötelék, / lábunk alól talaj, belőlünk az ég…” Kilátástalanság dolgában talán még szomorúbb a Bartók Béla emlékére írt Profán kantáta című poémája, melyben kisemmizve konstatálja a szarvassá változott fiú: „puszta földön állok immár, / testvéreimet megölték, / az erdőt is kiirtották”, és kéri apját, fogadja vissza, ellenkezőleg tehát, mint a Bartók Béla által felhasznált balladában.
Már a tavaly megjelent Zene nélkül című monográfiájában feltűnt, és korábban megjelent tanulmányaiból is tudjuk, hogy Véghelyinek a kisujjában a magyar irodalom. Magyar költők, a magyar versek – megnevezve vagy csak áthallásokban – egész tára jelen van, még úgy is, hogy verssorokból kollázst épít: Áprily Lajos, Utassy József, Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Petőfi Sándor, Arany János, Berzsenyi Dániel és József Attila alkotásaiból (Kollázs, évszakokra). József Attilától a Tél című verset idézi fel („Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek.”). Saját megfogalmazásában ez így hangzik: „Téli éjszakán / valami nagy-nagy tüzet / másnak is remélj.”
A vers különben éltető erő a költő mindennapjaiban és alkotásaiban, a „vers”, a „könyv”, „költemény”, „rím” gyakran előforduló elem a szövegekben, nem véletlenül és teljesen tudatosan – ezt írja az előszóban: „Amióta az eszemet tudom, versek és könyvek között élek.” Ugyanilyen alapszava a „mese”. Nemcsak a kötet végére helyezett, tehát súlypontos Mese a világlátott vízilóról okán, és több, gyerekeknek és gyerek-lelküket nem feledő felnőtteknek írt versek kötetbe emelése miatt. A mese, mesés fordulat visszavágyódás a gyerekkor biztonságosként megélt világába. Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy Véghelyi gyakran lép fel gyerekközönség előtt, hogy énekel nekik – Útravaló énekek (dalok versekre, gyerekhangra), címmel lemeze jelent meg 2010-ben, a Hungarovox Kiadónál. Sőt, mesét is írtak róla (Balogh Ágnes Emese: Balázsmesék).
Az Üzenet érkezett legszebb, legsikerültebbb, legőszintébb és legmeghittebb darabjai a szerelmes versek (Mint a kóbor kutya; Változás; Amikor; Hóvirág-mezőben). A legoldottabb hangra lejtenek, gyakran olyanok, mintha József Attila Weöres Sándorral keresztezte volna a témát. A szerelem örök – üzenet érkezett, egy még mindig fiatal költő a feladó.

(Százhalombattai Hírtükör, 2018. szeptember 27.)

Juhász Kristóf: Nemes példázat a hit erejéről

(Fazekas István: A kovácsműhely)

Ritkán hall az ember manapság hangjátékot, ha pedig mégis, első érzése az öröm, hogy egyáltalán életben van még ez az egykor fekete lemezeken virágzó műfaj. Számomra egyformán etalon Karinthy Frigyes: Tanítom a kisfiamat lemeze Latinovits Zoltán, Agárdi Gábor, Bodrogi Gyula, Mensáros László és még sok halhatatlanunk előadásában, a legendás Gogol: Egy őrült naplója monodrámája Darvas Ivánnal vagy épp az Alice Csodaországban (Varga Géza rendezése), illetve a Lúdas Matyi (Schwajda György rendezte) hangjátéka. Most Fazekas István A kovácsműhely című művének füzetkéjét tartom a kezemben s a mellékelt CD-t, rajta a Dörner György rendezte hangjátékkal.
A hangjáték nem egy bonyolult műfaj, de aki nem ismeri a csínját-bínját, a trükkjeit, hamar elvérzik benne. Amit a hallgató először vár: hangulat, atmoszféra. Itt ugyanúgy kell „viselkedniük” a hangoknak, mint mozgóképen a képeknek. Nyári idillhez tücsökciripelés dukál, ha pedig a hősök eltévednek az erdőben, vészjósló szélfúvás és kísérteties lombsusogás. Jó, egy Darvas Iván vagy egy Latinovits Zoltán hangja úgy is el tud adni bármit, ha csak fütyörészik, szuszog, motyog vagy dörmög a művész úr, de egyszerű, földi halandóknak bizony tele kell pakolniuk mindenféle atmoszféra­effektekkel művüket, hogy működjön a dolog.
A kovácsműhely tökéletesen teljesíti a nemes elődök által kikövezett műfaj elvárásait. A 16. században játszódó, Dévai Bíró Mátyás életének néhány epizódját történeti dokumentumok, legendák és az írói fantázia egészséges vegyítésével elénk táró történetbe tökéletesen bele tudunk kerülni. Csattog a kovácsműhelyben az üllő és a kalapács, a piacon zsezseg a nép, a dialógok kellőképpen levegősek, illően gazdagon öblögetettek és teregetettek (ez azért fontos, hogy a magamfajta, vezetés közben is kultúrafogyasztó, elvetemült alak is fölfogja a hangjáték minden mondatát, miközben minden szabályt rigorózusan betartva satufékez az alsó rakparton), a monológok pedig kellően átszellemültek és figyelemfelkeltők. Dévai Bíró Mátyás a magyar reformáció hőse, ő terjesztette először magyar nyelven a lutheri tanokat, igehirdetése miatt eretneknek kiáltották ki, hitéért elszenvedett üldöztetést és börtönt.
Az Újszínház művészei becsületesen dolgoznak, a történet didaktikussága érezhetően nem gát, hanem büszkén és szabadon bejárható hittörténeti térség számukra, ahol bőven élhetnek orgánumuk, habitusuk s játékkedvük isten adta eszközeivel. A teoló­giai prézsmitákat minden hallgató elemezheti kedve szerint, a vacsora vagy épp csak egy jó bor mellett elköltendő teológiai disputákba még nem halt bele senki, ellenben állítólag jót tesz az egészségnek.
A történet példázata pedig szép, nemes, emlékezetes; még a kor nyelvét is próbálja jól használni a gyakorlott és elhivatott szerző, Fazekas István, akinek tiszta szándékához nem fér kétség, habár az ő-zés használatában érzek olykor némi bizonytalanságot, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Alapvetően egy jó orgánumokkal, jó effektekkel és jó atmoszférával fölvértezett hangjátékot évezhetünk, függetlenül attól, hogy katolikusok, reformátusok vagy épp unitáriusok vagyunk. Magam katolikusként úgy vagyok vele: teljesen mindegy, milyen álláspont felől dicséri valaki az Urat, csak dicsérje. Az istentelenek vannak elegen, mi már ne vesszünk össze teo­lógiai apróságokon.
A hangjátékot egyébként istentelen embereknek is ajánlom, hiszen izgalmas a sztori, van benne bőven fordulat, meglepetés és kultúrtörténeti, szűkebben fogva egyház- és hittörténeti újdonság.

(Magyar Idők, 2018. augusztus 10.)

Pilátus éjszkája – olaszul

Az Üveghegy Kiadó 2017 őszén jelentette meg Fazekas István Pilátus éjszakája című egyfelvonásos drámáját. A darab olasz fordítását 2018-ban vehetik kezükbe az olvasók. A mű Harkány, Mohács és Budapest után szeptember 20-án az olasz fővárosban is színre kerül. A Római Magyar Akadémián is Gregor Bernadett és Jánosi Dávid szereplésével, Falussy Lilla rendezésében ismerheti meg a darabot a helyi közönség.

Czifrik Katalin: Városi baromfiudvar

Nyelvi és szerkezeti tisztaság, eredeti gondolatok és látásmód, megbocsátó és elfogadó irónia jellemzi Solti Gyöngyi Városi baromfiudvar című novelláskötetét. A városunkban dolgozó matematikatanár történeteit a százhalombattai Üveghegy Kiadó adta ki az Ünnepi Könyvhétre.
A Városi baromfiudvar egy kisváros tipikus mindennapjainak tipikus szereplőit mutatja be fényképszerűen vagy talán életkép, sőt filmszerűen – közelről, szeretettel mégis játékos távolságot tartva. Ha mindig más szereposztásban és tökéletesen eltérő látószögből is, de ugyanazok a szereplők tűnnek fel a különféle elbeszélésekben. Az önmagára és munkájára rendkívül büszke Ilonka nénit például a gyerekek szórakoztató bolondnak, míg a portás habókos, könyörületből megtartott öregasszonynak látja. “Nem fekete-fehér a világ – mondja erről a szerző. Ami az egyik oldalról ilyen, az a másikról máshogy néz ki. Ha valakiről kialakítasz egy véleményt, gyökeresen megváltozhat, ha egy másik szituációban látod. Az emberek nagyon másként élhetik meg a saját életüket, mint ahogyan az kívülről látszik.”
Egyetlen “szereplő” van, amelyik szinte egyik novellából sem hiányzik: a városi közparkban lakó kakas. “Dunaújvárosban 2002 környékén évekig élt egy kakas az egyik parkban. Innen az ötlet, már akkor megfogott ez a dolog. Ez a kakas fogja össze a novellákat, egyetlen valós szereplőként, talán kívülálló szemlélőként, értékelőként, az olvasóra bízom. Minden más a fantázia szüleménye.”
Solti Gyöngyi már az óvodában írt. Az általános iskolában megnyert egy pályázatot, de amikor visszakerült hozzá a verseket tartalmazó kockás füzet, kiderült, hogy a tanárnő, aki beküldte, átírt benne néhány szót. “Akkor még nem tudtam, hogy ez a legnagyobbakkal is megtörténik, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem jó, amit írtam, nem is én nyertem a pályázatot.” Akkortól utált minden mondatot, amit leírt. “Érettségi előtt Apu írta meg a beadandó fogalmazást, mert nem bírta nézni, hogy hisztizek fölötte.”
Mivel a matek is jól ment, matematika-fizika szakos tanár lett. Mindig sokat olvasott, talán innen a kiemelkedő nyelvérzék, a pontos fogalmazás, amely azonban a matematikai gondolkodáshoz is közel áll. Újból írni 39 évesen kezdett. “Rájöttem, hogy egyfolytában történeteket fogalmazgatok. Kipróbáltam, hogy leírom, és nem utáltam.”
Szemináriumokon vett részt a József Attila Kör íróiskolájában és felolvasásokon, a dunaújvárosi Tér című lapban, a Kalligramban, a Pannon Tükörben, valamint internetes felületeken mutatta be novelláit.
Négy éve dolgozik Százhalombattán, három éve költözött Dunaújvárosból Érdre. “Nagyon örülök, hogy idevetett a sors. Szeretem a sulit, kezdem megismerni a várost, örülök az úszócsapatnak, ahová befogadtak, és akikkel versenyekre is járunk.” Csatlakozott az érdi Irka irodalmi körhöz, a közelmúltban az ő antológiájukban, illetve egy pályázat eredményeként a Magyar Radír 2016 antológiában jelent meg.
“A Városi baromfiudvar írásai az elmúlt tíz évben készültek, kiadásuk egy szakasz lezárását jelenti számomra. Léphetek tovább.” Nagyon hálás kolléganőjének, F. Takács Ritának, aki a novellákat illusztrálta és a borítóképet alkotta. “Szerintem szenzációs, ahogy elkapta a hangulatot és csodás világot rajzolt a kötethez.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2018. június 21.)

Bertha Zoltán: A hűség csillagösvényein

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

A helytállás erkölcsi parancsával töltekező igazi szülőföldi hűség apostoli lelkületű szolgálattevője Székely Ferenc. Mert a legnemesebb erdélyi értelmiségi hagyományok valóban ilyen missziószerű feladatvállalásra szólítanak. A közösség gondjait, vágyait, reményeit elhordozó és felmutató igényesség mindig is teremtő példa és tanítás volt Erdélyben azok számára, akik a kisebbségi és egyben az egész magyarság fennmaradásának, szellemi felemelkedésének az ügyében fáradoznak. Menteni, védeni kell az anyanyelvet, ismerni múltunkat, jelenünket és folyton újraalapozni s biztató távlatokkal láttatni remélt jövendőnket, szeretni népünket és Kárpát-hazánk minden egyes szegletét, s tudással és hittel munkálkodni, „omló egek alatt” is, a szellemi templomépítés sikeréért. A spirituális nemzetegység szent kívánalmát előmozdítani, trianoni országcsonkítások, szétdaraboltatások, szétszóródások közben és után is. Az integer magyarság lelki-kulturális minőségtudatának, s a megtagadhatatlan nemzeti jellegzetességek, identitásformák árnyalásának és kiteljesítésének jegyében. Erdélyben a legapróbb falvaknak, temetőknek, emlékhelyeknek, tájhazáknak is éppoly hatalmas a jelentősége, mint a látványos ódon városoknak, a természeti csodáknak vagy a varázslatos népi művészetek egész univerzumának. Együtt és egyszerre kell őrizni, ápolni, továbbörökíteni a magyarság minden értéksajátosságát, megtartó és megújító tradíciókat erősítve, érvényesítve.
A szellem embere a magyar nemzeti önismeret égisze alatt Erdélyben tehát foglalkozik történelemmel, művelődéstörténettel, folklórral, irodalommal, helytörténettel és honismerettel, s folyvást kutatja és elénk tárja az ősi népi szokásvilág, az etnografikus és a magaskulturális örökség ezer színben pompázó kincsesházát, annak felbecsülhetetlen fontosságú részleteit és egészét. A feltétlen kötődés és ragaszkodás morális imperatívuszával, s a megmaradás feladhatatlan perspektívájával. Számos nagyszerű tárgyi és szellemi néprajzi, néptudományi, kultúrtörténeti könyvét ilyen érzülettel alkotta meg Székely Ferenc is, s ezek közül az egyik utóbbi A megmentett hűség beszédes címet viseli. A Firtos Művelődési Egylet és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület adta ki Korondon és Székelyudvarhelyen 2012-ben – benne pedig huszonöt remek interjú a Sóvidék és környéke kiválóságaival. Székely Ferenc tanulságosan elbeszélgetett azokkal a jeles művész, író, írástudó társaival, barátaival (Ambrus Lajostól Bölöni Domokosig, Király Lászlótól Molnos Lajosig, Páll Lajostól Ráduly Jánosig sokakkal; s például a hírneves fazekascsaládból származó, s korondi gyermekkorát mindig oly lelkesen emlegető Józsa Judit kerámiaszobrászig), akik mind az elidegeníthetetlen otthonosság szükségességéről és törvényszerűségéről, a bölcsőhely szépségéről, a szülőföld örök vonzásáról és a „szerelmes földrajz” gyönyörűségéről vallanak. De Székely Ferenc otthon és elemében érzi magát egész szülő- és felnevelő hazájában, a Székelyföldön, Erdélyben, Vadasdon és Havadon, Erdőszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, s a Mezőségen, Pusztakamaráson is, ahol 1951-ben Sütő András (anyai ági) unokatestvéreként meglátta a napvilágot. És a kultúra mindeneseként, a szellem lankadatlan (és vándorló) szolgálatosaként szüntelenül menti át ő is a hűséget, az értékek szerelmét „a túlsó partra”, a jövőbe.
Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé mostani új kötetében is. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.
Megható emlékidézéssel búcsúzik el Székely Ferenc olyan nemrég elhunyt nagyjainktól, mint Csoóri Sándor vagy Jókai Anna, és erdélyi kapcsolataikat, Erdély-szeretetüket is megkapón domborítja ki – miképpen Szabó Magdáét is, akinek utolsó Erdélybe küldött leveléről tudósít („az egyetemes magyar kultúra féltve őrzött aranyporszemei” között). Levelezés kapcsán pillanthatunk meg erdélyi tudós nagyságokat is – a nyelvész Szabó T. Attilát (az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár című korszakos munka fémjelzőjét) vagy a néprajzos Dr. Kós Károlyt, a halhatatlan író egyik fiát. Végtelenül megrendítő, ahogyan például a magyar és a világhistória legkülönfélébb időszakai között szellemi értelemben száguldozó Lászlóffy Csaba utolsó napjairól hallunk: a nagybeteg író még halála előtt röviddel is dedikált könyveket küldött a vele már előtte interjú révén is szeretettel megismert szerzőnek, s hogy halála másnapján felesége, Lászlóffy Enikő is levelet írt neki hallatlan lelkierőről adva tanúbizonyságot. S az is, ahogyan a lét és a pusztulás végzetes történelmi és egzisztenciális sorshelyzeteit a bámulatos regényeiben olyannyira bravúrosan részletező szenzibilitással megjelenítő Pusztai János már nem tudott válaszolni a neki szánt kérdésekre. Ugyancsak „in memoriam” hallunk Fodor Sándorról, a Csipike-történetek rendkívül népszerű prózaírójáról, akinek saját megfogalmazása szerint szép élete és nagy fájdalma volt (egyik kislányát gyermekkorában elvesztette). De igen mélyértelmű, ahogyan gyergyószentmiklósi magányában az egyik legkiválóbb novellista, Györffi Kálmán is megnyilatkozik és a mai világ sok keserűségét sorolja.
A vadasdi születésű – s Petőfi, Arany nyomdokán a népi-nemzeti irányhoz tartozó – Jakab Ödön drámaíró, költő, irodalomtörténész akadémikus munkásságára emlékeztek lélekgazdagító ünnepséggel nemrégen a helybéliek, emlékszobát, kiállítást avattak, hazafias verseit szavalták, és szemléletesen igazolták, hogy miképpen lehet nemes eszményekkel és kitartó törekvésekkel fenntartani és bővíteni egy-egy klasszikus elődünk kultuszát. Az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület ugyancsak ilyen erőfeszítéseket tesz, hogy a magyar kultúra mindnyájunkat éltető energiáit megtarthassa.
Gyermekkori olvasmányélmény révén bukkan fel Gyóni Géza költői-emberi alakja, erdélyi látogatása kapcsán Móricz Zsigmond író-lánya, Móricz Virág, aztán vadasdi útja közben az erdélyi magyar történelmi szociográfia mestere, irányadó „szellemi csillaga”, – az egyébként olykori dacossága közepette is közvetlen, jó humorú – Bözödi György, s aztán az ő temetésén csodálatos búcsúztatót beszédet mondó Czine Mihály, az egyetemes magyar irodalom ékesszólású, aranyszavú „vándorprédikátora”. A kedves vagy szomorú, kedélyes vagy kesergő hangnemű beszámolók mind-mind életesek, miközben lélekemelők, stílusuk magával sodró, s így különösképpen sugározzák a rajongásig szeretett tiszta források üzenetét. Olykor vidámító közelképekkel, igézetes életképekkel fűszerezett előadásmód által.
Természetszerűen több írás is szól Sütő Andrásról, napjaink máris legendássá vált személyiségéről – a rokoni szálak okán is. A ma is álló Sütő-ház jelképesen is irányadó jelzés a világba: egy szűkös falucskában is születhet világirodalmi jelentőségű „írófejedelem”; „Egy kút van az udvaron, szomjúságoltó erőforrással, ahová gyakran visszatérhetünk, s nemsokára letelepedhetünk a cöveklábú asztalhoz is… / Nappal a lélek harangjai hívogatnak Pusztakamarásra, éjjel a ház fölött őrködő fényes csillag mutatja az utat.” A pusztakamarási családi emlékek, élmények, tűnődések kiterjednek azután a második világháborús szörnyűségekre, vagy Kemény Zsigmond porladó sírjára és a mai szórványmagyarság egyre keservesebb helyzetére. A bensőséges leírások az utókornak jeleket hagyni kívánó kortanú tollából fakadnak, aki Sütő András soproni szobrának felállításáról is megemlékezik – s újra és megint meghitt tónusban hitelesítve a korszakos egyéniség Sütő András emberi alkatának mindőnk számára olyannyira megbecsülendő vonásait, tulajdonságait. S ehhez kapcsolódik a Sütő András életművét könyveiben, monográfiáiban a legszuggesztívebben értelmező irodalomtudós, Görömbei András megjelenítése is (aki Sinka Istvánról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspárról, a népi írókról s az összes határon túli magyar irodalmakról is alapvető, eligazító, egyszersmind monumentális kézikönyveket hagyott ránk). De itt említhetjük a Hajdu Zoltánról („otthoni barátsággal”) készült érzékletes kisportrét is – ő hajdanán Sütő Andrással közösen is alkotott egy drámai művet.
Szováta város díszpolgáráról, a festőművész, grafikus Kusztos Endréről is méltó megemlékezést olvashatunk, az iparművész Bandi Dezsőről nemkülönben, vagy a fiatalabb korában eltávozott Molnár Dénes képzőművészről, de a néprajzkutató, etnobotanikus és etnozoológus Gub Jenőről vagy a szintén néprajzos-falukutató, lelkipásztor, egyház- és helytörténész Nagy Ödönről is; és Csávossy Györgyről, aki tréfásan úgy aposztrofálta magát, mint aki a borászok között a legjobb költő, s a költők között a legjobb borász. S más művészek, köztük a világhírű zongorista Bogányi Gergely is feltűnik egy ízes útirajz keretében, ahogyan csak egy csoport erdélyi vendégnek is ingyen ad hosszú és lenyűgöző koncertet. – És igen gondolatébresztő Gelu Pateanu, a magyar kultúra és irodalom kitűnő román barátjának, ismerőjének, fordítójának a felidézése is, merthogy az ilyen önzetlen emberség példát állíthatna mások elé: hogyan lehet a népek közötti tiszteletet természetes humanitással megvalósítani.
A marosvásárhelyi református kollégiumban tanította valaha az egyik tanár ezt a maximát – amely sugallatos szállóige és intelem is egyben (s most Nagy Ödön eleveníti fel) –: „Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember.” A magát ehhez tartó Székely Ferenc remek új könyve ugyancsak erre buzdíthat mindnyájunkat. Köszönet érte!

(Agria, 2017/2.)

Solti Gyöngyi

Tata, 1965. Író, tanár.

A komáromi Jókai Mór Gimnáziumban érettségizett, majd 1989-ben matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett az ELTE-n. Korábban Dunaújvárosban tanított, jelenleg a százhalombattai Arany János Általános Iskola és Gimnázium pedagógusa. Novellákat ír, online és nyomtatott folyóiratokban egyaránt publikál.

Művei az Üveghegy Kiadónál:

Városi baromfiudvar (novellák, 2018)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás