Articles by uveghegyadmin

(Csokonai Attila: Lúdtojás a gólyafészekben)

Az első mifelénk örök és nem igazán hálás téma. Hogy kezdődött régen egy mese? Volt egyszer egy aranycsapat. Aranycsapat? Nem inkább ezüst? És hogy végződött? Marseille… Valamikor egy ország szurkolt nekik, aranylábú hőseinknek. Ha győztek, ujjongott, ha veszítettek, gyászba borult. S az érzelmi hullámzásban elfeledkeztek valami fontosabbról. Nem először és nem utoljára, mert nincsen új a nap alatt.
Csokonai Attila nem felejt. És nála nem reklámfogás a foci szerepeltetése különös című „Lúdtojás a gólyafészekben” és még különösebb alcímű („Fociálista reálista dokufikció”) könyvében. Ami azért nem olyan rémisztő műfaj, mint amilyennek az irodalomtörténetileg értelmezhetetlen alcím ígéri. Sőt, aki valami hipermodern, feje tetejére állított abszurdot vár, az szerencsére csalódik. Kellemesen, mert magával sodorja a történet, Ami nem „fociálista”. Még kevésbé „reálista” – esetleg realista –, s a legkevésbé fikció. Még ha írói fantázia szüleménye is. Igaz történet egy fiatalemberről, aki belekerül az 1945 utáni évek mindennapjaiba és próbálja megtalálni a helyét. Szerelmek és próbatételek közepette.
A történelem, a közelmúlt, kevéssé vagy másképp ismert eseményeinek leszünk tanúi. Történetek követik egymást – kalandosak és tanulságosak. Kevéssé, illetve ilyen összefüggésben egyáltalán nem ismert tényekkel, nevekkel. Manapság elfeledett vagy elfeledtetett személyek, események tűnnek fel. Valamikor mind formálták sorsunkat, megtörténtek, akartuk, vagy sem. És idézetek egykori potentátoktól, fontos emberektől, kiknek a nevét manapság jobb, ha nem ejted ki. Szemináriumokon tanulmányoztuk munkásságukat, hogy azután a rendszerváltás hevében próbáljuk elfeledni őket. Sem ettől, sem attól nem lettünk okosabbak. Most összeáll a kép: innen jöttünk. Hogy hová értünk el? Ennek eldöntése nem feladata a szerzőnek. Legfeljebb az olvasóé.
Szerencsére nem iskolás kioktatásban lesz részünk. A lesérült és sportoló karrierjét korán félbehagyni kényszerült focista, Bella Miklós fogja a kezünket és megosztja velünk meglehetősen fordulatos élete eseményeit. Nem a zöld gyepen, a szerelem rögös útján éri el sikereit. Ezért is ragad rá a másik, különösebb magyarázatra nem szoruló név, Bel Ami. Mindenütt megtalálja a gyönyör forrását. Megejti egy orosz katonalány, Verocska, akihez boldog kapcsolat fűzi. Nem felszabadító vagy megszálló, egy sokat szenvedett nép lánya, karakán és határozott személyiség. Az is, ahogy belép, s ahogy rövidke levél kíséretében kilép Miklós életéből. Akinek az együtt töltött másfél év örömei mellett még más haszna is lesz a kapcsolatból: megtanul oroszul.
Mennyi szerelem és mind más. A városban helyét nehezen találó nagygazda lánnyal való házasság tragikus véget ér. Ágnes, a kuláklány a nehezen megfogant gyerekkel együtt kiköltözik a temetőbe. És jönnek a többiek. Mind önálló történet, történelmünk egy szelete szerelemben elmesélve. Rick Júlia a deportálás élményeit viszi be Miklós életébe. Rákosista férj csapodár asszonya is megosztja hősünkkel az ágyát. S végül a nagy, de beteljesületlen lehetőség, a forradalmár Vali, aki művészként teljesíti ki életét, de már a börtönből kiszabaduló Miklós nélkül. Bel Ami szende lányokat, tüzes asszonyokat hódít meg. Nem válogatós. S a szeretkezések megelevenítése szakszerű, mondhatni szexszerű. Micsoda élvezettel olvastam tinédzserként az efféle izgalmas tudósításokat, takaró alatt zseblámpa fényében.
És közben az élet megy tovább. Épül az ország. A sok apró, új igazságokat felvillantó mozaikból érdekes kép áll össze. Múltról és jelenről egyaránt. Mert a kettő összefügg, kapcsolódik egymáshoz. Ahogy a szereplők is.
Még mindig keveset tudunk a hazai kultusz éveiről. Nem akarunk tudni, vagy az írók nem vállalják a kor megjelenítését? És ha igen, többnyire csak sablonos féligazságokat mondanak ki. A propagandáról nem is beszélve. Most tágulhat látókörünk. Mert az apró részletek is sok mindent elárulnak. Kevesen tudják, hogy József Attila pártmegbízatást teljesítve élelmiszert vitt a börtönben ülő Rákosinak. Hogy később, miután a párt lehagyja, a hivatalos irodalom pedig kirekeszti, önkezével vessen véget életének. És hogy voltak szilveszterek is, vidámak és jobb kedvre derítőek.
Megtudhatjuk, ki kit jelentett fel, csukatott be, engedett szabadon. Történelmi lecke a tapasztalatlan hazai olvasónak. Nem csak események felidézésével, a közelmúlt történelmét faggatva, hanem egy karriertörténet fordulataiba beleépítve. Bár Bella Miklós életútja nem fényes karrierrel ér véget. Ahogy senkié sem.
Szereplők tűnnek el, ki börtönben, ki temetőben. Az atyai barát, a mozgalom hűséges harcosa, Detkó Tivadar is kilép a történetből. Búcsúlevele sajátos összegzése lehetne mindannak, ami 1956-ig történt. Egy megkeseredett és megfáradt ember számvetése? „Végsősoron nem tudtunk igazából összefogni. Nem lesz itt igazi változás. Vagy igen?”
Csokonai Attila vallatóra fogja a történelmet. Olyan ügyesen teszi, hogy nem érezzük kioktatásnak, beleszövi a cselekménybe. Észre sem vesszük, ahogy helyükre teszi a dolgokat, kiigazítja a tévhiteket. Nagy ismeretanyaggal, alapos felkészültséggel. Nemcsak a hazai focitörténtben. Otthon van második világháborús ballépéseinkben éppúgy, mint az 1945 utáni évek cikkcakkjaiban. A rétegek egymásra rakódnak, tisztul a kép.
És színre lép a kor mumusa, Rákosi Mátyás. A magyar irodalom nem bánt vele túl bőkezűen. Gyávaságból? Szégyenérzetből? Félelemből? Jó, hogy Csokonai vállalja s megpróbálja rajta keresztül megértetni a kort. Milyen ember volt Rákosi Mátyás? Nem sokat tudunk róla. Bella Miklós az írói képzelet szárnyán többször is találkozik vele. S most már nemcsak az ő, de a vezér szemével is látjuk a történteket. Újabb és nehezen felsejlő réteg. Izgalmas, bátor tett először írni róla. Persze Csokonainak fontosabb a válasz a másik kérdésre: Hogyan jutottunk el 1956-ig? Nem idealizál és nem menti fel Rákosit. Csupán igyekszik éreztetni a kort a vezér szemével.
Bella Miklós kalauzolásával jelen vagyunk 1956 októberének egyik legfontosabb epizódjánál, a Köztársaság téri pártház ostrománál. Mi és hogy volt? Sokféle értelmezése van a szörnyű eseménynek. Csokonaié tetszik talán a leghitelesebbnek. Hőse azonban itt is csak csendes szemlélő. Miként egész életében. Ahogy az egész nemzet. Akkor és talán most is.
Az eseményekkel sodródó Miklós nem követi talán egyetlen, igazi szerelmét, Valit sem. A lány tevékeny részese a harcnak. Mégis Miklóst büntetik meg. Ahogy egy teljes nemzedéket. Ha nem is börtönben, de a mindennapokban. Beletörődve, belefásulva, elfogadva azt, ami lett. A ”gulyásszocializmust”. A legvidámabb barakk szerepét. Amit Miklós még nem is sejt akkor, amikor kilép a fogház kapuján a szabadba.
Hiányérzettel teszem le a könyvet. Sok mindent megtudtam belőle. Olyasmit is, amit eddig tudtam, csak másképp. Életem, családi örökségem prizmáján átvillantva. És új dolgokra is felnyitotta a szerző a szemem. Egy újszülöttnek minden történet új. Kevesen maradtunk, akiknek még lehetnek emlékei azokról az időkről. Már apáink is távoztak, fukarul mért szavaik aligha igazítottak el. Megteszi ezt a könyv helyettük is.
Csak ajánlani tudom Csokonai vaskos kötetét az érdeklődőknek. Még ha nem is igazi regény. Ha az események csapongva követik egymást. A sok kitérő árnyal, ám lassítja az elbeszélői lendületet. Nehéz eldönteni, ki a főhős. De vajon az életben nem így van? A kérdések tovább élnek bennünk, nekünk kell meglelnünk a választ. Kínoz a kíváncsiság, mi lesz később, az épülő szocializmusban „korunk hősével”, a szépfiú Bella Miklóssal. Ez természetesen már egy másik történet lenne. Eleddig megíratlan. Ne legyünk telhetetlenek. Érjük be – remélem egyelőre – ennyivel.
De azért várom a folytatást. Kevesebb focival és több élettel. Csokonai az alapokat már lerakta.

(Népszava, 2025. augusztus 16.)