Articles by uveghegyadmin

A fructifer ‘gyümölcshozó’ melléknév a klasszikus latin nyelvben ritka, először Seneca Erkölcsi leveleiben (98,5) fordul elő, szórványosan megvan a késő császárkor prózájában, Columellánál, Pliniusnál, de igazán elterjedtté Szent Jeromos Vulgata-fordítása nyomán az ókeresztény és a középkori latin irodalomban válik. „Ego autem, sicut oliva fructifera in domo Dei”, „Én azonban, mint zöldellő olajfa, olyan vagyok Isten hajlékában”, olvassuk a zsoltárban (52,10), „dans pluvias et tempora fructifera, implens cibo et laetitia corda nostra”, „adott nektek esőt és gyümölcsöt érlelő nyarat, ételt és a szívetekbe örömet”, mondja Barnabás és Pál apostol a pogány tömegnek Lisztrában (ApCsel 14,16, Szent István Társulat fordítása). A kötet tehát már címében is átfogja mindazon korszakokat, melyekkel Adamik Tamás filológusként foglalkozik, miként az eredeti versek
között gondosan elhelyezett műfordítások is tizenkét évszázad latin költészetének panorámáját nyújtják Horatiustól Clairvaux-i Szent Bernátig.
A szerző első, 80. születésnapja alkalmából megjelent verseskötete (Carmina Rustica. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2018) a hetes szám köré szerveződött, hét fejezetben hetvenhét, 1956-tól 2017-ig keletkezett saját verssel és műfordítással, s ezt kerekítette ki három költőtárs verslaudációja nyolcvanra. Az új kötet – megtartva az előző szerkezetét és a versek számozását – új ciklussal bővült. A Téli kertem virágai 24 új verset és 15 műfordítást foglal magába, így a kötet összesen 116 költeményt tartalmaz. Hódolat ez a szerző kedves költője, C. Valerius Catullus előtt, a nagy műgonddal megkomponált Catulli Veronensis liber ugyanis 116 költeményből áll. A kötet záródarabja is Catullust szólítja meg: „Drága Catullusom, itt berekesztem szép szavak árját, / Nálad több verset írni nekem tilos ám.” Idézzük itt föl, hogy Adamik Tamás első jelentős munkája, a Catullus verseihez írott kiváló kommentár több mint fél évszázada, 1971- ben látott először napvilágot, s azóta több kiadást megért.
Az új ciklus versei 2018 és 2023 között keletkeztek. A műfordításokból közölt szerény válogatás is ezen időszak termése, az elmúlt évtizedben ugyanis Adamik professzor négy vaskos kötetben (2014, 2017, 2020, 2022) megírta a középkori latin irodalom történetét, és a tömérdek szemelvény formahű fordítását is túlnyomórészt maga végezte el. Az új ciklus tehát éppúgy egy fáradhatatlanul munkálkodó, termékeny (fructifer), „férfi as élet” (51.) lenyomata, mint a korábbiak. Első olvasásra is szembetűnő, miként az Előszóban Deák-Sárosi László fölhívja rá a figyelmet, a versek rendkívüli formagazdasága. Megszólal a felező tizenkettes (Imádság koronavírus idején), a felező nyolcas (Sárga levél) és annak sorrövidüléses változata (Szárazság), vagy a harmadoló tizenkettes (Ősz), a tiszta hetes (Isten közelsége), az ötszótagú kissor (Ima igaz hitért), a szonett (Anyám szava), s természetesen az antik formák, így a szapphói strófa (Vágyakozás), a hexameter (B. Tóth Klára születésnapjára) vagy a disztichon (Epigramma).
Ki kell azonban térnünk itt a ciklusban elhelyezett szabadversek különleges szépségére. Izgalmas költői kísérlet a Hamvasi divináció, mely Ovidius elégikus disztichonjait oldja föl szabadverssé. Először érdemes talán Ovidiust idézni Gaál László fordításában: „Mert él Maeonides, míg áll Tenedos meg az Ide, / Míg rohanó Simois tenger ölére suhan. / Ascrai dalnok is él, míg musttól duzzad a szőlő, / S görbe kaszák döntik földre a búzavetést.” (Szerelmek 1,15,9–12); „Míg hitvány rabszolga, kemény apa, ronda kerítő, / És míg utcai lány lenne, Menander is él.” (1,15,17–18); „Míg csak Amor nyila száll, s szerelem tüze gyúl a szivekben / Halk szavu Albiusom, zengik a verseidet” (1,15,27–28). Adamiknál a költészet halhatatlanságát jövendölő sorok komolyságát éppen a szabadvers dísztelensége – és Ovidius sorainak az idézett versfordításnál pontosabb tolmácsolása – adja vissza: „Mert Homérosz élni fog, / ameddig Tenedosz és Ida hegye áll. / Élni fog Hésziodosz, / amíg musttól duzzad a szőlő. / Amíg ravasz szolga és bájos utcalány lesz, / Menandrosz is él. / S amíg szerelem virul / szívből dalolják a míves Tibullus / elégiáit.” Teljes egészében kellene idéznünk A béke című, hosszabb szabadverset, ahol a prózaian kopár mondatok szinte bibliai szózattá alakulnak: „Szeresd a békét! / Kérded, miért szeressed? / Mert boldogok a békességesek. / És minden ember boldog akar lenni. / És boldognak lenni csak békében lehet. / De hát miért csak békében boldog az ember? / Mert a békében rend van. / És tisztaság. / És ahol rend van, ott helyén vannak a dolgok. / Ahol tisztaság van, ott kellemes élni.” Hasonlóan veretes a Platón Timaiosza is, melyben a jambikus lejtés a görög tragédiák monológjait idézi: „Ha apád mondja ezt neked, vagy jó anyád, / mint avult, ósdi szokást egyszer csak elhagyod. / Ha papodtól hallod ezt a templomban / igeként, melyet követned illik életed során, / a pap ebből él, gondolod magadban, / s kenyerét félti, ezért prédikálja.”
Ez a sok évtizedes műfordító gyakorlattal csiszolt, oldott versbeszéd teszi izgalmassá a kötött formájú verseket is. Az alkaioszi strófában íródott Deák-Sárosi Lászlónak című költemény első sora berzsenyis hangulatú („Érett koromnak gondja, reménye”), utolsó sora horatiusi reminiszcencia („hörpintsd kupád”), maga a vers mégis a baráti beszélgetés meghittségével szólal meg.
A szapphói strófában íródott Vágyakozás fölütése Catullus híres, a magyar irodalomban Kölcseyt és Adyt is megihlető szerelmes versét (51. carmen) idézi: „Elborul szívem, odalesz nyugalmam, / Két szemem vibrál, nem is érzi arcod. / Vágyom utánad.” A költemény további része azonban már az istennőkhöz szóló antik és a középkori Mária-himnuszok hangulatát adja: „Fönt lebegsz égben lila csillagok közt. / Nagy hegyek trónján le-leülsz magasban. / Fényes út hívón csalogat ragyogva / Szikraesőben”.
Az ütemhangsúlyos verseket könnyed, letisztult dalszerűség jellemzi: „Én is mindig izgek-mozgok, / sóhajtozom, talpra ugrok, / itt kutatok, ott keresek, / földre nézek, égre lesek” (Sárga levél). Humoros kis életképet találunk a szerző 84. születésnapján (2021. augusztus 6.) keletkezett Szárazság című versben: „Én is csak úgy tengődöm: / tennivalóm mellőzöm. / Nézek bambán, sóhajtok, / már semmit sem óhajtok” Ám e versnek párja is van, az egy héttel később (2021. augusztus 14.) azonos mértékben íródott Isten közelsége, melynek strófái az előzővel feleselnek: „Dolgozom is szorgosan. / Munkám végzem gondosan: / kelő nappal együtt kelek, / udvart söprök, betűt vetek”. A József Attila-allúzió (Kertész leszek) nem véletlen. (Ne feledjük a szerzőnek a Szent István Akadémián tartott székfoglalóját, melynek tárgyául József Attilát választotta.) A ciklus egyik vezérmotívuma a világot jobbá tevő, szakadatlan tevékenykedés, alkotás öröme. Ez az életeszmény köti össze a barátokkal is: „Hetvenéves lettél immár, / munkálkodva szorgosan” (Kozma Lászlónak), „Hetvenkedj hát szorgosan, / Isten óvjon gondosan” (Köszöntő Szekeres Máriának).
Annak tudata, hogy „hasznos a létezés”, és „így téve Istent is követed talán” (Deák-Sárosi Lászlónak), az alföldi tanyavilágban eszmélődő, a csillagos ég alatt juhászkodó költő mélyen gyökerező, meghatározó élménye. Hol himnikus emelkedettséggel emlékezik meg erről: „Az én anyám / dolgos két keze / munkára fogta / gyermekeit” (Nyíri Erzsébet születésnapjára), hol humorosan: „Te is akarsz tanulni? – / emelte rám szúrós szemét a pap. / Vagy úgy véled, hogy többet ér tunyulni?” (Köszönet a kecskeméti piaristáknak). Vergilius Georgicájának híres sora jut eszünkbe: labor omnia vincit / improbus; „[A]z szüntelen valo munka mindeneket megh gyöz” (Régi iskolai fordítás).
S miként a Georgica világában, a szüntelen munka képes a letűnt aranykori állapotokat helyreállítani. „Színekkel telehinted e sápadt, szürke világot, / És ami megromlott, kifakult már, újra teremted” (B. Tóth Klára születésnapjára). Szorosan kapcsolódik ide a másik fő motívum, mely a teljes életműben, a saját versekben, de a közéjük beválogatott műfordításokban is újra meg újra megjelenik: a gondosan megművelt, bőségesen termő gyümölcsös képe. Igazi remeklés a költő kertjének leírása a Hamvas Béla: A magyar Hüperion című versben: „Látom, hogy öt hosszú málnasor / uralja felét. / Elől egy besztercei szilvafa őrködik, / hátul pedig egy százéves körtefa. / A kert bal fele még ennél is / több örömöt kínál: / elől és oldalt ribizlibokrok / koszorúzzák, / hátul pedig aranyeső / hinti rá aranyát.”
E rendkívül változatos darabokból álló versciklus, miként a Catulli Veronensis liber, igen jól átgondolt kompozícióba rendeződik. Első olvasásra is föltűnik két párvers, a már említett Diptichon (Szárazság, Isten közelsége), valamint a Hamvas Béla emlékét idéző két, szintén egymás mellé helyezett szabadvers. E két párvers három költeményt fog közre, mégpedig egy időmértékeset (B. Tóth Klárának születésnapjára), egy szabadverset (Platón Timaiosza) és egy ütemhangsúlyos darabot (Sárga levél). A kompozíció e magját hét vers előzi meg, és kilenc követi. Ezután jön a tizenöt műfordítás, s végül, az antik költőknél gyakori, szép pecsétként (szphragisz) a Catullust megszólító Epigramma. S miként Catullusnál, itt is meghatározó a folyamatos olvasást üdítővé tévő rendezőelv, a változatosság, a varietas. Folyton váltakoznak a versformák, a barátokat megszólító és az önreflexív versek, a himnikusan fenséges, a barátian közvetlen, az elmélkedő-imádságos, a humorosan emlékező, a derűs életöröm pillanatait megörökítő darabok. E versek látszólag egyszerűek – az ovidiusi „ars latet arte sua” elvére keresve sem találnánk jobb példát –, de sokadszori újraolvasásra is frissnek, meglepőnek hatnak. Adamik Tamás gazdagon termő gyümölcsöskertbe hív minket vendégségbe, olyan varázslatos kertbe, amely igazi fölüdülést nyújt a léleknek, s ahová újra meg újra visszatérni vágyunk. S várjuk, hogy a következő évek terméséből majd ismét kézbe vehessünk egy kötetre valót.

(Vigilia, 2025/1.)