Adamik Tamás: Egy igazi magyar rege négy levonásban

(Deák-Sárosi László: Libás Matyi)

Amikor Deák-Sárosi László Libás Matyi című műve az Üveghegy Kiadónál 2013-ban megjelent, a kötetet hátoldalán tömören így mutattam be: „Deák-Sárosi László igencsak megcsavarta Fazekas Mihály Lúdas Matyiját. Lúdas Matyiból Libás Matyi lett, már ami a kiseposz címét illeti. Ami pedig Matyinak a személyét illeti, az öregasszony rossz fiából Döbrögi rossz fia. De a legnagyobb csavarást maga Matyi szenvedte el: a Lúdas Matyiban Matyi ütlegel, a Libás Matyiban Matyit ütlegelik, háromszor. Egyébként minden maradt a régiből, igaz, egy icipicit megváltoztatva. Megmaradt az Elöljáró beszéd és A szerző szava az olvasókhoz; de megmaradt a műnek mind a négy levonása is, csak kissé rövidebben és kissé megmásítva. Ahogyan Fazekas Mihály hexameterei aktuális mondanivalót hordoztak a maguk korában, ugyanígy aktuális üzenetet közvetítenek Deák-Sárosi László klasszikus hexameterei, mert „Tudjuk, mily szörnyű veszedelmes a hexameterlánc, / Nem kímél hamisat, lett légyen az úr s kutya pór lény.”
Mit jelent az, hogy Deák-Sárosi „kissé megmásítva” adja elő a levonásokat? Hát azt, hogy az első levonásban Matyit megteszi Döbrögi haszontalan fiának. Egy öreg zsellér megosztotta vele ételét: a büdös ürühúst. Matyi dühös lesz, és a zsellérekkel apjához vonul, és friss húst követel tőle. Mire Döbrögi puskát fog rájuk, de Matyiék elmenekülnek. Bérese, aki tudta, hogy Döbrögi nyúzza fiát is, ráveszi Matyit, hogy öltözzön álruhába, és menjen világgá. Elindul Matyi, és lát egy szép libacsordát; elhatározza, hogy eladja a libákat. Tulajdonosuknak, egy öreg néninek azt mondja, hogy zálogba veszi a libákat, és az értük kapott pénzzel elszámol neki. Döbrögben vásár van, ezért Matyi odahajtja őket. Döbrögi éppen szedte a dézsmát, és meglátva a szép libákat, olcsón megveszi a libacsordát Matyitól. Az így szerzett pénzt Matyi meg akarja duplázni, kártyázni megy, de ott minden pénzét elveszíti. Elindul hát búsan világgá, de útközben találkozik az öregasszonnyal, akitől a libákat zálogba kapta. Az anyóka megkérdezi, hogy gyarapodnak-e a libák? Matyi azt válaszolja, hogy szépen gyarapodnak. Mire egy bikafalvi férfi megjegyzi, hogy, „Úgy legyen ám!”, mert ha nem, háromszor verik le rajta a libák árát.
A második levonásban koldusként élnek a libagazdák, és retteg a nép Döbrögi megtöltött karabélyától. Matyi viszont eltűnt, nem tudni, hová ment: tán Taliánországban vagy a tengerentúl titkos nyelveket tanul, és köszörüli tudását. Döbrögben búzavetés helyett betűvetéssel foglalkozik mindenki, „mert nem fért el minden törvény már a rováson”, az egykori iskolaépületben birkákat nyírnak. Pár száz bölcs ember ezért vályogból épít új házat a „döbrögi és libafalvi gyerektudománynak”. Már a tetőig érnek, amikor „egy úrias ember” – ti. Matyi – érkezik az építkezéshez, és megkérdezi, miért ilyen kora reggel építkeznek. Mert „sutytyomban tesszük – mondják –, félünk Döbrögi úrtól, aki birkáinak adta az iskola házát.” Nem kell félnetek, építsünk még jobb házat e célra – mondja Matyi. Javaslata tetszik a népnek. A külhoni ember elkezdi gyűjteni a pénzt, egy teli zsákkal összegyűjt, elvonván a nép betevő falatját is. Az így összegyűlt pénzből „megmázoltatta a házat / Fölfestette az iskola új „i”-jére a pontot”. A megmaradt pénzből nagy lakomát csapnak. Mivel a pénz hamar elfogyott, Matyi felveti, hogy hívjanak „külhonból egy vállalkozó tudós főt, ki a megváltást idehozza.” Erre értetlenül összenéznek a népek, és rárohanva Matyira agyba-főbe verik. A nagy kavarodásban végül egymást is csépelni kezdik, mire Matyi „merről jött haza, annak irányát tartva eliszkolt”.
Megmenekült hát Matyi, és sebeit nyalogatva lepihent a határban egy forrás vize mellett a harmadik levonásban. Egyszer csak vándorszínészek érkeznek egy szekéren, és amikor elalszanak, Matyi gúnyát és élelmet lop tőlük. A színészek azonban meg akarják fogni a tolvajt, de Matyi Döbrögbe menekül, mert tudja, hogy apja gyűlöli a színészeket. Felölti az ellopott jelmezt, egy doktori felcserét. Döbrögbe érve az iskola helyén kórházat talál, itt ápolják azokat, akiket a második levonás végén eldöngettek. Meglátják Matyit, és mint doktort beinvitálják, de észreveszik, hogy beteg, ezért ágyba fektetik, és ápolják. Meg is gyógyul Matyi, és ráadják a doktori gúnyát, és kinevezik fődoktornak. A híressé vált kórház, ahova szegény ember nem kerülhetett be, Döbrögi közvigadójává lett, ahonnan éjjel taligákkal hordták el a pénzt. Ezt az ott játszó gyermekek vették észre. Szüleik népgyűlést hirdettek. Egy öreg előhozta a törvényeket „az ősi Ezüstbullával az élen”, és kijelentette: „élnünk kell az Ezüstbullának ősi jogával, bírót választunk, aki törvényt ül a bűnösök felett.” Ekkor meglátták Matyit, mint doktori felcsert, és kérték tőle a száz liba árát, majd eltángálták, de volt aki védte, ezért ismét összeverekedtek a népek. Mátyás pedig ismét „eltűzött a szokásos irányba”.
A negyedik levonásban az igazságszolgáltatás ismét átadta helyét a fosztogatásnak. Matyi pedig túljárt már árkon-bokron. Egy év múlva azonban ismét feltűnt a Döbrög felé vezető úton. Nem hordott már álruhát, úgy sétált haza, mint aki jól végezte a dolgát. Megkérdezte Matyi egy bérestől, hogy miért zajonganak a népek. Bíróválasztást akarnak – válaszolta a béres. Csodálkozott Matyi, mert Döbrögben régtől fogva Mátyás ősei voltak a bírák, és „irtották pallossal a bűnös kétkezi embert”. De nem lehetett számon kérni őket, mert helyettesről nem volt passzus a könyvben. Döbrögi elkiáltotta magát az erkélyen: „Bírót választunk ma, ki jelentkezik e tisztségre?” Senki sem jelentkezet, mire Matyi megszólalt: „Ha nincs jelölt, elvállalom én azt.” Mindenki elcsodálkozott, maga Döbrögi is. Matyi azonban kijelentette: ő sok tudományt hozott a külvilágból. Ha ő lesz a bíró, „eljön nyomban a jólét.” Döbrögi úr tiltakozott, mégis megválasztották Matyit, az úrt meg gúzsba kötözték. Döbrög népe gyakorolta ősi hatalmát. „Testvérek, hallgassuk a bírót, szóljon a néphez!” Matyi azonban nem volt jó szónok, nem tudott szólni a népnek. Erre
ilyen kérdéseket tettek fel neki, hogy megszünteti-e a zsarnoki rendszert, felszabadítja-e a jobbágyokat. Matyi kedvezni akart a népnek, ezért mindenre azt válaszolta, hogy úgy lesz. Végül megkérdezték tőle, hogy az „elsíbolt pénzek gazdáit hova küldi? Nem menekíti bőrét senki hamis fia, úgy-e?” Ez azonban már nem tetszett Mátyásnak, és tiltakozott a vének törvénye ellen. De hiába, a felbolydult nép megkötözte Matyit is. És a törvény kiszabta büntetést el akarták végezni rajtuk, de Böske, akinek Matyi régóta tetszett, elvágta kötelékeiket, Döbrögiét is, Matyiét is, és „Hogy, hogy nem, tovatűntek egérútjukra találván.”
Deák-Sárosi László Libás Matyi utószavában bizonyos segítséget nyújt az olvasónak a szóban forgó mű értelmezéséhez. Ezt írja ugyanis utószavában: „Az ebben a kiadványban olvasható Libás Matyi félreérthetetlenül utal a Fazekas Mihály elbeszélő költeményére. A mottóját is tőle kölcsönzi, aminek révén a népharagot emeli ki: »A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal / Adta jelét olykor boszszújának… « Ebben a történetben azonban a nép lesz a főhős, és nem Matyi, aki megmarad bizonyos értelemben mihasznának. Matyi ettől még központi figura. Ő lesz a bukott hős, aki bár alapvetően jó szándékú, de rossz megoldások irányába tapogatódzik (kockázatos nyerészkedés, alakoskodás stb.), és fokozatosan csúszik le, kerül egyre nagyobb meghasonlottság állapotába” (28).
Deák-Sárosi László fontos szerepet szán a mű értelmezésében a székely szokásjognak. „Egyetlen lényeges vonást azonban részleteznünk kell, ami nem ismert széleskörűen. Azért fontos felidézni ennek a könyvnek az utószavában, mert a Libás Matyi, és részben már elődje is egy következetes néphatalomra és igazságszolgáltatásra épülő társadalmi viszonyrendszerre utal, amelyet „Döbrögiék” uralkodása idején, a szabályok kijátszása révén több emberöltő idejére felfüggesztenek, és a mű végén elkezdődik annak visszaállítása.
Ez az elbeszélő költemény tulajdonképpen továbbgondolja Fazekas művét, részben nyílt, részben rejtett utalásait. A „nagy Törvénykönyv” itt is megjelenik (Ezüstbulla), és idézi néhány fontos eleme révén a Werbőczy Hármaskönyvében is elismert és kodifikált székely szokásjogot” (29). „Ez a jogi kódex tudomásul veszi, hogy van egy olyan népcsoport, amelyik a magyarokhoz tartozik, de saját, ősi társadalmi-jogi rendszer szerint él: »III. rész 4. CZIM:« Az erdélyi scithákról, akiket székelyeknek hívunk. … a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjártasabbak: az örökségekben és a tisztségekben egymás közt (a régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak.” (30).
„Annak ellenére, hogy a székelyek nemzetségi alapon szerveződtek, életüket minden téren nagyfokú demokratizmus jellemezte. Közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszerüket megszervezték egészen a falvak tízeseitől a faluszékén keresztül a járásokig, a székekig és azok irányítójáig, az ispánig. Mindenféle tisztségükre, mint kisbíró, falubíró, bíró, esküdt stb. egy évre választottak valakit maguk közül. Senki nem volt újraválasztható az adott tisztségre, de még a családtagja és közeli rokona sem 12 éven belül” (34).
A törvények kemények voltak, és betartásukat a legszigorúbban azok őrein kérték számon. Ha valamely tisztség betöltőjéről kiderült, hogy hamisan bíráskodott, vagy tanúskodott, megnyúzták, és bőrét szalmával kitömve közszemlére kitették” (34).
Deák-Sárosi László a következő bekezdéssel zárja utószavát: „Ennyit röviden arról a történelmi-jogi háttérismeretről, ami szükségeltetik Lúdas Matyi és Libás Matyi történetének alaposabb megértéséhez. A többiről az elbeszélő költeménynek önmagáért kell beszélnie. Ha az olvasó ebben a kortárs regében talál az újkorra, a közelmúltra és a jelenre vonatkoztatható utalásokat, az bizonyára nem a véletlen műve, hanem az úrhatnámság, a nyerészkedés és az alakoskodás örök, de nem minden korban azonos mértékben burjánzó tévelygések” (34).
Hogy igaza lehet Deák-Sárosi Lászlónak, amikor azt hangsúlyozza, hogy a Lúdas Matyi és a Libás Matyi hátterében „egy következetes néphatalomra és igazságszolgáltatásra épülő viszonyrendszer” húzódik meg, azt az ókortudomány kutatóinak hasonló eredményeivel megtámogathatjuk. Hermann Usener Iatlische Volksjustiz (Ősitáliai igazságszolgáltatás) című cikkében többek között megállapítja, hogy flagitare (nyilvánosan kihirdet, törvény elé idéz), flagitium (szégyen, gyalázat) szavak az ősrómai igazságszolgáltatás terminus technicusai voltak. A népi igazságszolgáltatás az írásos törvények hiányosságait pótolták. Minden időben előfordult, hogy bizonyos erkölcsi szabályokat megsértettek, de nem léteztek olyan törvények, amelyek a szabálysértőket megbüntették volna. Ilyen esetekben a nép igazságérzete szolgáltatott ítéletet. Usener tisztázza a flagitium főnév és a flagitare ige eredeti jelentését. A „szégyen, gyalázat” és a „nyilvánosan kihirdet, törvény elé idéz” jelentések ugyanis későbbi fejlődés eredményei. A flagitium és a flagitare eredeti jelentése olyan cselekményre utal, melyben a kikorbácsolás játszotta a főszerepet. A régi latin közösségben, ha valaki becstelen tettet követett el, kikorbácsolták a városból. Amikor az erkölcsök szelídülésével a tettlegesség elmaradt, a szó jelentése metaforikussá vált: szavakkal történő ostorozást jelentette. E metaforikus jelentés kifejezésére jött létre az occentare (kiénekel, valakiről gúnydalt énekel) ige, a flagitare szinonimájaként.
Plautus komédiáiban több példát is találunk erre a népi ítélkezésre. Epidicus című darabjában Fidicina flagitiummal fenyegeti meg Periphanest, aki azt mondja, hogy inkább meghal, minthogy ilyen gyalázatot elszenvedjen (515–520). Tehát a becsületes polgárok igencsak féltek ettől a nyilvános megszégyenítéstől, mert ez becsületük elvesztését okozhatta. De nem mindenki félt tőle. Pseudolus című vígjátékában Calidorus, a szerelmes ifjú és rabszolgája, Pseudolus flagitiummal büntetik meg Balliót, a gonosz kerítőt. Ez a flagitatio ezért is jelentős, mert e népi ítélkezés formai jegyeit és felépítését is bemutatja. Calidorus felszólítja Psudolust, hogy álljon a bűnös Ballio egyik oldalára, és kezdje hangosan kiénekelni bűneit: Pseudolus így kezdi: Most pedig elhíresztelem szavaimmal sok-sok bűnödet. Majd jön az első vád: Szemérmetlen! Callidorus, aki a bűnös másik oldalán áll így folytatja: Bűnöző! Ezután egymást váltva, a következőt énekelik hangosan Ballióról: hullarabló, akasztófára való, hitszegő, apagyilkos, szentségtörő, hamisan esküvő, törvényszegő, az ifjúság megrontója, tolvaj, rabszolga szökevény, népámító, álnok, tisztátalan, lánykereskedő, fertő, megverted apádat és anyádat (357–367).
Tehát Itáliában az őskorban a flagitium főnév eredeti jelentése „korbácsolás, megkorbácsolás”, a flagitare igéé pedig „korbácsol, megkorbácsol” volt. Ezt egyrészt a római irodalom, vagyis Plautus komédiáinak erre utaló adataival lehet bizonyítani, másrészt a szigorú római hadserege azon gyakorlatával, mely szerint azt a katonát, aki gyávaságból elhagyta őrhelyét, megbotozták (ennek neve flagitium more militari (Usener, 13. o.). Ez annyit tesz, hogy a bűnös katonát két sorban fölállított bajtársai halálra botozták. Ha valaki túlélte ezt a botozást, földönfutóvá vált. Egyébként ez a kegyetlen büntetés az orosz hadseregben tovább élt: erről szól Tolsztoj Poszle bálá (Bál után) című elbeszélése.
Deák-Sárosi László Libás Matyijának ezt a mottót adta: „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal / Adta jelét olykor bosszújának…” (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi). Ezt a mottót Deák-Sárosi Fazekas „A szerző az olvasókhoz” című előszavából „kölcsönzi, aminek révén a népharagot emeli ki”, mert a Libás Matyinak a nép a főhőse. De mire céloz Fazekas Mihály a kanóc szóval, ami ez esetben átvitt értelemben tüzet jelent? Phaedrus 1. könyvének 28. meséjére, amelynek tanulságát Lúdas Matyijának mottójául választotta:

Quamvis sublimes debent humiles metuere,
Vindicta docili quia patet solertiae.
PHAEDRUS

Szegénytől félj, akármilyen nagy úr vagy is,
Furfangja mindig módot lelhet bosszúra.
(Terényi István fordítása)

Ez a két sor Phaedrus 28. meséjének a tanulsága. Phaedrus meséi ugyanis mindig két részből állnak: egy történetből és egy tanulságból. A tanulság a mese történetéből van levonja, és vagy a mese elején áll, vagy a végén. Jelen esetben a mese elején, Phaedrus 28. meséje ugyanis így hangzik:

Szegénytől félj, akármilyen nagy úr vagy is,
Furfangja mindig módot lelhet bosszúra.
Fészkébe rókakölyköket hurcolt a sas,
Hogy hússal lássa el a sasfiókokat.
Utána ment a rémülten síró anya,
S rimánkodott, hogy adja vissza kölykeit.
Biztos helyéről az csak nézte gúnyosan.
A róka erre égő fáklyát kapva fel
Egy oltárról, körülfutkosta azt a fát,
Hogy felgyújtván, a sasok is ott vesszenek.
Most már a sasfiókok anyja félt nagyon,
S inkább kiadta mind a rókakölyköket.
(Terényi István fordítása)

Két szempontból is elősegíti ez a Phaedrus-mese Lúdas Matyi és Libás Matyi jobb megértését. Részint megmagyarázza, honnan vette Fazekas Mihály A szerző az olvasókhoz című előszavának ezen kitételét: „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal /Adta jelét olykor bosszújának,” amelyben a tűz, a gyújtogatás úgy szerepel, mint az elnyomott nép bosszúja. Nyilvánvalóan ebből a meséből, amelyből műve mottóját is vette. Ebben a mesében ugyanis – mint láttuk – azzal fenyegeti meg rókamama a sast, hogy felgyújtja a fát és vele együtt a sas fészkét is fiókáival együtt, ha nem adja vissza a rókakölyköket. A népi igazságszolgáltatás formái között, amelyeket Usener Plautus komédiáiból összegyűjtött, a tűz, a gyújtogatás is megtalálható: Perzsák 569: at enim illi noctu occentabunt, exurent fores; Pseudolus 1145: malim isti modi mi amicos forno occensos quam foro. Részint ezzel a mesével indokolhatjuk meg azt a tényt is, hogy miért javul meg a darab végén Döbrögi a Lúdas Matyiban: azért, mert Phaedrus meséjében a végén a sas is visszaadja a rókakölyköket. A korábbi kutatók nem tudták eldönteni, hogy a görög–római állatmese hatott-e Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, mert nem vették figyelembe a Lúdas Matyi mottóját.
Összegezve a fentebb mondottakat, azt hiszem, megállapíthatom, hogy Deák-Sárosi László Libás Matyi, Egy igazi magyar rege négy levonásban című könyvének jelentősége többek között abban is rejlik, hogy ismét ráirányította a figyelmet Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, amelyről Julow Viktor, a nagy Fazekas-kutató 1976-ban ezt írta: „Fazekas Lúdas Matyija több mint ötven kiadásával a legnagyobb könyvsikerek egyike.”

(Agria, 2021/1.)

HelloVidek.hu

Minket is megkeresett a hellovidek.hu újságírója, aki a koronavírus-járvány könyvkiadókat érintő hatásáról készített összeállítást. E-mailben feltett kérdéseire gyors és őszinte válaszokat adtunk. Bár a megjelent cikk címe (A koronavírus-válság verheti be az utolsó szöget a nyomtatott könyvek koporsójába) újságírói túlzás, a megjelent szöveg híven tükrözi helyzetünket és véleményünket.
A riport itt érhető el:
https://www.hellovidek.hu/szorakozas/2021/02/23/a-koronavirus-valsag-verheti-be-az-utolso-szoget-a-nyomtatott-konyvek-koporsojaba?fbclid=IwAR08eElmkCPGZLJgWNrQnG5Wrbt7gA2ssHpa6uZxdzvRXDPibI090_zV1XA

Csongor Andrea: Ige, kötő

Csongor Andrea: Ige, kötő (versek)

Fotózta: Váli Dezső; grafika: Mile Blanka.
Oldalszám: 42
Kiadás éve: 2021
ISBN 9786155359927
Kedvezményes ár: 2000 helyett 1500 Ft.


Csongor Andrea 2014 óta publikál verseket, és megjelent két regénye is. Ez az első verseskötete. Női érzékenység, finom intellektus és diszkrét szókimondás jellemzi szövegeit. Jellegzetesen 21. századi, ugyanakkor önálló arcélű, karakteres líra.

Ács József: Kuklay Antal: A kráter peremén

„Az igazi misztikusok (…) nem elszakadni kívántak a valóságtól, hanem ellenkezőleg, visszatalálni annak forró magjába, centrumába, (…) a valóság oszthatatlan szívébe”, írta Pilinszky János. Ez a „misztikus igyekezet” hatja át ezt az 1987-es első megjelenése óta immár ötödik, bővített kiadásához érkező, sajátos montázstechnikával szerkesztett Pilinszky-olvasókönyvet is, mely leginkább azért készült, hogy minél több olvasót tessékeljen befelé a szépség jól ismert Simone Weil-i labirintusába, amelynek közepén az Istennel találkozás megrendítő élménye várhat ránk. „Inkább párbeszéd Tolsztojjal elolvasni az Ivan Iljics halálát, mint esetleg elbeszélgetni vele”, idézi a kötet legelső szemelvényében Pilinszkyt Kuklay Antal, aki személyesen ugyan csak néhányszor találkozott a költővel, dialógusuk azonban a műveken keresztül – az iménti tétel bizonyságául – évtizedek óta máig folytatódik. „Teszünk azzal valamit is, / hogy a füvek zöldellő erejébe / visszahelyezzük a halottat?”, olvasható a négy évtizede elhunyt költő József Attila című versében. „A szótár szavai préselt virágok: az eleven valóság holt lenyomatai. A költő kivesz egy szálat a herbáriumból és visszahelyezi az olvasó tudatának zöld mezejébe, ahonnan vétetett”, bontja ki a rejtett képet a szerző. Mintha A kráter peremén Pilinszky egész költészetével igyekezne ugyanezt megcselekedni: életre kelteni a „szenvedő misztikus” könyvlapokra préselt, síkba lapított, holt betűk közé rejtett világát. De hogyan is?
Akad, aki azt is vitatja – mintegy a vers titkát, a személyesen nekünk feltáruló jelentést féltve bármifajta háttérismerettől -, hogy az életrajzi események vagy az olvasmányélmények figyelembevétele hozzásegít a versek jobb megértéséhez. Magam nem osztom ezt a vélekedést, általában sem, Pilinszky vallomásigényű költészete esetében pedig különösen nem. Amit az ember saját sorsa ír a létezés szövetébe, az is súlyos tanulságokat hordoz – minden kisszerűségével, tévedésével és tragikumával együtt. Nem az összegyűjthető életrajzi tényekről van itt tehát szó, hanem az emberi életpálya egészéről. Élet és életmű – akár részleges egységben, akár tapintható ellentmondásban állnak – egymást értelmezik, „a valóság oszthatatlan szívében” pedig szétválaszthatatlanul egybetartoznak. A tájékozatlanság senkit sem tart távol az elfogult vagy sematikus értelmezéstől – igaz, az ismeretek sem feltétlenül. Az értelmezők közül talán sokan féltik Pilinszky modern egzisztencializmusát a költemények teológiai értelmezésétől is – mintha így azonnal életidegen síkra jutna a magyarázat, eleven mező helyett préselt virágok poros gyűjteményébe. Pedig a legszemélyesebb természetes módon kapcsolódik a legegyetemesebbhez. A képek továbbgondolását rávetítésként, belevetítésként elutasítani főként akkor lehetne, ha az értelmezés a költő világától idegen elgondolásokkal hozakodna elő. A versekbe foglalt misztériumhoz azonban Kuklay hasonló hangoltsággal közelít, mint Pilinszky, s mélyre hajolva ugyanabból a forrásból merít. Értelmezései így nemcsak teológiailag ihletettek, hanem eredetiek is – abban az értelemben, hogy az eredethez – ahogy a dolog kinyilvánítja önmagát – nyúlnak vissza. Ez magyarázza az értelmező szövegek irodalmi igényét, lírai, vallomásos hangoltságát is. A hosszasan érlelt, helyenként prózaversszerű kommentárok mégis a megértés szolgálóleányai csupán – míg Pilinszky a megjelenítést tekinti életre szóló feladatának, A kráter peremén szerzője az értelmezést, a rejtett jelentések előhívását.
Isten a szövegek szerint a föld porából megalkotott embert azzal keltette életre, hogy az orrába lehelte az élet leheletét. Innen ered az inspiráció szó: alkotó élet csak sugallatokra figyelve bontakozhat ki. A teremtés nem egyszeri aktus, hanem folyamatos történés. Nemcsak az ember él a teremtésben, de a teremtés is az emberben. Az erre irányított egyik figyelemtípus az imádság. A lélek felemelkedése azonban nem egyenesvonalú emelkedés. A kráter peremén elemzései imádságok is. Az ima nem születik meg Isten irgalma és inspirációja nélkül, mégsem csak Istené, hiszen csak a szenvedés, a bűn és a kegyelem metszéspontjában egzisztáló ember tud imádkozni. Az imádságnak bennfoglaltan tehát már tartalmaznia kell azt, akihez el szeretne jutni. Ez a szerkezet azonban nem ördögi kör, mint a levezetendő állítást kiindulásként tartalmazó hibás érvelésé, hanem hermeneutikai, olyan, mely előzetes megértést mélyít el, s valójában nem is kör (hiszen nem a kiindulópontra jut vissza), hanem spirál, melynek tengelye szellemi természetű, láthatatlan. Az imádság mozgása más értelemben is paradox: az önismeret munkálása, és elmélyülés visz a felemelkedésig. Csak az alászállás, a magunkra mért és osztott szenvedés nyitja meg a kegyelem kapuját, mert az ember, ahogy Pilinszky mondja, nem folytonos, hanem drámai lény. Az imádság célja az elérhető legmélyebb pontot kötni össze az elérhető legmagasabbal: a kínt, a bűnt a legfőbb Jóval, s ha ez – Isten kegyelméből – sikerül, az ima átforrósodik. Ez „a mélypont ünnepélye”. A kötet – természetéből következően nem irodalomtudományi ambíciójú – elemzéseinek legnagyobb értéke, hogy bennük a megértés és az imádság spirálmozgása egy: kibomlik szemünk láttára a szépség, mint „az igazság és jóság tragikus találkozása az anyagban”.
Hogy miért fontos egyáltalán műveket így elemezni és kibontani? Mert egyre nő a távolság a versek születésének korától, s a világ ezen túl is sok tekintetben megváltozott. Pilinszky már a Beszélgetések Sheryl Suttonnal lapjain aggódva kérdezte, vajon meddig fokozódhat még az életünket átható jelenlétvesztés. Mert „jelenlétünket vesztettük el. Méghozzá egyszerre otthon, az utcán, a lépcsőházban, a színpadon, a nézőtéren, az ágyban és a konyhában.” „Mintha mondatainknak – és persze életünknek – csak vízszintes kiterjedése, lapálya, horizontálisa volna, anélkül, hogy az állítmányok vertikálisa, az itt és most merőlegese leszögezné, beásná, megtörténtté tenné őket.” „A világból így vált minta. Utánzat. Egyre üresebb és egyre nyomasztóbb mintha.” A már Pilinszky életében érzékelhető jelenlétvesztés (benne a teológiai tudás elhalványulása) mára felgyorsult, sőt, új szintre emelkedett. Az emberi kapcsolatok virtuálissá válásával a semmi helyére tóduló „mintha” technikai megoldásokban intézményesül, majd lassan kötelező normává lesz. A kultúra elsajátítását a tények és információk puszta felhalmozása helyettesíti. Ebben az adatokkal túlzsúfolt térben a csönd ritka ajándék. Az internet elénk terített, interaktívnak nevezett tengerének felszínén (a Pilinszky emlegette horizontálison) szörföző, tehát a terjedelmesebb vagy elmélyülést kívánó szövegekről gyorsan továbbkattintó fiatal generációk számára a versekbe szőtt kulturális és teológiai utalások már egyáltalán nem maguktól értetődők. De aki ébredezve utat keres, aki megérti, hogy a hagyomány egyszerre hordoz korhoz kötött és örökérvényű tartalmakat, s nem anakronizmus, nem elvetendő ballaszt, hanem eleven szövet, annak a kötetbe illesztett emlékezés-szemelvények (Pilinszky különféle interjúi, Új Emberbe írt, s figyelmének naplójaként olvasható, helyenként szépprózai igénnyel írt cikkei, illetve meghatározó olvasmányainak részletei) segítenek megérteni a kulcsmotívumokba sűrített súlyos képekben igen gazdag hagyomány- és életelemeket.
A kráter peremén ezekhez ad tehát ráismerésszerű „megfejtéseket”, az értelmezések hol kitágítják, hol árnyalják a vers világát, hol evidenciaként fénylenek fel, mintegy bevilágítva a költemény első olvasásra homályosnak látszó zugait – nem laposítják el, nem semmisítik meg a verstani megalapozások feszültségeit. Természetesen vitathatjuk is őket, de azt világossá teszik: a személyes jelentés megtalálásának feladata a rejtvények megoldásával nem befejeződik, hanem csak elkezdődik. Nemcsak a vers, de életünk értelmét is keressük. Ha különbözőképpen gondolkodunk is, ha mást veszünk is észre és emelünk ki, értelmezéseink mégis összetartoznak, mert a mélyben – megint Pilinszky szavaival – mindannyian „menthetetlenül egyek vagyunk”. Az irodalom nyilvánvalóan nem pusztán az irodalomról szól, a szövegek nemcsak arra valók, hogy újabb szövegeket nemzzenek: a műveket az életünkkel olvassuk, mert életünk ellentmondásaival, feszültségeivel, határhelyzeteivel szembesítenek bennünket. Ahogyan a sokat idézett Címerem című versben áll: „Nekünk magunknak muszáj végül is / a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk / a mondatot.” A jó elemzés, mely nem lezárja, hanem megnyitja a verset, épp ide segít eljutnunk – személyes paradoxonjaink megértéséig, elfogadásáig. „Cseléd akartam lenni. Van ilyen. / Teríteni és leszedni az asztalt”, kezdődik a Van ilyen című vers, s ez akár Kuklay Antal nyugdíjas körömi plébános ritka vállalkozásainak mottója is lehetne. A megterített asztalon ugyanis sok mindent a kezünk ügyébe helyeznek, amire vacsora közben szükségünk lehet, azért, hogy senkinek ne kelljen az együttlétet megtörve felállnia és kimennie valamiért. Így terít meg a szerző ebben a kötetben méltón egy-egy versnek, s egy-egy mindennél beszédesebb, generációkon átívelő közös csönd lehetőségének.

(Vigilia, 2021/2.)

Punk MÁria: Dönci, a szuperhős

Punk Mária: Dönci, a szuperhős (meseregény)

Illusztrálta: Tóth Árpád.
Oldalszám: 86
Kiadás éve: 2021
ISBN 9786155359842
Kedvezményes ár: 2900 helyett 2175 Ft.


Mindegyik tengerimalac ducinak születik, ám nem mindegyikből lesz szuperhős. Dönci éppen e kivételek egyike. Világgá indul, hogy barátokat szerezzen. Hamarosan meg is találja Jocót, a kis mezei hörcsögöt, és együtt vándorolnak tovább. Kalandjaik során az egész világot bejárják, és titkosabbnál titkosabb helyeken érdekesebbnél érdekesebb barátokra találnak. Ők nem harcolnak, hanem azon munkálkodnak, hogy megmutassák vándorainknak, milyen csodálatos a természet, az élet, és mire képes a megbecsülés és a szeretet. Általuk változik meg Dönci és Jocó is, hogy a mese végére szuperhősökként találják meg igazi önmagukat és az életük értelmét.

Mérleg, 2020

2020 legnagyobb nyertesei alighanem a maszk- és a fertőtlenítőszer-gyártók voltak. A legnagyobb vesztes címéért nagy lenne a küzdelem, ha lenne kedve bárkinek is benevezni egy ilyen versenyre. A könyves szakma mindenesetre benevezhetne rá. A koronavírus-járvány miatt elmaradtak a nagy könyves rendezvények, tavasszal hónapokig zárva tartottak a könyvesboltok, és könyvbemutatókat sem lehetett rendezni – népegészségügyi szempontból érthető módon. Ország- és világszerte is kevesebb könyv jelent meg idén a tervezettnél, és a megjelent címek fogyása is alulmúlta a várakozásokat. Mi sem tartozunk a (nagyon) kevés kivétel közé: mindössze kilenc könyvet jelentettünk meg 2020-ban, jóval kevesebbet, mint szerettünk volna. Bevételeink is csökkentek tavalyhoz képest, bár a közvetlen rendelések száma némi emelkedést mutat – nyilván ez is összefügg a járványhelyzettel. Újabb könyveket tehettünk közzé Gergely Tamástól, N. Fodor Izától, Székely Ferenctől, Tumpek Zoltántól, Werner Nikolettől és a tavaly elhunyt Tóth Sándortól, illetve szerzőink között üdvözölhettük a válogatott istenes verseivel jelentkező Zsirai Lászlót, valamint Kuklay Antalt, aki A kráter peremén című, Pilinszky Jánost megidéző kötetének 5. kiadását bízta ránk. Köszönjük tehát szerzőink és olvasóink bizalmát. Mindenkinek áldott, békés karácsonyt, jó egészséget és az ideinél boldogabb új esztendőt kívánunk!

Székely Ferenc: Távolban egy fehér torony

Székely Ferenc: Távolban egy fehér torony (interjúk)

Illusztrálta: Fülöp Orsolya.
Oldalszám: 196
Kiadás éve: 2020
ISBN 9786155359910
Kedvezményes ár: 2600 helyett 1950 Ft.


Nyolcadik születésnapi interjúkötetével jelentkezik Székely Ferenc erdélyi néprajzkutató, újságíró. A kötetben ezúttal is az elmúlt kerek születésnapjukat ünneplő, elsősorban erdélyi kötődésű írókkal, művészekkel, tudósokkal beszélget életükről, pályájukról és hitvallásukról.

Werner Nikolett: Leo Gekkó és a Cipősdoboz kórház

Werner Nikolett: Leo Gekkó és a Cipősdoboz kórház

Illusztrálta: Fülöp Orsolya.
Oldalszám: 32
Kiadás éve: 2020
ISBN 9786155359903
Kedvezményes ár: 2400 helyett 1800 Ft.


A Padló világnak a szürke fotel felé eső égtáján működik a Cipősdoboz kórház. Apró lények élnek benne, akik gyógyulni szeretnének – és olyanok is, akik azért dolgoznak, hogy mindenki egészséges legyen. Őket látogatja meg Leo Gekkó, aki a látogatás során sok érdekességet tapasztal és hasznos tudással gyarapodik.

Tóth Sándor: Nincs vége, csak odaát

Tóth Sándor: Nincs vége, csak odaát (hátrahagyott versek)

A borítón Pálóczy Péter fotója látható.
Oldalszám: 102
Kiadás éve: 2020
ISBN 9786155359897
Kedvezményes ár: 2800 helyett 2100 Ft.

A kiadvány megjelenését a Szeged-Csanádi Egyházmegye támogatta.


Tóth Sándor József Attila-díjas költő, műfordító, újságíró és tanár 2018 őszén publikálta Elfelejtett harmóniák című verseskötetét. Egy évvel később, nem sokkal 80. születésnapja után, testében megfáradva, de alkotóereje teljében távozott sorainkból. Életének utolsó esztendeje költői pályájának legtermékenyebb időszaka volt. Ekkor született költeményeiből állt össze posztumusz kötete.

Gergely Tamás: VérHárs

Gergely Tamás: VérHárs (két monológ)

A borítón Ábrahám Jakab grafikája látható.
Oldalszám: 90
Kiadás éve: 2020
ISBN 9786155359859
Kedvezményes ár: 1500 helyett 1125 Ft.


A Svédországban élő erdélyi író új kötete két monológot tartalmaz. Szövegei szembesítések mindazzal, ami körülöttünk történik és amiről hajlamosak vagyunk elfordítani a tekintetünket.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás