(Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers)
Aligha van olyan költő, műfordító, irodalmár, tanár, diák, aki elégedett lenne a verstani eligazításokkal, beleértve a szakirodalmat és az oktatást is. Vannak jó tanulmányok, kézikönyvek, monográfiák, ha nem is az elmúlt három évtizedből, amelyekben utána lehet nézni az elméleti és alapoknak és gyakorlati tudnivalóknak: hol vannak a metszetek a hexameterben, a különböző hendekaszillabusokban vagy a Zrínyi-versszakban. Mégis, valami titok lappang a verstan körül, mert mindmáig nincs olyan metrika, ami megoldaná a vers ritmikus hangoztatását anélkül, hogy a skandálás rossz, magyartalan hangsúlyozásának hibájába esne. Akkor mondjunk le a metrikus olvasásról, maradjon csak az értelmi tagolás, és fogadjuk el, hogy fölöslegesen írtak a korábbi és kortárs költőink rengeteg kiváló ritmikájú és egyben esztétikus verset? Korántsem. Deák-Sárosi László most, a huszonegyedik század harmadik évtizedében, több évszázaddal az első és több évtizeddel a legutóbbi nagy szakmai viták után átfogó verstani monográfiával és hozzá tartozó példatárral jelentkezett. Méghozzá azzal a kimondott szándékkal, hogy megoldja az értelmi és a pusztán metrikai hangsúlyok összebékítését egyetlen recitált megszólaltatásban.
Ahogy már a könyv első, elméleti részéből is kiderül, a megoldás a magyar nyelv természetes eszköztárában meglévő dallamhangsúlyok és a hangerőhangsúly átgondolt nyomatékrendszerben való egyesítése, a hangsúlyok megkülönböztetett alkalmazásával. Ez elgondolás korántsem új, csak nem kapott kellő figyelmet. Fogarasi János, a neves szótárkészítő nyelvész, költő s zeneszerző már a tizenkilencedik század derekán felhívta a figyelmet arra, hogy a hangerő mellett a hang/szótag magasabb vagy mélyebb ejtése is hangsúlyokat képez. Épp egy évszázaddal később László Zsigmond volt az, aki először kidolgozott egy dallamhangsúly-elméletet a versek (nem énekelt) ritmikus recitálására, és közzétette a Ritmus és dallam (1961) című könyvében. László csupán az emelkedő nyomaték hatékony használatát bizonyította és szemléltette. Így az elméletét vegyesen fogadták. Más pályatársak mellett Vargyas Lajos is üdvözölte az „áthidaló dallamemelkedőt”, de joggal hiányolta, hogy a csak metrikai hangsúly képzése továbbra is a hangerőre marad.
A megkezdett úton haladva Deák-Sárosi László A háromszólamú versben az ereszkedő nyomatékot is leírta, és a dallamhangsúly-rendszerbe építette. Ezzel vált teljessé és a gyakorlatban használhatóvá a magasabb és a mélyebb ejtéssel való nyomatékolás. Ezzel valóban egyszerre minden értelmi és csak metrikai hangsúlyt meg lehet szólaltatni, méghozzá anélkül, hogy egyikük a másik rovására menne. A magyar nyelvben és versben a három fő hangsúllyal (hangerő, emelkedő és ereszkedő), illetve ezek lehetséges párosításával (emelkedő hangerővel és ereszkedő hangerővel) lehet élni. Hagyományosan a hangsúlyt a versben és annak megszólaltatásában csupán a hangerővel azonosították, de a gyakorlat és még fonetikai mérések is igazolják, hogy már a spontán beszédben is alkalmazunk emelkedőt és ereszkedőt a nyomatékolásra. A hangerő hosszú egyeduralma annak is köszönhető, hogy két-kétszázötven éve önállósult a szövegvers, eltávolodott a dallamtól, amivel előtte mindig is összetartozott. Ez az eltávolodás, illetve megkülönböztetés miatt lett a magyar vers megszólaltatása a kizárólagos hangerőhangsúly révén darabos, hiányos, ellentmondásos.
Az öt hangsúly vagy kombináció, ahogy A háromszólamú vers szerzője leírja, a következő hangsúlyhatásokat képes elérni: 1. a hangerőhangsúly önmagában ütemező hangsúly és értelmi hangsúly is lehet; 2. az emelkedő önmagában csak értelmi hangsúly, mivel lágy, hajlékony, ezért nem jelez ütemkezdetet; 3. az emelkedő a hangerőhangsúllyal együtt értelmi hangsúlyt és ütemező hangsúlyt képez, de kissé lágyabbat, mint a hangerő önmagában; 4. az ereszkedő önmagában átmenőhang vagy lezáró hang, a szavak középső és utolsó szótagjain; 5. az ereszkedő hangerővel társítva pusztán metrikai hangsúlyt képez a szavak belsejében és a végén található szótagokon – tehát az ereszkedő ezúttal semlegesíti a hangerő értelmi nyomatékot képző hatását; 6. az ereszkedő hangerővel vagy anélkül a szavak első szótagján a nem fizikai értelmi nyomaték miatt értelmi hangsúlyt képez, de szószerkezeti viszonylatban másodlagosat, az azt megelőző, magasabban ejtett egyszótagú szóhoz képest, l. „kék ég”, ahol a „kék” magasabban, az „ég” pedig mélyebben és hangosabban ejtendő.
Mint az fenti bekezdésekből is látható, a dallamhangsúly-elméletnek fontos része a hangsúlyok egyszerű, a szövegszerkesztők alapvető formázási lehetőségei között elérhető jelölése a szövegben! A hangerő aláhúzott, az emelkedő félkövér, az ereszkedő dőlt, és a két kombináció is megtartja a tiszta nyomatékok jelölését, egyesítve: az értelmi és egyben ütemező nyomaték félkövér és aláhúzott, a csak metrikai nyomaték és a másodlagos értelmi, szószerkezeti hangsúly a dőlt és egyben aláhúzott. A szövegen való közvetlen jelölés fontos, mert független, bonyolult képleteket nehéz alkalmazni a megszólaltatandó szövegre. Természetesen az időmérték jelölésére is van egyszerű mód, az egy és kétmorás jelekkel ( –), azok formázott változatával (= –, ) a sorok alatt vagy fölött; illetve akár a szövegen magán, a hosszú szótagok kiskapitálissal való kiemelésével. Ez utóbbi lehet, hogy fölösleges, de a többi jelölés a gyakorlatban nagyon jól használható. Az emelkedők például szépen kirajzolják egy sor értelmi hangsúlyit: „Három- ǀ szor veri ǀ ezt ǀǀ ken- ǀ den Lú- ǀ das Matyi ǀ vissza.” = — ǀ — ǀ — ǀǀ = ǀ — = ǀ — ǀ = (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi)
Ennyi tehát a dallamhangsúly-elmélet lényege, a könyv többi részét a bizonyítás és a szemléltetés tölt ki. A szerző bemutatja a korábbi szakirodalmak, a nyelvészeti, irodalmi kutatások és saját elemzései alapján a ritmus alapjait, a versrendszerek részletes tipológiáját, a hangsúlyos és az időmértékes verselések keveredésének módjait. Mindezt számos gyakorlati példával teszi. A könyvben több mint nyolcvan vers vagy hosszabb versrészletet elemez sorról sorra és szótagról szótagra. A monográfiát kiegészíti egy példatár, amelynek első két része kétszer harminchárom klasszikus magyar verset tartalmaz a formák legfontosabb alaptípusait felvonultatva. A példák önmagukban, az elméleti magyarázatok nélkül is meggyőzően szemléltetik a hangerő dallamhangsúlyokkal való kiterjesztésének a gyakorlati eredményét. A dallamhangsúlyokkal való recitálás csak a példák gyakorlásával és megértésével sajátítható el. A példatár, amely felerészt a monográfia példáit, felerészt újakat tartalmaz, egy verstani minilexikont is tartalmaz, és a szerző a verseket hangzó formában is meg szeretné jelentetni, színészek előadásában1. Ha a dallamhangsúlyozás elmélete túl részletes és bonyolult lenne is valakinek, a gyakorlat egyszerű, érthető és legfőképp esztétikailag is élvezhető.
Mivel a dallamhangsúly-elmélet alapjaiban változtatja meg a vershez való viszonyulásunkat – de nem a ritmustól és bármi lényegitől eltérve, eltávolodva, hanem a gyökerekhez visszatérve –, a teljes verstan újragondolását kívánta. A dallamhangsúlyok megvilágítják a ritmikus vers való természetét és szerkezetét, és mind a prozódia, mind a szűkebb értelemben vett metrika újrafelfedezéséhez vezetnek. Bár Deák-Sárosi alaposan felhasználja a korábbi szakirodalom eredményeit, verstana új és friss, szemlélete egységes. A hangsúlyos típusú versek lényegét és egyben új arcát mutatja be a változási-fejlődési ív és a tipológia magyarázatával. Az időmértékes versek kifejezetten zenei alapozását feltételezi, mintha azok a magyar nyelvre lettek volna kifejlesztve. Természetesen mindig visszatekint és hivatkozik a klasszikus időmértékes versekre és verstani szabályokra, hiszen a magyar időmértékes versek a görög és főleg a latin minták alapján íródtak.
Nagyon lényeges a tipológiánál, osztályozásnál az emelkedő időmértékes lejtésben íródott versek példáinak azonosítása és részletes elemzése. Megfigyelte például, hogy egy időmértékesen emelkedő verslábban írt vers (pl. jambus, anapesztus) lehet hangsúlyosan emelkedő, ereszkedő, de semlegesen kiegyenlített vagy aritmikus is. Arra is rámutat, hogy mi az oka a jambust ellenzők és védelmezők vitájának, illetve hogyan lehet a versek jelentős részében összebékíteni a különböző nyomatékokat, hogy elkerülhető legyen az aritmikus és az értelmileg rossz megszólaltatás is. Például A walesi bárdokról és a Székely himnuszról kimutatja, hogy időmértékesen emelkedők, miközben hangsúlyosan ereszkedők, és ez ad a szövegeknek egy sajátosa magyar, éles ritmusú (ti tá ti tá) hangzást. Ha már emelkedő lejtés, akkor Deák-Sárosi nem titkolja a jambus, különösen annak nyugat-európai mintájú, hangsúlyváltó magyar átvételének buktatóira rámutató kritikáját. Még a színművek ritmuskoncepciójára, alapritmusára is kidolgoz a jambusnál a magyar nyelvre és versre alkalmasabb formát, időmértékeset is. A könyv tehát a meglévő versek, verstípusok rendszerezésén, elemzésén túl előremutató, kreatív felvetéséket is tartalmaz, amelyek gazdagíthatják a magyar nyelven írt ritmikus versek irodalmát, annak változatosságát.
A rím első megközelítésre önálló fejezete a verstannak, nem függ össze szorosan a dallamhangsúlyokkal. A szerzőnek ezt is sikerült cáfolnia, hiszen a rímet is a nyomatékok rendszeréből vezeti le, mert a rím a hangszín (hang-önazonosság) ismétléséből ered, arra épít. A hanghosszúság, a (hangerő)hangsúly és hangmagasság (dallamhangsúlyok) mellett a negyedik nyomaték. A nem rímes vers ilyen értelemben háromszólamú, és ha a rím sűrű ritmikai tényezőként lép fel, akkor a negyedik szólam is lehet. Ez tehát a monográfia címének a magyarázata (A háromszólamú vers), azzal kiegészítve, hogy már csak a hangsúlyok is három szólamot, réteget érintenek (hangerő, emelkedő, ereszkedő), és ezek valamelyike vagy lehetséges párosításuk minden ritmikus vers minden egyes szótagjára jellemző. A szerző a rímnek új, tágabb, de mégis pontosabb, több szempontú leírását, sőt meghatározását nyújtja. Kiindulópontja az elméleti részben meghatározott „illesztési alapelv”, ami a verstan számos elemének leírásában szerves módon szerepel. A rím Deák-Sárosi szerint az erős hasonlóság és az egyidejűleg erős különbség feszültséget teremtő és oldó elvén alapul. Ő azonban nem elégszik meg az alaptípus vagy az alaptípusok leírásával, hanem a tipológiát is kibővíti. Fontos megfigyelése például a „vágórím” és a vágórím-elv, miszerint a különböző szótagszámú rímpárok esetében akkor jobb, dinamikusabb az összecsengés, ha a válaszoló rím a hosszabb. Ezt a korai ír költészetből tanulta, de sok saját megfigyelése is olvasható a könyvben. Elgondolkodtató például az, hogy az Arany János által másfél évszázada felvetett asszonánci csoportosítást máig sem fejezték be. Arany ugyanis nem az összes mássalhangzót osztotta be csoportokba, és nem is következetes nyelvészeti szempontok szerint. Deák-Sárosi ezt a csoportosítást elvégzi a hangok képzésének helye és módja szerint: így felpattanó zöngétlen zárhangok (p, t, k), orrhangok (m, n ny), közelítő vagy folyékony hangok (l, r) stb. Ami még figyelemre méltó, hogy a rímelést formailag nem egyszerűen végrímként, a rímpárok második felének összecsengéseként értelmezi, vagy az elejük kapcsolataként, mint az alliterációban; hanem olyan összefüggésként, ahol az egyes elemek, a kezdet (K), a mag (M) vagy magok (M1, M2…Mn) és a zárlat (Z) variálhatók az illesztési alapelv szerint.
A monográfia függelékében olvasható egy hosszú, tartalmas tanulmány, amelyet a szerző még évekkel korábban írt, és terjedelmi okokból is e könyv részeként jelenhet meg. Ebben bemutatja a középkori vagy másképp korai ír hangsúlyos típusú verselést történelmi, nyelvi hátterével együtt. Az ír verselésről nagyon keveset vagy semmit sem tudunk mi magyarok, formahű fordítások is alig jutottak el hozzánk. Így nagyon hasznos ez a tanulmány, az ír vers és verstan kreatívan hathat a magyar verselésre. Kevés olyan műköltészeti rendszer van, ami hangsúlyos alapú, és nem csupán ösztönös, népköltészeti eredetű. Az ír pedig ilyen, és a tipológiai, illetve szószerkezeti hasonlóságok miatt konkrét formák és eljárások átvétele is megfontolandó. Az ír nyelv is ereszkedő, élhangsúlyos (a hangsúly a szavak első szótagján van), és részben toldalékoló is. Amiben gazdag az ír verselés, az a rímelés és a rímeléssel is összefüggő strófák változatossága. Az írek az asszonánci csoportokat már a középkorban pontosan meghatározták; míg mi, magyarok teljesen még a huszonegyedik században sem. Az ír verselésről szóló részt egy verstani tanköltemény, fonetikai átírások, nyersfordítások és műfordítások teszik szemléletessé.
A háromszólamú verset jó szívvel tudom ajánlani minden verset kedvelő olvasónak. Nem csupán a szakembereknek és a gyakorló műfordítóknak, hanem tanároknak, diákoknak, verset olvasni és mondani szerető embereknek is. Lehet, hogy a szakértők a mű egyes részeivel vitatkozni fognak, hiszen a szerző interdiszciplináris példákkal, érveléssel is él, és viszonylag sok új fogalmat vezet be, de hogy ez a monográfia a példatárával együtt pótolhatatlan kézikönyve lesz a versről való gondolkodásnak, azt joggal feltételezem, illetve legalábbis remélem.
(Irodalmi Jelen, 2023. szeptember)
