Bozók Ferenc izzó tehetséggel megáldott, a konvenciókkal, a látszatokkal, az előítéletekkel bátran szembeszegülő, az igazat és a szépet a kiválasztottak hitével és nyugtalanságával kereső ember. Szemlélteti ezt eddigi pályafutása is, mely meglepő, rejtélyes fordulatoktól sem mentes.
Gyöngyösön született 1973. október 8-án. Bölcsőjét a Mátra déli lankáitól átölelt faluban, Domoszlón ringatták. Ott végezte az általános iskolát is, a gimnáziumot pedig szülővárosában. Érettségi után egy éven át az egri Hittudományi Főiskola hallgatója volt, majd átiratkozott az Eszterházy Károly Főiskolára, ott szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát 2000-ben. Négy esztendőn át a palóc hagyományairól, Jessze oltáráról, Nekcsei Dömötörről és Patai Józsefről elhíresült Gyöngyöspatán tanított. Ekkor támadt föl szívében újra és immár visszavonhatatlanul a vágy, hogy Isten legengedelmesebb és leghűségesebb szolgái közé szegődik: piarista szerzetesnek jelentkezett. A pályamódosítás révén nem vált hűtlenné eredeti hivatásához sem, irodalmi ambícióihoz pedig termékeny közegre talált abban a szerzetesi közösségben, amely többek között Sík Sándorral és Jelenits Istvánnal ajándékozta meg az újabb magyar irodalmat. Ma a mosonmagyaróvári piarista gimnázium tanára.
Sorsválasztását a krisztusi tanok titokzatos és fölemelő paradoxonjai vezérelték: akkor találod meg önmagad, ha elveszíted, a fölmagasztalás az alázat jutalma, az utolsó helyről törhetsz az élre, boldogságodat szenvedéssel válthatod meg. Nem a „fecsegő felszín”, hanem a „hallgató mély” vonzotta, az anyag helyett a szellem, a test helyett a lélek, a véges helyett a végtelen parancsát követte. Mint Hemingway öreg halásza, csónakját ő is az ellenkező irányba fordította, mint a többiek, mert úgy érezte, csak így találkozhat élete nagy, felkészültségét, tehetségét és erejét minden alku és kompromisszum nélkül próbára tevő lehetőségével. Egy jámbor henyélő balladája című versében Villon álarcát ölti magára, s nem csekély iróniával nyugalmáért, léhaságáért kér bocsánatot az éjszakák kéj- és a nappalok pénzsóváraitól: távol állnak tőle a modern társadalom minden rendű és rangú perc-emberkéi, egyikükhöz sem kíván hasonlítani.
Nemcsak versei, hanem esszéi is eredeti látásmódról és magas fokú szellemi nyitottságról tanúskodnak. Ezt a két műfajt a Tükörkrisztus című – most bemutatandó kötetében is föllapozható –, fölényes tárgyismeretről tanúskodó tanulmányában egymásba fűzi: az ősi eredetű toposz, a tükör jelentésárnyalatait a saját költeményeivel is illusztrálja. Záró mondataiban megnevezi azt a varázslatos tükröt, mely makulátlan szépségében ragyogtatja föl az ő arcát is és mindenkiét, aki rászegezi sóvárgó tekintetét: „A keresztény szimbolikában a tükörbéli arcnak, melybe szívesen szeretnénk belenézni, hasonlítania kell egy Krisztus ikonra. Kempis Tamás szerint a keresztényeknek nem csupán követniük kell Krisztust, hanem utánozniuk is. Az Imitatio Christi nem azt jelenti, hogy Krisztus követése, hanem azt, hogy Krisztus utánzása. Így lesz a tükör: Krisztus. Tükörkrisztus.”
Új – immár tizenkettedik – kötetét Nagyvilági esszék (Esszék, tanulmányok a világirodalomból) címen tette közzé a százhalombattai Üveghegy Kiadó az idei Ünnepi Könyvhét alkalmából. A cím arra (is) utal, hogy az írások többsége a Nagyvilág hasábjain látott napvilágot. A tanulmánygyűjteményt szép és megindító gesztussal a főszerkesztő, Fázsy Anikó emlékének ajánlotta, akinek a halálakor, 2016-ban megszűnt és máig betöltetlen űrt hagyott maga után a legjelentősebb hazai világirodalmi folyóirat.
Elsősorban a keresztény gyökerű és eszmeiségű irodalom kérdései foglalkoztatják, annak fogalmát próbálja újraértelmezni, érvényességi körét kitágítani, megszabadítani az erkölcsi szempont egyoldalú és túlzó alkalmazásától. A kötet előszavában azt vallja, hogy szerzetes mivoltának szakrális, spirituális inspirációi mellett magyartanári tájékozottsága is megszabja választásait és ítéleteit, tudja, hogy az irodalmi alkotások elemzésében az esztétikai szempont az elsődleges és a mérvadó. Adynál, a legszebb magyar istenes versek alkotójánál olvastam, hogy őt nem a tételes vallásosság „tejszagú misztériumai” nyűgözik. Ezt Bozók Ferenc is elmondhatja magáról (bár az idézett jelzős szerkezetet természetesen ő hivatásánál fogva és meggyőződése szerint sem vállalhatja).
Különös érdeklődés és rokonszenv fűzi a modern francia irodalom szakrális vonulatához, melynek elődei közé sorolja Baudelaire-t, Verlaine-t és Rimbaud-t, akik tévelygéseikben is a megtérés, a bűnbánat szószólói. Ebben az összeállításban Baudelaire-ről két, Verlaine-ről és Rimbaud-ról egy-egy tanulmány olvasható. Nemcsak az idézett triász modern, nagyvárosi nyugtalansága, abszurditásélménye és tragikus sorsa ragadta meg, hanem Francis Jammes népies vallásossága, könnyes egyszerűsége, megragadottsága és naiv bája is, akinek a költői attitűdjéhez Dsida Jenő áll a legközelebb a magyar lírában. A vonzások és választások igen széles skáláján mozog otthonosan.
Azokra a régi korokra hivatkozik, amelyek még nem szakították el egymástól a szakrális és a profán irodalmat és művészetet. Legfőbb ideája ennek a hajdanvolt egységnek az újjáteremtése. A „katolikus irodalom” definiálását is a XX. századi (v)álságjelenségek sorába iktatja.
Pörbe száll a részvétlenséggel és a szürkeséggel, a rokon lelkekhez, a misztikus hajlamúakhoz, az „ingmelles” társadalomból kitaszítottakhoz, a szabálytalan és sebzett életűekhez, a szenvedőkhöz, a nagy magányosokhoz vonzódik igazán. A világirodalom kiválóságai közül például az Isten nélküli lét reménytelenségével viaskodó orosz Dosztojevszkijről és „a Sátán árnyékában” didergő francia Bernanosról értekezik. Szerinte „a vallási közönyből, langyosságból vagy akár a megmerevedett tradicionális vallásosságból” hosszabb az út „az igazi, tiszta vallásosságba”, mint például az istenhit negatív formájából, a sátánosságból: „a nagy szentek és a nagy bűnösök gyakran közelebb állnak egymáshoz, mint a langyos, középszerű, »se nem jó, se nem rossz lelkek«”. A nyárspolgárok látszat-kereszténységét veszélyesebbnek ítéli, mint a nyíltan vállalt ateizmust.
Élet- és irodalomszemléletét soha nem lankadó, kamaszos ámulat hatja át. Vállalja a személyesség kockázatát, sivár és racionális világunkban is ki meri nyilvánítani érzelmeit. Szenvedélyesen kutatja a magyar és a világirodalom kallódó értékeit. A kezemben tartott kötet egyik írásában például azt fejtegeti, hogy az Üvöltő szelek című regény világsikere túlharsogta a költő Emily Brontë érdemeit és értékeit. A tizennyolc tanulmányt a Robert Burns „italos” verseiről és A Columbo-hatásról szóló értékezés foglalja keretbe. Mindkettő – pláne egy szerzetes tollából – tabut dönt és igazi szenzációval szolgál. A Columbo-hatás a filmsorozat népszerű detektívének és a Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij-regény vizsgálóbírójának, Porfirij Petrovicsnak a vallatási módszere között mutat ki párhuzamot.
Külön figyelmet érdemelnek a leleményes, szellemes – a szerző világirodalmi tájékozottságát és találékonyságát egyaránt szemléltető – címválasztások. .A Jeszenyin istene és a Georg Trakl, a halál kisöccse lényegre törő egyszerűségével és tömörségével eleve érdeklődést kelt. Egy-egy kerek évfordulóhoz kötődő alkalmi írásainak is remek, frappáns, olvasásra ösztönző címet adott. Aki a nőből vámpírt csinált főcímmel emlékezett meg a száz éve elhunyt August Strindbergről, Emberszív, kutyaszív főcímmel Jack Londonról halála centenáriumán, Szimbolista palántázás, akmeista virágbontás főcímmel a félszáz éve elköltözött Anna Ahmatováról.
A szerző legnagyobb, széles érdeklődésre és rokonszenvre számot tartó vállalkozása a Kutyák a világlírában című esszé, melynek a példaanyaga bizonyára még gazdagodni fog, főképp a magyar irodalomból – és esetleg más műfajokból is – kiszemelt alkotásokkal. A témakör önálló kötetet érdemelne. Antológiát, bevezető tanulmánnyal. Közönségsikere garantált,
Aki a tanulmánygyűjteményt végiglapozza, olykor talán – mint annak idején Kazinczy Ferenc Báróczi Sándor egyik művének az olvasása közben – föl-fölsikolt a rádöbbenés, a felismerés mámorától, a szépség és a tökéletesség varázsától. Néha tán vitatkozik is a szerzővel. Unatkozni azonban egy pillanatig sem fog.
Folytathatnám a fejtegetést, de attól félek, hogy akkor méltatlanná válnék Bozók Ferenc biblikus mélységű intelméhez: „Talán újra meg kellene tanulnunk hallgatni, hogy méltók lehessünk a megszólalásra”.
(Agria, 2018/3.)