Balázs Géza: A verstani gondolkodás új útjai

(Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers)

Általános iskolában megtanuljuk, ha megtanuljuk, hogy van rímes-időmértékes, azaz klasszikus vagy deákos, azután ettől függetlenül hangsúlyos vagy magyaros, majd azután, hogy van nyugat-európai, illetve keresztezett, szimultán, kevert és ötvözött, illetve vannak a szabadversformák. Megtanuljuk a skandálást, van, aki a hexametert is kívülről fújja. Olyannyira, hogy fölfedezzük a daktilusokat egy egyszerű feliratban is: iskolabútor és sportszergyár, avagy ebben a feliratban: Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze. A hangsúlyos verselést is megértjük, hiszen belülről jön, és nyelvünk annyira rá van állva, hogy még egyes szólásaink is ezen alapulnak: „Ki korán kel / aranyat lel.” De azután jönnek a kivételek. Hogy nem feltétlenül rövid szótag az, amelyben rövid magánhangzó áll úgy egymagában… Itt már elbizonytalanodnak a tanárok is, és úgy érezzük, ez is valami olyan rejtély, amit az átlagos halandó nem ért meg.
Eddig jutottam én is az egyetem befejezéséig, tudtam, hogy mi a disztichon (egy hexameter és egy pentameter), mi a szapphói strófa, utóbbi főleg a záró adoniszi sorból ismerhető fel, melynek képlete: daktilus + trocheus (vagy spondeus), azaz tá ti-ti tá-ti vagy tá ti-ti tá-tá. Bizonytalanságaimon ugyanakkor nem segített, hogy az egyetemen talán a legalaposabb, strukturalistának nevezhető irodalmár, Szerdahelyi István volt a verstan tanárom, az ő, Szepes Erikával közösen jegyzett Verstana (1981) tényleg alapmű. S további remek verstanok birtokosa lettem: Hegedűs Géza: A költői mesterség. Bevezetés a magyar verstanba (1978), Kecskés András, Szilágyi Péter, Szuromi Lajos: Kis magyar verstan (1981), és egy nyelvészként jobban ismert szerzőtől is van verstanom: ez Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat! (1987) könyve. De bizonytalanságaimat egyik mű sem oszlatta el.
A hangsúlyos verselésben is mindig problematikusnak éreztem a tagolást. Felszabadító hatással volt rám Vargyas Lajos Magyar vers – magyar nyelv (1966) című könyve, amelyben bevezeti a „relatív szólamtagolást” (szó- és szólamátvágást), ami szerinte a magyar ritmus „alaptörvénye”. A magyar ritmusban a hosszú mondattani szerkezet kiegyenlítődik: lassítással vagy nekiiramodással. A szavak eleje gyorsabb, mint a vége, a hosszabb szavakat gyorsítjuk. Ugyanilyen felszabadító hatással voltak rám Kodály Zoltán zenei nyelvi megjegyzései (Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers, 1993). És találkoztam Szabó Csaba remek munkájával is: Adalékok a népzene prozódiájához (2003). Ebben azt írja: A magyar zenei prozódiatan kidolgozatlan, különutasak a verstani és zenei vizsgálatok. Hatással volt gondolkodásomra a magyar beszédet és verset és talán a zenét is jellemző: szólamnyomaték is (Kecskés és munkatársai, 1981). Viszont nem ismertem a nyelvész és zeneértő Fogarasi János verstani felfogását, sem László Zsigmond Ritmus és dallam (1961) című munkáját – a most kézbe fogott mű szerzőjére nagy hatással voltak.
Deák-Sárosi László dallamhangsúly-elkép- zelését először 2021-ben a Magyar Szemiotikai Társaság egri konferenciáján mutatta be, majd mivel nagyon fontosnak tartottam, hogy kavicsot, sőt követ dob a verstan állóvizébe, ezért a 150 éves Magyar Nyelvőrben közreadtam két dolgozatát: Dallamhangsúly a magyar versben; Anapesztus vagy daktilus? (2022/3. szám); Petőfi Sándor Szeptember végén és Áprily Lajos Március című versének ritmusáról (2021/2. szám). Deák-Sárosi László merész címet adott 2023-ban megjelent könyvének: A háromszólamú vers – Új magyar verstan (Üveghegy Kiadó, 2023). A könyv alapkoncepciója: a magyar nyelv természetes eszköztárában meglévő hangerőhangsúly (ezt minden nyelvész ismeri), és a már kevéssé figyelembe vett dallamhangsúlyok átgondolt nyomatékrendszerben való érvényesítése. Fogarasi János figyelt fel a 19. században arra, hogy nyelvünkben a hangerő mellett a hang/ szótag magasabb vagy mélyebb ejtése is hangsúlyokat képez. László Zsigmond ennek nyomán az emelkedő nyomatékokat vette figyelembe. Vargyas Lajos üdvözölte is az „áthidaló dallamemelkedőt”. Ennek lényege: „azokat a szótagokat, amelyek a természetes nyelvi prozódia szerint hangsúlyosak, de az ütemezésben nem esnek hangsúlyos helyre, egyszerűen az alaphanghordozásnál valamivel magasabban kell ejteni. A magasabb ejtés is egyfajta hangsúly, értelmi kiemelést eredményez, de ha nem társul dinamikus hangerőtöbblettel, akkor nem szabja át a vers alaplüktetését” (Deák-Sárosi 2022). Deák-Sárosi László a következő gondolatból indult ki dallamhangsúly-elméletének kialakításakor: „A magyar verselés és verstan központi, mindmáig megoldatlan kérdése a versszöveg ritmikus megszólaltatása, méghozzá anélkül, hogy az az értelmi tagolás rovására menne. Másként mondva a tét az értelmi és a pusztán metrikai hangsúlyok érvényre juttatása rossz prozódiai tagolás nélkül.” A szerző a korábban már említett László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő” elképzelését fejlesztette tovább, sőt, a gyakorlatban is kipróbálta, és most közzé is tette. Ismét a saját szavaival: „Három fontos összetevővel bővítettem az 1961-ben útjára bocsátott koncepciót. Egyrészt a dallamhangsúlyt kiterjesztettem a dallamereszkedőre, ami megfigyelésem szerint a magyar nyelvben úgy képez pusztán metrikai hangsúlyt, hogy az nem lesz egyben értelmi hangsúly is, csak szókezdő szótag esetén. Másrészt a dallamhangsúlyok meglétét a magyar nyelvben példák és mérések értékével igazoltam. Harmadrészt az új koncepció alapján a teljes verstan újragondolásába fogtam, a ritmuselvek és versrendszerek alapjainak újrafogalmazásával, elemzésekkel, illetve a végén… hangzó példatárral.” Az elméleti rész és a hangfelvételek tehát rendelkezésre állnak.
Deák-Sárosi László a mintaversek intonációs (ő úgy mondja: recitálós) hangsúlyozással való elmondására versmondókat kért fel, köztük az Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóit, így nem csak elméletben tanulmányozható vitákra serkentő, és a verstani gondolkodás új útjait is ösztönző elképzelése, elmélete.

(Magyar Napló, 2024/2)

Adamik Tamás: Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers. Új magyar verstan. Példatárral és hangzó példatárral

Deák-Sárosi könyve a Köszönetnyilvánításon (11–12) kívül 11 fejezetet foglal magában: 1. Bevezetés (13–15); 2. Gyakorlat és elmélet – a ritmika alapjai (16–88); 3. Hangsúlyos típusú verselések (89–162); 4. Időmértékes verselési típusok (163–232); 5. Szimultán verselés (233–39); 6. Kevert és ötvözött verselés (240–46); 7. Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus (247–75); 8. Drámai ritmusok (276–81); 9. A rím (282–309); 10. Versszakok, átvett versformák (310–24); 11. Korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából (325– 47). Ezután következik az Irodalom (348–51), a Forrásszövegek jegyzéke (352–5); a Függelék, Bevezetés, A háromszólamú vers – rövid áttekintés (az elmélet szinopszisa) (357–62); Példatár 1. rész: 33 vers teljes kikottázott szövege (363–428); Forrásjegyzék a példatár 1. részéhez (429–30). Példatár 2. rész: ismét 33 vers teljes szövege kikottázva (431–80); Forrásjegyzék a példatár 2. részéhez (481–2). A kötetet a Verstani minienciklopédia, Alapfogalmak, rövid elméleti meghatározások című segédanyag zárja le (483–511). A kötet gondolatmenetének tömör összefoglalása a Magyar Nyelvőrben is megjelent (Deák-Sárosi 2022).
Most pedig tekintsük át röviden az egyes fejezetek verstani témáit, kérdéseit! Az 1. fejezetnek, a Bevezetésnek a fő témája az értelmi és a csupán metrikai hangsúlyok egyidejű érvényre juttatásának problémája; ez ugyanis mindmáig nincs megoldva. „Ennek egyik fő oka az, hogy a verselés az elmúlt két és fél évszázadban és lényegében már ennek az időszaknak az elején levált a zenéről, elhagyta az énekelt, illetve az előadott (recitált) versek eszköztárát” (13). Ennek következménye a dallamhangsúly mellőzése. Az énekelt vers ugyanis rendelkezett egy plusz nyomatékkal, a dallamemelkedővel. Deák-Sárosi verstanának egyik újdonsága az, hogy a dallamhangsúly, a dallamemelkedő és a dallamereszkedő figyelembevételével ki lehet küszöbölni ezt a problémát, mert a beszédben ezek az emelkedő és ereszkedő nyomatékok már spontán módon is jelen vannak és „kialakulhatnak annak függvényében, hogy az adott szótag milyen magánhangzót tartalmaz” (14). Az emelkedő erősebb hangsúly, mint az ereszkedő, és mindkettő dominánsabb, mint a
sima hangerőhangsúly. Mivel a magyar nyelvben a dallamemelkedőnek és a dallamereszkedőnek nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, ezért a dallamhangsúly alkalmazható az értelmi és a csak metrikai nyomatékok szólamainak íveltetésében. Ez az újításkiegészítés a teljes verstan újragondolására késztet: „Mi történik a dallamhangsúly alkalmazása eredményeként az időmértékes versekben, a hangsúlyosokban, külön az ütemezőkben, a kevert és ötvözött rendszerűben, a pszeudojambusban (hamis jambusban) és a szimultán versben?” (15.)
A Gyakorlat és elmélet– a ritmika alapjai című 2. fejezetben az a kérdés kerül terítékre, hogy a verstan „hatásköre” meddig terjed. Mivel a problémák és az eredmények a hangzó versben nyilvánulnak meg, a verstan szakértőjének ebben is állást kell foglalnia, hiszen „a vers hangzó szövegként nyeri el végső formáját” (16). Szepes-Szerdahelyi Verstana énekelt, recitált és szavalt versekről beszél (1981: 194). Deák-Sárosi tovább árnyalja ezt a felosztást „1. versmondás; 2. szavalás; 3. skandálás; 4. előadás (recitálás); éneklés (16). Akármelyik előadásmódot alkalmazza az előadó, bizonyos szavakat, szókapcsolatokat, verstagokat nagyobb vagy kisebb nyomatékkal adja elő. A nyomaték eszközei az időtartam, a hangerő, a hangmagasság és a hangszín. Ennek megfelelően Deák-Sárosi háromszólamú versről beszél, mert alapvetően három nyomaték vagy nyomatékcsoport van, amelyek minden versszövegben folyamatosan érvényesülnek, a hangszín csak a rímes versekben lehet rendszeralkotó. A vers háromszólamúsága három különböző módon is megfogalmazható: a három fizikai nyomaték szerint: 1. időtartam, 2. hangerő, 3. hangmagasság; a hangsúlyok típusa szerint: 1. hangerő, 2. emelkedő, 3. ereszkedő; a relatív hangmagassági szintek szerint: 1. magasabb ejtés, 2. mélyebb ejtés, 3. középintonáció. Nos, az előadónak ezt a három nyomatékot kell összhangba hoznia egymással váltakozva vagy a lehetséges társítások szerint egyszerre, ami a nyelvi és metrikai mesterségbeli elemzés eredménye; az érzelmi-művészi többlet hozzáadása ezt követően történik (40–1).
A Hangsúlyos típusú verselések című 3. fejezet elején a szerző helyesen állapítja meg, „hogy a jelenlegi információink alapján a hangsúlyos típusú verselések a gondolatpárhuzamból alakultak ki” (89). A magyar versritmus alapja, állítja elődeit, Négyesy Lászlót és Horváth Jánost is idézve, hogy a különböző szótagszámú szavakat és a szókapcsolatokat (az ő fogalmával: verstagokat) egyazon időtartam alatt ejtjük ki: „Bécs, Berlin, Budapest, Koppenhága, Almásfüzitő.” Miután e megállapítását megindokolja, így kezdi e téma tárgyalását: „Ha történetileg nézzük, akkor a hangsúlyos alapúak közül léteznek régi és népi, illetve archaizáló versek, amelyek a tagoló vers ritmikai elve alapján, a gondolatpárhuzamból eredve szerveződnek (változó szótagszámú verstagok és változó számú verstagok) és újabbak, amelyek esetén állandósul a szótagszám és a tagvagy az ütemszám” (92). Ezután idéz is egy példát a hangsúlyos, az ütemező és azon belül a tagoló magyar versre:

Egy, | megérett a | meggy.
Kettő, | csipkebokor | vessző.
rom, | te leszel a | rom.
Négy, | észnél | légy.
Öt, | érik a | tök.
Hat, | hasad a | pad.
Hét, | süt a | pék.
Nyolc, | üres a | polc.
Kilenc, | kis | Ferenc.
Tíz, | tiszta | víz.

Deák-Sárosi felteszi a kérdést: „Ez a vers hogyan viszonyul a dallamhangsúly-elmélethez?” (95.) A tagolás nem okozott összeütközést az értelmi és a metrikai hangsúlyok között, ezért úgy tűnik, nélkülözhető a dallamhangsúlyok használata. „Van ugyan különbség az egyes hangsúlyok hierarchiája között, tehát a „megérett” fontosabb mondatrész, mint a „meggy” (ezért is merül fel a második két tag vagy ütem egy ütempárban vagy tagban való egyesítése), de említettem, hogy a rímek leválasztják a második tagról a harmadik tagot. Hogy mégse legyen ennyire kiegyenlített és egyhangú a ritmizálás, ezért érdemes bevonni a dallamhangsúlyt is. Ha a második tag első szótagját is magasabban ejtjük az alapintonációnkhoz képest – nem sokkal, úgy körülbelül egy egész zenei hanggal –, akkor mégiscsak kap kiemelést a második tag, ami a szintagma fontosabb eleme a jelentést tekintve. Ezért a fenti felosztásban jelöltem mindenképpen a magasabban ejtendő szótagokat a második tagban. Az első és harmadik verstag kezdetét továbbra is érdemes dallamemelkedővel kiemelni” (95). Ebben a fejezetben a hangsúlyos típusú verstípusokat bemutatja az archaikus formáktól kezdve a metrumot fellazító, végső soron tagadó szabadversig. Külön alfejezetet szán az oldalágnak és határtarületnek számító hangversnek és a képversnek is.
4. fejezetet, amelynek címe Időmértékes verselési típusok, nagy kíváncsisággal kezdtem olvasni, hiszen évtizedeken keresztül olvastattam és értelmeztem hallgatóimmal együtt a római költők időmértékes verseit az ELTE BTK Latin Tanszékén. Deák-Sárosi a módszerének ismertetésével kezdi a fejezetet: „Az időmértékes vers legfontosabb jellegzetességeit konkrét verspéldák elemzésén mutatom be, de a korábbi általános és rövid tipológiai összegző után néhány fő elméleti kérdést még részleteznem kell, illetve táblázatban összegzem a legfontosabb verslábak/ütemek és verssorok/kólonok típusait” (163). Miután a beígért tipológiai összegzést elvégzi a 163–5. oldalakon, a klasszikus időmértékes verslábakat egy egész oldalt betöltő táblázatban mutatja be a következő szempontok szerint: A versláb neve, eredeti jelentése, magyar neve, képlete, példa (166). Ugyanilyen gondosan szemlélteti a legfontosabb klasszikus időmértékes kólonokat, verssorokat. A táblázat elején feltünteti szempontjait: A kólon neve, Ideális képlete, Gyakorlati képlete, Előfordulása (168–9). A klasszikus időmértékes versek műnem, műfaj és forma szerint című alfejezetben örömmel fedeztem fel, hogy a legnagyobb római rétor, Marcus Fabius Quintilianus Szónoklattan című művéből is idéz a szónok stílusáról (172). Deák-Sárosi alapos felkészültséggel tárgyalja az egyes kólonokat, kiemelten a hexametert és az aiol, úgynevezett lantos verseket. Megközelítésének lényege, és ez újdonság, hogy nem csupán leírást ad az egyes kólonokról, hanem azok zenei értelemzését, a szerkezetükből kiolvasható feltételezett kialakulását tárgyalja. Így például a szapphói kólon nem csupán egy trocheus, egy spondeus, egy félbemetszett daktilus és újabb két trocheus kapcsolata, hanem egy ötlábú/ ötütemű, tisztán trochaikus sor továbbfejlesztése. A tisztán trochaikus sor egyhangúságát a középső láb aprózása (a szintén ereszkedő daktilussal való helyettesítése), a középmetszet és a második láb spondeussal való helyettesítésével egy szinkópás hangsúlyeltolódás teszi változatossá. Az egyes kólonokat és versszakokat teljes versek vagy hosszabb versrészletek alapos metrikai elemzésével mutatja be, a szöveget minden esetben ellátva tagolással, az összes szótagot a három hangsúly valamelyikével vagy lehetséges kombinációikkal. Az elemzett versek többsége meg is hallgatható a monográfiához tartozó hangzó Példatárban.
A Szimultán verselés című 5. fejezetet így kezdi: „A szimultán verselés jelenségét fokozatosan fedezték fel nagyjából az elmúlt egy évszázad alatt, és a Horváth János által bevezetett fogalom alapján Szuromi Lajos nevezte el ezt a verstípust szimultánnak, és írta meg az elméletét egy terjedelmes monografikus könyvben (Szuromi 1990)” (233). Majd megállapítja, hogy ez a versrendszer valóban létezik, de érvényességi körét ő szűkebben értelmezi, mint Szuromi. A szimultán versnek az lenne az alapfeltétele, hogy egyszerre legyen értelmezhető a hangsúlyos és az időmértékes versrendszer szerint is. Ennek megfelel a korábban már idézett (lásd 226) „Ha vihar jő a magasból” Weöres-vers, „mert szabályos hangsúlyos felező nyolcas sorokból áll, egyben hibátlan kis jónikus dimeterekből” (233). De nem felel meg Weöresnek A tündér című verse, amelyet a verstani szakirodalomban a szimultán vers mintapéldányának tekintenek. Ezt többek között így indokolja meg Deák-Sárosi: „A vers hangsúly- és időmérték-eloszlásaira nézve nyomban látszik, hogy nincs szinkronban mindig a hangsúlyos és az időmértékes képlet” (234). Jó példaként idézi Csokonai Vitéz Mihály Az esküvés című versét (236–7). 
Kevert és ötvözött verselés című 6. fejezet első mondatából megtudjuk, hogy nem minden verstan tárgyalja, de Szepes-Szerdahelyi kitér mindkettőre: A bevezető részben még csak általánosan, a kevert típusú verselést határozza meg: „a költők a hosszú szótagokat hangsúlyos rövidekkel pótolják, illetve a hangsúlyos szótag helyén hangsúlytalan hosszú áll” (1981: 24). Később azonban másképpen fogalmaz: ha „a szöveg elejétől végig mindkét versrendszer metrumának egyformán eleget tesz, akkor a szerkezet szimultán típusú; ha az egymást követő szövegrészek egyike hangsúlyos, másika időmértékes, akkor kevert ritmusú; ha pedig a két versrendszer elveiből egyaránt merítő metrum keletkezik, akkor ötvözött ritmusú (uő. 147)” (240). A fejezet további részében Deák-Sárosi értelmezi a kevert és ötvözött vers fogalmát, majd Ady Endre Új magyar bukolika című versének elemzésével mutatja be az említett verselés egyik változatát. Már a korábbi kutatók ráébredtek arra, hogy Adynak ezt a versét nehéz elemezni. Jambusnak próbálták metrizálni, de a vers ellenáll minden ilyen próbálkozásnak (Szilágyi, 1990: 357). „Nem csupán azért, mert ha időmértékesnek próbáljuk értelmezni, akkor nyomban két trocheussal indít, hanem azért, mert sehogy sem ad olyan tagolást, ami valamiféle képletszerűen ismétlődő időmértékes lüktetést adna. Sok benne a semleges spondeus és a semlegesnek tekintett, de minden ütemező lüktetést többé vagy kevésbé buktató pirrichius” (242).
Az Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus című 7. fejezet témája sok vitát gerjesztett a verstani értekezések szerzői között. A viták gyökerét a jambus okozza, és a magyar nyelv sajátos, hangsúlyosan ereszkedő természete. Olyan neves szerzők érveltek a jambus vagy a jambus túltengése ellen, mint Négyesy László, Torkos László, Horváth János, Vargyas Lajos, Kodály Zoltán. A jambus képlete ti tá, tehát időmértékesen emelkedő, a magyar szavak pedig hangsúlyosan ereszkedők, ami nyomatékkapcsolás esetén idegen, emelkedő hangzást eredményez, nyomatékmegosztás esetén túl sok éles ritmust (titi tá), a hangsúly szabad eloszlásával pedig a lüktetés a felismerhetetlenségig fellazulhat; ezenkívül mivel a magyarban nem léteznek hangsúlyosan emelkedő és kupolás szavak, a hangsúlytalan, egy szótagú sorkezdet spontán módon átalakul ütemelőzővé, és a sor ereszkedő, trochaikus hangzású lesz. „A magyar kizárólag élhangsúlyos és erősen toldalékoló, míg a többi nyelv, amelynek számottevő műköltészeti versirodalma van, azon belül időmértéken alapuló verselése, és még közelebbi kapcsolatba is kerültünk ezen nyelvek verselésével; azok emelkedők vagy kupolásak, vagyis a hangsúly vagy a szavak utolsó szótagjára esik, vagy többségében a szavak közepére. Ezért van az, hogy az emelkedő lejtés, benne kifejezetten a jambusidegenül hat a magyar nyelvben és a versben, és legfeljebb egy-egy rövid versben valósítható meg ez az emelkedő lejtés, de abban se tökéletesen. Mivel hangsúly szempontjából nem létezik emelkedő lejtésű magyar szó (hangsúly máshol, mint az első szótagon), ezért az emelkedő szószerkezetek könnyen átminősülnek ütemelőzős/felütéses sorrá, és a sor mégiscsak ereszkedő lesz” (247). Ez pedig nem hangzik jól a magyar ember számára: „Tehát elvileg nem lenne baj a magyar nyelvben, versben a hangsúlyos jambus lüktetésével, mert a dallamhangsúlyok áthidalnak, csak nincsenek pillérek, amelyek megtartják az áthidalókat. A túl sok áthidalás felborítja az egész szöveg lejtését, és jó verstani hangsúlyozás esetén is bántja a nyelvérzéket” (247). Hogy valóban lehet aránylag jó rövid verset jambusban írni, azt Deák-Sárosi a Magyar ének I. című saját verssel mutatja be (255). Ám hosszabb vers még Arany Jánosnak is okozhat problémát, például A walesi bárdokban (vö. 261–6), ami harcias, nyomatékmegosztó módon indul ( tá és ti tá képletekkel, hangsúlyosan ereszkedő spondeussal és nyomatékmegosztó jambussal), de később elerőtlenedik a lüktetés a nyomatékkapcsolás, majd a hangsúlyok egyre szabadabb elhelyezkedése miatt. 
Drámai ritmusok című 8. fejezetben a drámai műfajok ritmusait vizsgálja Deák-Sárosi. Rögtön a fejezet elején megállapítja Négyesy Lászlót idézve: „A verses dráma nyelve nálunk, ahogy Európa-szerte minden nyelvterületen a 19–20. század fordulójáig, a jambus volt” (276). Ennek oka abban rejlik, hogy a görögöknél és a rómaiaknál a tragédia és a komédia nyelvének ritmusa gyakran a jambus és a trocheus volt, a középkortól szinte az összes európai nyelvben a jambus került az első helyre. Ennek az a fő oka, hogy ezekben a nyelvekben a jambus állt/áll a legközelebb az élőbeszédhez, és az irodalmi műfajok közül a színművek nyelvezetének kell a legközelebb állnia a mindennapi megszólalásokhoz. A jambusban a legtöbb a szabályos és szabálytalan helyettesítés, megoldás, és a lüktetés olykor annyira eltávolodik a szabályostól, hogy még a szakemberek sem tudják meghatározni a formáját – idézi ez utóbbi megállapítást a görög verstan szerzőjétől (Szepessy 2013, 150). E jelenségnek és folyamatnak az oka maga a jambus – írja Deák-Sárosi, mert „a jambus a legegyszerűbb verslábak közé tartozik, mindössze két szótagból és három morából áll, így épp az egyszerűsége is okozza azt, hogy a túl sok helyettesítés könnyen szétforgácsolja, semlegesíti karakterét” (276–7). Ám azt a kérdést is felteszi Deák-Sárosi, hogy mivel lehetne helyettesíteni a jambust. A jambust „lefordítani” kellene, nem egy az egyben átvenni más nyelvekből, mert a magyarban nem a jambus áll a legközelebb az élőbeszédhez, hanem az ereszkedő lejtésű hangsúlyos és időmértékes formák. Szerinte azt a fajta prózaritmust kellene alkalmazni, amelyet Quintilianus javasol Szónoklattanában a szónok számára: „Három verslábnál többet azonban nem szabad figyelembe venni, s ezt is csak akkor, ha nem három szótagból állnak (természetesen nem lehet itt szó költői kötöttségről), sem két lábnál kevesebbet” (9, 4, 95; 636). Időmértékes drámai sortípusra konkrét, saját variációs formát is javasol (279–81).
A Rím című 9. fejezet elején Deák-Sárosi felhívja a figyelmet arra, hogy e témáról már három monográfia megjelent: Radó 1921; László 1972; Simon 2014. Mindegyik a teljességre törekszik, de tartalmaznak „olyan leszűkítéseket, amelyek nem engedik egységében és szélesebb összefüggésrendszerében, a formai jellemzők, a szerepek (funkciók), a jelentés, illetve mindezek együtthatásaként értelmezni a rím jelenségét” (282). Ugyanakkor tartalmaznak fontos megállapításokat, amelyek segítenek megérteni a rímet. Eredményeiket Deák-Sárosi felhasználja, és hozzájuk adja saját elméletét és gyakorlatát. Szerinte a rím gyűjtőfogalom, és a korábbi kutatóktól eltérően így határozza meg: „Pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy a rím azonos vagy hasonló hangok vagy hangcsoportok összecsengése jellemzően azonos szótagszámú vagy szabályozott módon különböző szótagszámú szavakban, amelyek az erős hasonlóság/ azonosság mellett erős különbségeket is tartalmaznak. Az illesztési alapelv szerint a formailag jó rím erős hasonlóságokat és egyidejűleg erős különbségeket tartalmaz, ami biztosít egyfajta feszültség-/oldásalapú illesztést és dinamikát” (284). A rím szerepe ritmikai és tagoló: „Az azonos vagy hasonló szavak (szótagok, hangok) ismétlődése olyan lüktetést képes adni a szövegnek, mint a hangsúlyok (hangerőhangsúly, dallamhangsúly) vagy a hanghosszúságok” (286). De a rímek fontos szerepe a kiemelés is. „A hasonló vagy azonos hang, hangcsoport visszatérése tartalmilag és a hangzás szempontjából is kiemeli a rímelő szavakat a szöveg átlagából, amelyek jobban csillognak, jobban érvényesülnek, mintha nem csendülnének meg újra a közös hangok” (286). Végül a rímnek erős az esztétikai funkciója: hangulatfestő, hangutánzó jellege is van. A rímnek több típusa van: éles rím, tomparím, vágórím, hímrím és nőrím, tiszta rím, asszonánc. A rím gyakorlati használatát Deák-Sárosi a Himnusz haza című, súlyos mondanivalót közvetítő, formailag bravúros saját versével szemlélteti (297–300). Amit még ki kell emelni, hogy a szerző a verstani szakirodalomban először határozza meg tudományos alapokon, a fonetikai csoportokat figyelembe véve és az ös – szes mássalhangzóra kiterjedően az as – szonánci csoportokat (294–7).
Versszakok, átvett versformák című 10. fejezetének második bekezdésében ezt a fontos megállapítást teszi: „A középső és nagyszerkezeti formák minden akadály nélkül átvehetők, legyenek azok akár tercinák egymásba fonódó végrímjei, a szonett, a ballada, az alexandrin, a stanca, a Chevy Chase-, az Anyeginversek rím- és strófatagolási módjai vagy a japán haiku” (310). A részletes tárgyalást a szonettel kezdi, majd meghatározza és részletesen kifejti formai követelményeit, végül pedig Shakespeare LXXV. szonettjének magyar fordítását közli és elemzi (313–4). A stanca meghatározását érdemes idézni, mert kevésbé ismeretes: „A stanca olyan, mint egy rövidített szonett. Nyolc sorából az első hat keresztrímes, az utolsó kettő pedig páros rímű: a b a b a b c c” (314). Példaként Tóth Árpád Stanzák egy trafikoslányról című versének 1. versszakát közli és elemezi. A ritornellt így határozza meg: „Ezt a versformát azért idézem, mert egyszerű, mégis van benne dinamizmus, és a lebegő átmeneti formát képviseli. Két rímelő sor fog közre egy nem rímelőt. Képlete a x, b x, c x c…” (315). Példája Petőfi Sándor Fresco-ritornell című verse, melyet gondos elemzés követ. Az Anyegin-strófát ezzel a meghatározással kezdi: „Az Anyegin-strófa közismert, orosz eredetű, hangsúlyváltó, jambikus, 14 soros versszak, amelyet először Puskin használt az Anyegin című elbeszélő költeményében” (316). Példaként az első részből közöl egy strófát Áprily Lajos fordításában, majd értelmezi, rávilágítva arra, hogy a kiváló magyar nyelvérzékkel bíró költő-műfordító tolla alatt a hangsúlyos magyaros ereszkedő lejtés hogyan veszi vissza a lüktetést az elméletileg érvényesített, időmértékesen emelkedő lejtésű jambustól. A többi versfajtát, a Chevy Chase-versszakot (318–20), a balladást (320–2), a limericket (322–3) és a haikut (323–4) ugyanolyan módszerrel mutatja be, mint az előbbieket.
A könyv utolsó, 11. fejezete ezt a címet viseli: A korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából. Az olvasóban tüstént felmerül a kérdés: hogy kerül ide az ír verselés? A fejezet bevezetésében kérdésünkre megkapjuk a választ. Az ír nyelvben már a 6. század második felétől maradtak fenn prózai és verses szövegek, sőt verstani leírások is. Továbbá az ír és a magyar nyelv hangzásbeli, részben tipológiai hasonlósága miatt e vizsgálódás gazdagíthatja a magyar verstant. A korai (ó- és közép-) ír nyelv jellegzetességeinek leírása után Deák-Sárosi ismerteti a korai ír hangsúlyos típusú, rímelő verselés főbb szabályait (329–1). Ezután részletesen bemutat egy verstani tankölteményt, amely a 11. századból maradt fenn (331–9). Majd következik egy korai ír vers fonetikai átírása és fordításai (339–42). A vers egy 9. századi ismeretlen szerző alkotása, két négysoros versszakból áll. Pődör Dóra készítette el fonetikai átírását. Ezt követi a vers angol nyersfordítása és angol műfordítása angol szakemberek tollából, majd Pődör Dóra magyar nyersfordítása és Deák-Sárosi magyar műfordítása. A fejezetet A fordítás nehézségei; egy 9. századi vers példáján című alfejezet zárja le (343–7). A vers ismét egy 9. századi ismeretlen szerző műve, és négy négysoros versszakból épül fel. Deák-Sárosi először közli az eredeti szövegét, majd felsorolja a formai jegyeit. Utána a vers angol szerzőktől származó angol nyersfordítása és műfordítása következik, majd Pődör Dóra magyar nyersfordítása, végül pedig a vers három műfordítása. Az 1. Kabdebó Tamásé, a 2. Kovács Gáboré, a 3. pedig Deák-Sárosi Lászlóé. Ismét felmerülhet egy kérdés az olvasóban: miért műfordítja újra Deák-Sárosi a verset, hiszen ketten már előtte lefordították? Azért, mert a korábbi fordítók nem adták viszsza a sortagolást és a tiszta rímeket, pedig ezen formai követelményeknek köszönhető a vers varázsa – írja Deák-Sárosi (143). És igaza van. Saját fordítását így indokolja meg: „Nem állítom, hogy a magam fordítása maradéktalanul megfelel az elvárásoknak, és azt sem mondom, hogy a legjobb. Én csupán megpróbáltam valamit visszaadni abból az akusztikai élményből, amit egy ilyen vers meghallgatása adhat” (344).
A fentiek alapján megállapíthatom, hogy Deák-Sárosi László A háromszólamú vers. Új magyar verstan című monográfiájában a magyar nyelvű szakirodalom megújítását tűzte ki célul. A vaskos könyv fejezetei sok új meglátással árnyalják a magyar költői mesterség elméletét és gyakorlatát. Ezt az újszerű verstant csak olyan képzett filológus tudta megírni, aki egy személyben költő és zenész is. A magyar verstani szakirodalmat is ismeri, hivatkozik rá, idézi, olykor elfogadón, olykor vitatkozva. Legfőbb érdeme a dallamhangsúly-elmélet továbbfejlesztése és rendszerszerűvé fejlesztése, kiegészítve László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő”-jét az „áthidaló dallamereszkedő”-vel. A dallamhangsúly a teljes verstan újragondolását kívánta, ugyanakkor a szerző újításai nem korlátozódnak a dallamhangsúly leágazásainak részletezésére. Ő dolgozta ki az illesztési alapelvet, és fejlesztette tovább a ritmus meghatározásának a rész-egész vonatkozását. Újrarendezte és kibővítette a hangsúlyos és az időmértékes versek, illetve átfedéseik tipológiáját, ezenkívül elsőként zenei elemző értelmezést adott az időmértékes sortípusoknak. Új meghatározást és tipológiát adott a rímnek, elsőként dolgozván ki az asszonánci csoportokat a fonetikai kategóriák alapján. Legtöbb vitára a jambus szerepének a meghatározása adhat okot a szakértők részéről. Deák-Sárosi azonban korántsem annyira elutasító a jambussal, mint neves elődei, köztük Négyesy László, Torkos László, Horváth János, Vargyas Lajos, Kodály Zoltán. Bizonyos formáit alkalmazhatónak tartja a magyar verselésben, csak a túltengés ellen fogalmaz meg ellenvéleményt, ebben a kérdésben egyetértve az említett szakértőkkel. Korábban senki se elemezte ilyen mélységben és átfogóan a jambust. Ő azonosította például a nyomatékmegosztó jambust, ami hangsúlyosan ereszkedő, időmértékesen emelkedő, és együttesen sajátosan magyar éles ritmust valósít meg (ti tá). A nyomatékmegosztó jambusra olyan példákat idéz és elemez, mint Arany János: A walesi bárdok, V. László, Vörösmarty Mihály: Szózat, Csanády György: Székely himnusz. Egyedülálló újdonsága a kötetnek a példatár két részének összesen 66 gyönyörű verse, amelyeket ismeretlen és ismert nagy magyar költők írtak, és kiváló magyar színészek adnak elő, Deák-Sárosi László háromszólamú verselméletének hangsúlyozását követve (363–480). A hangzó Példatár ingyenesen elérhető a szerző honlapján és az Országos Széchényi Könyvtár lejátszási listáján versvideókban feldolgozva. A Kulturális és Innovációs Minisztérium és a magyar nemzeti könyvtár által is támogatott projekt versvideói lehetővé teszik a versek hangsúlyozásának követését a színészi előadásmód hangzó anyagát, illetve a tagolást és a nyomatékmegjelöléseket is tartalmazó szöveg élő összevetésével. A könyv végén, a Függelékben található Verstani minienciklopédia igen hasznos fejezet, mert 375 verstani fogalom és terminus tömör, világos értelmezésével, meghatározásával hathatósan segíti a könyv értő olvasását (483–511).

Szakirodalom

Deák-Sárosi László: Dallamhangsúly a magyar versben. Magyar Nyelvőr 333–49.
https://doi.org/10.38143/Nyr.2022.3.333.

(Magyar Nyelvőr, 2023/4.)

Képes Gábor: Félszáz óramű pontosságú remek

(Bozók Ferenc: Félszáz)

Bozók Ferenc igazi költő. Nem azért, mert huszonöt különböző folyóiratban publikált félszáz versét egy szerény, vékony kötetbe tudja rendezni – sokan vagyunk, akik a klasszikus folyóiratkultúra alkonyi fényében örömmel traktáljuk barátainkat különböző megjelenéseinkkel –, hanem azért, mert a jó költészethez kellő tudás, érzék és érzékenység birtokában van. Igazat ír és szépen.
Hallás és vallás – szellemeskedhetnék, hiszen Bozók Ferenc a piarista oktatórend soraiba tartozó szerzetes is, világnézete és bibliai műveltsége pedig szerves része a költészetének. Empátiája és embersége ezer szállal kötődik az Ezredvég hagyományaihoz is, nem véletlen, hogy folyóiratunkban megjelent verseket is tartalmaz a kötet. A törékeny, gyarló ember iránti empátia, a szociális érzékenység egy közös alap – túlvilági perspektíva és az elesetteket képviselő társadalomkritika szintézisének lehetőségéről írtam már lapunk hasábjain Gellért Oszkár kapcsán. És most, napjaink költői közül, írhatok Bozók Ferencről is. Ugyanaz a fény világítja meg őket, ugyanannál az asztalnál ülnek – és Bozók Ferenc költészetében ott van József Attila igazsága is. A kötet is egy születésnapi ajándék, mellyel „meglepi magát.”
Hallásról, fülről is fontos írni, azaz formaérzékenységről, ritmusérzékről, választékos ízlésről, verstani műveltségről, antik műveltségen és olvasottságon nyugvó formai tudásról. Az igaz tartalom így kerül szép formába a poeta doctus tollán.
A jó verset szívesen hasonlítom egy szép mechanikus órához: akkor felel meg funkciójának – akkor képes érzékeltetni az időt és ritmust adni életünknek –, ha saját rendszerként tökéletesen működik.
A vers tehát Aranyóra, hogy Bozók Ferenc egy, eredetileg a Vigíliában megjelent költeményének címét is felidézzem. „Ballagok, a zsebórám / hűs fedele lezárva. / Tartom a füleimhez, / perceg a mutatója.”
Bármely, a békebeli zsebóra megbízhatóságával és szerethetőségével magához láncoló vers apróbb és nagyobb egységei, fogaskerekei és azokból felépülő alrendszerei – a verslábak, a költői képek, a különböző gondolati és zenei, nyelvi ritmusok, összefüggések, szakaszok – nem attól értékesek, ha extrémen bonyolultak, hanem attól, ha hibamentesen működnek. Ez az apró sajátvilág-egység gyönyörködtet akkor is, ha másféle érzéseket is kivált belőlünk. Nem siet, nem késik, nincs ritmuszavara: teljes egység. Bozók Ferenc versei ennek példái – a témái legyenek akár magára a költészetre vonatkozók vagy tükrözzék vissza korunkat.
Mert visszatükrözik! A pénz beszél – ez a József Attilát közvetlenül megidéző verse ragyogó példa erre. „…a pénz beszél, kutyám ugat, / nyüszít a Rózsadomb. / A pénz beszél, mi több: hadar. / Kezében mikrofon. / Nem érti furcsa rímeid, / de ezt ne vedd zokon.” Így vagyunk, mi, manapság, írástudók.
Bozók Ferenc Félszáz című kötete valóban ajándék – remélem, nemcsak a személyes barátaihoz, hanem szélesebb olvasóközönséghez is eljut. Az információdömping korában ideális terjedelmű és méretű ahhoz, hogy valódi, minőségi szépirodalommal szólítsa meg közönségét. Szerelmes érzékenységű, megértő, gyöngéd, bölcs halkszavúsággal, szelídséggel, okos mértéktartással. „Lassulj ide végre, tapaszd a füled rám. / Halld meg a csendem.” – írja az Aranyhalban. Tele van személyességgel: „Viszlek a bőröm alatt” – írja Egy fénykép hátlapjára. Ölelés és távolodás dialektikájában éli meg emberi kapcsolatait.
A gondosan összerakott kötet-mozaikban azért vannak meglepő és felkavaró csillámszemek is – vagy az ő szavával: tükörlapok. „Mért lefelé temetődnek a holtak? / Felfele kellene ásni, kaparni, / könnyed azúrba temetni magunkat” – írja, s az elmúlás máshol becézve, „halálka” gyanánt jelenik meg a kötetben.
Istenes verseinek – mint az Éjszaka című, mely a remek „kavarj sötét teádba, Istenem” sorral ér véget – és vallási ihletésű verseinek őszintesége is megkapó. Röpteti és kikacagja című verse először az Ezredvégben jelent meg 2006-ban – az egyik legtömörebb és legizgalmasabb mű a kötetben: „Játszani hív ma az Isten, / Ő aki van, s aki nincsen. / Égig emel, s letarolhat, / angyalain lovagoltat. / Mint gumilabda a kézben / eszköze vagy felerészben. / Kisgyerekét örök Apja / röpteti és kikacagja.”
Domoszlói advent című műve a kötet szerintem másik legkiemelkedőbb darabja, a bravúrosan sűrített, kicsiny téli képben „Ügyelni kell a lábra. / Vigyázva lépdelünk közös halálba.” Vallási költeményeiben is ott a társadalmunk és a városunk – az egyik legtalálóbb vers címe: Jézus a Blahán.
Elsőrangú költészet Bozók Ferencé – a versek első igazságrétegei könnyen eltalálnak az olvasóhoz, de megannyi rejtett érték, utalás, kapcsolódás is felfedezésre vár. S persze anakreóni bordaltól a jambikus lejtésen át a szonettig – az olvasás élvezetét szavatolja a költő. E sorok írója szabadverseket, prózakölteményeket ír, így különösen értékeltem a Szonett a szabadvershez című Bozók-vers megengedő humorát.

(Ezredvég. 2024/2.)

Hernádi Mária: Kuklay Antal: A kráter peremén

Kuklay Antal A kráter peremén című könyvének nyolcadik kiadását tartja kezében az olvasó, amely harminc év elteltével és többszöri újraolvasás után sem veszített sem az elevenségéből, sem az aktualitásából. Izgalmas olvasmány, amely egyszerre nyújt intellektuális és lelki élményt: akárhányszor kézbe vesszük, megérintő, megmozgató, gyakran megrendítő belső utazás részesei lehetünk.
A kráter peremén szerzője, Kuklay Antal 1932-ben született a Tisza-menti Csapon, teológus, művészettörténész, könyvtáros, római katolikus pap. 1957–1963-ig börtönben ült, ezután két évig fizikai munkát végzett, majd 1965-ban a sárospataki plébániára került, ahol könyvtárosként és levéltárosként dolgozott. 1971-től a Katolikus Gyűjtemény vezetője, 1973-tól pedig Köröm plébánosa.
Miért szeretjük ennyire és ilyen régóta ezt a könyvet? Először is azért, mert mindenkori olvasóját a száz éve született Pilinszky János életművében kalauzolja, aki egészen különleges helyet foglal el a huszadik századi magyar irodalom történetében – úgy is, mint költő, és úgy is, mint katolikus gondolkodó, aki szerint „Isten nem a művészetnek egy témája, hanem minden művészet örök forrása”. A költő spirituális útjának alfája és ómegája Jézus, vallásosságának fókusza az ő alakja s a hozzá fűződő eleven kapcsolata. A krisztusi megváltás munkája Pilinszky művészi mintájává lesz, ezért tekinti ars poeticájának az evangéliumot. Katolikus hitére elsősorban nem egy sajátos műveltségként, nem is erkölcsi szabályrendszerként, hanem valóságos és eleven kapcsolatként tekint, amely nem korlátot, hanem lehetőséget, tágas horizontot nyit meg a számára – Nemes Nagy Ágnes szavával élve: „hatalmas, tárt karú energiarendszert”. Pilinszky versesköteteit forgatva erre a tágas horizontra csodálkozott rá a teológus- és dogmatikaprofesszor, Fila Béla is, aki így jellemezte az életművet: „Régóta gondolkodom rajta, hogy annak, amit én tanítok, a katolikus világszemléletnek a huszadik században lehet-e olyan költői megfogalmazása, mint amilyen a maga korában Dante Isteni színjátéka volt. Most látom, hogy Pilinszky ezt megcsinálta.”
Szeretjük Kuklay Antal könyvét különleges műfaja, kompozíciója, beszédmódja miatt is, ami sajátosan „sokfedelűvé” teszi: egyszerre lelki olvasmány, irodalomtörténeti forrásmű és rendhagyó szerzői monográfia, egyszerre teológiai, filozófiai és esztétikai dialógus és dialógusban testet öltött műalkotás. Ha műfaját egyetlen szóval kellene meghatározni, azt mondanám: A kráter peremén egy Pilinszky-breviárium. Ahogy a breviárium az egyházi év kompozíciójához rendeli a szentírási olvasmányokat, ez a könyv egy – személyes és egyetemes – belső út állomásai köré rendezi
a költő egyes verseit, esszéit, interjúinak részleteit, a róla szóló visszaemlékezéseket, más írók hozzá kapcsolódó műveit. A belső út állomásait a fejezetcímek jelzik – Prológus; Száműzetés; Infernó; Bűn; Ítélet; Háború; Agónia; Passió; Halál; Művészet; Részvét; Intézeti lányok; Találkozás; Gyermeki figyelem; Hazatérés; A süket pillantása; Epilógus – ezek rajzolják ki a könyv makrostruktúráját. „A Biblia és a Divina Commedia kompozíciója volt segítségemre – írja a könyv végén található interjúban Kuklay Antal – az elveszett paradicsomtól a mennyei Jeruzsálemig, az
eltévedéstől a pokoljáráson és vezeklésen át a boldog célhoz érésig, szóval az elveszett Édentől a megtalált atyai házig. Ezek a fogalmak azonban egymást átfedő körök […].” A fejezetcímek nem követnek sem időrendet, sem a szerzői életrajz állomásait, de még irodalmi vagy teológiai témaköröket sem jelölnek. A személyes és egyetemes belső út sokkal inkább ciklikus, mintsem lineáris természetű: állomásai ismétlődnek, spirálszerűen egymás fölé íródnak. S ahogy az út egyre magasabbra ível, úgy lesz az életműből kirajzolódó „üzenet” egyre rétegzettebb, egyre összetettebb – de egyre egyszerűbb és egyre világosabb is.
Ugyanilyen izgalmas a könyv mikrostruktúrája. A szerző így fogalmazza meg módszertani alapelvét: „egy gondolat interferencia-gyűrűt próbáltam felvázolni, ahogyan térben és időben tovaterjed, és egy-egy alkotásban újra meg újra testet ölt”. S valóban: azt látjuk, hogy a fent említett spirális út minden nagy körére kisebb „körutak” fűződnek fel, akár a gyűrűk vagy a mesebeli égig érő fa levelei. Ahogy a nagy köröket a fejezetcímek, a kis köröket a fejezeteken belül csupa nagybetűvel szedett verscímek jelzik. A „gyűrűk” további szövegei – már kisbetűs címekkel – mind az
tárgyalt verset magyarázzák és világítják meg sokféle nézőpontból, miközben egy tágabb életműbeli, illetve magyar- és világirodalmi kontextusban is elhelyezik. „Könyvem montázstechnikával készült – írja Kuklay Antal. – Megpróbáltam különféle műfajú szemelvényekkel segítséget nyújtani az olvasónak egy-egy vers értelmezéséhez, útmutatást adni meditációhoz.” A verskísérő szövegek között az antikvitástól a modernitásig mindenféle korból és kultúrából találunk szerzőket, de személyes kortársi és baráti visszaemlékezések, szentírási locusok, illetve teológiai és filozófiai művek részletei is helyet kapnak itt.
A részben vagy egészében megidézett Pilinszky-esszéknek kitüntetett szerepe van a versmagyarázó körökön belül, és nemcsak a számosságuk miatt. Ha az interpretált versektől és minden további szövegtől függetlenül csupán a kötetben szereplő esszéket vizsgálnánk, már ezekből is kirajzolódna az a csak Pilinszkyre jellemző, sajátosan eredeti világlátás, szemléletmód vagy gondolatrendszer, amit pedig maga Pilinszky sohasem rendszerezett tudatosan. Önmagában is remek esszéválogatással van tehát dolgunk, amely ezt a rendszerezést is pótolni látszik. Némi
elfogultsággal azt is mondhatjuk, hogy ezek a kötetben szerepeltetett írások a műfajon belül a szerző nem mindig legismertebb, ám legjobb művei.
Kuklay Antal nemcsak Pilinszky-esszékkel és más szerzőktől vett szemelvényekkel magyarázza a verseket, hanem maga is értelmezi őket: ezeket a saját szövegeket dőlt betűs szedéssel különíti el a kötetben. A kötetről a szerzővel interjút készítő Cs. Varga István találó hasonlattal világítja meg Kuklay Antal versértelmezői attitűdjét: „Meditációi hasonlatosak az igehirdetéshez, amikor is az evangéliumi fejezeteket felolvassa a pap, aztán a prédikációban értelmezi őket, kibontja az örömhír üzeneteit.” Az önálló interpretációk magja legtöbbször az a központi, szövegszervező motívum, amelyet Kuklay Pilinszky nyomán „modellnek” nevez: „A modellt egzakt pontossággal kell felismernem, az értelmezésben viszont maximális szabadsággal rendelkezem.” A szöveg egészét szem előtt tartó, ám rövid és tömör interpretációk éles, de egyben intuitív logikával, világos és áttekinthető érveléssel dolgoznak. Lényeglátó gondolatmeneteik – melyeknek szerzői hátterében ott van a klasszikus humán műveltség tágas horizontja, a filológusi alaposság és az oknyomozó lelemény – sok esetben egészen rejtélyes, érthetetlennek, sőt, abszurdnak tűnő versmozzanatokhoz adnak kulcsot.Végül, de nem utolsó sorban szeretjük A kráter peremén című könyvet a szerzője, Kuklay Antal miatt is. A kötetet a Pilinszkyvel folytatott személyes beszélgetései ihlették, így maga a könyv is dialógussá alakult, bensőséges beszélgetéssé. Ami Kuklay Antal számára a legfontosabb célja az írásnak, az „az empatikus kapcsolat, a halálon túli, posztumusz párbeszéd a költővel”. De a szerző nemcsak magával Pilinszkyvel folytat dialógust, hanem mindazokkal az emberekkel, írókkal és művekkel is, akikkel élete során a költő valamilyen módon „beszélgetett”, és ugyanígy párbeszédbe elegyedik a mindenkori olvasóval – Pilinszky olvasóival és ennek a kötetnek az olvasóival is.
Kuklay Antalt Pilinszky János értelmezőjeként és közvetítőjeként nemcsak rokonszenves beszélgetőtársi attitűdje teszi hitelessé – melyet a figyelmes hallgatás, a megértés és az együttérzés, a tapintat és az alázat kivételesen magas szintje jellemez –, hanem mindenekelőtt a nézőpontján átsütő hittapasztalata. A személyes és eleven Isten-kapcsolat – mint közös tapasztalati horizont – a párbeszédet vertikális irányba is megnyitja. Emiatt A kráter peremén nem pusztán tudományos mű, sőt: a tudományosság igényét felülírja a bensőséges megértés és megértetés vágya, amely nemcsak az értelem, az intellektus, hanem mindenekelőtt a szív nyitottságát kívánja meg az olvasótól. „Könyvem nem tudományos mű, melytől megköveteljük egy egzakt módszer következetes alkalmazását – vallja Kuklay Antal. – Az esszé szabadságával kalandozik a kötött és oldott gondolkozási módok közt. Nem a monográfia gőzhengere, hanem kalauz egy erdei sétához […].”

(Sapientia, 2023. december)

Gráfik Imre: Filmötletek

(250 javaslat magyar történelmi filmre)

Szerény küllemű, vékonyka kiadvány került a kezembe a közelmúltban. A címe annál inkább figyelmet fölkeltő: 250 javaslat magyar történelmi filmre. A filmötleteket írták, összeállították: Deák-Sárosi László, PhD, filmesztéta, költő; Gáspár Ferenc, író; Jenei Miklós, történelemtanár; Szabó Győző magyar-olasz szakos tanár. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta. 2022. 97 p.
Elöljáróban megemlítem, hogy a „250 javaslat magyar történelmi filmre” c. kiadvány könyvbemutatója 2022. február 17-én volt az Uránia kávézóban, ahol a szerzők mellett megszólalt Jelenczki István filmrendező, Tari János filmrendező, egyetemi docens, valamint Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője, az est házigazdája. Időközben az OSZK-ban is volt könyvbemutató, s a világhálón követhető hírek alapján remélhető, hogy minél többen kézbe veszik a kiadványt.
A gyors reagálások köréből csak egyre utalunk, miszerint sok erdélyi téma található a 250 javaslat magyar történelmi filmre c. könyvben. Ez azonban természetes, hiszen nincs magyar történelem Erdély és a Székelyföld története nélkül. (Vö. https://www.erdely.ma/250-javaslat-magyar-tortenelmi-filmre – Letöltve 2022. május 31.)
Nemcsak filmszakmai körökben, de a szélesebb társadalmi érdeklődés területén is vissza-visszatérő kérdés: miért nem látható több magyar történelmi film a mozikban, televízióban? Nem véletlenül olvasható a kis könyvecske hátsó borítóján a Bevezetőt is kezdő mondat: „Az utóbbi években számos író, újságíró, közéleti személyiség fogalmazta meg, hogy kevés történelmi film készül Magyarországon, és amelyek elkészülnek, azok többsége nem a történelmi hitelességet és nem a nemzeti öntudatot erősíti.” (6. oldal)
A helyzet illusztrálására talán elég csak az utóbbi évek egyik jelentős visszhangot kapott kísérletével kapcsolatban, a közelmúltban elhunyt Jankovics Marcellre hivatkozni. A Magyarságkutató Intézet „mentorálása” által készített, nagy vitát kiváltó, pozsonyi csatát feldolgozó animáció kapcsán fogalmazta meg egy – több internetes portálon (például https://hvg.hu/kultura/20210222_Jankovics_Marcell_a_pozsonyi_csatafilmrol_Ilyet_nem_szabad_csinalni – Letöltve 2022. május 31.) is elérhető – interjúban a véleményét: „A jó szándékot értékelem, de a kivitelezés igénytelensége, a belefektetett rettenetes mennyiségű, hiábavaló munka látványa lehangoló. Nem fognak örülni annak, hogy ezt mondom, de… Valakinek ki kell mondania, hogy ez nagyon rossz irány. Ilyet nem szabad csinálni.”
Nem véletlenül idéztem föl Jankovics Marcell véleményét, ugyanis a Bevezetőben azt is olvashatjuk, hogy; bár „A rendszerváltás óta nagyjából 120 történelmi jellegű film készült, összesen pedig körülbelül 600, tehát nem elsősorban a mennyiségi gyártást illetően is vannak biztató jelek. … néhány olyan film is elkészült, és sikerrel be is mutatták, amilyet a korábbi években hiába vártunk: A Magyar Passió, az egyházi rendek 1950-es durva feloszlatásáról, illetve a Toldi animációs filmsorozat Arany János elbeszélő költeménye alapján. (Melyet, mint köztudott Jankovics Marcell rendezett. – Gr. I.) A hírek pedig további filmtervekről is szólnak: sorozat az Aranybulláról, illetve a Hunyadiakról.”
Tekintsünk el tehát a konkrét fiaskótól és a magyar történelmi filmekkel szemben széles körben megfogalmazódó igény szempontjából lapozzunk bele a kis kötetbe. A szerzők: Deák-Sárosi László (103), Gáspár Ferenc (17), Jenei Miklós (120) és Szabó Győző (10), mint javaslatot közreadók, tehát összesen 250 többségében eredeti filmes ötletet, mintegy 15-20 százalékban filmes adaptációt foglaltak egybe. Az ötletadók neve alatt sorszámmal (s egyfajta történeti kronológia szerint) és címmel jelölt filmes témák mindegyikéhez rövid tartalmi leírás tartozik.
A szerencsés olvasó, aki kézbe veheti a (sajnos nem tudjuk hány példányban) megjelent összeállítást, ki-ki a maga érdeklődése szerint válogathat, illetve alkothat véleményt arra nézve, hogy szívesen látná-e a moziban, televízióban a javasolt téma filmes megfogalmazását.
Így volt ezzel a jelen ismertetés írója is. Ilyenformán akár önkényesnek tűnhet, hogy mely javaslatokat emelem ki, illetve hozom föl példaként. Szinte bárhol föllapozva a kötetet, talál az ember elgondolkodtató, megfontolandó javaslatot. S ha már említésre került a pozsonyi csata, nem meglepő, hogy a témának szerepel a javaslatok között (9. oldal) egy élőszereplős filmváltozata is (A pozsonyi csata, 907… (DSL).
Tanulságos a II. Rákóczi Ferenc, az államférfi című filmes javaslat (15. oldal): „II. Rákóczi Ferenc nem csupán a fegyverrel bánt jól, de kiváló diplomata is volt. A szabadságharc bukása előtti és utáni időszakból az ő diplomáciai erőfeszítéseit mutatja be, amelyek nem az ő képességei és kapcsolatai miatt nem jártak sikerrel, hanem azokat a nemzetközi érdekek akadályozták. (DSL)” Megjegyzem, hogy II. Rákóczi Ferencet baráti és kollegiális köreimben többen tartanak a legnagyobb magyarnak, mint aki a nemzet ügyéért teljes magánvagyonát föláldozta.
Találhatók azonban kevéssé ismert történelmi eseményekkel és személyekkel összefüggő filmötletek is, mint például A magyar Anjouk nagymamája. A szüzséből (37. oldal) megtudhatjuk, hogy. „Árpádházi Mária kislányként került idegen környezetbe, mert feleségül adták Sánta Károly nápolyi királyhoz. Öt fiút szült és templomot épített, Santa Maria Donnaregina néven. Ott van eltemetve, és abban a templomban láthatóak valószínűleg a legkorábbi falfestmények, amik fent maradtak István királyról, Szent Erzsébetről és más fontos magyar uralkodókról. A filmen megelevenedhetnének a templom freskói. Mária V. István lánya volt, és személyesen támogatta unokájának, a mi Károly Róbertünknek magyar királlyá választását. (GF)”
Aligha tagadhatom, nem véletlen, hogy néprajzkutatóként néhány témán megakadt a szemem. Így A fok (sorozat) c. javaslaton (49. oldal), melynek célja: „A fokgazdálkodás bemutatása, virágzásán és pusztulásán keresztül. A víz szerepe a középkori gazdálkodásban, életmódban. A fok birtoklása a megélhetést jelenti, de számtalan feladatot ad. Egy jobbágycsalád nemzedékről nemzedékre hagyományozza át a szinte ’vízmérnöki’ tudást. A történelem azonban nem áll meg. hadak jönnek és mennek, a gazdálkodás átalakul, a minél gyorsabb haszon lesz a cél, az elavultnak tartott módszer veszélybe kerül. A folyószabályozások korát éljük, a család azonban a végsőkig ragaszkodik a fok és ezzel a hagyományos életmód és erkölcsi világ megmentéséhez. (JM)”
Hasonlóképpen voltam a Kocs és Bécs c. javaslattal (52-53. oldal), mely film „a középkori Magyarország technikai csúcsteljesítményének, a kocsinak és készítőinek állít emléket. Kocs község szekérkészítő mesterei egyre könnyebb és gyorsabb szekereket gyártottak. Hamarosan bővíteni kell a vállalkozást, még sebesebb és tartósabb alkalmatosságra lesz szükség. Mátyás Bécs ostromára készül, siker esetén megnövekedik a postaforgalom. (JM)”
Folytatva a mustrát, az sem lepett meg, hogy olvashatók olyan javaslatok is, melyek korábban már megvalósult (és a maga korában sikeres) filmek újabb elkészítését vetik föl. Ilyen például az Egri csillagok is, melynek indoklása (60. oldal) elfogadható: „A film a klasszikus történetet dolgozza fel, hasonló szempontok szerint, de az új technikai, filmnyelvi lehetőségek felhasználásával. A nemzeti identitás részévé vált nagy műveket 30 évenként érdemes újraforgatni, (afféle ’emlékeztető oltásként’) hogy az új generációk figyelmét újból és újból a klasszikusok felé fordítsák. (JM)”
Szinte természetes és törvényszerű, hogy nem hiányozhatnak a magyar zenei géniuszok sem a javaslatok köréből. Olvasmányélményem alapján egyet tudok érteni az Allegro barbaro c. film javaslattal. „A Bartók Béla életéről és alkotásairól forgatandó életrajzi játékfilm Temesi Ferenc ’Bartók’ című regényének cselekményszálait követi, képileg pedig a zeneszerzőről készült művészi dokumentumfilmek (köztük Gaál István ’Az éjszaka zenéje’ etűdje és a ’Gyökerek’) hangulatát idézi.” – olvasható Szabó Győző életrajzi filmek és adaptációk fejezetcím alatt fölsorolt 10 javaslata között (85. oldal).
Folytathatnám a szemlézést és a példák sorolását, de nem teszem, mégpedig abban bízva, hogy e – remélhetően – figyelmet fölkeltő ismertetést olvasva sokan mások, kiváltképp a filmkészítéssel bármilyen kapcsolatban állók is kézbe veszik a könyvecskét.
A kis kötet végén a további tájékozódást segítendő Ajánlott válogatott szakirodalom, interjúk, kerekasztal-beszélgetések elérhetősége található (87-97. oldal). Ebből kiderül, hogy a filmesztéta Deák-Sárosi László már 2006 óta folyamatosan foglalkozik a magyar filmekkel, a filmművészet kérdéseivel. Filmelméleti és filmelemző munkáival találkozhattak az olvasók. Itt jegyzem meg, hogy szerencsés az alkotói csoport összeállása. Az író Gáspár Ferenc történelmi regényeit és ifjúságai regényeit sokan szívesen olvassák. Jenei Miklós történelemtanár és Szabó Győző magyar-olasz szakos tanár, jól fel tudták mérni az évek során, hogy milyen történelmi témák érdeklik a diákokat, és hogyan lehetne hozzájuk még közelebb vinni a nemzeti emlékezet kincsestárát.
A filmes javaslatokat egybegyűjtő szerzők annak reményében tették közzé ötleteiket, hogy azok hasznos kezdeményezői lehetnek a megvalósulásnak. Mint írják: „Mivel e kiadvány szerzői nem képviselnek semmiféle intézményt vagy gyártó céget, ezért nem rendelkeznek a szerintük értékes, adaptálható művek megfilmesítési jogával, a jogtulajdonosokkal nem egyeztettek. Ez a kiadvány egyfajta irodalomtörténeti és filmtörténeti ismeretterjesztő munka akar lenni, a lehetőségek felvillantásával. Amennyiben a finanszírozás és a gyártás részéről van nyitottság ezen javaslatok iránt, a megállapodást ők megköthetik a jogtulajdonosokkal. A javaslattevők nem ragaszkodnak ahhoz, hogy az összes ötletet maguk dolgozzák ki forgatókönyvként, kivéve azokat a témákat, amelyek félkész vagy kész állapotban vannak, illetve az ötlet összetettsége szerzői jogi vonatkozásokat érint. A kezdeményezéshez bárki tevőlegesen és kreatívan csatlakozhat, és reméljük, hogy a javaslataink is értő fülekre találnak az érintett filmes személyeknél és intézményeknél.” (6-7. oldal)
Végezetül az ismertetés írója komolyan vette a szerzők biztatását és néprajzkutatóként, a magam részéről a folyóvízzel és a kocsi-szekérrel kapcsolatos ötletek révén nem hallgathatom el, s ennyi szubjektivitás engedtessék meg, hogy örömmel venném, ha a legendás komáromi szekeresgazdákról is készülne egy hiteles, de több mint dokumentumfilm, inkább jól megfogalmazott forgatókönyv alapján egy élőszereplős játékfilm.

(Partium, 2023. tél)

Csontos Márta: „Feledve régi arcainkat a végtelenbe indulunk…”

(Bozók Ferenc Félszáz című kötetéről)

Mivel csekély a létezés, mit élek
s mivel naponta rázza büszke öklét
reám a szűnni nem tudó öröklét,
matériámban ott szorong a lélek.
Bozók Ferenc: Időszonett

Bozók Ferenc Félszáz című kötete, mellyel a szerző 50. születésnapját kívánja megünnepelni, egyedi helyet foglal el a kortárs irodalomban a palettán, a szerző ugyanis nem egyszerűen magyar-történelem szakos tanár, hanem piarista szerzetes is, így költészetében folyamatosan nyomon követhető az isteni alkotásra, a teremtett világra történő rácsodálkozás. Mégis, nem azokat a lelki küzdelmeket tapasztaljuk meg költészetében, melyek a misztikusok írásaiban fellelhetők, nem találkozunk jellegzetesen biblikus, keresztényi tartalmakkal, a spiritualitás nem uralja költészetét. Ködöböcz Gábor irodalomtörténész Bozók Ferenc költészetének értékelésében kiemeli, hogy ezek a versek ’költői lélegzetvételek, mintha a létezés lüktetését követnék.’
Bozók Ferenc korábban megjelent 13 kötetének minőségét fémjelzi az a tény is, hogy minden alkalommal jeles szerzők, irodalomtörténészek ajánlásával, méltatásával láttak napvilágot, hogy csak néhány nevet említsünk: Lisztóczky László, Ködöböcz Gábor, Alföldi Jenő, Szilágyi Márton, néhai Balázs Tibor.
Már a kötet címe is sugallja, hogy egyfajta számvetés is ez a kötet, önértékelés, s a válogatott versek, melyek nem kronológiai sorrendben alkotják a gyűjteményt, kibontakoztatják a szerzőt teljes emberségében, megmutatják hogyan válik érett személlyé azáltal, hogy meri kimondani és leírni mindazt, amit a köznapi emberek csak gondolni tudnak.
A szerző saját maga számára készített születésnapi ajándéka ez a kötet, a versek különböző, rangos folyóiratokban megjelentek már, melynek névlistáját a kötetben megtalálhatjuk. A kötet megszerkesztésekor, mint említettük, a szerző nem törekedett az időrendiség betartására, nem rendezte ciklusokba az írásokat, feltehetőleg azokat olvashatjuk itt most egy csokorban, melyek emlékezetes pillanatokhoz, élményekhez köthetők, így a vidám, kötekedő, pajkos hangvételű bordalok mellett (Anakreoni bordal a sörről, Anakreoni bordal a viszkiről), az idő múlásának elkerülhetetlenségével is találkozunk: Tűnt napom aranyékszer, / zsebre teszi az alkony. […] Múlik a fiatalság. (Aranyóra)
A kötetben nem találjuk nyomait az egyházi költészetnek, nincsenek dicsőítő himnuszok, mégis érezzük, mennyire fontos az emberi életet meghatározó isteni rend, így a lélek felfelé szárnyalása elvisz bennünket a mennyei, isteni kincstárba, ezért fontos a költő üzenete; Felfele kellene ásni, kaparni, /könnyed azúrba temetni magunkat… Az egresünk meleg smaragd. / Hisz ékszerész az Úr! A kert/ ribizligyöngysorát figyeld. / A málnaszem rubindarab.
Apró lét-villanások költői szépségű felnagyításával igazán szemléletesen fogalmazza meg, miként lehet széppé tenni egy olyan csúf teremtményt, mint a varangyosbéka. (Te torzszülött rossz göröngy, / te undorító drágagyöngy…nagyon szeretlek ősi rém.
Bozók Ferenc a legegyszerűbb, mindennapi használati tárgyakat úgy emeli be a versbe, hogy érezzük szerepük fontosságát, ezzel elnyerve méltóságukat, központi helyet kapnak az életünkben A Biciklidal jókedvű, humoros sorai, a gyermekkori játszótereken megtalálható bodobács bogár a hasonló című versben, vagy a Domoszlói adventben a ’közös halálba’ lépegető nénikék szelíd ’vetési varjú’ alakjában történő megjelenítése mindmind arra utal, hogy Bozók Ferenc képes emberközelbe hozni a legjelentéktelenebbnek látszó tárgyakat és esendő személyeket, mindenben megtalálja a szépséget, ezért képes arra, hogy örömmel élje le életét. A piarista szerzetes verseinek nem az az üzenete, hogy félelemmel éld le az életedet, mert egyszer úgyis Isten ítélőszéke elé kerülsz, hanem az, hogy a teremtett világ mennyire szép, s hogy mi emberek aktív részesei és élvezői vagyunk ennek a teremtett világnak.
Bozók Ferenc a természetközelségből merít erőt, panteisztikus szemléletmódja lehetővé teszi, hogy Istent mindenütt felragyogtassa, de egyúttal azt is elfogadtatja velünk, hogy nem az legszebb, ami tökéletes, hanem az, ami emberközeli. A szerző arra is képes, hogy a legapróbb vagy leghétköznapibb dolgokat és élőlényeket úgy állítsa fókuszba, hogy elnyerjék méltó helyüket a mindennapi világmozgásban. Biciklisáv – futószalag / éjféli busz lekésve / lidércke fény ufó szalad / vagy iszkoló egérke (Elkésők dala). A szerző kedveli a szonett formát, feltehetően ezt tartja legalkalmasabbnak arra, hogy megtörténhessen a vers-varázslat, talán így válik a létvalóság és lényegvalóság egybeesésével világossá a poétikai funkció. A végtelenbe mártva él az ember… Hit és bizonytalanság éje, napja – fogalmaz vallomásosan az Emberszonettben, a válaszadáshoz azonban szükséges a lét misztériumának megjelenítése. Istenek átka, örökség, /ősi teher, hogy a szívben/ jó meg a rossz keveredjen.
Martin Buber gondolatai is megjelennek agyamban a versek olvasásakor, hiszen szükség van az anyagi, dologi világban való tájékozódásra, felfedezésekre, gyakorlati ismeretekre, ezektől azonban nem kaphatunk választ az élet értelmére. Szükség van a Te (Isten) felfedezésére, hiszen az anyagi világ elsötétíti az eget, megvonja tőlünk az isteni Te-vel való kapcsolatot, így szembesülünk az örök Te és a véges Te közösségével, hiszen tudjuk, a szellemi megismerés is szubjektumszerű, ahogy a már korábban is idézett Emberszonett néhány nagyon szép sora is bizonyítja: „A végtelenbe mártva él az ember / Lakása földgolyónyi társtalanság, / és kozmikus, bizonytalanság.”
Nem szeretnék túlságosan filozofikus lenni, de itt Nicolaus Cusanus is eszembe jut, akinek olvasatában Isten lényege megfoghatatlan, de a dolgok lényege sem ismerhető meg közvetlenül. Összegzésként kiemelhetjük, hogy Bozók Ferenc költészete élmény-megjelenítő versvilágot tár fel, ahol a figyelem a természetre, a létezőre irányul, ahol úgy lépünk olykor túl az érzékelhető valóságon a hegyvidéki szürke partizánok, darócruhás tapintatos barátok, a fák között, hogy a figyelem mindig a létezőre irányul, de a költő képes arra az anyagtalan repülésre, mely addig elérhetetlen szférák felé viszi. Így lesz a költészet feltárulkozás és önvallomás, így tudunk Nagy Szent Vazul kijelentésével azonosulni: Csüngjetek a költőkön!

(Magyar Múzsa, 2023. december)

Demény Péter: Az első folyó

(Gergely Tamás: Mälar-parti séták)

„Svédsovány”. „Kedvenc tóparti pókunk.”
Ilyen szószerkezetek keltik fel a figyelmet, ha belelapozunk Gergely Tamás kötetébe. A Mälar-parti séták alcíme „rendhagyó napló”, és valóban az, amennyiben nem dátum szerinti rendben olvashatók a feljegyzések, ami nem is csoda, hiszen nincsenek is dátumozva. Inkább amolyan „lélek szerinti rendben”, ha már rendet keresnünk muszáj.
A szerző, aki többször hangsúlyozza bevándorló mivoltát, a természetben sétálgat Évával, a feleségével, és miközben a vadrucákat, a hattyúkat, a tacskót meg a mókusokat figyelik, aközben az embereket is, a világot és a politikát. Klímaváltozás, Trump, svéd tolerancia – sok minden bele van írva a könyvbe, elsősorban a múlt. Gocsman Misi, aki a beszélő osztálytársa volt, és most meghalt, Sütő András, aki sokat jelentett akkor, „hatvannyolc éves vagyok”, Napsugár, édesanyám. Ez, mármint a hatvannyolc év, 2020-ban volt érvényes, ma már hetvenegyről beszélhetünk.
Az ajánlás „Évának” szól, s ebből egyfajta szelíd, magányos dinamikára következtethetünk: a bevándorló most sem találja a helyét, most is erdélyi-romániai múltja határozza meg, de már rég Svédországban él, ahol viszont leginkább a lakhelye, Hässelby közeli Kerek erdőben, a Mälar partján érzi jól magát. Itt egész világ alakult ki a tekintetüknek köszönhetően, ismerősök az állatok és az emberek (elsősorban mégis az állatok), ő is egy idegen ismerős ezen a vidéken.
A tárcák rövid, melankolikus emlékezések, megfigyelések, töprengések, elmélkedések: nagyjából annyi, amennyi egy rövid sétába belefér. A Sütőben az erdélyi magyar író maximáját idézi: „A fű lehajlik a szélben, és megmarad.” (36.) Az írás végül oda jut el, hogy: „A Mälar-parton, skandináv földön történelmi szélcsend van.” (37.) Mintha az a történelmi szél hiányozna az írónak, amelyben itthon, Romániában húzta össze magán a kabátját.
Milyen érdekes, hogy éppenséggel Stockholm-szindrómának hívják azt a különös és megmagyarázhatatlan vonzalmat, amelyet az agresszió áldozata az agresszor iránt érez. Gergely Tamás Svédországban Románia után vágyódik, holott nagyon pontosan látja, mi az a diktatúra – a kötetben Belaruszról és az őrült Trumpról is szó esik. De hiába: ami gyerekkorunkban és fiatalságunkban történt velünk, az az otthonos, bármi is legyen később. Kereshetünk szárcsákat és fakopáncsokat egy másik folyó partján, mégis abba akarunk belelépni, amelyik először hozott bennünket.
Megértettem az írások forrásvidékét és a hullámok locsogását, megértettem a szerző melankóliáját és honvágyát is. Olykor azonban arra vágytam, legyen élesebb a sodrás, ha szabad így mondanom. A mélabú ne legyen mindig összekötve a tájjal, maradjon több homály. Mert egy Sibelius szimfónia valóban csak elsőre szürke, másodjára inkább megfejthetetlen. A hangokkal kavar fel, és úgy hagy felkavarva.

(Újvárad, 2023/5)

Nagy Miklós Kund: Születésnapi beszélgetések

(Székely Ferenc: Csillagösvényen)

A fenti cím is elég ahhoz, hogy sok olvasónak eszébe jusson Székely Ferenc neve. Lapunkban is gyakran olvashatók egész oldalas interjúi, és beszélgetőkönyvei is évi rendszerességgel jelzik, a vadasdi néprajzi író, helytörténész, közíró, szerkesztő munkásságának egyik fő vonulatát jeles közéleti személyiségek, kerek születésnapot ünneplő alkotók bemutatására szánja. Kitartását, céltudatosságát dicséri, hogy egyfajta jubileumhoz is elérkezett. 2022 végén immár tizedik ilyen születésnapi kötete látott napvilágot. A Csillagösvényen, akárcsak az előző beszélgetőkönyvek, a százhalombattai Üveghegy Kiadó gondozásában jelent meg. Felismerve a sorozat jelentőségét, a magyarországi könyvműhely a kezdetektől felkarolta a kezdeményezést, a szerzőt ösztönözheti a tudat, hogy nem dolgozik az asztalfióknak. Bár aki Székely Ferencet ismeri, tudhatja, hogy ha nem lenne ez a lehetőség, akkor is találna valamilyen megoldást, hogy kultúraterjesztő programjának ezt a vetületét is eljuttassa a szélesebb közönséghez.
Születésnapokról, kerek évfordulókról lévén szó, hagynunk kell bevonni magunk a számok bűvöletébe. Székelynek eleve abban kell mozognia. Tudnia kell, hogy a szóban forgó vagy az éppen soron következő évben kinek lesz számottevőbb jubileuma, 70., 75., 80. stb. születésnapja, kit érdemes megkeresnie, felkérnie életútja, életműve felmutatására. Elképzelhető, hogy nem is csak egy-két esztendős távlatban állította össze a megszólítandók névsorát. De ez már az ő műhelytitka. Ami nyilvánvaló, hogy 2014-től, amikor az első ilyen kötete megjelent, még kilenc ilyen kiadványa született. Könyvenként tíz interjúalany, így száz megszólaltatott egyéniséggel számolhatunk. Nem akármilyen újságírói fegyvertény. Ezzel a tarsolyban már könnyebben felkérhető bárki is egy elmélyült, hosszú, vallomásos beszélgetésre, visszapillantásra. Persze a bárki nem akárki, az interjúkészítő nyilván tájékozódik, mérlegel, kinek a teljesítménye, életműve érdemes az ilyenszerű népszerűsítésre, és ki az, aki valamiképpen tájainkhoz is kapcsolódik, az itteni olvasók érdeklődését is kiemelten felkeltheti. Minden eddigi kötetéhez becserkészett „nagyvadakat” is, vannak jelentősebb közszereplők, kivételes fontosságú alkotó és művészemberek, természetesen olyan beszélgetőtársak is, akik így válhatnak ismertebbé. Egészében kiegyensúlyozottak ezek a könyvek, ne feledjük, dátumfüggő is, hogy mikor ki kerül sorra.
Menet közben módosult valamennyit a szerző elképzelése, igyekezett a lehetőségekhez, korlátokhoz is igazodni. A sorozatát elindító első kötet, A szülőföld ölében még a Beszélgetés tíz magyar íróval alcímet kapta. Utóbb a realitás változtatásra késztette. Nem csak tollforgatóknak tette fel kérdéseit, a művészetek más ágainak, a kultúra, a tudomány, az oktatás, az értelmiségi lét, az alkotás más terein jeleskedő kiválóságoknak is. Ilyen szempontból a legfrissebb beszélgetőkönyv az egyik legvátozatosabb. A Csillagösvényen textilművész (Bandi Kati), néptáncoktató (Fazakas János), helytörténész (Fekete Árpád), író (Gergely Tamás), zeneszerző (Hencz József), kerámiaművész (Józsa János), költő (Lőrincz József), meteorológus (Makkai Gergely), orgonaművész (Molnár Tünde), tanár (Németh János) élettörténetét, ars poeticáját kínálja föl az olvasóközönségnek. Bandi Kati, Makkai Gergely és Molnár Tünde Marosvásárhelyen, Fekete Árpád és Németh János Szovátán, Fazakas János Erdőcsinádon, Józsa János Korondon, Lőrincz József Székelyudvarhelyen, Gergely Tamás Stockholmban, Hencz József Szatmárnémetiben él. Mindannyiuk számára valamiképpen iránymutató és biztató égi jel a Csillagösvény. Ezt használta a címadásban a vadasdi interjúkészítő, ebből készített beszédes és hangulatos borítótervet Donáth Nagy György, akivel régi és sikeres a szerző együttműködése.
Önmagában persze a kötetcím kissé megtévesztő lehet. Nem legendáriumi, nem mondavilági jelenségek kapnak súlyt a megszólaltatottak önvallomásaiban, nagyon is konkrét, a szülőföld, a magyarság, az emberiség sorskérdéseihez szorosan kapcsolódó valóság rajzolódik ki a beszélgetésekből. Olyan élettörténetek, amelyek emberi, szakmai magatartásban, hozzáállásban, önmagukat kiteljesítő közösségszolgálatban és elkötelezettségben, nemzeti identitásban mutatnak sok hasonlóságot, azonosságot. A Csillagösvény maga a Székely himnusz és költője, Csanády Györgyről írt könyv révén merült fel a Lőrincz Józseffel készült interjúban. Egyébként mindenik alany életének egyedi eseményei, epizódjai teszik érdekessé a kiadványt. Az életinterjúként elképzelt dialógusok sajátossága, hogy nagy időszakokat ölelnek át, ez sajnos ritkán nyújt lehetőséget apróbb, de izgalmas, rendhagyó epizódok, történések kifuttatására, az alanyok megtorpanásait, töprengéseit, esetenként felmerült kételyeit érintő gondolatok felvetésére, ami még olvasmányosabbá tehetné a párbeszédeket. Talán ez lehet az az irány, amerre Székely Ferenc interjúkötetei sikerrel orientálódhatnak a továbbiakban.

(Népújság, 2023. február 10.)

Kovács Attila: Nagy idők városa – Százhalombatta, ahol a barátság a legszentebb dolog

Megjelent Fazekas István író, költő, műfordító eseményjátéka, amely Százhalombatta történetén keresztül, a vaskortól napjainkig ívelő példázatokkal mutatja be az otthonteremtő emberek mindennapos küzdelmét.
A Nagy idők városa című, Százhalombatta várossá nyilvánításának 50 éves jubileumára írt drámát a covid miatt a tervezett 2020. április 1-jei időpont helyett 2021. október 23-án láthatta a közönség. Az Önkormányzat támogatásával elkészült a mű könyvváltozata is, amelyet a Hamvas Béla Városi Könyvtárban mutattak be idén február 13-án. A százhalombattai Üveghegy Kiadó által gondozott kötetben az előadás alkotóinak és szereplőinek visszaemlékezései is olvashatóak, illetve fotó mellékletet is tartalmaz.
Az eseményen Véghelyi Balázs író, költő, a kiadó vezetője beszélgetett a szerzővel, továbbá Bozsogi Jánossal, a színdarab rendezőjével, Brunner Márta és Szakács Tibor színművészekkel, illetve Vezér Mihály polgármesterrel, aki a könyv előszavát írta.
Vezér Mihály köszöntötte a nagyszámú érdeklődőt, mint mondta, jelentős hiányt pótol a mű; nagyon nagy empátiát és művészi azonosulást igényel a közelmúlt – konfliktusoktól sem mentes – társadalmi viszonyainak ábrázolása, amit sikeresen jelenít meg a színdarab és a könyv. A mű révén – mintegy a színfalak mögé betekintve – hiteles forrásból, mindenki számára megismerhetővé válnak a főbb események. A több ezer évet felölelő múlt mellett, hangsúlyos az iparosítás, illetve az 1970-es évektől kezdődő városi élet bemutatása. A várostörténeti cselekmény a rendszerváltoztatás utáni egy évig terjedő, alig több mint 20 esztendőt jelenít meg, ezért indokolt lehet egy napjainkig tartó folytatás megírása. A darab megfelel azon fontos követelményeknek, hogy az események szükségszerű, könnyebb befogadást szolgáló leegyszerűsítése mellett ne legyen semmilyen történelemhamisítás, illetve, hogy mindvégig fenntartsa a közönség érdeklődését. Az írástudók nagy felelőssége, hogy időben felhívják a figyelmet arra, ha nem jó irányt vesznek a társadalmi folyamatok, illetve erősítsék meg, ha minden rendben halad. A drámában is érzékelhető az egykori hidegháborús légkör, azonban ennél is fenyegetőbb veszély napjainkban a világszerte tapasztalható hírhamisítás és demagógia, ami gátolja az igazság megismerését. A befolyásolásnak ezen módja a legnagyobb fegyver, ami élő halottakká, akaratukat elvesztő személyek szürke tömegévé változtatja az emberiséget. Ezen jelenség ellen közösen fel kell lépniük a gondolkodóknak, mert szeretnénk megőrizni az identitásunkat és az önálló véleménynyilvánításunkat, szeretnénk a gondolati és cselekvési szabadságot tovább adni gyermekeinknek, unokáinknak, különben teljes mértékben elsivárosodik az éltünk. Ezért fontosak a történelmi hűségre fókuszáló művek, amelyek – amellett, hogy szórakoztatóak – komoly társadalmi tanulságok levonására is alkalmasak – fogalmazott Vezér Mihály.
A házigazda Véghelyi Balázs emlékeztetett, hogy a város és a benne élő ember kapcsolata nagyon régi és gyakori témája az irodalomnak és a történetírásnak. Példaként említette Marcel Proust, Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamát, aminek központi témája az idő, annak hatása az egyénre, társadalomra; ebben a többi között azt írja: “Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nem csak a tér világából valók, ahová kényelemből helyezzük őket…..egy bizonyos kép emléke, csak egy bizonyos perc sajnálata, s a házak, a fasorok, az utak épp oly mulandók sajnos, mint az évek”. Czine Mihály irodalomtörténész úgy fogalmaz: “A legnagyobb dolog, amit az író, a költő elérhet, hogy felrajzolja a szülő- és/vagy lakóhelyét az irodalom térképére” – ezt a küldetést teljesíti be a színdarab és a könyv. Köszönetet mondott az Önkormányzatnak, illetve a Képviselő-testületnek, amely egyhangúlag támogatta a kötet megjelenését.
A beszélgetés során Fazekas István felidézte, hogy 33. születésnapját ünnepelve, 2000. május 5-én költözött Százhalombattára; első két útja a református templomba, illetve a könyvtárba vezetett. Az intézményben látta a gazdag kínálatot, ami nyomán megfogalmazódott benne, hogy “ahol sok jó könyv van, ott sok jó embernek is lennie kell”. Ezen várakozása be is igazolódott, mert a nehézségek közepette, a gondviselő Isten kegyelméből nagyon sokaktól kapott segítséget. Általában elmondható, hogy Százhalombatta ereje a szolidaritásban volt, és van. Mindig is foglalkoztatta a település története, így örömmel tett eleget a polgármester felkérésének, hogy írjon darabot a várossá nyilvánítás 50. évfordulójára. Néhány hónap állt csak rendelkezésre, ezért “fejest kellett ugrani a város történetébe”, amihez nagyon sok segítséget kapott a kulturális intézményektől, illetve a lakóktól. Az anyagot két hónap alatt sikerült begyűjteni, ami nyomán kirajzolódott, hogy a település életét a kezdetektől végigkíséri egy erős szolidaritáson alapuló különös, hősies küzdelem. Ez a felismerés arra inspirálta, hogy minden korszakból bemutasson egy-egy máig ható, meghatározó példázatot, így született meg az eseményjáték gondolata.
A dráma a helyi közösséget összetartó legfontosabb értékként a szolidaritás mellett az emberséget, és a barátságot emeli ki, amit a szerző így fogalmaz meg: “Égi és földi utak találkozásánál született ez a város. A két nagyvállalat nemcsak a folyóvíz és nemcsak Pest közelsége miatt épült Battára, hanem azért is, mert épp fölöttünk vág össze a nyugati szélcsatorna a déli légáramlattal. Örökös örvénylés, örökös küzdelem itt az élet. Mi, battaiak, ha nem menetelünk kéz a kézben, könnyen elveszünk. Talán ezért van az, hogy ebben a városban a barátság a legszentebb dolog.”
Bozsogi János elmondta, hogy nem volt könnyű a korszakok gyors megjelenítése, azonban egy előfüggönnyel le tudták választani a helyszíneket, a színváltások érzékeltetését a fényeffektusok és egyéb eszközök is segítették. Az olvasó- és jelenetpróbák az Új Színházban zajlottak, a darab érdekessége, hogy egy-egy színész több szerepben is megjelenik.
A főbb szereplők, Koncz Gábor, Gregor Bernadett, Bordán Irén, Szakács Tibor, Jánosi Dávid, Brunner Márta, Ács Bálint, Darányi Ádám, Incze Máté, Gyürki István, Darányi Ádám. Százhalombattai közreműködők a Forrás Néptáncegyüttes, a Batta Balett Stúdió és a Thália Tanoda. A zeneszerző Ifj. Csoóri Sándor, aki a jelenetek hangulatához jól illeszkedő világi népzenét komponált. Koreográfusok Fundák Kristóf és Fundák-Kaszai Lili, Szelőczey Dóra, Szigetvári József. A díszlettervező Húros Annamária központi elemként három stilizált dombot helyezett el a színpad hátterében, amelyek színenként váltakozó funkcióval bírnak.
Brunner Márta a királynő, a finom lelkű tanárnő és a szabad szájú kocsmáros asszony, Jutka szerepét alakította a darabban. Mint mondta, mindig izgalmas feladat, amikor több karaktert kell megformálnia egy színésznek; ebben a műben nagyok a szerepek közötti eltérések korban, időtartamban, illetve habitusban. Sajnálatos, hogy a városban közismert, rendkívül tevékeny Bacs Lajosné másfél évvel a dráma bemutatója előtt elhunyt, így már nem láthatta a róla megmintázott Jutkát a színpadon. A művésznő szerint remek kezdeményezés volt, hogy létrejöhetett a dráma és a könyv, illetve nagyszerű, hogy a városnak van egy fantasztikus történetírója, akinek a műve közösségformáló erővel bír, hiszen az idősebb és fiatalabb városlakók is megismerhetik a saját történelmüket, településüket. Számára is sok minden kiderült Százhalombattáról, reményei szerint lesz folytatása a történetnek.
Szakács Tibor a fejedelem, a sámán, Báté vitéz, Szulejmán szultán, Matta Árpád, Lázár Ervin, Luzskov és Vezér Mihály, jelenlegi polgármester karakterét játszotta. Korábban csak a jellegzetes kéményeket ismerte, azonban a karakterek révén egyre közelebb került a városhoz. Véleménye szerint a szerző nagyon jól eltalálta a korok képregényszerű megjelenítését, illetve hogy csak a jól befogadható mélységig tárja fel a különböző színek cselekményét. Kiemelte, hogy a gyerektáncosokon is látszott, hogy nagyon komolyan veszik a darabot, felnőttek a feladathoz, ennek nyomán olyan kontinuitás teremtődött, aminek továbbadásával minden téren nyerhet a város.
Vezér Mihály kérdésre válaszolva felidézte, hogy különös érzés volt “önmagát” látni a színpadon, az időutazás során pedig az egykori munkatársak karaktereinek megjelenése nyomán sok történés kelt életre emlékezetében. Örömmel és büszkeséggel töltötte el, hogy részese lehet a battai közösségnek.
Fazekas István szólt arról is, hogy sok nehézséget okozott a járvány, a megbetegedések a próbákra is kihatottak, a főpróbára nem is maradt idő. Az előadás azonban remekül sikerült, mint ahogy azt Bozsogi János a “western hősök” nyugalmával megjósolta. Kitért arra is, hogy konkrét valóságtartalma van mindegyik jelenetnek, amikben feltűnik egy Napba rajzolt keresztet ábrázoló guruló érme – a két jel a Százhalombatta főterén álló katolikus templomon is látható. Kiderült, hogy a Matrica Múzeumban több, Napot megjelenítő eredeti bronzkori érmealakú függő található, így kézenfekvő volt, hogy a műben – a templomon látottakhoz hasonlóan – a római kori keresztények keresztet rajzoljanak az ott fellelt érmére. A valós szereplők egyike a humán értékeket képviselő, világosan gondolkodó Szekeres József egykori tanácselnök, akinek nagyon sok küzdelme volt a különböző megyei pártfunkcionáriusokkal. Őket testesíti meg egy személyben pártvezetőként Rózsa elvtársnő – Bordán Irén. Jól érzékelhető a drámában, és felkínálja a poént, hogy Szekeres mindig túljár a “főmanusok” eszén – akárcsak a kurucok a labancokén a Tenkes kapitánya című tévéfilmben. Valójában ez az életért, a nagyobb szabadságért folyó harc volt, amit a városnak ki kellett vívnia a veszélyes üzemek árnyékában. A többlet szabadság eszménye a korábbi történelmi időkben is megfogalmazódott, amire több példát is említett a szerző. Kiemelte azt is, hogy rendkívül fontosnak tartotta, hogy a darab bemutassa Hága László mártíriumát is. Nem felejthetjük el a tragédiát, nem felejthetjük el az áldozatokat. A robbanásos baleset sajnálatos módon éppen akkor következett be, amikor a magyar mérnökök lehallgatása alapján a szovjet ipari vezetés belátta, hogy Hága Lászlónak szakmailag mindenben igaza van.
Vezér Mihály Szekeres József munkatársaként részese volt a Százhalombattáért folytatott “szabadságharcnak”, mit mondta, sokszor nem volt könnyű előteremteni a városi beruházásokhoz szükséges forrásokat, azonban végül ez mindig sikerült. A tanácselnök jó helyzet felismerésének és személyes kapcsolatainak is köszönhetően sok erőforrást tudott allokálni. Előrelátó stratégiája volt az is, hogy – más településekkel ellentétben – sok tervet készíttetett, amelyek megvalósítására a város megkaphatta az év végén még felkínált állami pénzeket. Százhalombattát hosszú éveken át akkor is a fenntartható fejlődés jellemezte, amikor a gazdasági válság elérte az országot. A polgármester a városért való kiállás példájaként említette még a Dunai Finomító egykori vezérigazgatóját; Rátosi Ernő a politikai nyomás ellenére szembeszállt a főnökével, hogy ne a veszélyes szovjet, hanem a biztonságos amerikai krakkolási technológiát alkalmazzák a vállalatnál, amit sikerült is kiharcolnia. Az elődök ránk hagyták ezt a szellemiséget, aminek alapja, hogy a városban az átlagosnál nagyobb a társadalmi értékteremtés, illetve a veszélyes üzemek működése nyomán fennálló nagyobb kockázatvállalás.

(Százhalombattai Hírtükör, 2023. február 23.)

Szíki Károly: A reménybe öltöztetett szavak

(„Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel” – Költők egymáshoz és egymásról)

Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel – Lisztóczky László legújabb, s talán súlyra is legnehezebb, keménykötéses, 654 oldalas versantológiája – a magyar líratörténet különleges példatára. A különlegességét az adja, hogy a József Attila-díjas irodalomtörténész tanár úr talált egy lényeghitelesítő koncepciót, mely a válogatás gerincét képezve több évszázad verslüktetéseit, szívdobogásait postázza egy-egy címre, ha pontos akarok lenni, esetenként 10-15 verset is postáz egy személynek.
A címzett valamely költő, akihez szól egy másik poéta, többször évszázadokkal későbbi időből vissza, olykor pedig kortársköltőt szólít meg.
Lisztóczky László nem mások nyomában lépkedő irodalomtörténész, nem mások által kitaposott ösvényen susog, ha ezt tenné, akkor is fajsúlyos lenne az alkotása, de ő megálmodik, istenhitével kidolgoz egy koncepciót és azt évekig érleli, míg egy kiadót felkeres. (Ezúttal az Üveghegy kiadót és a Kapitális Nyomdát nyerte meg.)
Ez a könyv harangoz. A lelkek rezdülésének hangja ez, a Mégis élünk Bartis Ferenc-féle harangszó hallik és szól a köteten mindvégig. Tornyok omlottak, hegyek és helyek tűntek el, de van hírmondó: a versek sokasága, mely jelenti, hogy élünk még! Reményik Sándor szavaival: „Nagyon nagyot zuhantunk. / De megmaradt a büszke öntudat, / A Te öntudatod, / A mi öntudatunk: / Ha balsorsverten, ha koldusszegényen: / Vagyunk, vagyunk! / És akarunk még lenni!…”
Harang is e kötet, mely hívja az élőket (Kányádi). Egy ágyú is, mely sok kis harang öntete, nem repedt, nagyon is élces-érces, tiszta hangon szóló harang. Úgy szól, mint Reményik Sándor Atlantisz című versében: mélyről és kitartóan, igazságért kiáltva, egykori nagyságunkért kiállva.
Magasba emeli a költészetet Lisztóczky László, pedig lenne oka borúsnak lenni elkótyavetyélt autonómiák, országhatár-módosítási lehetőségek elpuskázása miatt, de fejét felemeli és modellszerűen a megmaradás hitét kiáltja ki.
Reménybe öltöztetett szavak gyűjteménye ez az esztétikai külsővel is kivitelezett antológia, ami szép, zöld gúnyával kínálja magát. Milyen jó és menyire kívánatos ez a megnyugvást hozó szín, amikor vérvörös és véres indulatok csapnak le hátunkon, határunkon kívül és belül. Beleül az ember, szinte teljességgel része a vérvörös világklímának, ezért kedves és mentő, nyugvást teremtő ez a monumentális hársfavirágzásos kötet. Petőfi szavaival: ünnepélyes csönd, ami beáll a meglátás pillanatában.
A reménység prófétáit hozza ide tanítómestereknek, kik az utolsó pillanatot dolgozzák fel, írják meg, így szellemük, alkotásaik teszik értelmessé az életünket, mert nemesítenek, szépítenek és jobbá teszik búsborongást kínáló, médiatűzben felőrlő napindításunkat, akik Isten töltekezéséből ragadtak tollat. Varázslatos Lisztóczky László válogatása, de a szerkesztést is magára vállalva olyan szituációt teremt, hogy ott és akkor érezzük magunkat, mikor és hol a poéma az utolsó pillanatban, a legtermékenyebb momentumban megszületett.
A Vezéreknél nagyon befújt a szél, nekünk pedig „nagyon befútta az utat a szél” (Gál Sándor). Ezért mindig takarítani kell, tisztogatni a bűnös korok által ráhordott szeméttől a valódi költészet útjait, úgy, mint most Lisztóczky László teszi, hogy tisztán feltűnjenek a magyar múzsa dongaboltozatai.
Mi ösztönözhette a könyv megalkotóját arra, hogy korszakos vállalásban olyan verseket gyűjtsön egybe, melyek egy célt szolgálhatnak: párbeszéd és visszhang legyen ezen a nemzeti kereveten. Lisztóczky László, ha nem is ad teljes választ erre, de közelebb visz a szándékhoz: „közel hat évtizeden átívelő magyartanári és irodalomtörténészi pályafutásom ösztönzött erre.”
Hatalmas anyagot kellett áttekintenie, kötetek százait átforgatnia, miközben végigkísérte az alkotót beborító kétség köpenye: képes leszek-e teljes anyagot elkészíteni, hogy a sasszemmel figyelő irodalmároknak megfeleljek, miben tévedek és mivel vívom ki a kritikusok haragját? Lisztóczky László valamit megelőlegez a bevezetőjében: „vállalnom kellett a mulasztás és a tévedés kockázatát.” Ez csak az olyan nagyszerű alkotóra vall, aki önkritikával, de a teljesség igényével munkálkodik, tudván: a tévedés lehetőségével alkot. Eközben ott lebeg feje fölött a
szirénhangdominancia: vannak terjedelmi korlátok, kötelező a lényeglátás felett az az elv, hogy mindenkit nem lehet bepréselni egy kötetbe! Ezért is írja pajzsára: „Ezt a munkát befejezni nem lehet, csak megszakítani.”
A könyvbemutatón Lisztózky tanár úr hangsúlyáthelyezéssel is kimondta: „döntéseimet világnézeti-politikai előítéletek nem befolyásolták.” A megszólított költők alkotásait születésük időrendjében helyezte egymás után. Gyakran idézi mindkét költőt, ha az egymásra reagálás horizontján megjelennek, de abban az estben is lámpást gyújt, ha visszhangtalanul marad a másik reagálása.
Ébren tartja a nemzeti költészet legmitikusabb hagyományait szentekkel és bolondokkal, és ebben helyet nyit egri költőinknek is. Kálnoky László sorszerepében tűnik fel, és Apor Elemér, Csorba Győző, Parancs János, Alföldi Jenő rejtélyes viszszaszámlálása az emlékezés játékaival, nagyítócserepek összeillesztése, a bezáruló kör feszegetése nagyszerű próbálkozás, hogy Kálnokyt legalább annyinak lássa meg az utókor, amennyi volt, de láthatná azt is, amennyit ér a magyar lírában. Furcsa helyzet ez a nagyságokkal, akiket saját otthonaikban sem tudtak méltó
helyre emelni, pedig váteszi képességük alapján érdemelték volna. A mellékutcákban színültig töltött színes zsákok duzzadnak, de ha ez kell a plebsznek, meg a nevezett öntelt intelligenciának, hát csoda-e, ha Kálnoky mellett elmennek a színes cafatokkal? Lángvörös dühvel érdemes-e perlekedni akkor, amikor a bámészkodók a celebek pavilonja előtt csorgatják nyálukat? Látjuk e könyv szerkesztése okán is, látunk általa, de mi értelme az efféle nagyítózásnak? Botorkáljunk talán vissza a nyirkos ágyakhoz, ahonnan ébreszteni elindultunk? Homálylaki Szaniszló ébresztésével próbálkozik Lisztóczky László is és nem hiába teszi. Mert valami talán megkapaszkodik az emberi értelemben, s ha le is maradunk az úszó küzdelemben, a zsarnokság és a közömbösség megdöntésében még rajtkőre állhatunk. Alföldy Jenő ide szerkesztett 3 oldalas verse a magára hagyott líra erére ki van feszítve reménynek és lehetőségnek, vigasz-echónak. Bújjunk be alá és keverjük meg a kávénkat, nincs minden jól, de elveszve sem.
A történelem-eltüntetését, szüneteltetését mindig átkötötte egy-egy vátesz, aki harsonát fújt a harcmező csontig megfáradt küzdőinek és a legjelesebb irodalmi alkotásokkal tett hitet a megújulás és megmaradás mellett. Hallatlan nagy a magyar történelem-irodalomalkotás tábora, melynek tagjai mélyen rezgetik a húrokat egy megfáradt nemzet elfeledettnek és elfedettnek hitt rétegében. Lisztóczky László zsenije az, hogy e zengéseket, megfáradt hiteket érzékeli és odaküldi ezt a kötetet ébresztőnek, reménynek és tárogatót ad kezünkbe, hogy megfújják azt, és álljanak élre újra és újra a lefáradt nemzet dolgaiban.
Nem cicomás ünnep manapság az Ünnepi Könyvhét. Egerben sosem látott szerény körülmények nyitottak kaput erre a nemes szellemi tornára. Debrecenben a Csapó utca ünnepbe öltözött ugyan, de a nép elmaradt, ásítoztak a sátrak. Janus elhagyta Páduát. Az emberek is elfordultak Janustól? Három poéta ébresztgeti az ő emlékét e kötetben, Kányádival könnyezik a költő és a költészet. Ó, szép, szabad Isten, viseljük türelemmel Balassi Bálint, Batsányi János, Bessenyei György, Barsay Ádám ébresztését, Zrínyi győzelembe vetett hitét, Berzsenyi Orczy-koszorúfüzérét.
Döbbenetes érzés, ahogyan az irodalomkedvelő szembesül a csorbaságaival, példának okáért: ki volt Virág Benedek, akihez vershegyeket írt Vörösmarty, Kosztolányi, ki volt Horváth Ádám, s Szentjóbi, akit megörökít Batsányi 200 soros versben.
Mennyi gond, mennyi nagy találkozás. Milyen ébredés! Ébredés, hogy nincs leszállás, mert lebegni kell, ha ennyi nagyszerűséggel, veretes szavú költővel találkozik az ember, akik eltiport, vérbefojtott remények utolsó maradékai voltak s lettek, kinőttek szavaikkal reménynek, melyek forrásai nemzettöredékeknek és sokadalmaknak egyaránt, de nem mindnek, ne áltassuk magunkat, és mégis: elégséges hitébresztőnek, történelmi sorlátónak, nem depresszív elmenekülőnek, hanem helyben ébresztőnek, tűznek, túsznak, tűzrakónak, hamuból lángot lehelőnek. Róluk szól Lisztóczky László kötete, az ébresztőkről, a nemzetellenes veszélyekkel szemben kiálló szabadságharcosokról, a historikus gondolkodásmóddal felvértezettekről, az emigrációban minőségmegőrző világító lámpásokról, Kányádi Sándorokról, Farkas Árpádokról, Szilágyi Domokosokról, Ady Endrékről, Arany Jánosokról, Hervay Gizellákról, Lászlóffy Aladárokról, Dsida Jenőkről, Szabédi Lászlókról, Reményik Sándorokról, Páll Lajosokról, és az elmenekültekről az emigrációban ébresztő, tisztító világképet hazaexportáló Tűz Tamásokról, Tollas Tiborokról, Határ Győzőkről, Faludy Györgyökről, Márai Sándorokról. Kristályos életszemléletű megcsonkított lehetőséggel is nagyítóvá váló Juhász Ferenccel, Weöres Sándorral, Csoóri Sándorral, Váci Mihállyal, Sinka István csizmaszárra
írt verseivel, bőrönszenvedett lángolással is Gérecz Attilával, Ratkó József keserű táncával, szivárványszemöldököt bebörtönzött haza fölé húzó Nagy Lászlóval, Babilon kiszáradt folyómedrénél is vizet fakasztó Pilinszky Jánossal, a forradalom szent lobogóját rojtosodásig szorongató Utassy Józseffel, hazáját Bori-noteszben megörökítő Radnótival.
Mennyi szépség, mennyi fájdalom (és dalom), mennyire óvatosan emelkedő dallam, mert ezt hozta magával ez az antológia.
Az egyetemes művészetalkotás sok részletből tevődik össze, de az ilyen kötetek megjelenése feltétlenül szolgálói, miniszterei a legmagasabb, az elkötelezett irodalomtörténetnek. Esztétikai minőséget alkotott Lisztóczky László azzal is, hogy a széttartó irodalmárkodásban egy összetartó, értékegyesítő, vigaszt szállító kötetet szerkesztett, hogy az eljelentéktelenedés, a civilizációs leértékelődés, az értéktorpanás-dáridóban értékelvű, sorsvállaló eszmeiség mellett teszi le a garast.
Élmény, káprázatosság sugárzik minden lapról. Afféle letehetetlen mű született. Csörgedező búvópatak, aminek hangja felerősíthető, ha minél többen veszik kézbe és el is olvassák azt.

(Agria, 2022/4.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás