Visszhang

Válaszuti András: „Egy könyvet, egyet, bárki meg tud írni”

(Törőcsik Miklós: Helyi idők)

Válaszuti András vagyok. Ez a név természetesen álnév. Törőcsik Miklós barátom Helyi idők című novelláskötetéből vettem. (Vagyis nem. Inkább egy ismeretlen kéziratból, amelyből remélhetőleg nemsokára új könyv lesz.) Ő viszont a vezetéknevet Válaszuti Györgytől, egy 16. századi unitárius paptól és egyben egy vitadráma szerzőjétől kölcsönözte. A vitadráma szereplői valóságosak, de olyan vitán, amilyent ez a régi szerző leír, soha nem szerepeltek. Törőcsik Miklós is (ál)nevekkel játszik, hogy aztán ez a Válaszuti név átalakítva, megcsonkítva (Laszuti László), a saját alteregója legyen a műben, igaz néha lerövidíti (L. L.) vagy éppen el is hagyja. Ugyanakkor ki is jelenti, hogy Laszuti László nem ő, hogy a leírt dolgok megtörténtek és nem történtek meg. Ennyit a névről, ennyit az identitásról, ennyit arról, hogy kiről (és miről) is szól tulajdonképpen egy irodalmi-epikus műalkotás. Vagy éppen konkrétan ez a mű. Mindez azt is jelenti, hogy sem a műben szereplő személyek, sem az események sohasem valóságosak. A főhős, akiről szól a történet én vagyok és nem én vagyok, az események megtörténtek, de az itt leírt események nem azok, amik megtörténtek a valóságban. Minden műalkotás esetében így van ez: minden a létező világból van átemelve a mű világába, a műbeli világ viszont nem azonos a valóságos világgal. A műbeli világnak saját cselekvése, saját jellemei, saját törvényei vannak. Ezek olyanok és nem olyanok, mint a megélt valóságunk. Ahogy mondani szokták, minden hasonlóság a véletlen műve. Ne keressen az olvasó valóságos azonosságokat! Egy régi kifejezéssel élve: a műalkotás saját világa a külső világ tükrözése. De ez sem igaz tulajdonképpen, hiszen a tükör többé kevésbé ugyanazt a képet mutatja, ami előtte van. Itt inkább arról van szó, hogy átmegyünk a tükör falán, és ott egy új világot találunk. Vannak ilyen mesék!

Amikor ezt teszi Törőcsik Miklós tulajdonképpen ugyanazt teszi, amit minden alkotó, aki regényt, novellát vagy verset ír, képet fest, szobrot alkot, zenét szerez. Ő egyébként egy egri személy, jóllehet nem Egerben született (egy hevesi kis faluban, ahogy a könyv fülszövegében olvashatjuk), és nem is ott él. De minden oda köti: iskolái, munkahelyei, múltbeli közéleti tevékenysége, barátai, a könyvtárak, ahová jár. S bár mint afféle tanárember, ezt azt publikált helyi lapokban, folyóiratokban, úgy gondolta, hogy egy könyvet, egyet, bárki, így ő is meg tud írni. Ez lett a Helyi idők című novelláskötete. A könyv 32 novellát (főcímet) tartalmaz, bár némelyiket ciklusnak is mondhatnánk, mert öt-hat írást is magába foglal.

A kötetben nem a helyek azonossága vagy a különbözősége a fontos, vagy a konkrét helyek saját ideje, ez egy-két kivételtől eltekintve nincs is nagyon kiemelve, hanem az időké. A történelmi múlté, ez a 20. század első fele, a történelmi félmúlté, ez az idős író gyermekkora, és a közelmúlté. Azért ezek az idők, mert az epikus mű nem is tud beszélni a jelenről. (Elnézést kérek a húsz-harminc éves prózaíróktól.) Külön figyelmet érdemel az Időpikareszk című fejezet, amelyben a hősök a homéroszi vagy a bibliai időkben vándorolnak. Egy pillanatra felvillan a disztópikus jövő, amelynek teljes kifejtése is a (nem disztópikus) jövőben történik meg, bár én már tudom, hogy kéziratban ez is készen van.

Az első két novellát metanovellának nevezi a szerző, amely terminus technicusszal azt a szándékát nyilvánítja ki, hogy a történetek előtt tisztáznia kell a történetek elmondásának nehézségeit és titkait. Két probléma van itt megfogalmazva: ugyanaz a történet többféleképpen elmondható (A lányok így szaladnak), illetve keletkezhetnek olyan történetek, amelyek a valóságban lehetetlenek (Hogyan születhetnek a mesék?). Érdekeseknek mondhatók ezek az írások, bár elriaszthatják az olvasót; azt hiszem az epilógusban lenne a helyük.

Az első rész következő írásai a dédszülők, nagyszülők világát idézi, nosztalgikusan, szeretettel, úgy ahogy ezt az idős dilettáns íróknál láthatjuk. Ezt ne vessük a szerző szemére: felvállalt, tudatosan alkalmazott stílusról van itt szó, mint ahogyan a többi fejezet esetében is. Például a Hétköznapi történetekben, ahol Turgenyev hangját véljük hallani, a bibliát idéző A felkelés evangéliuma című „apokrif” töredékben a biblia nyelvezete sejlik fel, míg körülötte, hozzá kapcsolódva valamely mű kivonata vagy éppen a tudományos értelmezése imitálódik. A stílusról azért elmondhatjuk, hogy látszik rajta valamilyen egyenletlenség Legyünk túlzók: némelyik novellát nem átallok stílusbravúrnak nevezni, míg mások a legjobb esetben is átlagosak.

Az egyes novellákon jól látszik a szerző elfogultsága. Nagy szeretettel írja le a dédszülők történetét a Vigyázzon ránk az őrangyal című ciklus első két részében, ifjúkorának rendjét egy másik ciklusban; a címe is ez: A dolgok rendje. Másféle elfogultság és részrehajlás látszik a Minden összekeveredett. Kavarodott című fejezetben. Nem lehet véletlen, hogy a Bűnbeeséssel kezdődik, hogy aztán olyan képtelen történettel folytatódjon, amely szerint az elsőáldozás és a kisdobosavatás ugyanarra a napra esett, és ahol a katolikus pap hívja magához a dologidő közepén a mezei munkájukat végző parasztokat, aminek a következménye az, hogy az ő, a plébános szavai nyomán forduljanak el legalábbis a templomba járástól. Az utolsó fejezet amolyan kényszerszülte fejezet: az a négy novella található benne, amelyeket – gondoljuk – a szerző máshová nem tudott beilleszteni. (Parerga & paralipomena), azaz a kisebbek és kihagyottak. Fiktív besúgói jelentések, amelyek végigkísérik a hős életének jelentős részét; vitatkozás két íróval (az egyik az idézett író stílusában, a másik diskurzusban egy másik íróval; ez utóbbi arról szól, hogy ugyanazt lehet másképpen is mondani. Sőt Törőcsik Miklós felfogása szerint másképpen is kell mondani.) Az utolsó novella, kissé misztikus és utópisztikus, egy képzelt és nem kívánt jövőbe repít bennünket. Olyan novella ez, amelynek kapcsán a szerzőtől valaki megkérdezte: mit szedsz? Szóval érdekes.

    A könyvben, talán mint minden szerző első könyvében, feltűnik egy kisgyerek. Egy kisgyerek, aki akkor még nem tudja, miért sír és miért nevet. Neki mesélnek el egy képtelen történetet. Vagy egy lehetségesnek tűnőt. Máskor ül egy lovaskocsi ülésén, mögötte a kocsiderékban nagyapja koporsója, és retteg, hogy majd nem tud sírni a temetésen. Van, amikor éppen ellop egy almát a kertjükből, hogy aztán a jóindulatú atyai hatalom, amelyik nem is érti, miért kell sírni, megbocsásson neki. Van, amikor azért sír, mert igazságtalanság történt vele. Esetleg társaival együtt játszik egy májusi mezőn, de aki szemléli, annak érthetetlen és groteszk minden mozdulatuk. („Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?” – kérdi egy hasonló helyzetben Petőfi.) Mert messziről másképpen látszanak dolgok. Lassan felnő ez a fiú, boldog és boldogtalan egy távoli világban, amely talán nem is létezett (csak itt a novellák világában), egy gyönyörűnek látott magyar faluban és gyermekkorban. Látjuk őt ifjúkorában, ahol a társak és szerelmek mesevilága, öröme és szomorúsága van jelen.

    Két dolgot emelnék még ki, tényként, dicséret és elmarasztalás nélkül. Az egyik a novellák képi világa. A szerzőnek (már a metanovellákban is, az egyik mottójában is) a képek jelentik a legfőbb értéket és gondot. Itt még a probléma felvetéseként, hogy aztán a novellákban szinte láttassa a jeleneteket. Az istálló küszöbén ülő lányt, aki a nászéjszakája elől szökött meg. A határban, az út melletti árokban imádkozó fiatal házasokat, amikor meglepte őket… mi is?… talán a pokol kénköves tüze. Egy szomorú és elviselt élet után a halála pillanatában az idős asszonyt, amint korán elhalt fiatal lányait látja színes, virágos ruhákban. Az iskola folyosóját, ahol a fiút – milyen kellemetlen – megcsókolta az igazgató bácsi. És sok egyéb, de az utolsó: ahogy a dolaggok a két karjukban hozzák a nyakukat átölelő meggyalázott és megszentelt lányokat. Ha nem érti az olvasó, hogy miről beszélek, ne csodálkozzon. Ez a kép a kötet utolsó novellájában olvasható, és ott minden érthetővé válik. A másik, amire érdemes figyelni: a felvillantott jellemek. Anékül, hogy a szerző különösen magyarázná (baj lenne, ha magyarázná), a viselkedés egy-egy mozzanatából, egy tettből, egy mondatból karakterek bontakoznak ki. Vagy
    inkább karakterek rejtőznek a tettek és a beszéd mögött. Az idős hölgy, aki kezével folyton igazgatja az asztalon levő dolgokat, miközben megfejthetetlen a mimikája. Az egymást különösebben nem szívlelő férfiak együtt utazása, és egymáshoz intézett szavaik a hosszú út során. De ezek csak példák; érdekes játék lenne összegyűjteni a képeket és karaktereket, de ez természetesen lehetetlen és nem is kívánatos. Látni kell őket.

    A könyv címlapján egy tejeskanna (kupa, mondták, mondják, de legalábbis értik sokan, akik a szerző szülőhelyéről származnak), egy tejeskanna a sárban, amelyből kiömlik a tej. Egy ikonikus film egyetlen képkockája. Egy elmúlt helyi idő jelképe. Talán érthetővé válik a jelentése, ha megismerjük a kötet harminckét novelláját!

    Egy könyvet, egyet, bárki meg tud írni, mondja a szerző a fülszövegben. Tudom, hogy Törőcsik Miklós (már utaltam rá), többet is megírt. Egyszer talán előkerülnek azok is a fiók mélyéből. (Úgy értem, természetesen, hogy a laptopból vagy a pendrive-ból.)

    (Agria, 2026/2.)

    Karasszon István: Fazekas István: Beszélgetés a MI időnkről

    Nekünk, a rendszerváltás generációjának kicsit nehéz szembenézni az elmúlt három és fél évtized történetével. Mert ugyan igaz, hogy sok minden megváltozott – de talán nem úgy, ahogy mi szerettük volna, s ami sikerült: az is hihetetlenül ellentmondásosan, hallatlan erőfeszítéssel sikerült. A szembenézés, vagy számadás óhatatlanul is önkritikát sugall, de mindenképpen arra figyelmeztet minket, hogy mennyi mindent kell még megtennünk! Alig hiszem, hogy Fazekas István tagadná mindennek igazságát, mégis ez a könyv valami egészen mást javasol; merem leírni: szinte fölemelő érzés végigolvasni a kötetet. S talán éppen az a titka ennek, hogy nem akar közvetlenül megoldást javasolni, nem akar teljességre törő bemutatást elénk tárni, hanem csak egyszerűen beszél az elmúlt évtizedekről, úgy, ahogy azt átéltük.

    Beszél – merthogy a könyv tartalma nem írás, hanem beszéd: Fazekas István interjúinak gyűjteménye az elmúlt évtizedekből olyan emberekkel, akiket ő ilyen vagy olyan módon jellemzőnek, talán kicsit meghatározónak is tartott a rendszerváltás utáni időszakban, attól függetlenül, hogy mennyire voltak elismertek, sikeresek, vagy a közéletet befolyásoló emberek. Az a merészség, amivel felvállalja a kötet a szubjektivizmus ódiumát, paradox módon az ellenkező hatást éri el: éppen így válik ténylegesen jellemző képpé az a sok akupunktúrához hasonló tűszúrás, amivel Fazekas István szondázza közelmúltunkat.

    Persze, rögtön az elején a politikai fordulat iránt érdeklődik az olvasó. Nem biztos, hogy jól teszi; a kötet ezzel meglehetősen óvatos, és ebben igaza van. A Pozsgay Imrével folytatott beszélgetés mindenesetre ezt a kíváncsiságot is kielégíti, hiszen egy sor olyan dolgot tudhatunk meg belőle, aminek csak a végeredményét láttuk, de a folyamat nem a szemünk előtt zajlott le. Hogy milyen ellentmondásos volt ez a folyamat, azt csak Pozsgay Imre egyetlen mondata hadd illusztrálja: „Így következett be az a furcsaság, hogy ötvenkét ellenem felszólaló ember után abszolút bizalmat szavaztak meg nekem.” (105. lap)

    Annál erősebben koncentrál a kötet a kultúrára; lehet, hogy a politikai jobban befolyásolja egy társadalom életét, viszont a kultúra jobban mutatja, hogy ez a befolyásolás milyen eredményt váltott ki! Míg az ember élvezi a Dörner György által elmondottakat a színház lényegéről és megvalósításáról, úgy érzi, valami lényegbe vágó kritikát is olvas ezzel a megállapítással: „Sajnos ki kell jelentenünk: Európa atmoszférája amorálissá vált.” Az interjú nyolc évvel ezelőtt készült, s úgy tűnik, amit látunk, mind abból fakad, amit Dörner György megállapított. Talán a generációk közötti különbség is könnyebben kezelhető lenne, ha többen olvasnák, amit Gregor Bernadett vall az édesapjával való kapcsolatáról, s talán a közélet és a magánélet kapcsolatát is jobban értenék sokan, akik a színészi önmegvalósítás és a közönség gyönyörködtetése kettősségét megértenék a színésznő vallomásából. Jó érzéssel olvassa az ember a Hubay Miklóssal készült interjú kapcsán is, hogy az irodalmi tradíció (szemben töredezett politikai életünkkel-sorsunkkal) él, s akkor él, amikor töretlenül halad tovább az útján.

    Fazekas István nem tiszteli az országhatárokat – vagy fogalmazzunk így: jól látja és láttatja az országhatárokon is túlmutató kulturális egységet. Ő maga is az Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora, s a kötetben több interjú is határon túli szereplőkkel készült, jelezve, hogy a magyarság egy és oszthatatlan, még ha eltérő politikai közegben élünk is. Két interjút is olvashatunk Cs. Molnár Jánossal, aki a felvidéki magyarság kiemelkedő alakja volt, és a Selye János Egyetem létrehozásában oroszlánrészt vállalt. Lévai Attila, Görözdi Zsolt, Somogyi Alfréd és Öllős Erzsébet is az ő tanítványai, akik mind a mai napig fontos szerepet visznek a külföldön, magyar értékeket és érdekeket képviselve. Elkötelezettségük, mondanivalójuk példaértékű az anyaországi honfitársak számára!

    A kötet néhol szétfeszíti az interjú formáit – és jól teszi, hiszen Csoóri Sándor 85. születésnapja alkalmából Fazekas István körkérdést intézett jeles közéleti személyekhez: hogyan ünneplik ezt az alkalmat. S milyen érdekes! Megosztottságtól harsogó közéletünkben olyan különböző személyiségek nyilatkoztak meg, mint Illyés Mária, Konrád György, Pozsgay Imre, Martonyi János, Korniss Péter, Novák Ferenc, Serfőző Simon és Véghelyi Balázs. Az olvasónak már-már az a benyomása, hogy nem is létezik a turáni átok, csak mi magunk keressük mindig az alkalmat az összekülönbözésre.

    Amikor lényeges, nagy ügyekről van szó, akkor azért ott van az egyetértés is, csak a felszín alatt marad. Ezt a benyomásomat egyébként Konrád György szavai is megerősítették: „Írótársaid körében otthon voltál, látszott, hogy jól érzed magad, társelnöke is lehettél volna az asztaltársaságnak Mészöly és Hernádi mellett.” Hirtelen négy nevet látok magam előtt, amelyek viselőiről soha nem gondoltam volna, hogy közös platformot is tudnak képezni… A kötet arra buzdítja az olvasót, hogy keressük és találjuk meg a közöset magunkban, ne csak az eltérőt, különbözőt hangsúlyozzuk – lehet, hogy pont a közös az, ami ténylegesen értékes.

    Fazekas István mer lokális maradni, s nem fél attól, hogy vicinális kérdései az érdektelenség mocsarában elsüllyednek. Igaza van: ha csak egy cseppet veszel ki az óceán vizéből, akkor is az óceán vizéről van szó! Mivel ő maga is Százhalombattán lakik, ezért megszólaltat több olyan jeles személyiséget, akik lokális szinten építik a magyar közösséget. Nem fogom megismételni, amit Vezér Mihály, Százhalombatta polgármestere mondott Fazekas Istvánnak, csak hangsúlyozom, hogy amit a város vezetője elmondott, abban mindenki egy kicsit magára ismerhet. A múlt örökségét vinni (ide értve a terheket), a recessziót leküzdeni, a kultúráért harcolni, és jó értelemben lokálpatriótának lenni – ezzel alighanem mindannyian találkoztunk. S milyen jó látni, hogy valaki ha nem is ugyanazon az úton, mégis párhuzamos ösvényen haladt! Ha mindennapi iszapbirkózásunkból kitekintünk, s meglátjuk azokat, akik hasonló küzdelemben vannak – és összefogunk: bizonnyal sokkal jobban tudunk haladni!

    Történelmet sokféleképpen lehet írni. Az utóbbi emberöltő történetét nyilván megírhatja valaki úgy is, hogy közben a pártok és kormányok egymást követő sorát szedi ujjhegyre. Lehet intézménytörténetet írni: hogyan élték meg a társadalom nagy kollektívumai az átalakulást, és utána a folyamatos formálódást. Lehet kultúrtörténetet írni, ami felsorolja, hogy milyen tudományos és művészeti lecsapódása volt a rendszerváltozásnak és az azt követő éveknek-évtizedeknek. Mind-mind fontos dolog, s reméljük, a tudósok el is végzik. Én mégis úgy gondolom, hogy egyik sem ér fel azzal, amit a kötetben olvasunk: megélt történelem, ami éppen szubjektivitása által lesz igazi. A jelen sorok írója, maga is ezeknek az évtizedeknek a tanúja, nem csak érdeklődéssel, de kifejezett élvezettel olvasta ezeket a számvetéseket, amikkel az interjú alanyai önmaguknak, s nekünk is elmondták, amit átéltek. Ezt az élvezetet kívánom minden olvasónak!

    (Confessio, 2026/2.)

    Zsirai László: Szépprózában tükröződő életsorok

    (Aniszi Kálmán: Hívó hangok)

    Válogatott elbeszéléseket és esszénovellákat jelöl meg műfajként Aniszi Kálmán József Attila-díjas író újabb kötete. Botár Edit Mátyás király szülőházáról készült festménye a borítón nemcsak a könyv írójának származását illetően igazít el, hanem az igazság fontosságára is utal, hiszen a király állandó jelzője: az igazságos. „Bár az ember – ez az örök Kőműves Kelemen – tudván tudja, hisz számtalanszor megtapasztalta, hogy a történelem valójában a szabadságért folytatott sziszifuszi küzdelmek vég nélküli sorozata, fajtánk jobbik fele sohasem tudott meglenni a humánum szolgálata nélkül. És milyen különös!: a magasztos eszmék mindig az élet mélyén sanyargókra hatottak különösen, akár a hit hegyeket mozgató megváltás erejével. Ami szép és felemelő, hiányból születik” – ajánlja művét a szerző, amihez Bertha Zoltán A szellem enciklopédizmusa című előszavával csatlakozik.
    A neves irodalomtörténész az ismertetett pálya kezdetére utalva megjegyzi: „Aniszi Kálmán tehát a magyar művelődés történeti és elméleti vonatkozásait taglalta már ekkor is, s később pedig, munkásságának kiteljesedésekor ugyancsak a magyar kultúra egyetemes emberi, erkölcsi, szellemi, és történelmi, egzisztenciális jelentőségét faggatva igazoló sorsdimenziókban távlatosította felismeréseit, problémafelvetéseit, írásainak üzeneteit. S az évtizedek során ez a sorsos érzékenység és látásmód egyre lenyűgözőbb arányokban kiterjedő életművet boltozott föl.”
    Bizony, hosszú évtizedek múltak el Aniszi első könyve, A filozófia műhelyében 1978-as kiadása óta, ám az idő nem változtatta meg a szerző szándékát, hiszen bármelyik műfajban is alkot, a mondanivalója változatlanul az emberi méltóság, a táj hazához fűző eszmei és gyakorlati hűség, a bántódást végkifejletében vigasztaló igazságosság meglelése. S teszi mindezt szeretetteljes indulattal, nyelvezetét az értékközpontúság szolgálatába állítva.
    Az Aniszi-novellák igazságtartalmuknál fogva hatékonyak. Elbeszélései visszavezetnek abba a korba, amelyben történetei keletkeztek a valóságban, és olvasói ezáltal úgy érezhetik magukat, mintha helyszíni szemlélői lennének az eseményeknek. E próza gyakran esszébe hajló darabjai sem unalmasak. A hétköznapok olykor apró életepizódjait felvillantó novellákra pedig rácsodálkozhatunk, mert szinte sugallják Gárdonyi Géza meglátását: „A bányász rátalál egy aranyrögre. Bizonyára nem a sarat vizsgálja, amely rátapadt, hanem az arany értékét”. Ezekben az írásokban a jelképes „sár” sincs eltussolva, mindamellett, hogy alkotójuk többre tartja az érték aranyát, az arany értékénél. Hiszen a gonosz történések, az ártó cselekedetek árnyéka sem takarja a szívbéli igazságot, a politika ártó cseleinek felfedésével napvilágra kerül az ártatlanul bántalmazott hitének fénye.
    A Hívó hangok című könyv életképei egyéni sorsok feltárásán keresztül mutatják be az emberi jellemek összhangját, vagy ellentétét az éppen aktuális hatalmi kényszerek jelenlétével szemben. A szerző kultúrtörténetet szemlélő szemüvegén át láthatóvá válik a személyes sorsok lelki térképe, az ilyen-olyan formában megmutatkozó küzdelmek belső érlelésétől a cselekvéshez vezető tusakodás, vagy kényszerűen beletörődő megadás módjáig. Miként vezethet egy labdával betört ablak ténye a művészetszeretet áldásához? Hogyan igyekszik beleszólni a pártpolitika egy temetői búcsúztató beszéd tartalmába, vagy akár egy hírlapíró gyermekének keresztelésébe? Miben mutatkozik meg a taxisofőr emberi méltóságot képviselő magatartása a hospice házba tartó utas szolgálata közben? Mennyiben morális ízű a vérbíró megbánóan védekező bocsánatkérése a halálos ítélet alól később rehabilitált elítélt esetében?
    Az életének 86. évét taposó, 1990-ben Magyarországra visszahonosodott nyugalmazott egyetemi oktató, író, szerkesztő tevékenységének szakmai megítélését jelzik elismerései: Kulturális Érdemrend II. fokozata (Kolozsvár, 1975), a Magyar Kultúra Lovagja (2008), a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2020), a Magyar Művészeti Akadémia Életút-díja (2022), József Attila-díj (2025). Etikai, esztétikai, eszmetörténeti és kisebbségi témákkal foglalkozó műveinek olvasói elismertsége, szépirodalmi műveinek pályázati díjazása közéleti megbecsültsége mellett elhanyagolhatatlan tényező, hiszen az írók addig írnak, amíg bírnak, s teljesítményük letéteményesei az értő-érző olvasók, hiszen nélkülük az alkotói munka értelmetlenné válna.
    „Az otthon az emberélet méltóságának a feltétele. Csak az a világ igazán emberi, amely lakóinak otthona is. Az otthonhoz való jog egyetemleges és elidegeníthetetlen, már csak ezért sem változtatható senki előjogává. Mindazáltal hányszor volt úgy a történelemben, hogy az erőszakká durvult túlerő nemcsak az egyes embert, hanem egész közösségeket, kisebbségeket, népeket lökött odább-odább, űzött el, nem egyszer végérvényesen otthonukból. Hogy aztán – bumerángként visszaütve – az űzőből űzött legyen…. Bár a történelem nem fukarkodott esetekkel ’bizonyítani’, hogy az ellenállhatatlan erőszak hívja életre az úgymond legmagasabb rendű jogot, az erőszak heroizálása sohasem vezetett jóra. Vajon remélhetjük-e, hogy – ha mégoly lassan, nehézkesen is – az erőszak felől a moralitás irányába mozdul a világ? Remélhetjük-e, hogy a túltáplált – akárcsak potenciális – erőszak végül ugyanarra a sorsra jut, mint a túlságosan felfújt léggömb: önmagát teszi lehetetlenné, megsemmisül?”
    A Vágyakozás című írás, bár a ’80-as években született Kolozsvárt, ám kérdései mindig, így ma is különösen érvényes töprengést jeleznek. Ez a Tamási Áron-féle otthonlét a világban valahol, természet gyökerű: „Ami virágnak a napfény, folyónak a meder, fának a föld, az lehet nekünk a tájék, ahol világra eszméltünk: éltető erő, nyugtató bizonyosság. Gyermeki tisztán cseng ott fülünkben a szó, marasztalóbban bólintanak felénk a körbe futó dombok, még a szél is szelídebb, ha netán csípősebben fúj is.” Hiszen mire is vágyik leginkább az ember? Erre a kérdésre az írás befejező mondata válaszol: „Lelkem a szeretet fészekmelegére, otthonra vágyik!”
    A rácsodálkozó dilemmája címűben a művész és a tiszteletes között zajló párbeszéd a művészi hitelesség lényegére tapint:
    „– A művészet valóságos rejtély.
    – Sokszor és sokat töprengtem azon, ugyan mivel magyarázható, hogy amíg tűnt idők mesterművei olyan nagy hatással vannak rám, addig a kortársművészet nem egy alkotása vérszegénynek, semmitmondónak, némának tűnik szememben? Hogy át nem érzett, érvényes üzenetek, mélyebb emberi-erkölcsi tartalmak híján lévő csinálmányoknak, a művésziség jegyében tetszelgő művészies valamiknek érzem őket?
    – Korjelenség lehet…
    – Persze, hogy az. De mi a magyarázata az újabb keletű gyakori alkotói kudarcoknak, megfenekléseknek? Nos, lehet, hogy tévedek, de én úgy gondolom, hogy a képmutatás, a gátlástalanság és más hasonló nyavalyák kiterjedt tenyészete mellett a legnyomósabb okot korunk szellemszegénységében, szellemellenességében kell keresni. A szellem trónfosztásának, annak a hatalmas változásnak folyománya lehet ez, mely beteg teória a társadalmi értékrend csúcsára az anyagi javakat, a fogyasztást helyezte. Kis túlzással még azt is kijelenthetjük, hogy szinte semmi, ami eszmei, szellemi természetű érték, a mai világ ítéletében nem kapja meg az őt megillető helyét. /…/ Az újabb keletű hedonista életfelfogás – természetéből eredően – összeegyeztethetetlen mindennel, ami emelkedett, fennkölt és távlatos. Az a szemlélet, amely az életet a materiális vágyak folyamatos beteljesülésének, a vége-nincs élvezetnek képzeli, hirdeti, és azt a boldogsággal azonosítja, óhatatlanul csömörhöz, kiábránduláshoz, kiüresedéshez és elsivárosodáshoz vezet. Az agymosottak milliói pedig ellenállás nélkül bedőlnek a nagy blöffnek.”
    Hitből és fegyelemből, haza- és ügyszeretetből, gondosságból és emberi méltóságból egyaránt őriznek és továbbítanak lényegi tényezőket Aniszi Kálmán legújabban válogatott írásai, melyekben lépten-nyomon érvényesülnek a jóságos Isten szándékai.

    (Confessio, 2025/4.)

    Földeák Iván: Történelmi lecke futballban, szerelemben elbeszélve

    (Csokonai Attila: Lúdtojás a gólyafészekben)

    Az első mifelénk örök és nem igazán hálás téma. Hogy kezdődött régen egy mese? Volt egyszer egy aranycsapat. Aranycsapat? Nem inkább ezüst? És hogy végződött? Marseille… Valamikor egy ország szurkolt nekik, aranylábú hőseinknek. Ha győztek, ujjongott, ha veszítettek, gyászba borult. S az érzelmi hullámzásban elfeledkeztek valami fontosabbról. Nem először és nem utoljára, mert nincsen új a nap alatt.
    Csokonai Attila nem felejt. És nála nem reklámfogás a foci szerepeltetése különös című „Lúdtojás a gólyafészekben” és még különösebb alcímű („Fociálista reálista dokufikció”) könyvében. Ami azért nem olyan rémisztő műfaj, mint amilyennek az irodalomtörténetileg értelmezhetetlen alcím ígéri. Sőt, aki valami hipermodern, feje tetejére állított abszurdot vár, az szerencsére csalódik. Kellemesen, mert magával sodorja a történet, Ami nem „fociálista”. Még kevésbé „reálista” – esetleg realista –, s a legkevésbé fikció. Még ha írói fantázia szüleménye is. Igaz történet egy fiatalemberről, aki belekerül az 1945 utáni évek mindennapjaiba és próbálja megtalálni a helyét. Szerelmek és próbatételek közepette.
    A történelem, a közelmúlt, kevéssé vagy másképp ismert eseményeinek leszünk tanúi. Történetek követik egymást – kalandosak és tanulságosak. Kevéssé, illetve ilyen összefüggésben egyáltalán nem ismert tényekkel, nevekkel. Manapság elfeledett vagy elfeledtetett személyek, események tűnnek fel. Valamikor mind formálták sorsunkat, megtörténtek, akartuk, vagy sem. És idézetek egykori potentátoktól, fontos emberektől, kiknek a nevét manapság jobb, ha nem ejted ki. Szemináriumokon tanulmányoztuk munkásságukat, hogy azután a rendszerváltás hevében próbáljuk elfeledni őket. Sem ettől, sem attól nem lettünk okosabbak. Most összeáll a kép: innen jöttünk. Hogy hová értünk el? Ennek eldöntése nem feladata a szerzőnek. Legfeljebb az olvasóé.
    Szerencsére nem iskolás kioktatásban lesz részünk. A lesérült és sportoló karrierjét korán félbehagyni kényszerült focista, Bella Miklós fogja a kezünket és megosztja velünk meglehetősen fordulatos élete eseményeit. Nem a zöld gyepen, a szerelem rögös útján éri el sikereit. Ezért is ragad rá a másik, különösebb magyarázatra nem szoruló név, Bel Ami. Mindenütt megtalálja a gyönyör forrását. Megejti egy orosz katonalány, Verocska, akihez boldog kapcsolat fűzi. Nem felszabadító vagy megszálló, egy sokat szenvedett nép lánya, karakán és határozott személyiség. Az is, ahogy belép, s ahogy rövidke levél kíséretében kilép Miklós életéből. Akinek az együtt töltött másfél év örömei mellett még más haszna is lesz a kapcsolatból: megtanul oroszul.
    Mennyi szerelem és mind más. A városban helyét nehezen találó nagygazda lánnyal való házasság tragikus véget ér. Ágnes, a kuláklány a nehezen megfogant gyerekkel együtt kiköltözik a temetőbe. És jönnek a többiek. Mind önálló történet, történelmünk egy szelete szerelemben elmesélve. Rick Júlia a deportálás élményeit viszi be Miklós életébe. Rákosista férj csapodár asszonya is megosztja hősünkkel az ágyát. S végül a nagy, de beteljesületlen lehetőség, a forradalmár Vali, aki művészként teljesíti ki életét, de már a börtönből kiszabaduló Miklós nélkül. Bel Ami szende lányokat, tüzes asszonyokat hódít meg. Nem válogatós. S a szeretkezések megelevenítése szakszerű, mondhatni szexszerű. Micsoda élvezettel olvastam tinédzserként az efféle izgalmas tudósításokat, takaró alatt zseblámpa fényében.
    És közben az élet megy tovább. Épül az ország. A sok apró, új igazságokat felvillantó mozaikból érdekes kép áll össze. Múltról és jelenről egyaránt. Mert a kettő összefügg, kapcsolódik egymáshoz. Ahogy a szereplők is.
    Még mindig keveset tudunk a hazai kultusz éveiről. Nem akarunk tudni, vagy az írók nem vállalják a kor megjelenítését? És ha igen, többnyire csak sablonos féligazságokat mondanak ki. A propagandáról nem is beszélve. Most tágulhat látókörünk. Mert az apró részletek is sok mindent elárulnak. Kevesen tudják, hogy József Attila pártmegbízatást teljesítve élelmiszert vitt a börtönben ülő Rákosinak. Hogy később, miután a párt lehagyja, a hivatalos irodalom pedig kirekeszti, önkezével vessen véget életének. És hogy voltak szilveszterek is, vidámak és jobb kedvre derítőek.
    Megtudhatjuk, ki kit jelentett fel, csukatott be, engedett szabadon. Történelmi lecke a tapasztalatlan hazai olvasónak. Nem csak események felidézésével, a közelmúlt történelmét faggatva, hanem egy karriertörténet fordulataiba beleépítve. Bár Bella Miklós életútja nem fényes karrierrel ér véget. Ahogy senkié sem.
    Szereplők tűnnek el, ki börtönben, ki temetőben. Az atyai barát, a mozgalom hűséges harcosa, Detkó Tivadar is kilép a történetből. Búcsúlevele sajátos összegzése lehetne mindannak, ami 1956-ig történt. Egy megkeseredett és megfáradt ember számvetése? „Végsősoron nem tudtunk igazából összefogni. Nem lesz itt igazi változás. Vagy igen?”
    Csokonai Attila vallatóra fogja a történelmet. Olyan ügyesen teszi, hogy nem érezzük kioktatásnak, beleszövi a cselekménybe. Észre sem vesszük, ahogy helyükre teszi a dolgokat, kiigazítja a tévhiteket. Nagy ismeretanyaggal, alapos felkészültséggel. Nemcsak a hazai focitörténtben. Otthon van második világháborús ballépéseinkben éppúgy, mint az 1945 utáni évek cikkcakkjaiban. A rétegek egymásra rakódnak, tisztul a kép.
    És színre lép a kor mumusa, Rákosi Mátyás. A magyar irodalom nem bánt vele túl bőkezűen. Gyávaságból? Szégyenérzetből? Félelemből? Jó, hogy Csokonai vállalja s megpróbálja rajta keresztül megértetni a kort. Milyen ember volt Rákosi Mátyás? Nem sokat tudunk róla. Bella Miklós az írói képzelet szárnyán többször is találkozik vele. S most már nemcsak az ő, de a vezér szemével is látjuk a történteket. Újabb és nehezen felsejlő réteg. Izgalmas, bátor tett először írni róla. Persze Csokonainak fontosabb a válasz a másik kérdésre: Hogyan jutottunk el 1956-ig? Nem idealizál és nem menti fel Rákosit. Csupán igyekszik éreztetni a kort a vezér szemével.
    Bella Miklós kalauzolásával jelen vagyunk 1956 októberének egyik legfontosabb epizódjánál, a Köztársaság téri pártház ostrománál. Mi és hogy volt? Sokféle értelmezése van a szörnyű eseménynek. Csokonaié tetszik talán a leghitelesebbnek. Hőse azonban itt is csak csendes szemlélő. Miként egész életében. Ahogy az egész nemzet. Akkor és talán most is.
    Az eseményekkel sodródó Miklós nem követi talán egyetlen, igazi szerelmét, Valit sem. A lány tevékeny részese a harcnak. Mégis Miklóst büntetik meg. Ahogy egy teljes nemzedéket. Ha nem is börtönben, de a mindennapokban. Beletörődve, belefásulva, elfogadva azt, ami lett. A ”gulyásszocializmust”. A legvidámabb barakk szerepét. Amit Miklós még nem is sejt akkor, amikor kilép a fogház kapuján a szabadba.
    Hiányérzettel teszem le a könyvet. Sok mindent megtudtam belőle. Olyasmit is, amit eddig tudtam, csak másképp. Életem, családi örökségem prizmáján átvillantva. És új dolgokra is felnyitotta a szerző a szemem. Egy újszülöttnek minden történet új. Kevesen maradtunk, akiknek még lehetnek emlékei azokról az időkről. Már apáink is távoztak, fukarul mért szavaik aligha igazítottak el. Megteszi ezt a könyv helyettük is.
    Csak ajánlani tudom Csokonai vaskos kötetét az érdeklődőknek. Még ha nem is igazi regény. Ha az események csapongva követik egymást. A sok kitérő árnyal, ám lassítja az elbeszélői lendületet. Nehéz eldönteni, ki a főhős. De vajon az életben nem így van? A kérdések tovább élnek bennünk, nekünk kell meglelnünk a választ. Kínoz a kíváncsiság, mi lesz később, az épülő szocializmusban „korunk hősével”, a szépfiú Bella Miklóssal. Ez természetesen már egy másik történet lenne. Eleddig megíratlan. Ne legyünk telhetetlenek. Érjük be – remélem egyelőre – ennyivel.
    De azért várom a folytatást. Kevesebb focival és több élettel. Csokonai az alapokat már lerakta.

    (Népszava, 2025. augusztus 16.)

    Szelke László: Kéjelgés a Blaue Katzéban

    (Véghelyi Balázs: Tarka színpadok)

    A kabaré a XIX. század végén Európa-szerte tipikusan nagyvárosi műfajként jelentkezett, a szerzők, a szereplők, a vendégek, a témák és a nyelvezet is az urbánus, polgári kultúrát képviselték és jelenítették meg. Magyar földön Krúdy Gyula A vörös postakocsi című regénye szerint „szanfranciszkói tempóban” változó, néhány évtized alatt német nyelvű kisvárosból magyar nyelvű nagyvárossá fejlődő Budapest vált a kabaré műfaj központjává. A pesti kabaré létrejöttének külföldi és hazai előzményei is voltak.
    Párizsban a Montmartre-on Rodolphe Salis által 1881-ben alapított Chat Noir, majd az Aristide Bruant által létrehozott Le Mirliton, Berlinben Ernst von Wolzogen társulata, az 1901-től működő Buntes Theater, azaz az Überbrettl, Bécsben a Max Reinhardt alapította, szintén 1901-ben induló Schall und Rauch tekinthetők a kabaré műfaj képviselőinek. Véghelyi Balázs megállapítása szerint a pesti életből, a pesti nyelvből és a pesti humorból táplálkozó pesti kabaré visszafogottabb volt mind a párizsinál, mind a berlininél. Budapesten a közéleti megnyilvánulások többnyire megmaradtak a paródiák és a közönséggel való összekacsintás szintjén, a francia és a német fővárosban sokkal keményebben és konkrétabban bírálták az egész politikai rendszert. A pesti kabaréból hiányoztak az avantgárd irányzatok, az árnyjátékok, a báb- és pantomimprodukciók, nagyobb hangsúlyt kapott viszont a minőségi irodalom, és már Ady Endre költészetének elfogadása is fontos lépésnek volt tekinthető.
    A pesti kabarénak azonban nemcsak külföldi mintái, hanem hazai előzményei is voltak, eredete pedig a kávéházi kultúrában keresendő. Budapest akkoriban a kávéházak városa volt, a híres irodalmi kávéházakon túl több száz egyéb kávéház és kávémérés működött, melyekben a fővárosi társadalom minden rétege képviseltette magát. A pesti kabaré közvetlen hazai előfutárai a műsoros kávéházak és az orfeumok voltak. A korszak legismertebb műsoros kávéháza az 1855-től az akkor legforgalmasabb utcában, a Királyban működő Blaue Katze volt. A kéjelgés miatt a rendőrségi hírekben is rendszeresen szereplő intézményben a közönséget javarészt német nyelvű kuplékkal, tréfás jelenetekkel, rövid, egyfelvonásos daljátékokkal szórakoztatták, miközben a pincérek asztalról asztalra járva vették fel a rendelést és szolgálták ki a vendégeket. A leghíresebb és leghírhedtebb budapesti orfeum a Somossy Károly által létesített, a Nagymező utcában 1896-ban megnyitott Fővárosi Orfeum volt. A francia café chantant, a német varieté és az angol music hall legközelebbi rokona a jellegzetesen közép-európai orfeum, ahol a német nyelvű kuplék és zenés színdarabok mellett a legkülönbözőbb artistamutatványok is szerepeltek a színlapon. A Somossy-mulató több ezer személy befogadására is alkalmas volt, drága és elegáns berendezése, estéről estére világsztárokat felvonultató színes programja, gazdag és különleges étlapválasztéka nagy népszerűséget és exkluzivitást biztosított az intézmény számára, olyannyira, hogy Krúdy szerint Somossy tanította meg Pestet mulatni.
    Az első pesti kabaréest 1901. november 16-án a Fővárosi Orfeumban volt, a Zoltán Jenő irányításával létrehozott Tarka Színpad ekkor tartotta meg első fellépését. Zoltán Jenő – a Budapesti Hírlap munkatársa, aki látta a Buntes Theater berlini előadását, és tudósított is róla – meggyőzte főszerkesztőjét, Rákosi Jenőt, majd Rákosi unokaöccsét, a Nemzeti Színház igazgatóját, Beöthy Lászlót, végül Waldmann Imrét, a Fővárosi Orfeum igazgatóját, hogy támogassák egy magyar kabarétársulat megalapítását. A magyar Überbrettliként is emlegetett társulat elnevezése is már egyértelműen a német kabaréhagyomány vállalásaként volt értelmezhető. A Tarka Színpad ismert, a kortárs irodalmi és zenei élet fősodrába tartozó alkotókat nyert meg szerzőnek, műveiket pedig jegyzett színészek és énekesek szólaltatták meg. A szerzők között szerepelt például Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Heltai Jenő és Huszka Jenő is. A Tarka Színpad önálló estjei rövid ideig, 1902. április 14-éig voltak műsoron, ezután már csak alkalmanként, egy-egy magyar nyelvű jelenettel szerepelhettek az orfeumi színpadon.
    Az első, szervezetileg is önálló, és nevében is a kabaré műfajt büszkén vállaló, képviselő és hirdető pesti kabaré a Kondor Ernő által alapított, és az Oktogonhoz közel, a Teréz körúton 1907. március 2-án megnyitott Fővárosi Cabaret Bonbonnière volt. A Bonbonnière legnagyobb sztárja a konferálás tartalmi és formai kereteit kibővítő, az önálló, többnyire a legfontosabb műsorszámként értelmező Nagy Endre volt, aki a magyar nyelvű irodalmi kabaré megteremtőjeként még hosszú évekig szórakoztatta a jó poénokra mindig vevő pesti közönséget.
    Véghelyi Balázs kitűnő áttekintő és összefoglaló munkája – Alpár Ágnes, Bános Tibor és Körner András korábbi kötetei mellett – jó szívvel ajánlható a magyar kabarétörténet iránt érdeklődő olvasók számára.

    (Magyar hang, 2025. augusztus 1.)

    Simon Lajos Zoltán: ADAMIK TAMÁS: CARMINA FRUCTIFERA

    A fructifer ‘gyümölcshozó’ melléknév a klasszikus latin nyelvben ritka, először Seneca Erkölcsi leveleiben (98,5) fordul elő, szórványosan megvan a késő császárkor prózájában, Columellánál, Pliniusnál, de igazán elterjedtté Szent Jeromos Vulgata-fordítása nyomán az ókeresztény és a középkori latin irodalomban válik. „Ego autem, sicut oliva fructifera in domo Dei”, „Én azonban, mint zöldellő olajfa, olyan vagyok Isten hajlékában”, olvassuk a zsoltárban (52,10), „dans pluvias et tempora fructifera, implens cibo et laetitia corda nostra”, „adott nektek esőt és gyümölcsöt érlelő nyarat, ételt és a szívetekbe örömet”, mondja Barnabás és Pál apostol a pogány tömegnek Lisztrában (ApCsel 14,16, Szent István Társulat fordítása). A kötet tehát már címében is átfogja mindazon korszakokat, melyekkel Adamik Tamás filológusként foglalkozik, miként az eredeti versek
    között gondosan elhelyezett műfordítások is tizenkét évszázad latin költészetének panorámáját nyújtják Horatiustól Clairvaux-i Szent Bernátig.
    A szerző első, 80. születésnapja alkalmából megjelent verseskötete (Carmina Rustica. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2018) a hetes szám köré szerveződött, hét fejezetben hetvenhét, 1956-tól 2017-ig keletkezett saját verssel és műfordítással, s ezt kerekítette ki három költőtárs verslaudációja nyolcvanra. Az új kötet – megtartva az előző szerkezetét és a versek számozását – új ciklussal bővült. A Téli kertem virágai 24 új verset és 15 műfordítást foglal magába, így a kötet összesen 116 költeményt tartalmaz. Hódolat ez a szerző kedves költője, C. Valerius Catullus előtt, a nagy műgonddal megkomponált Catulli Veronensis liber ugyanis 116 költeményből áll. A kötet záródarabja is Catullust szólítja meg: „Drága Catullusom, itt berekesztem szép szavak árját, / Nálad több verset írni nekem tilos ám.” Idézzük itt föl, hogy Adamik Tamás első jelentős munkája, a Catullus verseihez írott kiváló kommentár több mint fél évszázada, 1971- ben látott először napvilágot, s azóta több kiadást megért.
    Az új ciklus versei 2018 és 2023 között keletkeztek. A műfordításokból közölt szerény válogatás is ezen időszak termése, az elmúlt évtizedben ugyanis Adamik professzor négy vaskos kötetben (2014, 2017, 2020, 2022) megírta a középkori latin irodalom történetét, és a tömérdek szemelvény formahű fordítását is túlnyomórészt maga végezte el. Az új ciklus tehát éppúgy egy fáradhatatlanul munkálkodó, termékeny (fructifer), „férfi as élet” (51.) lenyomata, mint a korábbiak. Első olvasásra is szembetűnő, miként az Előszóban Deák-Sárosi László fölhívja rá a figyelmet, a versek rendkívüli formagazdasága. Megszólal a felező tizenkettes (Imádság koronavírus idején), a felező nyolcas (Sárga levél) és annak sorrövidüléses változata (Szárazság), vagy a harmadoló tizenkettes (Ősz), a tiszta hetes (Isten közelsége), az ötszótagú kissor (Ima igaz hitért), a szonett (Anyám szava), s természetesen az antik formák, így a szapphói strófa (Vágyakozás), a hexameter (B. Tóth Klára születésnapjára) vagy a disztichon (Epigramma).
    Ki kell azonban térnünk itt a ciklusban elhelyezett szabadversek különleges szépségére. Izgalmas költői kísérlet a Hamvasi divináció, mely Ovidius elégikus disztichonjait oldja föl szabadverssé. Először érdemes talán Ovidiust idézni Gaál László fordításában: „Mert él Maeonides, míg áll Tenedos meg az Ide, / Míg rohanó Simois tenger ölére suhan. / Ascrai dalnok is él, míg musttól duzzad a szőlő, / S görbe kaszák döntik földre a búzavetést.” (Szerelmek 1,15,9–12); „Míg hitvány rabszolga, kemény apa, ronda kerítő, / És míg utcai lány lenne, Menander is él.” (1,15,17–18); „Míg csak Amor nyila száll, s szerelem tüze gyúl a szivekben / Halk szavu Albiusom, zengik a verseidet” (1,15,27–28). Adamiknál a költészet halhatatlanságát jövendölő sorok komolyságát éppen a szabadvers dísztelensége – és Ovidius sorainak az idézett versfordításnál pontosabb tolmácsolása – adja vissza: „Mert Homérosz élni fog, / ameddig Tenedosz és Ida hegye áll. / Élni fog Hésziodosz, / amíg musttól duzzad a szőlő. / Amíg ravasz szolga és bájos utcalány lesz, / Menandrosz is él. / S amíg szerelem virul / szívből dalolják a míves Tibullus / elégiáit.” Teljes egészében kellene idéznünk A béke című, hosszabb szabadverset, ahol a prózaian kopár mondatok szinte bibliai szózattá alakulnak: „Szeresd a békét! / Kérded, miért szeressed? / Mert boldogok a békességesek. / És minden ember boldog akar lenni. / És boldognak lenni csak békében lehet. / De hát miért csak békében boldog az ember? / Mert a békében rend van. / És tisztaság. / És ahol rend van, ott helyén vannak a dolgok. / Ahol tisztaság van, ott kellemes élni.” Hasonlóan veretes a Platón Timaiosza is, melyben a jambikus lejtés a görög tragédiák monológjait idézi: „Ha apád mondja ezt neked, vagy jó anyád, / mint avult, ósdi szokást egyszer csak elhagyod. / Ha papodtól hallod ezt a templomban / igeként, melyet követned illik életed során, / a pap ebből él, gondolod magadban, / s kenyerét félti, ezért prédikálja.”
    Ez a sok évtizedes műfordító gyakorlattal csiszolt, oldott versbeszéd teszi izgalmassá a kötött formájú verseket is. Az alkaioszi strófában íródott Deák-Sárosi Lászlónak című költemény első sora berzsenyis hangulatú („Érett koromnak gondja, reménye”), utolsó sora horatiusi reminiszcencia („hörpintsd kupád”), maga a vers mégis a baráti beszélgetés meghittségével szólal meg.
    A szapphói strófában íródott Vágyakozás fölütése Catullus híres, a magyar irodalomban Kölcseyt és Adyt is megihlető szerelmes versét (51. carmen) idézi: „Elborul szívem, odalesz nyugalmam, / Két szemem vibrál, nem is érzi arcod. / Vágyom utánad.” A költemény további része azonban már az istennőkhöz szóló antik és a középkori Mária-himnuszok hangulatát adja: „Fönt lebegsz égben lila csillagok közt. / Nagy hegyek trónján le-leülsz magasban. / Fényes út hívón csalogat ragyogva / Szikraesőben”.
    Az ütemhangsúlyos verseket könnyed, letisztult dalszerűség jellemzi: „Én is mindig izgek-mozgok, / sóhajtozom, talpra ugrok, / itt kutatok, ott keresek, / földre nézek, égre lesek” (Sárga levél). Humoros kis életképet találunk a szerző 84. születésnapján (2021. augusztus 6.) keletkezett Szárazság című versben: „Én is csak úgy tengődöm: / tennivalóm mellőzöm. / Nézek bambán, sóhajtok, / már semmit sem óhajtok” Ám e versnek párja is van, az egy héttel később (2021. augusztus 14.) azonos mértékben íródott Isten közelsége, melynek strófái az előzővel feleselnek: „Dolgozom is szorgosan. / Munkám végzem gondosan: / kelő nappal együtt kelek, / udvart söprök, betűt vetek”. A József Attila-allúzió (Kertész leszek) nem véletlen. (Ne feledjük a szerzőnek a Szent István Akadémián tartott székfoglalóját, melynek tárgyául József Attilát választotta.) A ciklus egyik vezérmotívuma a világot jobbá tevő, szakadatlan tevékenykedés, alkotás öröme. Ez az életeszmény köti össze a barátokkal is: „Hetvenéves lettél immár, / munkálkodva szorgosan” (Kozma Lászlónak), „Hetvenkedj hát szorgosan, / Isten óvjon gondosan” (Köszöntő Szekeres Máriának).
    Annak tudata, hogy „hasznos a létezés”, és „így téve Istent is követed talán” (Deák-Sárosi Lászlónak), az alföldi tanyavilágban eszmélődő, a csillagos ég alatt juhászkodó költő mélyen gyökerező, meghatározó élménye. Hol himnikus emelkedettséggel emlékezik meg erről: „Az én anyám / dolgos két keze / munkára fogta / gyermekeit” (Nyíri Erzsébet születésnapjára), hol humorosan: „Te is akarsz tanulni? – / emelte rám szúrós szemét a pap. / Vagy úgy véled, hogy többet ér tunyulni?” (Köszönet a kecskeméti piaristáknak). Vergilius Georgicájának híres sora jut eszünkbe: labor omnia vincit / improbus; „[A]z szüntelen valo munka mindeneket megh gyöz” (Régi iskolai fordítás).
    S miként a Georgica világában, a szüntelen munka képes a letűnt aranykori állapotokat helyreállítani. „Színekkel telehinted e sápadt, szürke világot, / És ami megromlott, kifakult már, újra teremted” (B. Tóth Klára születésnapjára). Szorosan kapcsolódik ide a másik fő motívum, mely a teljes életműben, a saját versekben, de a közéjük beválogatott műfordításokban is újra meg újra megjelenik: a gondosan megművelt, bőségesen termő gyümölcsös képe. Igazi remeklés a költő kertjének leírása a Hamvas Béla: A magyar Hüperion című versben: „Látom, hogy öt hosszú málnasor / uralja felét. / Elől egy besztercei szilvafa őrködik, / hátul pedig egy százéves körtefa. / A kert bal fele még ennél is / több örömöt kínál: / elől és oldalt ribizlibokrok / koszorúzzák, / hátul pedig aranyeső / hinti rá aranyát.”
    E rendkívül változatos darabokból álló versciklus, miként a Catulli Veronensis liber, igen jól átgondolt kompozícióba rendeződik. Első olvasásra is föltűnik két párvers, a már említett Diptichon (Szárazság, Isten közelsége), valamint a Hamvas Béla emlékét idéző két, szintén egymás mellé helyezett szabadvers. E két párvers három költeményt fog közre, mégpedig egy időmértékeset (B. Tóth Klárának születésnapjára), egy szabadverset (Platón Timaiosza) és egy ütemhangsúlyos darabot (Sárga levél). A kompozíció e magját hét vers előzi meg, és kilenc követi. Ezután jön a tizenöt műfordítás, s végül, az antik költőknél gyakori, szép pecsétként (szphragisz) a Catullust megszólító Epigramma. S miként Catullusnál, itt is meghatározó a folyamatos olvasást üdítővé tévő rendezőelv, a változatosság, a varietas. Folyton váltakoznak a versformák, a barátokat megszólító és az önreflexív versek, a himnikusan fenséges, a barátian közvetlen, az elmélkedő-imádságos, a humorosan emlékező, a derűs életöröm pillanatait megörökítő darabok. E versek látszólag egyszerűek – az ovidiusi „ars latet arte sua” elvére keresve sem találnánk jobb példát –, de sokadszori újraolvasásra is frissnek, meglepőnek hatnak. Adamik Tamás gazdagon termő gyümölcsöskertbe hív minket vendégségbe, olyan varázslatos kertbe, amely igazi fölüdülést nyújt a léleknek, s ahová újra meg újra visszatérni vágyunk. S várjuk, hogy a következő évek terméséből majd ismét kézbe vehessünk egy kötetre valót.

    (Vigilia, 2025/1.)

    Baán Tibor: Életérzés

    (Véghelyi Balázs: Üzenet érkezett)

    Az 1983-ban született Véghelyi Balázs – úgy vélem – egy nemzedék nevében kopogtatott annak idején a nagybetűs Irodalom ajtaján. Többen is , többek közt Csoóri Sándor, Czigány György, Baranyi Ferenc, Kaiser László (és folyatható a névsor) felfigyeltek a friss, néha harsány, ám a költészet formakultúrájában is otthonos (az ELTE padjait koptatta akkoriban) fiatal költő lázadó és lázító indulataira. Költészetének egyfajta összefoglalása az Üzenet érkezett című válogatás (Üveghegy Kiadó, 2018), mely fiatalos indulataival tekint az egyre borúsabb jövőbe.
    Poézise szóválasztásaiban (a költő magánszótára, a nyelven belüli nyelv keresése sok mindent elárul a költőről) eleve egyfajta ironikus kívülállást valósít meg, ahonnan a klasszikusok életműve sajátos fénytörésben mutatkozik. Verstémává avatja az irodalomtörténet és politika botrányos, korszakjelző eseményeit. Az Egy történelemformáló költemény margójára így indul: „Tudhatta-e vajon a huszonöt éves Petőfi Sándor, / amikor a Dicsőséges nagyurakat / megírta, hogy a verset majd az Országyűlés / minden követének asztalára leteszik, / és az urak pánikba esnek…” Véghelyi Balázs ezúttal is a beleérzés, a helyzet botrányának (újságcikket idéző stíluselemeivel), a műfajok imitációjával fejezi ki (látszólag semleges, valójában elkötelezett) nézőpontját. Ugyancsak eredeti megközelítés, ahogy Vajda Julianna sorsába helyezkedve levelezik Csokonaival. Ismét máskor a legendás Fanni (Gyarmati Fanni) bombaként robbanó visszaemlékezései alapján fest hiteles képet a Radnóti-versekben izzó szerelemről, a korszakról, melyben megrendülnek az evidenciák: „ha már az éjjel sem óv, csak ránk szakad, / s térképnek se láthatjuk ezt a tájat, / könnyünk és mosolyunk arcunkra szárad, / ha szerelmünk se biztos, mint a zsoltár…” Ugyanebbe a körbe tartozik a Látomás – eltűnőben című vers, mely Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című híres antológiaversének továbbgondolása: Így: „Jött a madár … Csőrében elvitte. / Forog a nap, mint betonkeverő.” Költészet és valóság drámai konfliktusa jellemzi Véghelyi Balázs életérzését, amely nem egyszerűen egyéni reflexió a korszakra, hanem egy nemzedék kiábrándultságának, hit- és apakeresésének megélt, megszenvedett dokumentuma, hiszen ez a nemzedék az értékek és eszmék devalválódását érte meg. Az erkölcsi ideák szinte pillanatok alatt hitelüket vesztették. Mondhatni, hogy a korszak elvesztette tájékozódását. A Fán függ a világ c. vers ennek megfelelően egyenes úton van az abszurdba: „Fa nélküli erdők, / erdő nélküli fák – / mint karácsonyfa-gömbök, / fán függ a világ.”
    Véghelyi Balázs szembesíteni akarja olvasóját azzal a valósággal, amit eltakarnak előle. A megtalált önismeretben a történelmi tudattal, a népköltészettel, az eredettel és a lehetséges életstratégiákkal egyszerre néz szembe. Például így: „A Sajó partján, Muhinál / 1241-ben / szekértáborral / kerítették el magukat a magyarok. // Az ellenség felgyújtotta a szekereket, / így a tábor égő koszorú lett / a nemzet sírján. // Örök tanulság: / a szekértáborok/ semmire sem jók.” A metafora (égő koszorú) e versben sem ékítmény, hanem fájó jelkép. És a zárás pedig a szekértáborokra osztott magyarságnak szóló intelem.
    Ha mindezt összevetjük a Százból az egy szerelemes verseivel, vagy a Pezsgősüvegben intelmeivel és a Betűbank verses meséivel, máris képet kapunk e líra legfőbb törekvéséről, fejlődési irányáról, hogy a költő „használni akar”, mert tudja, érzi, (Értekezés globális kérdésekről, Józan intelem, Politika), hogy a líra, ha nem is halt meg egészen, de szép csendben haldoklik. Reméljük (könyvmentők, olvasók), hogy mégsem.
    Költő nem írhat sírfeliratot a líráról, amire a régiek, s a maiak is az életüket tették, teszik fel. Azt a hitet kell erősíteni, hogy e globalizálódó világban a nyelv – mint utolsó őrhely – erősebb, mint a közöny.

    (Százhalom, 2024. október-november)

    Bakos József: „Istent játszani nincs kedvem”

    (Vasi Ferenc Zoltán: Eső a szitán)

    Kezemben tartom az Eső a szitán című verseskötetet. Kortárs irodalom, melyre mostanában divatos kígyót-békát kiabálni, hivatkozva nagy költő elődeinkre. Sokan gondolják azt (sajnos), hogy az etalonokat követve kellene egy mai költőnek is alkotnia.
    Miért is? – kérdezem.
    A világ körülöttünk változik. Az elmúlt 10-20 évben sokkal gyorsabban, mint ami normális lenne. Nem győzzük kapkodni a fejünket, próbálva ellavírozni az esztelen rohanásban.
    Mit tud vajon Vasi Ferenc Zoltán kötete, ami más, mint a száguldó valóság? Nos, kissé hátralépve és a jelen társadalom ránk kényszerített ködös mátrixából kilépve az igazi élet pillanatait vetíti elénk, amiről sokan talán már nem is tudják, milyen az.
    Ebben a világban, amelyről verseiben ír, még létezik Isten, van szabad akarat, erkölcsi rend, emberség, empátia. Megjelennek a történelem és a mitológia elemei és a 10 parancsolat részei is.
    A sorokban kitárulkozó társadalomkritika sajátságos költői képek sokaságában láttatja az olvasóval, hogy mi a gond. Erőteljes szavak, amelyek egyesek számára akár durvának is tűnhetnek, pedig a valóság ennél sokkal keményebb:
    „Kolera hercegnő szerelmet vallott Lepra királynak,
    s kezdik a maszkabált.”
    „Ember kutyák, vér-nők közelednek,
    teljes legyen a forgalom,
    Csak az angyal figyel ijedten,
    mi lesz, ha ezek egyesülnek?”
    Az Arimáni nász c. vers, akár egy mai, modern ima is lehetne a teremtőhöz címezve, kérve, hogy tegyen valamit, mert kicsiny bolygónkon rossz irányt vett az emberiség.
    „Jesszusisten, Mária! Engedd tovább szekerünk.”
    A költő fellázad az elértéktelenedő emberi érzések forgatagában és próbálja megállítani a gördülő folyamot.
    Az emberi önzőséget jól érzékelteti a Disznósors című vers is, de még sorolhatnék többet is.
    Vasi Ferenc Zoltán nem vesz részt ebben a pusztító színjátékban, ami körülöttünk zajlik.
    „Istent játszani nincsen kedvem” – írja. Nem szeretne olyan világban élni, ahol a: „barátság, szerelem: fogalom marad.”
    Versei tisztasága, egy igazi, érző ember fohásza az értelem felé. Jól érzékelteti, hogy ha valaki úgy érzi, hogy összecsapnak a feje felett a hullámok, nem kell pánikba esni, vagy megalázkodva élni. Az Életszabály című vers soraiban van az egyszerű titok:
    „Figyeld a szelet, ügyeld lelked tisztaságát,
    mert ki lát, gondol is, mert ki fél, óvatos.”
    Figyelmeztet arra, hogy olyan valóságot éljünk, ami nekünk is jó és adjunk másoknak, ne elvegyünk tőlük. Ez sokak számára talán sziruposnak tűnik, vagy szentimentalizmusnak, mivel ma már kevésbé „divat” hagyományos emberi értékrendek mentén élni.
    A költő, verseiben visszatér a természethez is, amely bölcsen és csendben figyel minket és látja ezt a felfordulást körülöttünk: „A fák szelleme, óvatos szeretettel békít.”
    Isten, emberség, természet, a test és a gondolat valódi szabadsága, az elme értékes használata, ez lenne az igazi élet alappillére itt a Földön.
    A sorok között a költő saját sorsa, fájdalmai, családja iránti szeretete, a szerelem érzése is megjelenik, és szolíd, finom, néha kissé ironikus humora is. A gyermekkori emlékei pedig visszavisznek minket egy csendesebb, lassabb, egyszerűbb világba, hogy kicsit nosztalgiázhassunk és ebből erőt gyűjtve szálljunk szembe a ma és a holnap kihívásaival. Hogy győztesen kerülünk-e ki mindebből? Lehet, hogy nem, de ha nem hagyjuk, hogy kivesszen belőlünk a tisztesség, akkor nyugodt szívvel nézhetünk bele bármikor a tükörbe, nem kell attól félnünk, hogy szembe kell köpni önmagunkat és utólag siránkozni azon, mit rontottunk el és miért hagytuk, hogy mások irányítsák az életünket.

    (Agria, 2024/3.)

    Kovács István: Versritmus és verstan új megközelítésben

    (Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers)

    Aligha van olyan költő, műfordító, irodalmár, tanár, diák, aki elégedett lenne a verstani eligazításokkal, beleértve a szakirodalmat és az oktatást is. Vannak jó tanulmányok, kézikönyvek, monográfiák, ha nem is az elmúlt három évtizedből, amelyekben utána lehet nézni az elméleti és alapoknak és gyakorlati tudnivalóknak: hol vannak a metszetek a hexameterben, a különböző hendekaszillabusokban vagy a Zrínyi-versszakban. Mégis, valami titok lappang a verstan körül, mert mindmáig nincs olyan metrika, ami megoldaná a vers ritmikus hangoztatását anélkül, hogy a skandálás rossz, magyartalan hangsúlyozásának hibájába esne. Akkor mondjunk le a metrikus olvasásról, maradjon csak az értelmi tagolás, és fogadjuk el, hogy fölöslegesen írtak a korábbi és kortárs költőink rengeteg kiváló ritmikájú és egyben esztétikus verset? Korántsem. Deák-Sárosi László most, a huszonegyedik század harmadik évtizedében, több évszázaddal az első és több évtizeddel a legutóbbi nagy szakmai viták után átfogó verstani monográfiával és hozzá tartozó példatárral jelentkezett. Méghozzá azzal a kimondott szándékkal, hogy megoldja az értelmi és a pusztán metrikai hangsúlyok összebékítését egyetlen recitált megszólaltatásban.
    Ahogy már a könyv első, elméleti részéből is kiderül, a megoldás a magyar nyelv természetes eszköztárában meglévő dallamhangsúlyok és a hangerőhangsúly átgondolt nyomatékrendszerben való egyesítése, a hangsúlyok megkülönböztetett alkalmazásával. Ez elgondolás korántsem új, csak nem kapott kellő figyelmet. Fogarasi János, a neves szótárkészítő nyelvész, költő s zeneszerző már a tizenkilencedik század derekán felhívta a figyelmet arra, hogy a hangerő mellett a hang/szótag magasabb vagy mélyebb ejtése is hangsúlyokat képez. Épp egy évszázaddal később László Zsigmond volt az, aki először kidolgozott egy dallamhangsúly-elméletet a versek (nem énekelt) ritmikus recitálására, és közzétette a Ritmus és dallam (1961) című könyvében. László csupán az emelkedő nyomaték hatékony használatát bizonyította és szemléltette. Így az elméletét vegyesen fogadták. Más pályatársak mellett Vargyas Lajos is üdvözölte az „áthidaló dallamemelkedőt”, de joggal hiányolta, hogy a csak metrikai hangsúly képzése továbbra is a hangerőre marad.
    A megkezdett úton haladva Deák-Sárosi László A háromszólamú versben az ereszkedő nyomatékot is leírta, és a dallamhangsúly-rendszerbe építette. Ezzel vált teljessé és a gyakorlatban használhatóvá a magasabb és a mélyebb ejtéssel való nyomatékolás. Ezzel valóban egyszerre minden értelmi és csak metrikai hangsúlyt meg lehet szólaltatni, méghozzá anélkül, hogy egyikük a másik rovására menne. A magyar nyelvben és versben a három fő hangsúllyal (hangerő, emelkedő és ereszkedő), illetve ezek lehetséges párosításával (emelkedő hangerővel és ereszkedő hangerővel) lehet élni. Hagyományosan a hangsúlyt a versben és annak megszólaltatásában csupán a hangerővel azonosították, de a gyakorlat és még fonetikai mérések is igazolják, hogy már a spontán beszédben is alkalmazunk emelkedőt és ereszkedőt a nyomatékolásra. A hangerő hosszú egyeduralma annak is köszönhető, hogy két-kétszázötven éve önállósult a szövegvers, eltávolodott a dallamtól, amivel előtte mindig is összetartozott. Ez az eltávolodás, illetve megkülönböztetés miatt lett a magyar vers megszólaltatása a kizárólagos hangerőhangsúly révén darabos, hiányos, ellentmondásos.
    Az öt hangsúly vagy kombináció, ahogy A háromszólamú vers szerzője leírja, a következő hangsúlyhatásokat képes elérni: 1. a hangerőhangsúly önmagában ütemező hangsúly és értelmi hangsúly is lehet; 2. az emelkedő önmagában csak értelmi hangsúly, mivel lágy, hajlékony, ezért nem jelez ütemkezdetet; 3. az emelkedő a hangerőhangsúllyal együtt értelmi hangsúlyt és ütemező hangsúlyt képez, de kissé lágyabbat, mint a hangerő önmagában; 4. az ereszkedő önmagában átmenőhang vagy lezáró hang, a szavak középső és utolsó szótagjain; 5. az ereszkedő hangerővel társítva pusztán metrikai hangsúlyt képez a szavak belsejében és a végén található szótagokon – tehát az ereszkedő ezúttal semlegesíti a hangerő értelmi nyomatékot képző hatását; 6. az ereszkedő hangerővel vagy anélkül a szavak első szótagján a nem fizikai értelmi nyomaték miatt értelmi hangsúlyt képez, de szószerkezeti viszonylatban másodlagosat, az azt megelőző, magasabban ejtett egyszótagú szóhoz képest, l. „kék ég”, ahol a „kék” magasabban, az „ég” pedig mélyebben és hangosabban ejtendő.
    Mint az fenti bekezdésekből is látható, a dallamhangsúly-elméletnek fontos része a hangsúlyok egyszerű, a szövegszerkesztők alapvető formázási lehetőségei között elérhető jelölése a szövegben! A hangerő aláhúzott, az emelkedő félkövér, az ereszkedő dőlt, és a két kombináció is megtartja a tiszta nyomatékok jelölését, egyesítve: az értelmi és egyben ütemező nyomaték félkövér és aláhúzott, a csak metrikai nyomaték és a másodlagos értelmi, szószerkezeti hangsúly a dőlt és egyben aláhúzott. A szövegen való közvetlen jelölés fontos, mert független, bonyolult képleteket nehéz alkalmazni a megszólaltatandó szövegre. Természetesen az időmérték jelölésére is van egyszerű mód, az egy és kétmorás jelekkel ( –), azok formázott változatával (= –,  ) a sorok alatt vagy fölött; illetve akár a szövegen magán, a hosszú szótagok kiskapitálissal való kiemelésével. Ez utóbbi lehet, hogy fölösleges, de a többi jelölés a gyakorlatban nagyon jól használható. Az emelkedők például szépen kirajzolják egy sor értelmi hangsúlyit: „Három- ǀ szor veri ǀ ezt ǀǀ ken- ǀ den Lú- ǀ das Matyi ǀ vissza.” = — ǀ —   ǀ — ǀǀ = ǀ — = ǀ —   ǀ =  (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi)
    Ennyi tehát a dallamhangsúly-elmélet lényege, a könyv többi részét a bizonyítás és a szemléltetés tölt ki. A szerző bemutatja a korábbi szakirodalmak, a nyelvészeti, irodalmi kutatások és saját elemzései alapján a ritmus alapjait, a versrendszerek részletes tipológiáját, a hangsúlyos és az időmértékes verselések keveredésének módjait. Mindezt számos gyakorlati példával teszi. A könyvben több mint nyolcvan vers vagy hosszabb versrészletet elemez sorról sorra és szótagról szótagra. A monográfiát kiegészíti egy példatár, amelynek első két része kétszer harminchárom klasszikus magyar verset tartalmaz a formák legfontosabb alaptípusait felvonultatva. A példák önmagukban, az elméleti magyarázatok nélkül is meggyőzően szemléltetik a hangerő dallamhangsúlyokkal való kiterjesztésének a gyakorlati eredményét. A dallamhangsúlyokkal való recitálás csak a példák gyakorlásával és megértésével sajátítható el. A példatár, amely felerészt a monográfia példáit, felerészt újakat tartalmaz, egy verstani minilexikont is tartalmaz, és a szerző a verseket hangzó formában is meg szeretné jelentetni, színészek előadásában1. Ha a dallamhangsúlyozás elmélete túl részletes és bonyolult lenne is valakinek, a gyakorlat egyszerű, érthető és legfőképp esztétikailag is élvezhető.
    Mivel a dallamhangsúly-elmélet alapjaiban változtatja meg a vershez való viszonyulásunkat – de nem a ritmustól és bármi lényegitől eltérve, eltávolodva, hanem a gyökerekhez visszatérve –, a teljes verstan újragondolását kívánta. A dallamhangsúlyok megvilágítják a ritmikus vers való természetét és szerkezetét, és mind a prozódia, mind a szűkebb értelemben vett metrika újrafelfedezéséhez vezetnek. Bár Deák-Sárosi alaposan felhasználja a korábbi szakirodalom eredményeit, verstana új és friss, szemlélete egységes. A hangsúlyos típusú versek lényegét és egyben új arcát mutatja be a változási-fejlődési ív és a tipológia magyarázatával. Az időmértékes versek kifejezetten zenei alapozását feltételezi, mintha azok a magyar nyelvre lettek volna kifejlesztve. Természetesen mindig visszatekint és hivatkozik a klasszikus időmértékes versekre és verstani szabályokra, hiszen a magyar időmértékes versek a görög és főleg a latin minták alapján íródtak.
    Nagyon lényeges a tipológiánál, osztályozásnál az emelkedő időmértékes lejtésben íródott versek példáinak azonosítása és részletes elemzése. Megfigyelte például, hogy egy időmértékesen emelkedő verslábban írt vers (pl. jambus, anapesztus) lehet hangsúlyosan emelkedő, ereszkedő, de semlegesen kiegyenlített vagy aritmikus is. Arra is rámutat, hogy mi az oka a jambust ellenzők és védelmezők vitájának, illetve hogyan lehet a versek jelentős részében összebékíteni a különböző nyomatékokat, hogy elkerülhető legyen az aritmikus és az értelmileg rossz megszólaltatás is. Például A walesi bárdokról és a Székely himnuszról kimutatja, hogy időmértékesen emelkedők, miközben hangsúlyosan ereszkedők, és ez ad a szövegeknek egy sajátosa magyar, éles ritmusú (ti tá ti tá) hangzást. Ha már emelkedő lejtés, akkor Deák-Sárosi nem titkolja a jambus, különösen annak nyugat-európai mintájú, hangsúlyváltó magyar átvételének buktatóira rámutató kritikáját. Még a színművek ritmuskoncepciójára, alapritmusára is kidolgoz a jambusnál a magyar nyelvre és versre alkalmasabb formát, időmértékeset is. A könyv tehát a meglévő versek, verstípusok rendszerezésén, elemzésén túl előremutató, kreatív felvetéséket is tartalmaz, amelyek gazdagíthatják a magyar nyelven írt ritmikus versek irodalmát, annak változatosságát.
    A rím első megközelítésre önálló fejezete a verstannak, nem függ össze szorosan a dallamhangsúlyokkal. A szerzőnek ezt is sikerült cáfolnia, hiszen a rímet is a nyomatékok rendszeréből vezeti le, mert a rím a hangszín (hang-önazonosság) ismétléséből ered, arra épít. A hanghosszúság, a (hangerő)hangsúly és hangmagasság (dallamhangsúlyok) mellett a negyedik nyomaték. A nem rímes vers ilyen értelemben háromszólamú, és ha a rím sűrű ritmikai tényezőként lép fel, akkor a negyedik szólam is lehet. Ez tehát a monográfia címének a magyarázata (A háromszólamú vers), azzal kiegészítve, hogy már csak a hangsúlyok is három szólamot, réteget érintenek (hangerő, emelkedő, ereszkedő), és ezek valamelyike vagy lehetséges párosításuk minden ritmikus vers minden egyes szótagjára jellemző. A szerző a rímnek új, tágabb, de mégis pontosabb, több szempontú leírását, sőt meghatározását nyújtja. Kiindulópontja az elméleti részben meghatározott „illesztési alapelv”, ami a verstan számos elemének leírásában szerves módon szerepel. A rím Deák-Sárosi szerint az erős hasonlóság és az egyidejűleg erős különbség feszültséget teremtő és oldó elvén alapul. Ő azonban nem elégszik meg az alaptípus vagy az alaptípusok leírásával, hanem a tipológiát is kibővíti. Fontos megfigyelése például a „vágórím” és a vágórím-elv, miszerint a különböző szótagszámú rímpárok esetében akkor jobb, dinamikusabb az összecsengés, ha a válaszoló rím a hosszabb. Ezt a korai ír költészetből tanulta, de sok saját megfigyelése is olvasható a könyvben. Elgondolkodtató például az, hogy az Arany János által másfél évszázada felvetett asszonánci csoportosítást máig sem fejezték be. Arany ugyanis nem az összes mássalhangzót osztotta be csoportokba, és nem is következetes nyelvészeti szempontok szerint. Deák-Sárosi ezt a csoportosítást elvégzi a hangok képzésének helye és módja szerint: így felpattanó zöngétlen zárhangok (p, t, k), orrhangok (m, n ny), közelítő vagy folyékony hangok (l, r) stb. Ami még figyelemre méltó, hogy a rímelést formailag nem egyszerűen végrímként, a rímpárok második felének összecsengéseként értelmezi, vagy az elejük kapcsolataként, mint az alliterációban; hanem olyan összefüggésként, ahol az egyes elemek, a kezdet (K), a mag (M) vagy magok (M1, M2…Mn) és a zárlat (Z) variálhatók az illesztési alapelv szerint.
    A monográfia függelékében olvasható egy hosszú, tartalmas tanulmány, amelyet a szerző még évekkel korábban írt, és terjedelmi okokból is e könyv részeként jelenhet meg. Ebben bemutatja a középkori vagy másképp korai ír hangsúlyos típusú verselést történelmi, nyelvi hátterével együtt. Az ír verselésről nagyon keveset vagy semmit sem tudunk mi magyarok, formahű fordítások is alig jutottak el hozzánk. Így nagyon hasznos ez a tanulmány, az ír vers és verstan kreatívan hathat a magyar verselésre. Kevés olyan műköltészeti rendszer van, ami hangsúlyos alapú, és nem csupán ösztönös, népköltészeti eredetű. Az ír pedig ilyen, és a tipológiai, illetve szószerkezeti hasonlóságok miatt konkrét formák és eljárások átvétele is megfontolandó. Az ír nyelv is ereszkedő, élhangsúlyos (a hangsúly a szavak első szótagján van), és részben toldalékoló is. Amiben gazdag az ír verselés, az a rímelés és a rímeléssel is összefüggő strófák változatossága. Az írek az asszonánci csoportokat már a középkorban pontosan meghatározták; míg mi, magyarok teljesen még a huszonegyedik században sem. Az ír verselésről szóló részt egy verstani tanköltemény, fonetikai átírások, nyersfordítások és műfordítások teszik szemléletessé.
    A háromszólamú verset jó szívvel tudom ajánlani minden verset kedvelő olvasónak. Nem csupán a szakembereknek és a gyakorló műfordítóknak, hanem tanároknak, diákoknak, verset olvasni és mondani szerető embereknek is. Lehet, hogy a szakértők a mű egyes részeivel vitatkozni fognak, hiszen a szerző interdiszciplináris példákkal, érveléssel is él, és viszonylag sok új fogalmat vezet be, de hogy ez a monográfia a példatárával együtt pótolhatatlan kézikönyve lesz a versről való gondolkodásnak, azt joggal feltételezem, illetve legalábbis remélem.

    (Irodalmi Jelen, 2023. szeptember)

    Már Orsolya: Deák-Sárosi László A háromszólamú vers című könyvéről

    Örömteli élményben részesül, aki kezébe fogja Deák-Sárosi László Herczeg Ferenc-díjas magyar költő, filmesztéta, klasszikus gitáros 2023-ban megjelent 512 lap terjedelmű elméleti és gyakorlati munkáját. A kötetet pedagógusok, előadóművészek és diákok önmagukban is haszonnal tudják forgatni, igazi filológusi munkaként váltja be a címben és alcímben ígérteket, alapos és logikus felépítésű elemző-magyarázó, a magyar verstant új alapokra helyező könyv.
    A kötetet rövid köszönetnyilvánítás nyitja, majd a bevezetéssel együtt tizenegy nagyobb fejezetre tagolódik, amelyeket bőséges szakirodalom- és forrásjegyzék követ. Mindezek után a Függeléket és a Példatárat találhatjuk, majd lezárásként a Verstani minienciklopédiát olvashatjuk.
    A kötet a hangképzési szintek (alapintonáció, emelkedő, ereszkedő) alapjára épül fel. A háromszólamúság az időtartam, hangerő és hangmagasság szerint érvényesül. A szerző megkísérli az időmértékes verselést, a metrikát összebékíteni az előadásmóddal. Arra keresi a választ, hogyan szólal meg jól a ritmikus vers. A Gyakorlat és elmélet – a ritmika alapjai fejezetben a szerző bemutatja részletesen az ötféle dikciót, amelyek közé sorolja a recitálást is. A fogalmat a szerző dolgozta ki: az emelkedőkkel, ereszkedőkkel és hangerőkkel, három hangsúllyal és két lehetséges kombinációjával úgy dolgozunk, hogy mindkettő megszólaljon. A kötet borítóján is megjelenő ábrát a szerző „fűrészfog ábrának” vagy „tájkép hegycsúcsokkal” nevezi meg, lényegében ez mutatja a hangerő nyomatékokat, amelyek az ütemezést jelzik. Mivel nincs két azonos szinten intonált szótag, az ábrát nevezhetjük a dallamhangsúlyozás alfájának és ómegájának. A szerző ezt dallamhangsúly elméletnek nevezte el, és a kötet egyediségét az adja, hogy ezt az elméletet a példatár, valamint az interneten elérhető ingyenes hangfelvételek segítségével gyakorlatban is tanulmányozhatja az érdeklődő. A Hangsúlyos típusú verselések, valamint Az időmértékes verselési típusok című fejezetekben alapos és kellő arányú áttekintést kap az olvasó a magyar hangsúlyos verselésről, a szótagszámláló verselésről, a szabadversről, a rímes prózáról, a hangversről a képvers és egyéb határterületeiről. Példákkal és képletekkel szemléltetett táblázat foglalja
    össze a klasszikus időmértékes verslábakat, szintén táblázat segítségével mutatja be a legfontosabb klasszikus időmértékes kólonokat. Ezeket konkrét típusok és példák követik elemző módon, figyelembe véve a műnemek, műfajok és formák közti különbségeket és összefüggéseket. Újdonságként nevezhetjük, hogy a különböző kólonokról nemcsak leírást találhatunk, hanem külön tárgyalja azok zenei értelmezését is.
    Az ötödik és hatodik fejezetekben a szimultán, kevert és ötvözött verselést mutatja be a szerző Weörös Sándor, Csokonai Vitéz Mihály valamint Ady Endre és Deák-Sárosi László versei mentén. Megállapítja, hogy a szakirodalomban mintaként tekintett Weörös Sándor A tündér című versében „nincs szinkronban mindig a hangsúlyos és az időmértékes képlet”, így nem felel meg a szimultán verselésnek. A szerző értelmezi és példákkal támasztja alá a kevert és ötvözött vers fogalmát a már említett szerzők művei alapján. Deák-Sárosi az Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus című 7. fejezetben a sokat „vitatott” jambust tárgyalja, és saját versével illusztrálja, hogy lehetséges jambusban írni nemcsak rövid, hanem jó verset. A drámai műfajok ritmusait vizsgálja a szerző a kilencedik fejezetben, és arra a kérdésre keres választ részletezően, hogy lehet-e érvényes alapja a drámai nyelvnek a jambus, ha pedig nem, akkor mi más lehetne.
    Mivel a rímmel az összes verstan foglalkozik, nem tesz mást a szerző sem, hiszen a kilencedik fejezetben, amelynek címe A rím, körbejárja a rím meghatározását, szerepeit és funkcióit, típusait valamint olvashatjuk saját elméletét és ehhez kapcsolódó gyakorlatát is. A következő, tizedik fejezetben – Versszakok, átvett versformák – a szerző részletesen mutatja be a következőket: szonett, stanca, ritornell, Anyegin-strófa, Chevy Chase-versszak, ballada mint versforma, limerick és haiku. Az utolsó, tizenegyedik fejezet A korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából címet kapta, amely gazdagítja ezáltal is a magyar verstant.
    Ahogyan már említettem, a kötet egyediségét az adja, hogy példatár követi az elméleti részt, 66 verset olvashatunk és hallgathatunk meg, illetve láthatjuk a háromszólamú verselmélet szerint a versek tagolását is. A könyv végén, a Függelékben található Verstani minienciklopédia sem elhanyagolható, hiszen 375 verstani fogalom tisztázásával, meghatározásával segíti az olvasót.
    Deák-Sárosi László munkája kiérlelt, módszertanilag alaposan átgondolt, tanulságos, jól fölépített, szerkesztése érthető. Eredeti célkitűzését maradéktalanul teljesítette, kellő alapot nyújt ahhoz, hogy a jövőben alkalmazni lehessen a háromszólamú verselméletet. Mindezeken felül meghozza a kedvet az új magyar verstanban való elmerüléshez az ilyen téren még tapasztalanabbak számára is, illetve hatása remélhetőleg érezhető lesz az elkövetkezendőkben.

    (Agria, 2024/1.)

    Copyright © 2026 Üveghegy Kiadó. All rights reserved.

    A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

    A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

    Bezárás