(Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers)
Általános iskolában megtanuljuk, ha megtanuljuk, hogy van rímes-időmértékes, azaz klasszikus vagy deákos, azután ettől függetlenül hangsúlyos vagy magyaros, majd azután, hogy van nyugat-európai, illetve keresztezett, szimultán, kevert és ötvözött, illetve vannak a szabadversformák. Megtanuljuk a skandálást, van, aki a hexametert is kívülről fújja. Olyannyira, hogy fölfedezzük a daktilusokat egy egyszerű feliratban is: iskolabútor és sportszergyár, avagy ebben a feliratban: Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze. A hangsúlyos verselést is megértjük, hiszen belülről jön, és nyelvünk annyira rá van állva, hogy még egyes szólásaink is ezen alapulnak: „Ki korán kel / aranyat lel.” De azután jönnek a kivételek. Hogy nem feltétlenül rövid szótag az, amelyben rövid magánhangzó áll úgy egymagában… Itt már elbizonytalanodnak a tanárok is, és úgy érezzük, ez is valami olyan rejtély, amit az átlagos halandó nem ért meg.
Eddig jutottam én is az egyetem befejezéséig, tudtam, hogy mi a disztichon (egy hexameter és egy pentameter), mi a szapphói strófa, utóbbi főleg a záró adoniszi sorból ismerhető fel, melynek képlete: daktilus + trocheus (vagy spondeus), azaz tá ti-ti tá-ti vagy tá ti-ti tá-tá. Bizonytalanságaimon ugyanakkor nem segített, hogy az egyetemen talán a legalaposabb, strukturalistának nevezhető irodalmár, Szerdahelyi István volt a verstan tanárom, az ő, Szepes Erikával közösen jegyzett Verstana (1981) tényleg alapmű. S további remek verstanok birtokosa lettem: Hegedűs Géza: A költői mesterség. Bevezetés a magyar verstanba (1978), Kecskés András, Szilágyi Péter, Szuromi Lajos: Kis magyar verstan (1981), és egy nyelvészként jobban ismert szerzőtől is van verstanom: ez Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat! (1987) könyve. De bizonytalanságaimat egyik mű sem oszlatta el.
A hangsúlyos verselésben is mindig problematikusnak éreztem a tagolást. Felszabadító hatással volt rám Vargyas Lajos Magyar vers – magyar nyelv (1966) című könyve, amelyben bevezeti a „relatív szólamtagolást” (szó- és szólamátvágást), ami szerinte a magyar ritmus „alaptörvénye”. A magyar ritmusban a hosszú mondattani szerkezet kiegyenlítődik: lassítással vagy nekiiramodással. A szavak eleje gyorsabb, mint a vége, a hosszabb szavakat gyorsítjuk. Ugyanilyen felszabadító hatással voltak rám Kodály Zoltán zenei nyelvi megjegyzései (Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers, 1993). És találkoztam Szabó Csaba remek munkájával is: Adalékok a népzene prozódiájához (2003). Ebben azt írja: A magyar zenei prozódiatan kidolgozatlan, különutasak a verstani és zenei vizsgálatok. Hatással volt gondolkodásomra a magyar beszédet és verset és talán a zenét is jellemző: szólamnyomaték is (Kecskés és munkatársai, 1981). Viszont nem ismertem a nyelvész és zeneértő Fogarasi János verstani felfogását, sem László Zsigmond Ritmus és dallam (1961) című munkáját – a most kézbe fogott mű szerzőjére nagy hatással voltak.
Deák-Sárosi László dallamhangsúly-elkép- zelését először 2021-ben a Magyar Szemiotikai Társaság egri konferenciáján mutatta be, majd mivel nagyon fontosnak tartottam, hogy kavicsot, sőt követ dob a verstan állóvizébe, ezért a 150 éves Magyar Nyelvőrben közreadtam két dolgozatát: Dallamhangsúly a magyar versben; Anapesztus vagy daktilus? (2022/3. szám); Petőfi Sándor Szeptember végén és Áprily Lajos Március című versének ritmusáról (2021/2. szám). Deák-Sárosi László merész címet adott 2023-ban megjelent könyvének: A háromszólamú vers – Új magyar verstan (Üveghegy Kiadó, 2023). A könyv alapkoncepciója: a magyar nyelv természetes eszköztárában meglévő hangerőhangsúly (ezt minden nyelvész ismeri), és a már kevéssé figyelembe vett dallamhangsúlyok átgondolt nyomatékrendszerben való érvényesítése. Fogarasi János figyelt fel a 19. században arra, hogy nyelvünkben a hangerő mellett a hang/ szótag magasabb vagy mélyebb ejtése is hangsúlyokat képez. László Zsigmond ennek nyomán az emelkedő nyomatékokat vette figyelembe. Vargyas Lajos üdvözölte is az „áthidaló dallamemelkedőt”. Ennek lényege: „azokat a szótagokat, amelyek a természetes nyelvi prozódia szerint hangsúlyosak, de az ütemezésben nem esnek hangsúlyos helyre, egyszerűen az alaphanghordozásnál valamivel magasabban kell ejteni. A magasabb ejtés is egyfajta hangsúly, értelmi kiemelést eredményez, de ha nem társul dinamikus hangerőtöbblettel, akkor nem szabja át a vers alaplüktetését” (Deák-Sárosi 2022). Deák-Sárosi László a következő gondolatból indult ki dallamhangsúly-elméletének kialakításakor: „A magyar verselés és verstan központi, mindmáig megoldatlan kérdése a versszöveg ritmikus megszólaltatása, méghozzá anélkül, hogy az az értelmi tagolás rovására menne. Másként mondva a tét az értelmi és a pusztán metrikai hangsúlyok érvényre juttatása rossz prozódiai tagolás nélkül.” A szerző a korábban már említett László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő” elképzelését fejlesztette tovább, sőt, a gyakorlatban is kipróbálta, és most közzé is tette. Ismét a saját szavaival: „Három fontos összetevővel bővítettem az 1961-ben útjára bocsátott koncepciót. Egyrészt a dallamhangsúlyt kiterjesztettem a dallamereszkedőre, ami megfigyelésem szerint a magyar nyelvben úgy képez pusztán metrikai hangsúlyt, hogy az nem lesz egyben értelmi hangsúly is, csak szókezdő szótag esetén. Másrészt a dallamhangsúlyok meglétét a magyar nyelvben példák és mérések értékével igazoltam. Harmadrészt az új koncepció alapján a teljes verstan újragondolásába fogtam, a ritmuselvek és versrendszerek alapjainak újrafogalmazásával, elemzésekkel, illetve a végén… hangzó példatárral.” Az elméleti rész és a hangfelvételek tehát rendelkezésre állnak.
Deák-Sárosi László a mintaversek intonációs (ő úgy mondja: recitálós) hangsúlyozással való elmondására versmondókat kért fel, köztük az Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóit, így nem csak elméletben tanulmányozható vitákra serkentő, és a verstani gondolkodás új útjait is ösztönző elképzelése, elmélete.
(Magyar Napló, 2024/2)