Kovács István: Versritmus és verstan új megközelítésben

(Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers)

Aligha van olyan költő, műfordító, irodalmár, tanár, diák, aki elégedett lenne a verstani eligazításokkal, beleértve a szakirodalmat és az oktatást is. Vannak jó tanulmányok, kézikönyvek, monográfiák, ha nem is az elmúlt három évtizedből, amelyekben utána lehet nézni az elméleti és alapoknak és gyakorlati tudnivalóknak: hol vannak a metszetek a hexameterben, a különböző hendekaszillabusokban vagy a Zrínyi-versszakban. Mégis, valami titok lappang a verstan körül, mert mindmáig nincs olyan metrika, ami megoldaná a vers ritmikus hangoztatását anélkül, hogy a skandálás rossz, magyartalan hangsúlyozásának hibájába esne. Akkor mondjunk le a metrikus olvasásról, maradjon csak az értelmi tagolás, és fogadjuk el, hogy fölöslegesen írtak a korábbi és kortárs költőink rengeteg kiváló ritmikájú és egyben esztétikus verset? Korántsem. Deák-Sárosi László most, a huszonegyedik század harmadik évtizedében, több évszázaddal az első és több évtizeddel a legutóbbi nagy szakmai viták után átfogó verstani monográfiával és hozzá tartozó példatárral jelentkezett. Méghozzá azzal a kimondott szándékkal, hogy megoldja az értelmi és a pusztán metrikai hangsúlyok összebékítését egyetlen recitált megszólaltatásban.
Ahogy már a könyv első, elméleti részéből is kiderül, a megoldás a magyar nyelv természetes eszköztárában meglévő dallamhangsúlyok és a hangerőhangsúly átgondolt nyomatékrendszerben való egyesítése, a hangsúlyok megkülönböztetett alkalmazásával. Ez elgondolás korántsem új, csak nem kapott kellő figyelmet. Fogarasi János, a neves szótárkészítő nyelvész, költő s zeneszerző már a tizenkilencedik század derekán felhívta a figyelmet arra, hogy a hangerő mellett a hang/szótag magasabb vagy mélyebb ejtése is hangsúlyokat képez. Épp egy évszázaddal később László Zsigmond volt az, aki először kidolgozott egy dallamhangsúly-elméletet a versek (nem énekelt) ritmikus recitálására, és közzétette a Ritmus és dallam (1961) című könyvében. László csupán az emelkedő nyomaték hatékony használatát bizonyította és szemléltette. Így az elméletét vegyesen fogadták. Más pályatársak mellett Vargyas Lajos is üdvözölte az „áthidaló dallamemelkedőt”, de joggal hiányolta, hogy a csak metrikai hangsúly képzése továbbra is a hangerőre marad.
A megkezdett úton haladva Deák-Sárosi László A háromszólamú versben az ereszkedő nyomatékot is leírta, és a dallamhangsúly-rendszerbe építette. Ezzel vált teljessé és a gyakorlatban használhatóvá a magasabb és a mélyebb ejtéssel való nyomatékolás. Ezzel valóban egyszerre minden értelmi és csak metrikai hangsúlyt meg lehet szólaltatni, méghozzá anélkül, hogy egyikük a másik rovására menne. A magyar nyelvben és versben a három fő hangsúllyal (hangerő, emelkedő és ereszkedő), illetve ezek lehetséges párosításával (emelkedő hangerővel és ereszkedő hangerővel) lehet élni. Hagyományosan a hangsúlyt a versben és annak megszólaltatásában csupán a hangerővel azonosították, de a gyakorlat és még fonetikai mérések is igazolják, hogy már a spontán beszédben is alkalmazunk emelkedőt és ereszkedőt a nyomatékolásra. A hangerő hosszú egyeduralma annak is köszönhető, hogy két-kétszázötven éve önállósult a szövegvers, eltávolodott a dallamtól, amivel előtte mindig is összetartozott. Ez az eltávolodás, illetve megkülönböztetés miatt lett a magyar vers megszólaltatása a kizárólagos hangerőhangsúly révén darabos, hiányos, ellentmondásos.
Az öt hangsúly vagy kombináció, ahogy A háromszólamú vers szerzője leírja, a következő hangsúlyhatásokat képes elérni: 1. a hangerőhangsúly önmagában ütemező hangsúly és értelmi hangsúly is lehet; 2. az emelkedő önmagában csak értelmi hangsúly, mivel lágy, hajlékony, ezért nem jelez ütemkezdetet; 3. az emelkedő a hangerőhangsúllyal együtt értelmi hangsúlyt és ütemező hangsúlyt képez, de kissé lágyabbat, mint a hangerő önmagában; 4. az ereszkedő önmagában átmenőhang vagy lezáró hang, a szavak középső és utolsó szótagjain; 5. az ereszkedő hangerővel társítva pusztán metrikai hangsúlyt képez a szavak belsejében és a végén található szótagokon – tehát az ereszkedő ezúttal semlegesíti a hangerő értelmi nyomatékot képző hatását; 6. az ereszkedő hangerővel vagy anélkül a szavak első szótagján a nem fizikai értelmi nyomaték miatt értelmi hangsúlyt képez, de szószerkezeti viszonylatban másodlagosat, az azt megelőző, magasabban ejtett egyszótagú szóhoz képest, l. „kék ég”, ahol a „kék” magasabban, az „ég” pedig mélyebben és hangosabban ejtendő.
Mint az fenti bekezdésekből is látható, a dallamhangsúly-elméletnek fontos része a hangsúlyok egyszerű, a szövegszerkesztők alapvető formázási lehetőségei között elérhető jelölése a szövegben! A hangerő aláhúzott, az emelkedő félkövér, az ereszkedő dőlt, és a két kombináció is megtartja a tiszta nyomatékok jelölését, egyesítve: az értelmi és egyben ütemező nyomaték félkövér és aláhúzott, a csak metrikai nyomaték és a másodlagos értelmi, szószerkezeti hangsúly a dőlt és egyben aláhúzott. A szövegen való közvetlen jelölés fontos, mert független, bonyolult képleteket nehéz alkalmazni a megszólaltatandó szövegre. Természetesen az időmérték jelölésére is van egyszerű mód, az egy és kétmorás jelekkel ( –), azok formázott változatával (= –,  ) a sorok alatt vagy fölött; illetve akár a szövegen magán, a hosszú szótagok kiskapitálissal való kiemelésével. Ez utóbbi lehet, hogy fölösleges, de a többi jelölés a gyakorlatban nagyon jól használható. Az emelkedők például szépen kirajzolják egy sor értelmi hangsúlyit: „Három- ǀ szor veri ǀ ezt ǀǀ ken- ǀ den Lú- ǀ das Matyi ǀ vissza.” = — ǀ —   ǀ — ǀǀ = ǀ — = ǀ —   ǀ =  (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi)
Ennyi tehát a dallamhangsúly-elmélet lényege, a könyv többi részét a bizonyítás és a szemléltetés tölt ki. A szerző bemutatja a korábbi szakirodalmak, a nyelvészeti, irodalmi kutatások és saját elemzései alapján a ritmus alapjait, a versrendszerek részletes tipológiáját, a hangsúlyos és az időmértékes verselések keveredésének módjait. Mindezt számos gyakorlati példával teszi. A könyvben több mint nyolcvan vers vagy hosszabb versrészletet elemez sorról sorra és szótagról szótagra. A monográfiát kiegészíti egy példatár, amelynek első két része kétszer harminchárom klasszikus magyar verset tartalmaz a formák legfontosabb alaptípusait felvonultatva. A példák önmagukban, az elméleti magyarázatok nélkül is meggyőzően szemléltetik a hangerő dallamhangsúlyokkal való kiterjesztésének a gyakorlati eredményét. A dallamhangsúlyokkal való recitálás csak a példák gyakorlásával és megértésével sajátítható el. A példatár, amely felerészt a monográfia példáit, felerészt újakat tartalmaz, egy verstani minilexikont is tartalmaz, és a szerző a verseket hangzó formában is meg szeretné jelentetni, színészek előadásában1. Ha a dallamhangsúlyozás elmélete túl részletes és bonyolult lenne is valakinek, a gyakorlat egyszerű, érthető és legfőképp esztétikailag is élvezhető.
Mivel a dallamhangsúly-elmélet alapjaiban változtatja meg a vershez való viszonyulásunkat – de nem a ritmustól és bármi lényegitől eltérve, eltávolodva, hanem a gyökerekhez visszatérve –, a teljes verstan újragondolását kívánta. A dallamhangsúlyok megvilágítják a ritmikus vers való természetét és szerkezetét, és mind a prozódia, mind a szűkebb értelemben vett metrika újrafelfedezéséhez vezetnek. Bár Deák-Sárosi alaposan felhasználja a korábbi szakirodalom eredményeit, verstana új és friss, szemlélete egységes. A hangsúlyos típusú versek lényegét és egyben új arcát mutatja be a változási-fejlődési ív és a tipológia magyarázatával. Az időmértékes versek kifejezetten zenei alapozását feltételezi, mintha azok a magyar nyelvre lettek volna kifejlesztve. Természetesen mindig visszatekint és hivatkozik a klasszikus időmértékes versekre és verstani szabályokra, hiszen a magyar időmértékes versek a görög és főleg a latin minták alapján íródtak.
Nagyon lényeges a tipológiánál, osztályozásnál az emelkedő időmértékes lejtésben íródott versek példáinak azonosítása és részletes elemzése. Megfigyelte például, hogy egy időmértékesen emelkedő verslábban írt vers (pl. jambus, anapesztus) lehet hangsúlyosan emelkedő, ereszkedő, de semlegesen kiegyenlített vagy aritmikus is. Arra is rámutat, hogy mi az oka a jambust ellenzők és védelmezők vitájának, illetve hogyan lehet a versek jelentős részében összebékíteni a különböző nyomatékokat, hogy elkerülhető legyen az aritmikus és az értelmileg rossz megszólaltatás is. Például A walesi bárdokról és a Székely himnuszról kimutatja, hogy időmértékesen emelkedők, miközben hangsúlyosan ereszkedők, és ez ad a szövegeknek egy sajátosa magyar, éles ritmusú (ti tá ti tá) hangzást. Ha már emelkedő lejtés, akkor Deák-Sárosi nem titkolja a jambus, különösen annak nyugat-európai mintájú, hangsúlyváltó magyar átvételének buktatóira rámutató kritikáját. Még a színművek ritmuskoncepciójára, alapritmusára is kidolgoz a jambusnál a magyar nyelvre és versre alkalmasabb formát, időmértékeset is. A könyv tehát a meglévő versek, verstípusok rendszerezésén, elemzésén túl előremutató, kreatív felvetéséket is tartalmaz, amelyek gazdagíthatják a magyar nyelven írt ritmikus versek irodalmát, annak változatosságát.
A rím első megközelítésre önálló fejezete a verstannak, nem függ össze szorosan a dallamhangsúlyokkal. A szerzőnek ezt is sikerült cáfolnia, hiszen a rímet is a nyomatékok rendszeréből vezeti le, mert a rím a hangszín (hang-önazonosság) ismétléséből ered, arra épít. A hanghosszúság, a (hangerő)hangsúly és hangmagasság (dallamhangsúlyok) mellett a negyedik nyomaték. A nem rímes vers ilyen értelemben háromszólamú, és ha a rím sűrű ritmikai tényezőként lép fel, akkor a negyedik szólam is lehet. Ez tehát a monográfia címének a magyarázata (A háromszólamú vers), azzal kiegészítve, hogy már csak a hangsúlyok is három szólamot, réteget érintenek (hangerő, emelkedő, ereszkedő), és ezek valamelyike vagy lehetséges párosításuk minden ritmikus vers minden egyes szótagjára jellemző. A szerző a rímnek új, tágabb, de mégis pontosabb, több szempontú leírását, sőt meghatározását nyújtja. Kiindulópontja az elméleti részben meghatározott „illesztési alapelv”, ami a verstan számos elemének leírásában szerves módon szerepel. A rím Deák-Sárosi szerint az erős hasonlóság és az egyidejűleg erős különbség feszültséget teremtő és oldó elvén alapul. Ő azonban nem elégszik meg az alaptípus vagy az alaptípusok leírásával, hanem a tipológiát is kibővíti. Fontos megfigyelése például a „vágórím” és a vágórím-elv, miszerint a különböző szótagszámú rímpárok esetében akkor jobb, dinamikusabb az összecsengés, ha a válaszoló rím a hosszabb. Ezt a korai ír költészetből tanulta, de sok saját megfigyelése is olvasható a könyvben. Elgondolkodtató például az, hogy az Arany János által másfél évszázada felvetett asszonánci csoportosítást máig sem fejezték be. Arany ugyanis nem az összes mássalhangzót osztotta be csoportokba, és nem is következetes nyelvészeti szempontok szerint. Deák-Sárosi ezt a csoportosítást elvégzi a hangok képzésének helye és módja szerint: így felpattanó zöngétlen zárhangok (p, t, k), orrhangok (m, n ny), közelítő vagy folyékony hangok (l, r) stb. Ami még figyelemre méltó, hogy a rímelést formailag nem egyszerűen végrímként, a rímpárok második felének összecsengéseként értelmezi, vagy az elejük kapcsolataként, mint az alliterációban; hanem olyan összefüggésként, ahol az egyes elemek, a kezdet (K), a mag (M) vagy magok (M1, M2…Mn) és a zárlat (Z) variálhatók az illesztési alapelv szerint.
A monográfia függelékében olvasható egy hosszú, tartalmas tanulmány, amelyet a szerző még évekkel korábban írt, és terjedelmi okokból is e könyv részeként jelenhet meg. Ebben bemutatja a középkori vagy másképp korai ír hangsúlyos típusú verselést történelmi, nyelvi hátterével együtt. Az ír verselésről nagyon keveset vagy semmit sem tudunk mi magyarok, formahű fordítások is alig jutottak el hozzánk. Így nagyon hasznos ez a tanulmány, az ír vers és verstan kreatívan hathat a magyar verselésre. Kevés olyan műköltészeti rendszer van, ami hangsúlyos alapú, és nem csupán ösztönös, népköltészeti eredetű. Az ír pedig ilyen, és a tipológiai, illetve szószerkezeti hasonlóságok miatt konkrét formák és eljárások átvétele is megfontolandó. Az ír nyelv is ereszkedő, élhangsúlyos (a hangsúly a szavak első szótagján van), és részben toldalékoló is. Amiben gazdag az ír verselés, az a rímelés és a rímeléssel is összefüggő strófák változatossága. Az írek az asszonánci csoportokat már a középkorban pontosan meghatározták; míg mi, magyarok teljesen még a huszonegyedik században sem. Az ír verselésről szóló részt egy verstani tanköltemény, fonetikai átírások, nyersfordítások és műfordítások teszik szemléletessé.
A háromszólamú verset jó szívvel tudom ajánlani minden verset kedvelő olvasónak. Nem csupán a szakembereknek és a gyakorló műfordítóknak, hanem tanároknak, diákoknak, verset olvasni és mondani szerető embereknek is. Lehet, hogy a szakértők a mű egyes részeivel vitatkozni fognak, hiszen a szerző interdiszciplináris példákkal, érveléssel is él, és viszonylag sok új fogalmat vezet be, de hogy ez a monográfia a példatárával együtt pótolhatatlan kézikönyve lesz a versről való gondolkodásnak, azt joggal feltételezem, illetve legalábbis remélem.

(Irodalmi Jelen, 2023. szeptember)

Már Orsolya: Deák-Sárosi László A háromszólamú vers című könyvéről

Örömteli élményben részesül, aki kezébe fogja Deák-Sárosi László Herczeg Ferenc-díjas magyar költő, filmesztéta, klasszikus gitáros 2023-ban megjelent 512 lap terjedelmű elméleti és gyakorlati munkáját. A kötetet pedagógusok, előadóművészek és diákok önmagukban is haszonnal tudják forgatni, igazi filológusi munkaként váltja be a címben és alcímben ígérteket, alapos és logikus felépítésű elemző-magyarázó, a magyar verstant új alapokra helyező könyv.
A kötetet rövid köszönetnyilvánítás nyitja, majd a bevezetéssel együtt tizenegy nagyobb fejezetre tagolódik, amelyeket bőséges szakirodalom- és forrásjegyzék követ. Mindezek után a Függeléket és a Példatárat találhatjuk, majd lezárásként a Verstani minienciklopédiát olvashatjuk.
A kötet a hangképzési szintek (alapintonáció, emelkedő, ereszkedő) alapjára épül fel. A háromszólamúság az időtartam, hangerő és hangmagasság szerint érvényesül. A szerző megkísérli az időmértékes verselést, a metrikát összebékíteni az előadásmóddal. Arra keresi a választ, hogyan szólal meg jól a ritmikus vers. A Gyakorlat és elmélet – a ritmika alapjai fejezetben a szerző bemutatja részletesen az ötféle dikciót, amelyek közé sorolja a recitálást is. A fogalmat a szerző dolgozta ki: az emelkedőkkel, ereszkedőkkel és hangerőkkel, három hangsúllyal és két lehetséges kombinációjával úgy dolgozunk, hogy mindkettő megszólaljon. A kötet borítóján is megjelenő ábrát a szerző „fűrészfog ábrának” vagy „tájkép hegycsúcsokkal” nevezi meg, lényegében ez mutatja a hangerő nyomatékokat, amelyek az ütemezést jelzik. Mivel nincs két azonos szinten intonált szótag, az ábrát nevezhetjük a dallamhangsúlyozás alfájának és ómegájának. A szerző ezt dallamhangsúly elméletnek nevezte el, és a kötet egyediségét az adja, hogy ezt az elméletet a példatár, valamint az interneten elérhető ingyenes hangfelvételek segítségével gyakorlatban is tanulmányozhatja az érdeklődő. A Hangsúlyos típusú verselések, valamint Az időmértékes verselési típusok című fejezetekben alapos és kellő arányú áttekintést kap az olvasó a magyar hangsúlyos verselésről, a szótagszámláló verselésről, a szabadversről, a rímes prózáról, a hangversről a képvers és egyéb határterületeiről. Példákkal és képletekkel szemléltetett táblázat foglalja
össze a klasszikus időmértékes verslábakat, szintén táblázat segítségével mutatja be a legfontosabb klasszikus időmértékes kólonokat. Ezeket konkrét típusok és példák követik elemző módon, figyelembe véve a műnemek, műfajok és formák közti különbségeket és összefüggéseket. Újdonságként nevezhetjük, hogy a különböző kólonokról nemcsak leírást találhatunk, hanem külön tárgyalja azok zenei értelmezését is.
Az ötödik és hatodik fejezetekben a szimultán, kevert és ötvözött verselést mutatja be a szerző Weörös Sándor, Csokonai Vitéz Mihály valamint Ady Endre és Deák-Sárosi László versei mentén. Megállapítja, hogy a szakirodalomban mintaként tekintett Weörös Sándor A tündér című versében „nincs szinkronban mindig a hangsúlyos és az időmértékes képlet”, így nem felel meg a szimultán verselésnek. A szerző értelmezi és példákkal támasztja alá a kevert és ötvözött vers fogalmát a már említett szerzők művei alapján. Deák-Sárosi az Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus című 7. fejezetben a sokat „vitatott” jambust tárgyalja, és saját versével illusztrálja, hogy lehetséges jambusban írni nemcsak rövid, hanem jó verset. A drámai műfajok ritmusait vizsgálja a szerző a kilencedik fejezetben, és arra a kérdésre keres választ részletezően, hogy lehet-e érvényes alapja a drámai nyelvnek a jambus, ha pedig nem, akkor mi más lehetne.
Mivel a rímmel az összes verstan foglalkozik, nem tesz mást a szerző sem, hiszen a kilencedik fejezetben, amelynek címe A rím, körbejárja a rím meghatározását, szerepeit és funkcióit, típusait valamint olvashatjuk saját elméletét és ehhez kapcsolódó gyakorlatát is. A következő, tizedik fejezetben – Versszakok, átvett versformák – a szerző részletesen mutatja be a következőket: szonett, stanca, ritornell, Anyegin-strófa, Chevy Chase-versszak, ballada mint versforma, limerick és haiku. Az utolsó, tizenegyedik fejezet A korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából címet kapta, amely gazdagítja ezáltal is a magyar verstant.
Ahogyan már említettem, a kötet egyediségét az adja, hogy példatár követi az elméleti részt, 66 verset olvashatunk és hallgathatunk meg, illetve láthatjuk a háromszólamú verselmélet szerint a versek tagolását is. A könyv végén, a Függelékben található Verstani minienciklopédia sem elhanyagolható, hiszen 375 verstani fogalom tisztázásával, meghatározásával segíti az olvasót.
Deák-Sárosi László munkája kiérlelt, módszertanilag alaposan átgondolt, tanulságos, jól fölépített, szerkesztése érthető. Eredeti célkitűzését maradéktalanul teljesítette, kellő alapot nyújt ahhoz, hogy a jövőben alkalmazni lehessen a háromszólamú verselméletet. Mindezeken felül meghozza a kedvet az új magyar verstanban való elmerüléshez az ilyen téren még tapasztalanabbak számára is, illetve hatása remélhetőleg érezhető lesz az elkövetkezendőkben.

(Agria, 2024/1.)

Balázs Géza: A verstani gondolkodás új útjai

(Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers)

Általános iskolában megtanuljuk, ha megtanuljuk, hogy van rímes-időmértékes, azaz klasszikus vagy deákos, azután ettől függetlenül hangsúlyos vagy magyaros, majd azután, hogy van nyugat-európai, illetve keresztezett, szimultán, kevert és ötvözött, illetve vannak a szabadversformák. Megtanuljuk a skandálást, van, aki a hexametert is kívülről fújja. Olyannyira, hogy fölfedezzük a daktilusokat egy egyszerű feliratban is: iskolabútor és sportszergyár, avagy ebben a feliratban: Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze. A hangsúlyos verselést is megértjük, hiszen belülről jön, és nyelvünk annyira rá van állva, hogy még egyes szólásaink is ezen alapulnak: „Ki korán kel / aranyat lel.” De azután jönnek a kivételek. Hogy nem feltétlenül rövid szótag az, amelyben rövid magánhangzó áll úgy egymagában… Itt már elbizonytalanodnak a tanárok is, és úgy érezzük, ez is valami olyan rejtély, amit az átlagos halandó nem ért meg.
Eddig jutottam én is az egyetem befejezéséig, tudtam, hogy mi a disztichon (egy hexameter és egy pentameter), mi a szapphói strófa, utóbbi főleg a záró adoniszi sorból ismerhető fel, melynek képlete: daktilus + trocheus (vagy spondeus), azaz tá ti-ti tá-ti vagy tá ti-ti tá-tá. Bizonytalanságaimon ugyanakkor nem segített, hogy az egyetemen talán a legalaposabb, strukturalistának nevezhető irodalmár, Szerdahelyi István volt a verstan tanárom, az ő, Szepes Erikával közösen jegyzett Verstana (1981) tényleg alapmű. S további remek verstanok birtokosa lettem: Hegedűs Géza: A költői mesterség. Bevezetés a magyar verstanba (1978), Kecskés András, Szilágyi Péter, Szuromi Lajos: Kis magyar verstan (1981), és egy nyelvészként jobban ismert szerzőtől is van verstanom: ez Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat! (1987) könyve. De bizonytalanságaimat egyik mű sem oszlatta el.
A hangsúlyos verselésben is mindig problematikusnak éreztem a tagolást. Felszabadító hatással volt rám Vargyas Lajos Magyar vers – magyar nyelv (1966) című könyve, amelyben bevezeti a „relatív szólamtagolást” (szó- és szólamátvágást), ami szerinte a magyar ritmus „alaptörvénye”. A magyar ritmusban a hosszú mondattani szerkezet kiegyenlítődik: lassítással vagy nekiiramodással. A szavak eleje gyorsabb, mint a vége, a hosszabb szavakat gyorsítjuk. Ugyanilyen felszabadító hatással voltak rám Kodály Zoltán zenei nyelvi megjegyzései (Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers, 1993). És találkoztam Szabó Csaba remek munkájával is: Adalékok a népzene prozódiájához (2003). Ebben azt írja: A magyar zenei prozódiatan kidolgozatlan, különutasak a verstani és zenei vizsgálatok. Hatással volt gondolkodásomra a magyar beszédet és verset és talán a zenét is jellemző: szólamnyomaték is (Kecskés és munkatársai, 1981). Viszont nem ismertem a nyelvész és zeneértő Fogarasi János verstani felfogását, sem László Zsigmond Ritmus és dallam (1961) című munkáját – a most kézbe fogott mű szerzőjére nagy hatással voltak.
Deák-Sárosi László dallamhangsúly-elkép- zelését először 2021-ben a Magyar Szemiotikai Társaság egri konferenciáján mutatta be, majd mivel nagyon fontosnak tartottam, hogy kavicsot, sőt követ dob a verstan állóvizébe, ezért a 150 éves Magyar Nyelvőrben közreadtam két dolgozatát: Dallamhangsúly a magyar versben; Anapesztus vagy daktilus? (2022/3. szám); Petőfi Sándor Szeptember végén és Áprily Lajos Március című versének ritmusáról (2021/2. szám). Deák-Sárosi László merész címet adott 2023-ban megjelent könyvének: A háromszólamú vers – Új magyar verstan (Üveghegy Kiadó, 2023). A könyv alapkoncepciója: a magyar nyelv természetes eszköztárában meglévő hangerőhangsúly (ezt minden nyelvész ismeri), és a már kevéssé figyelembe vett dallamhangsúlyok átgondolt nyomatékrendszerben való érvényesítése. Fogarasi János figyelt fel a 19. században arra, hogy nyelvünkben a hangerő mellett a hang/ szótag magasabb vagy mélyebb ejtése is hangsúlyokat képez. László Zsigmond ennek nyomán az emelkedő nyomatékokat vette figyelembe. Vargyas Lajos üdvözölte is az „áthidaló dallamemelkedőt”. Ennek lényege: „azokat a szótagokat, amelyek a természetes nyelvi prozódia szerint hangsúlyosak, de az ütemezésben nem esnek hangsúlyos helyre, egyszerűen az alaphanghordozásnál valamivel magasabban kell ejteni. A magasabb ejtés is egyfajta hangsúly, értelmi kiemelést eredményez, de ha nem társul dinamikus hangerőtöbblettel, akkor nem szabja át a vers alaplüktetését” (Deák-Sárosi 2022). Deák-Sárosi László a következő gondolatból indult ki dallamhangsúly-elméletének kialakításakor: „A magyar verselés és verstan központi, mindmáig megoldatlan kérdése a versszöveg ritmikus megszólaltatása, méghozzá anélkül, hogy az az értelmi tagolás rovására menne. Másként mondva a tét az értelmi és a pusztán metrikai hangsúlyok érvényre juttatása rossz prozódiai tagolás nélkül.” A szerző a korábban már említett László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő” elképzelését fejlesztette tovább, sőt, a gyakorlatban is kipróbálta, és most közzé is tette. Ismét a saját szavaival: „Három fontos összetevővel bővítettem az 1961-ben útjára bocsátott koncepciót. Egyrészt a dallamhangsúlyt kiterjesztettem a dallamereszkedőre, ami megfigyelésem szerint a magyar nyelvben úgy képez pusztán metrikai hangsúlyt, hogy az nem lesz egyben értelmi hangsúly is, csak szókezdő szótag esetén. Másrészt a dallamhangsúlyok meglétét a magyar nyelvben példák és mérések értékével igazoltam. Harmadrészt az új koncepció alapján a teljes verstan újragondolásába fogtam, a ritmuselvek és versrendszerek alapjainak újrafogalmazásával, elemzésekkel, illetve a végén… hangzó példatárral.” Az elméleti rész és a hangfelvételek tehát rendelkezésre állnak.
Deák-Sárosi László a mintaversek intonációs (ő úgy mondja: recitálós) hangsúlyozással való elmondására versmondókat kért fel, köztük az Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóit, így nem csak elméletben tanulmányozható vitákra serkentő, és a verstani gondolkodás új útjait is ösztönző elképzelése, elmélete.

(Magyar Napló, 2024/2)

Adamik Tamás: Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers. Új magyar verstan. Példatárral és hangzó példatárral

Deák-Sárosi könyve a Köszönetnyilvánításon (11–12) kívül 11 fejezetet foglal magában: 1. Bevezetés (13–15); 2. Gyakorlat és elmélet – a ritmika alapjai (16–88); 3. Hangsúlyos típusú verselések (89–162); 4. Időmértékes verselési típusok (163–232); 5. Szimultán verselés (233–39); 6. Kevert és ötvözött verselés (240–46); 7. Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus (247–75); 8. Drámai ritmusok (276–81); 9. A rím (282–309); 10. Versszakok, átvett versformák (310–24); 11. Korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából (325– 47). Ezután következik az Irodalom (348–51), a Forrásszövegek jegyzéke (352–5); a Függelék, Bevezetés, A háromszólamú vers – rövid áttekintés (az elmélet szinopszisa) (357–62); Példatár 1. rész: 33 vers teljes kikottázott szövege (363–428); Forrásjegyzék a példatár 1. részéhez (429–30). Példatár 2. rész: ismét 33 vers teljes szövege kikottázva (431–80); Forrásjegyzék a példatár 2. részéhez (481–2). A kötetet a Verstani minienciklopédia, Alapfogalmak, rövid elméleti meghatározások című segédanyag zárja le (483–511). A kötet gondolatmenetének tömör összefoglalása a Magyar Nyelvőrben is megjelent (Deák-Sárosi 2022).
Most pedig tekintsük át röviden az egyes fejezetek verstani témáit, kérdéseit! Az 1. fejezetnek, a Bevezetésnek a fő témája az értelmi és a csupán metrikai hangsúlyok egyidejű érvényre juttatásának problémája; ez ugyanis mindmáig nincs megoldva. „Ennek egyik fő oka az, hogy a verselés az elmúlt két és fél évszázadban és lényegében már ennek az időszaknak az elején levált a zenéről, elhagyta az énekelt, illetve az előadott (recitált) versek eszköztárát” (13). Ennek következménye a dallamhangsúly mellőzése. Az énekelt vers ugyanis rendelkezett egy plusz nyomatékkal, a dallamemelkedővel. Deák-Sárosi verstanának egyik újdonsága az, hogy a dallamhangsúly, a dallamemelkedő és a dallamereszkedő figyelembevételével ki lehet küszöbölni ezt a problémát, mert a beszédben ezek az emelkedő és ereszkedő nyomatékok már spontán módon is jelen vannak és „kialakulhatnak annak függvényében, hogy az adott szótag milyen magánhangzót tartalmaz” (14). Az emelkedő erősebb hangsúly, mint az ereszkedő, és mindkettő dominánsabb, mint a
sima hangerőhangsúly. Mivel a magyar nyelvben a dallamemelkedőnek és a dallamereszkedőnek nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, ezért a dallamhangsúly alkalmazható az értelmi és a csak metrikai nyomatékok szólamainak íveltetésében. Ez az újításkiegészítés a teljes verstan újragondolására késztet: „Mi történik a dallamhangsúly alkalmazása eredményeként az időmértékes versekben, a hangsúlyosokban, külön az ütemezőkben, a kevert és ötvözött rendszerűben, a pszeudojambusban (hamis jambusban) és a szimultán versben?” (15.)
A Gyakorlat és elmélet– a ritmika alapjai című 2. fejezetben az a kérdés kerül terítékre, hogy a verstan „hatásköre” meddig terjed. Mivel a problémák és az eredmények a hangzó versben nyilvánulnak meg, a verstan szakértőjének ebben is állást kell foglalnia, hiszen „a vers hangzó szövegként nyeri el végső formáját” (16). Szepes-Szerdahelyi Verstana énekelt, recitált és szavalt versekről beszél (1981: 194). Deák-Sárosi tovább árnyalja ezt a felosztást „1. versmondás; 2. szavalás; 3. skandálás; 4. előadás (recitálás); éneklés (16). Akármelyik előadásmódot alkalmazza az előadó, bizonyos szavakat, szókapcsolatokat, verstagokat nagyobb vagy kisebb nyomatékkal adja elő. A nyomaték eszközei az időtartam, a hangerő, a hangmagasság és a hangszín. Ennek megfelelően Deák-Sárosi háromszólamú versről beszél, mert alapvetően három nyomaték vagy nyomatékcsoport van, amelyek minden versszövegben folyamatosan érvényesülnek, a hangszín csak a rímes versekben lehet rendszeralkotó. A vers háromszólamúsága három különböző módon is megfogalmazható: a három fizikai nyomaték szerint: 1. időtartam, 2. hangerő, 3. hangmagasság; a hangsúlyok típusa szerint: 1. hangerő, 2. emelkedő, 3. ereszkedő; a relatív hangmagassági szintek szerint: 1. magasabb ejtés, 2. mélyebb ejtés, 3. középintonáció. Nos, az előadónak ezt a három nyomatékot kell összhangba hoznia egymással váltakozva vagy a lehetséges társítások szerint egyszerre, ami a nyelvi és metrikai mesterségbeli elemzés eredménye; az érzelmi-művészi többlet hozzáadása ezt követően történik (40–1).
A Hangsúlyos típusú verselések című 3. fejezet elején a szerző helyesen állapítja meg, „hogy a jelenlegi információink alapján a hangsúlyos típusú verselések a gondolatpárhuzamból alakultak ki” (89). A magyar versritmus alapja, állítja elődeit, Négyesy Lászlót és Horváth Jánost is idézve, hogy a különböző szótagszámú szavakat és a szókapcsolatokat (az ő fogalmával: verstagokat) egyazon időtartam alatt ejtjük ki: „Bécs, Berlin, Budapest, Koppenhága, Almásfüzitő.” Miután e megállapítását megindokolja, így kezdi e téma tárgyalását: „Ha történetileg nézzük, akkor a hangsúlyos alapúak közül léteznek régi és népi, illetve archaizáló versek, amelyek a tagoló vers ritmikai elve alapján, a gondolatpárhuzamból eredve szerveződnek (változó szótagszámú verstagok és változó számú verstagok) és újabbak, amelyek esetén állandósul a szótagszám és a tagvagy az ütemszám” (92). Ezután idéz is egy példát a hangsúlyos, az ütemező és azon belül a tagoló magyar versre:

Egy, | megérett a | meggy.
Kettő, | csipkebokor | vessző.
rom, | te leszel a | rom.
Négy, | észnél | légy.
Öt, | érik a | tök.
Hat, | hasad a | pad.
Hét, | süt a | pék.
Nyolc, | üres a | polc.
Kilenc, | kis | Ferenc.
Tíz, | tiszta | víz.

Deák-Sárosi felteszi a kérdést: „Ez a vers hogyan viszonyul a dallamhangsúly-elmélethez?” (95.) A tagolás nem okozott összeütközést az értelmi és a metrikai hangsúlyok között, ezért úgy tűnik, nélkülözhető a dallamhangsúlyok használata. „Van ugyan különbség az egyes hangsúlyok hierarchiája között, tehát a „megérett” fontosabb mondatrész, mint a „meggy” (ezért is merül fel a második két tag vagy ütem egy ütempárban vagy tagban való egyesítése), de említettem, hogy a rímek leválasztják a második tagról a harmadik tagot. Hogy mégse legyen ennyire kiegyenlített és egyhangú a ritmizálás, ezért érdemes bevonni a dallamhangsúlyt is. Ha a második tag első szótagját is magasabban ejtjük az alapintonációnkhoz képest – nem sokkal, úgy körülbelül egy egész zenei hanggal –, akkor mégiscsak kap kiemelést a második tag, ami a szintagma fontosabb eleme a jelentést tekintve. Ezért a fenti felosztásban jelöltem mindenképpen a magasabban ejtendő szótagokat a második tagban. Az első és harmadik verstag kezdetét továbbra is érdemes dallamemelkedővel kiemelni” (95). Ebben a fejezetben a hangsúlyos típusú verstípusokat bemutatja az archaikus formáktól kezdve a metrumot fellazító, végső soron tagadó szabadversig. Külön alfejezetet szán az oldalágnak és határtarületnek számító hangversnek és a képversnek is.
4. fejezetet, amelynek címe Időmértékes verselési típusok, nagy kíváncsisággal kezdtem olvasni, hiszen évtizedeken keresztül olvastattam és értelmeztem hallgatóimmal együtt a római költők időmértékes verseit az ELTE BTK Latin Tanszékén. Deák-Sárosi a módszerének ismertetésével kezdi a fejezetet: „Az időmértékes vers legfontosabb jellegzetességeit konkrét verspéldák elemzésén mutatom be, de a korábbi általános és rövid tipológiai összegző után néhány fő elméleti kérdést még részleteznem kell, illetve táblázatban összegzem a legfontosabb verslábak/ütemek és verssorok/kólonok típusait” (163). Miután a beígért tipológiai összegzést elvégzi a 163–5. oldalakon, a klasszikus időmértékes verslábakat egy egész oldalt betöltő táblázatban mutatja be a következő szempontok szerint: A versláb neve, eredeti jelentése, magyar neve, képlete, példa (166). Ugyanilyen gondosan szemlélteti a legfontosabb klasszikus időmértékes kólonokat, verssorokat. A táblázat elején feltünteti szempontjait: A kólon neve, Ideális képlete, Gyakorlati képlete, Előfordulása (168–9). A klasszikus időmértékes versek műnem, műfaj és forma szerint című alfejezetben örömmel fedeztem fel, hogy a legnagyobb római rétor, Marcus Fabius Quintilianus Szónoklattan című művéből is idéz a szónok stílusáról (172). Deák-Sárosi alapos felkészültséggel tárgyalja az egyes kólonokat, kiemelten a hexametert és az aiol, úgynevezett lantos verseket. Megközelítésének lényege, és ez újdonság, hogy nem csupán leírást ad az egyes kólonokról, hanem azok zenei értelemzését, a szerkezetükből kiolvasható feltételezett kialakulását tárgyalja. Így például a szapphói kólon nem csupán egy trocheus, egy spondeus, egy félbemetszett daktilus és újabb két trocheus kapcsolata, hanem egy ötlábú/ ötütemű, tisztán trochaikus sor továbbfejlesztése. A tisztán trochaikus sor egyhangúságát a középső láb aprózása (a szintén ereszkedő daktilussal való helyettesítése), a középmetszet és a második láb spondeussal való helyettesítésével egy szinkópás hangsúlyeltolódás teszi változatossá. Az egyes kólonokat és versszakokat teljes versek vagy hosszabb versrészletek alapos metrikai elemzésével mutatja be, a szöveget minden esetben ellátva tagolással, az összes szótagot a három hangsúly valamelyikével vagy lehetséges kombinációikkal. Az elemzett versek többsége meg is hallgatható a monográfiához tartozó hangzó Példatárban.
A Szimultán verselés című 5. fejezetet így kezdi: „A szimultán verselés jelenségét fokozatosan fedezték fel nagyjából az elmúlt egy évszázad alatt, és a Horváth János által bevezetett fogalom alapján Szuromi Lajos nevezte el ezt a verstípust szimultánnak, és írta meg az elméletét egy terjedelmes monografikus könyvben (Szuromi 1990)” (233). Majd megállapítja, hogy ez a versrendszer valóban létezik, de érvényességi körét ő szűkebben értelmezi, mint Szuromi. A szimultán versnek az lenne az alapfeltétele, hogy egyszerre legyen értelmezhető a hangsúlyos és az időmértékes versrendszer szerint is. Ennek megfelel a korábban már idézett (lásd 226) „Ha vihar jő a magasból” Weöres-vers, „mert szabályos hangsúlyos felező nyolcas sorokból áll, egyben hibátlan kis jónikus dimeterekből” (233). De nem felel meg Weöresnek A tündér című verse, amelyet a verstani szakirodalomban a szimultán vers mintapéldányának tekintenek. Ezt többek között így indokolja meg Deák-Sárosi: „A vers hangsúly- és időmérték-eloszlásaira nézve nyomban látszik, hogy nincs szinkronban mindig a hangsúlyos és az időmértékes képlet” (234). Jó példaként idézi Csokonai Vitéz Mihály Az esküvés című versét (236–7). 
Kevert és ötvözött verselés című 6. fejezet első mondatából megtudjuk, hogy nem minden verstan tárgyalja, de Szepes-Szerdahelyi kitér mindkettőre: A bevezető részben még csak általánosan, a kevert típusú verselést határozza meg: „a költők a hosszú szótagokat hangsúlyos rövidekkel pótolják, illetve a hangsúlyos szótag helyén hangsúlytalan hosszú áll” (1981: 24). Később azonban másképpen fogalmaz: ha „a szöveg elejétől végig mindkét versrendszer metrumának egyformán eleget tesz, akkor a szerkezet szimultán típusú; ha az egymást követő szövegrészek egyike hangsúlyos, másika időmértékes, akkor kevert ritmusú; ha pedig a két versrendszer elveiből egyaránt merítő metrum keletkezik, akkor ötvözött ritmusú (uő. 147)” (240). A fejezet további részében Deák-Sárosi értelmezi a kevert és ötvözött vers fogalmát, majd Ady Endre Új magyar bukolika című versének elemzésével mutatja be az említett verselés egyik változatát. Már a korábbi kutatók ráébredtek arra, hogy Adynak ezt a versét nehéz elemezni. Jambusnak próbálták metrizálni, de a vers ellenáll minden ilyen próbálkozásnak (Szilágyi, 1990: 357). „Nem csupán azért, mert ha időmértékesnek próbáljuk értelmezni, akkor nyomban két trocheussal indít, hanem azért, mert sehogy sem ad olyan tagolást, ami valamiféle képletszerűen ismétlődő időmértékes lüktetést adna. Sok benne a semleges spondeus és a semlegesnek tekintett, de minden ütemező lüktetést többé vagy kevésbé buktató pirrichius” (242).
Az Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus című 7. fejezet témája sok vitát gerjesztett a verstani értekezések szerzői között. A viták gyökerét a jambus okozza, és a magyar nyelv sajátos, hangsúlyosan ereszkedő természete. Olyan neves szerzők érveltek a jambus vagy a jambus túltengése ellen, mint Négyesy László, Torkos László, Horváth János, Vargyas Lajos, Kodály Zoltán. A jambus képlete ti tá, tehát időmértékesen emelkedő, a magyar szavak pedig hangsúlyosan ereszkedők, ami nyomatékkapcsolás esetén idegen, emelkedő hangzást eredményez, nyomatékmegosztás esetén túl sok éles ritmust (titi tá), a hangsúly szabad eloszlásával pedig a lüktetés a felismerhetetlenségig fellazulhat; ezenkívül mivel a magyarban nem léteznek hangsúlyosan emelkedő és kupolás szavak, a hangsúlytalan, egy szótagú sorkezdet spontán módon átalakul ütemelőzővé, és a sor ereszkedő, trochaikus hangzású lesz. „A magyar kizárólag élhangsúlyos és erősen toldalékoló, míg a többi nyelv, amelynek számottevő műköltészeti versirodalma van, azon belül időmértéken alapuló verselése, és még közelebbi kapcsolatba is kerültünk ezen nyelvek verselésével; azok emelkedők vagy kupolásak, vagyis a hangsúly vagy a szavak utolsó szótagjára esik, vagy többségében a szavak közepére. Ezért van az, hogy az emelkedő lejtés, benne kifejezetten a jambusidegenül hat a magyar nyelvben és a versben, és legfeljebb egy-egy rövid versben valósítható meg ez az emelkedő lejtés, de abban se tökéletesen. Mivel hangsúly szempontjából nem létezik emelkedő lejtésű magyar szó (hangsúly máshol, mint az első szótagon), ezért az emelkedő szószerkezetek könnyen átminősülnek ütemelőzős/felütéses sorrá, és a sor mégiscsak ereszkedő lesz” (247). Ez pedig nem hangzik jól a magyar ember számára: „Tehát elvileg nem lenne baj a magyar nyelvben, versben a hangsúlyos jambus lüktetésével, mert a dallamhangsúlyok áthidalnak, csak nincsenek pillérek, amelyek megtartják az áthidalókat. A túl sok áthidalás felborítja az egész szöveg lejtését, és jó verstani hangsúlyozás esetén is bántja a nyelvérzéket” (247). Hogy valóban lehet aránylag jó rövid verset jambusban írni, azt Deák-Sárosi a Magyar ének I. című saját verssel mutatja be (255). Ám hosszabb vers még Arany Jánosnak is okozhat problémát, például A walesi bárdokban (vö. 261–6), ami harcias, nyomatékmegosztó módon indul ( tá és ti tá képletekkel, hangsúlyosan ereszkedő spondeussal és nyomatékmegosztó jambussal), de később elerőtlenedik a lüktetés a nyomatékkapcsolás, majd a hangsúlyok egyre szabadabb elhelyezkedése miatt. 
Drámai ritmusok című 8. fejezetben a drámai műfajok ritmusait vizsgálja Deák-Sárosi. Rögtön a fejezet elején megállapítja Négyesy Lászlót idézve: „A verses dráma nyelve nálunk, ahogy Európa-szerte minden nyelvterületen a 19–20. század fordulójáig, a jambus volt” (276). Ennek oka abban rejlik, hogy a görögöknél és a rómaiaknál a tragédia és a komédia nyelvének ritmusa gyakran a jambus és a trocheus volt, a középkortól szinte az összes európai nyelvben a jambus került az első helyre. Ennek az a fő oka, hogy ezekben a nyelvekben a jambus állt/áll a legközelebb az élőbeszédhez, és az irodalmi műfajok közül a színművek nyelvezetének kell a legközelebb állnia a mindennapi megszólalásokhoz. A jambusban a legtöbb a szabályos és szabálytalan helyettesítés, megoldás, és a lüktetés olykor annyira eltávolodik a szabályostól, hogy még a szakemberek sem tudják meghatározni a formáját – idézi ez utóbbi megállapítást a görög verstan szerzőjétől (Szepessy 2013, 150). E jelenségnek és folyamatnak az oka maga a jambus – írja Deák-Sárosi, mert „a jambus a legegyszerűbb verslábak közé tartozik, mindössze két szótagból és három morából áll, így épp az egyszerűsége is okozza azt, hogy a túl sok helyettesítés könnyen szétforgácsolja, semlegesíti karakterét” (276–7). Ám azt a kérdést is felteszi Deák-Sárosi, hogy mivel lehetne helyettesíteni a jambust. A jambust „lefordítani” kellene, nem egy az egyben átvenni más nyelvekből, mert a magyarban nem a jambus áll a legközelebb az élőbeszédhez, hanem az ereszkedő lejtésű hangsúlyos és időmértékes formák. Szerinte azt a fajta prózaritmust kellene alkalmazni, amelyet Quintilianus javasol Szónoklattanában a szónok számára: „Három verslábnál többet azonban nem szabad figyelembe venni, s ezt is csak akkor, ha nem három szótagból állnak (természetesen nem lehet itt szó költői kötöttségről), sem két lábnál kevesebbet” (9, 4, 95; 636). Időmértékes drámai sortípusra konkrét, saját variációs formát is javasol (279–81).
A Rím című 9. fejezet elején Deák-Sárosi felhívja a figyelmet arra, hogy e témáról már három monográfia megjelent: Radó 1921; László 1972; Simon 2014. Mindegyik a teljességre törekszik, de tartalmaznak „olyan leszűkítéseket, amelyek nem engedik egységében és szélesebb összefüggésrendszerében, a formai jellemzők, a szerepek (funkciók), a jelentés, illetve mindezek együtthatásaként értelmezni a rím jelenségét” (282). Ugyanakkor tartalmaznak fontos megállapításokat, amelyek segítenek megérteni a rímet. Eredményeiket Deák-Sárosi felhasználja, és hozzájuk adja saját elméletét és gyakorlatát. Szerinte a rím gyűjtőfogalom, és a korábbi kutatóktól eltérően így határozza meg: „Pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy a rím azonos vagy hasonló hangok vagy hangcsoportok összecsengése jellemzően azonos szótagszámú vagy szabályozott módon különböző szótagszámú szavakban, amelyek az erős hasonlóság/ azonosság mellett erős különbségeket is tartalmaznak. Az illesztési alapelv szerint a formailag jó rím erős hasonlóságokat és egyidejűleg erős különbségeket tartalmaz, ami biztosít egyfajta feszültség-/oldásalapú illesztést és dinamikát” (284). A rím szerepe ritmikai és tagoló: „Az azonos vagy hasonló szavak (szótagok, hangok) ismétlődése olyan lüktetést képes adni a szövegnek, mint a hangsúlyok (hangerőhangsúly, dallamhangsúly) vagy a hanghosszúságok” (286). De a rímek fontos szerepe a kiemelés is. „A hasonló vagy azonos hang, hangcsoport visszatérése tartalmilag és a hangzás szempontjából is kiemeli a rímelő szavakat a szöveg átlagából, amelyek jobban csillognak, jobban érvényesülnek, mintha nem csendülnének meg újra a közös hangok” (286). Végül a rímnek erős az esztétikai funkciója: hangulatfestő, hangutánzó jellege is van. A rímnek több típusa van: éles rím, tomparím, vágórím, hímrím és nőrím, tiszta rím, asszonánc. A rím gyakorlati használatát Deák-Sárosi a Himnusz haza című, súlyos mondanivalót közvetítő, formailag bravúros saját versével szemlélteti (297–300). Amit még ki kell emelni, hogy a szerző a verstani szakirodalomban először határozza meg tudományos alapokon, a fonetikai csoportokat figyelembe véve és az ös – szes mássalhangzóra kiterjedően az as – szonánci csoportokat (294–7).
Versszakok, átvett versformák című 10. fejezetének második bekezdésében ezt a fontos megállapítást teszi: „A középső és nagyszerkezeti formák minden akadály nélkül átvehetők, legyenek azok akár tercinák egymásba fonódó végrímjei, a szonett, a ballada, az alexandrin, a stanca, a Chevy Chase-, az Anyeginversek rím- és strófatagolási módjai vagy a japán haiku” (310). A részletes tárgyalást a szonettel kezdi, majd meghatározza és részletesen kifejti formai követelményeit, végül pedig Shakespeare LXXV. szonettjének magyar fordítását közli és elemzi (313–4). A stanca meghatározását érdemes idézni, mert kevésbé ismeretes: „A stanca olyan, mint egy rövidített szonett. Nyolc sorából az első hat keresztrímes, az utolsó kettő pedig páros rímű: a b a b a b c c” (314). Példaként Tóth Árpád Stanzák egy trafikoslányról című versének 1. versszakát közli és elemezi. A ritornellt így határozza meg: „Ezt a versformát azért idézem, mert egyszerű, mégis van benne dinamizmus, és a lebegő átmeneti formát képviseli. Két rímelő sor fog közre egy nem rímelőt. Képlete a x, b x, c x c…” (315). Példája Petőfi Sándor Fresco-ritornell című verse, melyet gondos elemzés követ. Az Anyegin-strófát ezzel a meghatározással kezdi: „Az Anyegin-strófa közismert, orosz eredetű, hangsúlyváltó, jambikus, 14 soros versszak, amelyet először Puskin használt az Anyegin című elbeszélő költeményében” (316). Példaként az első részből közöl egy strófát Áprily Lajos fordításában, majd értelmezi, rávilágítva arra, hogy a kiváló magyar nyelvérzékkel bíró költő-műfordító tolla alatt a hangsúlyos magyaros ereszkedő lejtés hogyan veszi vissza a lüktetést az elméletileg érvényesített, időmértékesen emelkedő lejtésű jambustól. A többi versfajtát, a Chevy Chase-versszakot (318–20), a balladást (320–2), a limericket (322–3) és a haikut (323–4) ugyanolyan módszerrel mutatja be, mint az előbbieket.
A könyv utolsó, 11. fejezete ezt a címet viseli: A korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából. Az olvasóban tüstént felmerül a kérdés: hogy kerül ide az ír verselés? A fejezet bevezetésében kérdésünkre megkapjuk a választ. Az ír nyelvben már a 6. század második felétől maradtak fenn prózai és verses szövegek, sőt verstani leírások is. Továbbá az ír és a magyar nyelv hangzásbeli, részben tipológiai hasonlósága miatt e vizsgálódás gazdagíthatja a magyar verstant. A korai (ó- és közép-) ír nyelv jellegzetességeinek leírása után Deák-Sárosi ismerteti a korai ír hangsúlyos típusú, rímelő verselés főbb szabályait (329–1). Ezután részletesen bemutat egy verstani tankölteményt, amely a 11. századból maradt fenn (331–9). Majd következik egy korai ír vers fonetikai átírása és fordításai (339–42). A vers egy 9. századi ismeretlen szerző alkotása, két négysoros versszakból áll. Pődör Dóra készítette el fonetikai átírását. Ezt követi a vers angol nyersfordítása és angol műfordítása angol szakemberek tollából, majd Pődör Dóra magyar nyersfordítása és Deák-Sárosi magyar műfordítása. A fejezetet A fordítás nehézségei; egy 9. századi vers példáján című alfejezet zárja le (343–7). A vers ismét egy 9. századi ismeretlen szerző műve, és négy négysoros versszakból épül fel. Deák-Sárosi először közli az eredeti szövegét, majd felsorolja a formai jegyeit. Utána a vers angol szerzőktől származó angol nyersfordítása és műfordítása következik, majd Pődör Dóra magyar nyersfordítása, végül pedig a vers három műfordítása. Az 1. Kabdebó Tamásé, a 2. Kovács Gáboré, a 3. pedig Deák-Sárosi Lászlóé. Ismét felmerülhet egy kérdés az olvasóban: miért műfordítja újra Deák-Sárosi a verset, hiszen ketten már előtte lefordították? Azért, mert a korábbi fordítók nem adták viszsza a sortagolást és a tiszta rímeket, pedig ezen formai követelményeknek köszönhető a vers varázsa – írja Deák-Sárosi (143). És igaza van. Saját fordítását így indokolja meg: „Nem állítom, hogy a magam fordítása maradéktalanul megfelel az elvárásoknak, és azt sem mondom, hogy a legjobb. Én csupán megpróbáltam valamit visszaadni abból az akusztikai élményből, amit egy ilyen vers meghallgatása adhat” (344).
A fentiek alapján megállapíthatom, hogy Deák-Sárosi László A háromszólamú vers. Új magyar verstan című monográfiájában a magyar nyelvű szakirodalom megújítását tűzte ki célul. A vaskos könyv fejezetei sok új meglátással árnyalják a magyar költői mesterség elméletét és gyakorlatát. Ezt az újszerű verstant csak olyan képzett filológus tudta megírni, aki egy személyben költő és zenész is. A magyar verstani szakirodalmat is ismeri, hivatkozik rá, idézi, olykor elfogadón, olykor vitatkozva. Legfőbb érdeme a dallamhangsúly-elmélet továbbfejlesztése és rendszerszerűvé fejlesztése, kiegészítve László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő”-jét az „áthidaló dallamereszkedő”-vel. A dallamhangsúly a teljes verstan újragondolását kívánta, ugyanakkor a szerző újításai nem korlátozódnak a dallamhangsúly leágazásainak részletezésére. Ő dolgozta ki az illesztési alapelvet, és fejlesztette tovább a ritmus meghatározásának a rész-egész vonatkozását. Újrarendezte és kibővítette a hangsúlyos és az időmértékes versek, illetve átfedéseik tipológiáját, ezenkívül elsőként zenei elemző értelmezést adott az időmértékes sortípusoknak. Új meghatározást és tipológiát adott a rímnek, elsőként dolgozván ki az asszonánci csoportokat a fonetikai kategóriák alapján. Legtöbb vitára a jambus szerepének a meghatározása adhat okot a szakértők részéről. Deák-Sárosi azonban korántsem annyira elutasító a jambussal, mint neves elődei, köztük Négyesy László, Torkos László, Horváth János, Vargyas Lajos, Kodály Zoltán. Bizonyos formáit alkalmazhatónak tartja a magyar verselésben, csak a túltengés ellen fogalmaz meg ellenvéleményt, ebben a kérdésben egyetértve az említett szakértőkkel. Korábban senki se elemezte ilyen mélységben és átfogóan a jambust. Ő azonosította például a nyomatékmegosztó jambust, ami hangsúlyosan ereszkedő, időmértékesen emelkedő, és együttesen sajátosan magyar éles ritmust valósít meg (ti tá). A nyomatékmegosztó jambusra olyan példákat idéz és elemez, mint Arany János: A walesi bárdok, V. László, Vörösmarty Mihály: Szózat, Csanády György: Székely himnusz. Egyedülálló újdonsága a kötetnek a példatár két részének összesen 66 gyönyörű verse, amelyeket ismeretlen és ismert nagy magyar költők írtak, és kiváló magyar színészek adnak elő, Deák-Sárosi László háromszólamú verselméletének hangsúlyozását követve (363–480). A hangzó Példatár ingyenesen elérhető a szerző honlapján és az Országos Széchényi Könyvtár lejátszási listáján versvideókban feldolgozva. A Kulturális és Innovációs Minisztérium és a magyar nemzeti könyvtár által is támogatott projekt versvideói lehetővé teszik a versek hangsúlyozásának követését a színészi előadásmód hangzó anyagát, illetve a tagolást és a nyomatékmegjelöléseket is tartalmazó szöveg élő összevetésével. A könyv végén, a Függelékben található Verstani minienciklopédia igen hasznos fejezet, mert 375 verstani fogalom és terminus tömör, világos értelmezésével, meghatározásával hathatósan segíti a könyv értő olvasását (483–511).

Szakirodalom

Deák-Sárosi László: Dallamhangsúly a magyar versben. Magyar Nyelvőr 333–49.
https://doi.org/10.38143/Nyr.2022.3.333.

(Magyar Nyelvőr, 2023/4.)

Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers

Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers (Új magyar verstan)

Borítóterv: Borda Mátyás, tördelés: Szecső Tamás.
Oldalszám: 512
Kiadás éve: 2023
ISBN 9786156438188
Kedvezményes ár: 7900 helyett 5925 Ft.

A kiadvány megjelenését a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatta.
Együttműködő partnerünk az Országos Széchényi Könyvtár.


Deák-Sárosi László nem kevesebbre válallkozik, mint új elméleti és gyakorlati alapokra helyezni a magyar verstant, összebékítvén a vers értelmi és metrikai hangsúlyait. Szakembereknek, tanároknak, diákoknak, gyakorló és gyakorlott versmondóknak egyaránt ajánlott olvasmány.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás