(Törőcsik Miklós: Helyi idők)
Válaszuti András vagyok. Ez a név természetesen álnév. Törőcsik Miklós barátom Helyi idők című novelláskötetéből vettem. (Vagyis nem. Inkább egy ismeretlen kéziratból, amelyből remélhetőleg nemsokára új könyv lesz.) Ő viszont a vezetéknevet Válaszuti Györgytől, egy 16. századi unitárius paptól és egyben egy vitadráma szerzőjétől kölcsönözte. A vitadráma szereplői valóságosak, de olyan vitán, amilyent ez a régi szerző leír, soha nem szerepeltek. Törőcsik Miklós is (ál)nevekkel játszik, hogy aztán ez a Válaszuti név átalakítva, megcsonkítva (Laszuti László), a saját alteregója legyen a műben, igaz néha lerövidíti (L. L.) vagy éppen el is hagyja. Ugyanakkor ki is jelenti, hogy Laszuti László nem ő, hogy a leírt dolgok megtörténtek és nem történtek meg. Ennyit a névről, ennyit az identitásról, ennyit arról, hogy kiről (és miről) is szól tulajdonképpen egy irodalmi-epikus műalkotás. Vagy éppen konkrétan ez a mű. Mindez azt is jelenti, hogy sem a műben szereplő személyek, sem az események sohasem valóságosak. A főhős, akiről szól a történet én vagyok és nem én vagyok, az események megtörténtek, de az itt leírt események nem azok, amik megtörténtek a valóságban. Minden műalkotás esetében így van ez: minden a létező világból van átemelve a mű világába, a műbeli világ viszont nem azonos a valóságos világgal. A műbeli világnak saját cselekvése, saját jellemei, saját törvényei vannak. Ezek olyanok és nem olyanok, mint a megélt valóságunk. Ahogy mondani szokták, minden hasonlóság a véletlen műve. Ne keressen az olvasó valóságos azonosságokat! Egy régi kifejezéssel élve: a műalkotás saját világa a külső világ tükrözése. De ez sem igaz tulajdonképpen, hiszen a tükör többé kevésbé ugyanazt a képet mutatja, ami előtte van. Itt inkább arról van szó, hogy átmegyünk a tükör falán, és ott egy új világot találunk. Vannak ilyen mesék!
Amikor ezt teszi Törőcsik Miklós tulajdonképpen ugyanazt teszi, amit minden alkotó, aki regényt, novellát vagy verset ír, képet fest, szobrot alkot, zenét szerez. Ő egyébként egy egri személy, jóllehet nem Egerben született (egy hevesi kis faluban, ahogy a könyv fülszövegében olvashatjuk), és nem is ott él. De minden oda köti: iskolái, munkahelyei, múltbeli közéleti tevékenysége, barátai, a könyvtárak, ahová jár. S bár mint afféle tanárember, ezt azt publikált helyi lapokban, folyóiratokban, úgy gondolta, hogy egy könyvet, egyet, bárki, így ő is meg tud írni. Ez lett a Helyi idők című novelláskötete. A könyv 32 novellát (főcímet) tartalmaz, bár némelyiket ciklusnak is mondhatnánk, mert öt-hat írást is magába foglal.
A kötetben nem a helyek azonossága vagy a különbözősége a fontos, vagy a konkrét helyek saját ideje, ez egy-két kivételtől eltekintve nincs is nagyon kiemelve, hanem az időké. A történelmi múlté, ez a 20. század első fele, a történelmi félmúlté, ez az idős író gyermekkora, és a közelmúlté. Azért ezek az idők, mert az epikus mű nem is tud beszélni a jelenről. (Elnézést kérek a húsz-harminc éves prózaíróktól.) Külön figyelmet érdemel az Időpikareszk című fejezet, amelyben a hősök a homéroszi vagy a bibliai időkben vándorolnak. Egy pillanatra felvillan a disztópikus jövő, amelynek teljes kifejtése is a (nem disztópikus) jövőben történik meg, bár én már tudom, hogy kéziratban ez is készen van.
Az első két novellát metanovellának nevezi a szerző, amely terminus technicusszal azt a szándékát nyilvánítja ki, hogy a történetek előtt tisztáznia kell a történetek elmondásának nehézségeit és titkait. Két probléma van itt megfogalmazva: ugyanaz a történet többféleképpen elmondható (A lányok így szaladnak), illetve keletkezhetnek olyan történetek, amelyek a valóságban lehetetlenek (Hogyan születhetnek a mesék?). Érdekeseknek mondhatók ezek az írások, bár elriaszthatják az olvasót; azt hiszem az epilógusban lenne a helyük.
Az első rész következő írásai a dédszülők, nagyszülők világát idézi, nosztalgikusan, szeretettel, úgy ahogy ezt az idős dilettáns íróknál láthatjuk. Ezt ne vessük a szerző szemére: felvállalt, tudatosan alkalmazott stílusról van itt szó, mint ahogyan a többi fejezet esetében is. Például a Hétköznapi történetekben, ahol Turgenyev hangját véljük hallani, a bibliát idéző A felkelés evangéliuma című „apokrif” töredékben a biblia nyelvezete sejlik fel, míg körülötte, hozzá kapcsolódva valamely mű kivonata vagy éppen a tudományos értelmezése imitálódik. A stílusról azért elmondhatjuk, hogy látszik rajta valamilyen egyenletlenség Legyünk túlzók: némelyik novellát nem átallok stílusbravúrnak nevezni, míg mások a legjobb esetben is átlagosak.
Az egyes novellákon jól látszik a szerző elfogultsága. Nagy szeretettel írja le a dédszülők történetét a Vigyázzon ránk az őrangyal című ciklus első két részében, ifjúkorának rendjét egy másik ciklusban; a címe is ez: A dolgok rendje. Másféle elfogultság és részrehajlás látszik a Minden összekeveredett. Kavarodott című fejezetben. Nem lehet véletlen, hogy a Bűnbeeséssel kezdődik, hogy aztán olyan képtelen történettel folytatódjon, amely szerint az elsőáldozás és a kisdobosavatás ugyanarra a napra esett, és ahol a katolikus pap hívja magához a dologidő közepén a mezei munkájukat végző parasztokat, aminek a következménye az, hogy az ő, a plébános szavai nyomán forduljanak el legalábbis a templomba járástól. Az utolsó fejezet amolyan kényszerszülte fejezet: az a négy novella található benne, amelyeket – gondoljuk – a szerző máshová nem tudott beilleszteni. (Parerga & paralipomena), azaz a kisebbek és kihagyottak. Fiktív besúgói jelentések, amelyek végigkísérik a hős életének jelentős részét; vitatkozás két íróval (az egyik az idézett író stílusában, a másik diskurzusban egy másik íróval; ez utóbbi arról szól, hogy ugyanazt lehet másképpen is mondani. Sőt Törőcsik Miklós felfogása szerint másképpen is kell mondani.) Az utolsó novella, kissé misztikus és utópisztikus, egy képzelt és nem kívánt jövőbe repít bennünket. Olyan novella ez, amelynek kapcsán a szerzőtől valaki megkérdezte: mit szedsz? Szóval érdekes.
A könyvben, talán mint minden szerző első könyvében, feltűnik egy kisgyerek. Egy kisgyerek, aki akkor még nem tudja, miért sír és miért nevet. Neki mesélnek el egy képtelen történetet. Vagy egy lehetségesnek tűnőt. Máskor ül egy lovaskocsi ülésén, mögötte a kocsiderékban nagyapja koporsója, és retteg, hogy majd nem tud sírni a temetésen. Van, amikor éppen ellop egy almát a kertjükből, hogy aztán a jóindulatú atyai hatalom, amelyik nem is érti, miért kell sírni, megbocsásson neki. Van, amikor azért sír, mert igazságtalanság történt vele. Esetleg társaival együtt játszik egy májusi mezőn, de aki szemléli, annak érthetetlen és groteszk minden mozdulatuk. („Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?” – kérdi egy hasonló helyzetben Petőfi.) Mert messziről másképpen látszanak dolgok. Lassan felnő ez a fiú, boldog és boldogtalan egy távoli világban, amely talán nem is létezett (csak itt a novellák világában), egy gyönyörűnek látott magyar faluban és gyermekkorban. Látjuk őt ifjúkorában, ahol a társak és szerelmek mesevilága, öröme és szomorúsága van jelen.
Két dolgot emelnék még ki, tényként, dicséret és elmarasztalás nélkül. Az egyik a novellák képi világa. A szerzőnek (már a metanovellákban is, az egyik mottójában is) a képek jelentik a legfőbb értéket és gondot. Itt még a probléma felvetéseként, hogy aztán a novellákban szinte láttassa a jeleneteket. Az istálló küszöbén ülő lányt, aki a nászéjszakája elől szökött meg. A határban, az út melletti árokban imádkozó fiatal házasokat, amikor meglepte őket… mi is?… talán a pokol kénköves tüze. Egy szomorú és elviselt élet után a halála pillanatában az idős asszonyt, amint korán elhalt fiatal lányait látja színes, virágos ruhákban. Az iskola folyosóját, ahol a fiút – milyen kellemetlen – megcsókolta az igazgató bácsi. És sok egyéb, de az utolsó: ahogy a dolaggok a két karjukban hozzák a nyakukat átölelő meggyalázott és megszentelt lányokat. Ha nem érti az olvasó, hogy miről beszélek, ne csodálkozzon. Ez a kép a kötet utolsó novellájában olvasható, és ott minden érthetővé válik. A másik, amire érdemes figyelni: a felvillantott jellemek. Anékül, hogy a szerző különösen magyarázná (baj lenne, ha magyarázná), a viselkedés egy-egy mozzanatából, egy tettből, egy mondatból karakterek bontakoznak ki. Vagy
inkább karakterek rejtőznek a tettek és a beszéd mögött. Az idős hölgy, aki kezével folyton igazgatja az asztalon levő dolgokat, miközben megfejthetetlen a mimikája. Az egymást különösebben nem szívlelő férfiak együtt utazása, és egymáshoz intézett szavaik a hosszú út során. De ezek csak példák; érdekes játék lenne összegyűjteni a képeket és karaktereket, de ez természetesen lehetetlen és nem is kívánatos. Látni kell őket.
A könyv címlapján egy tejeskanna (kupa, mondták, mondják, de legalábbis értik sokan, akik a szerző szülőhelyéről származnak), egy tejeskanna a sárban, amelyből kiömlik a tej. Egy ikonikus film egyetlen képkockája. Egy elmúlt helyi idő jelképe. Talán érthetővé válik a jelentése, ha megismerjük a kötet harminckét novelláját!
Egy könyvet, egyet, bárki meg tud írni, mondja a szerző a fülszövegben. Tudom, hogy Törőcsik Miklós (már utaltam rá), többet is megírt. Egyszer talán előkerülnek azok is a fiók mélyéből. (Úgy értem, természetesen, hogy a laptopból vagy a pendrive-ból.)
(Agria, 2026/2.)