(Vasi Ferenc Zoltán: Eső a szitán)
Kezemben tartom az Eső a szitán című verseskötetet. Kortárs irodalom, melyre mostanában divatos kígyót-békát kiabálni, hivatkozva nagy költő elődeinkre. Sokan gondolják azt (sajnos), hogy az etalonokat követve kellene egy mai költőnek is alkotnia.
Miért is? – kérdezem.
A világ körülöttünk változik. Az elmúlt 10-20 évben sokkal gyorsabban, mint ami normális lenne. Nem győzzük kapkodni a fejünket, próbálva ellavírozni az esztelen rohanásban.
Mit tud vajon Vasi Ferenc Zoltán kötete, ami más, mint a száguldó valóság? Nos, kissé hátralépve és a jelen társadalom ránk kényszerített ködös mátrixából kilépve az igazi élet pillanatait vetíti elénk, amiről sokan talán már nem is tudják, milyen az.
Ebben a világban, amelyről verseiben ír, még létezik Isten, van szabad akarat, erkölcsi rend, emberség, empátia. Megjelennek a történelem és a mitológia elemei és a 10 parancsolat részei is.
A sorokban kitárulkozó társadalomkritika sajátságos költői képek sokaságában láttatja az olvasóval, hogy mi a gond. Erőteljes szavak, amelyek egyesek számára akár durvának is tűnhetnek, pedig a valóság ennél sokkal keményebb:
„Kolera hercegnő szerelmet vallott Lepra királynak,
s kezdik a maszkabált.”
„Ember kutyák, vér-nők közelednek,
teljes legyen a forgalom,
Csak az angyal figyel ijedten,
mi lesz, ha ezek egyesülnek?”
Az Arimáni nász c. vers, akár egy mai, modern ima is lehetne a teremtőhöz címezve, kérve, hogy tegyen valamit, mert kicsiny bolygónkon rossz irányt vett az emberiség.
„Jesszusisten, Mária! Engedd tovább szekerünk.”
A költő fellázad az elértéktelenedő emberi érzések forgatagában és próbálja megállítani a gördülő folyamot.
Az emberi önzőséget jól érzékelteti a Disznósors című vers is, de még sorolhatnék többet is.
Vasi Ferenc Zoltán nem vesz részt ebben a pusztító színjátékban, ami körülöttünk zajlik.
„Istent játszani nincsen kedvem” – írja. Nem szeretne olyan világban élni, ahol a: „barátság, szerelem: fogalom marad.”
Versei tisztasága, egy igazi, érző ember fohásza az értelem felé. Jól érzékelteti, hogy ha valaki úgy érzi, hogy összecsapnak a feje felett a hullámok, nem kell pánikba esni, vagy megalázkodva élni. Az Életszabály című vers soraiban van az egyszerű titok:
„Figyeld a szelet, ügyeld lelked tisztaságát,
mert ki lát, gondol is, mert ki fél, óvatos.”
Figyelmeztet arra, hogy olyan valóságot éljünk, ami nekünk is jó és adjunk másoknak, ne elvegyünk tőlük. Ez sokak számára talán sziruposnak tűnik, vagy szentimentalizmusnak, mivel ma már kevésbé „divat” hagyományos emberi értékrendek mentén élni.
A költő, verseiben visszatér a természethez is, amely bölcsen és csendben figyel minket és látja ezt a felfordulást körülöttünk: „A fák szelleme, óvatos szeretettel békít.”
Isten, emberség, természet, a test és a gondolat valódi szabadsága, az elme értékes használata, ez lenne az igazi élet alappillére itt a Földön.
A sorok között a költő saját sorsa, fájdalmai, családja iránti szeretete, a szerelem érzése is megjelenik, és szolíd, finom, néha kissé ironikus humora is. A gyermekkori emlékei pedig visszavisznek minket egy csendesebb, lassabb, egyszerűbb világba, hogy kicsit nosztalgiázhassunk és ebből erőt gyűjtve szálljunk szembe a ma és a holnap kihívásaival. Hogy győztesen kerülünk-e ki mindebből? Lehet, hogy nem, de ha nem hagyjuk, hogy kivesszen belőlünk a tisztesség, akkor nyugodt szívvel nézhetünk bele bármikor a tükörbe, nem kell attól félnünk, hogy szembe kell köpni önmagunkat és utólag siránkozni azon, mit rontottunk el és miért hagytuk, hogy mások irányítsák az életünket.
(Agria, 2024/3.)
