Posts Tagged with Székely Ferenc

(Székely Ferenc: Aranypénz)

Tudjuk, hogy gazdagok vagyunk, de valójában nem nagyon hisszük. Most meggyőződhetünk róla, hiszen csak úgy, könnyedén, a naptárt átlapozva ki lehetett jelölni e kötet tíz hősét – a tizenegyedik, a riporter, ugye, adva vagyon. Székely Ferenc maga választotta kötelességként, hogy felmutat néhányat azok közül az értékes életművek közül, amelyek körünkben születtek-születnek, amelyeket hellyel-közzel számon is tartunk, de amelyek örömmel és bámulattal töltenek el, ha közelebbről is megismerkedünk velük.
Születésnapi beszélgetésekben udvariasak szoktunk lenni, olyasmit igyekszünk mondani, ami örömöt szerez az ünnepeltnek. Ráadásul most egy könyvet köszöntünk, ugyan nem a születésnapján, bár mi más lenne a könyvbemutató, mint születésnapi köszöntő? Vegyük számba az értékeit, csemegézzük az ínyencségeit, örvendjünk olykor pusztán a ténynek is, hogy van.
Székely Ferenc interjúiból viszont nem az ünneplés köszön vissza, bár nem is az önvizsgálatot, önmarcangoló elemzést kapjuk. De hát ez nem is volt, nem is lehetett célja. Tíz olyan interjút olvashatunk, amelyek tíz életművet hoznak közel, tíz olyan emberrel ismerkedünk meg, akiket szűkebb-tágabb környezetük méltán tisztel.
Összességében a közelmúlttal ismerkedünk mégis, pontosabban azzal a múlttal, amely e riportkötet hőseinek az életét formázta. Sokuk küszködött gyerekkorában azzal a bélyeggel, amit a hatalom sütött reájuk, méltatlanul, hiszen nemcsak ők, a gyerekek nem voltak hibásak-bűnösek, de még a szüleik, nagyszüleik sem, mert valójában a fennhangon hirdetett elvek szerint sem lettek volna azok. Farkas Árpád ki is mondja, „máig abból a sértésből élek”– hiszen azt az igazságtalanságot csak úgy lehet meghaladni, ha pusztító energiáját jóra fordíthatom. Annak idején nekem is sebet ütött a lelkembe, amikor hallottam a tanító néniket tanakodni, hogy ki lehetne osztagelnök – vagyis pionírparancsnok. Jó tanuló, ügyes, kedves, akire hallgatnak is a többiek… Hát Enikő! – de nem, ő nem lehet, mert az apja… orvos. Ma már tudom, akkor az osztályharc elvének torz alkalmazásával találkoztam, de akkor csak az igazságtalanságot éreztem meg ebben az okfejtésben. Ehhez hasonló terhet, sérelmet, lélekölő súlyt többen is említettek e kötetben.
Székely Ferenc nem süllyed bele ezeknek a mély sebeknek a faggatásába, hiszen kivétel nélkül mindegyik hőse életművével, sok évtizedes munkásságával bizonyította is az akkori sérelmek jogtalanságát, és későbbi munkásságuk messze nagyobb terjedelmet igényel. De nem is kerülhette ki a felidézésüket, hiszen az akkori idők meghatározó hulláma volt, és ezek az interjúk, 65-70-75-80. születésnap összegezéseiként ugyan egyéni sorsokat, személyes alkotásokat hoznak közel, de együtt azokat az éveket elevenítik föl, amelyek markában fölserdültek azok az emberek, akik előtt most már tisztelettel hajtunk fejet.
Az interjú az együttműködés műfaja, a kérdések olykor fölöslegesek is, de a riporterre szükség van, amikor újabb irányba tereli a beszélgetést, hogy újabb és újabb oldaláról is megismerjük azt, akit e beszélgetés révén a figyelmünkbe ajánl. Viszont a riporter dönti el, hogy miről kérdez, és ha tudja, vagy ha nincs honnan tudnia, de ráérez, hogy miről kérdezve kap fontos információt, akkor olvastatja magát az interjú, nem ugrunk át a következő kérdésre, miként az Aranypénz lapjain is. Úgy érezhetjük, hogy néma harmadikként, szájtátva vehetünk részt a beszélgetésben, amikor azt halljuk, hogy persze kiadtuk Wass Albert műveit, de sokkal inkább az Erdélyi Helikon többi alkotóját kellene, kellett volna – és a lista láttán csökken is hitetlenkedésünk, hogy az ezredforduló legnépszerűbb írója ellen szólna a szerkesztő. De hát olyan alkotók jelenlétét hiányolja, akiknek a neve említése is meggyőz bennünket, hogy valóban szükségesek lennének és ezt pótolni kellene.
Csodálom a bibliográfust megszégyenítő adathalmazt, amelyeket kötetekről, színi előadásokról beépít az interjúkba. Persze, ne feledjük, hogy amikor nem az Erdőszentgyörgyi Figyelőt szerkesztette és nem interjút készített Székely Ferenc – immár csaknem tíz ilyen kötete jelent meg –, akkor könyvtárosként találkozhattunk vele, tehát a könyvtáros besegített a riporternek, és jól tette, mert nyilván hinnünk kell a kérdésre adott válasznak, de mennyivel megnyugtatóbb, ha bizonyítékot is kapunk – ez pedig elsősorban a riporter érdeme.
Az erdélyi humán értelmiségiek vázlatos körképének is tekinthetjük ezt az interjúkötetet, amelynek látszólagos szerkesztői konkrétuma a kerek születési évforduló. Mondom, látszólagos, mert úgy érzem, valójában az alkotó embert kereste, és a születésnap, a kerek évforduló az az ürügy, amely eseménnyé emeli az alkalmat. Van a könyvben néprajzkutató, költő, könyvtáros, újságíró, képzőművész és színész. Székely Ferenc jó gazdaként sorra megkérdezi beszélgetőtársait, hogy dolgoznak-e az összegezésen, emlékeik leírásán. A válasz szerint többnyire nem. De Székely Ferenc fontosnak tartja ezt az összegezést, nemcsak tanulságos, de hasznos is lehet az utókor, pontosabban a jövő számára.
Hadd gratuláljak Székely Ferencnek már most, mert fontos tégla ez a kötet az erdélyi magyar művelődés falában, és ennek révén az erdélyi művelődés és a magyar művelődés falában is. Életútinterjúk, de nem egyformák. Mindegyik életnek és ennek megfelelően mindegyik interjúnak is a belső erővonalai mentén másképpen kellett kibontakoznia. Balázs Lajosnál a kutatásaiban megjelenő új szemlélet, Farkas Árpádnál a hétköznapi beszéd lírai magassága és közérthető metaforái ragadnak magukkal, Kilyén Ilkánál a színész őszintesége, Székely-Benczédi Endrénél a törekvés, hogy belső tüzét összhangba hozza a körülményeivel, családjával, Székely Szabó Zoltánnál a sérelmet békévé oldó humor és irónia ragad magával, ahogyan saját példájával bizonyítja, hogy a világ kétesélyes – vagy tehetséges voltam, vagy a felvételiztető bizottság volt tehetségtelen. Aki személyesen ismeri ezeket az alkotókat, akkor is rájuk ismerne az interjúkban, ha nem segítenék az adatok, de aki most, az interjú révén ismerkedik velük, érezheti, hogy ezek az emberek éppen ilyenek.
Természetesen fölvethető a kérdés, hogy milyen élmény vagy milyen megfontolás révén gyűjti ezeket az interjúkat Székely Ferenc, amelyek a száraz lexikoncikkek adatait is lüktető szövegként tárják elénk, és amelyek révén sok mindenről kiderül, hogy elmúlt, de mégis megőrzendő, megbecsülendő érték. Erre a kérdésre viszont alkalomadtán válaszoljon Székely Ferenc. Én a magam részéről örvendek, hogy készíti ezeket az interjúköteteket, és biztatom, hogy folytassa.

(Népújság, 2020. március 20.)

Székely Ferenc Aranypénz című, immáron nyolcadik beszélgetőkönyve a publicisztikai műfaj szigorúbb szabályait követve, de sajátos hangulatú „beszédekben” jeleníti meg a közös meditációk eredményét.
Az erdőszentgyörgyi városi lap szerkesztője, írója, néprajzi kutató ezúttal tíz neves erdélyi személyiséget szólít meg, gyakorta villantva föl e kérdés-felelet játékban a beszélgetőtárssal közös élményeket, hiszen a társalgás alanyát sokszor személyes, baráti köréhez is tartozónak tudhatja. A beszélgetések oka, ürügye többnyire ebben a könyvben is egy-egy jeles, születésnapi forduló (egy kötet van a nyolc könyv között, az első, amelyben egy néprajzi tájegység, Sóvidék alakjait faggatta). Érzékelhetően jól ismeri partnerei életútját, tevékenységét, de ha szükséges, kérdései mögött védjegy a forráskutatás pontossága is. Törekszik arra, hogy az életutak legizgalmasabb, legfontosabb stációit derítse föl, kérdéseivel vissza-visszatér homályban hagyott problémákra, az alkotói pályák sikereit, eredményeit a partner szerénysége ellenében sem hagyja említetlenül. Sikerekről és eredményekről beszéltet, de a hozzájuk vezető út, a magyar nemzetiséghez tartozás miatti kényszerkitérőiről, a politikai satuk közé szorítottság keserveiről is szót ejt, ejtet. A most megfaggatott tíz személyiség az erdélyi magyar humán értelmiség kiemelkedő alakja, művészek, kutatók, íróemberek: s szinte egy sincs közöttük, aki ne szembesült volna életútja, pályája során valamilyen nemzetiségi diszkriminációval, ne érte volna, csupán magyar volta miatt, az anyanyelvi kultúra, a közösségi jogok védelme miatt személyes trauma.
S hogy ki a tíz személyiség? Például a 80 éves Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi oktató (Én az ásót választottam), akin hosszú évekig sötétlett az apa kulák stigmája, s bonyolult iskolai évek és helyszínek után csak a bukaresti román szak maradt számára. Majd, mintha valami jóvátételi gesztus volna, lehetőségek garmadája. Azután megveti a lábát Csíkszentdomokoson, s a falu szokásrendjéről, a paraszti élet sorsfordulóiról, a magyarság „tekervényes, ám sorsdöntő- és mentő felemelkedésnek múltjáról, jelenéről” könyvek sokaságát írja meg. Vagy Deé Nagy Anikó bibliográfus (Vásárhelyi csillagok), a marosvásárhelyi Teleki Téka kutatója, akit a magyar orvosi szakra nem engedett a rendszer, ám akit épp e kudarc vezetett 1964-ben, már a magyar „mellékszak” elvégzését követően, a könyvtárba, s lett Teleki Sámuel életének sokkönyves kutatója. A kortárs magyar irodalom, líra reprezentánsa, Farkas Árpád, 75. születésnapja alkalmából társalog Székely Ferenccel (Átvágva tűzön és havon): gyermekkorról, szülőföldről, nagyszülői, apai konokságról s annak egzisztenciális következményeiről, a kolozsvári, egyetemi évekről, ifjú költők seregléséről, a sepsiszentgyörgyi lapalapítás, a sok évtizedes szerkesztés öröméről és buktatóiról, s nem arra „büszke”, hogy angolra, németre is fordítják a verseit, hanem arra: „azokat a darabokat válogatják tőlem, amelyek itt, környezetünk atmoszférájában fogantak, nem az olyan jellegű verseket, amelyeket a világ bármely táján meg lehet írni, hanem olyanokat, amelyek magukban hordozzák egy tájegység jellegét, mondjam úgy: fűszerillatát.” Horváth István magyarózdi költő, néprajzkutató lánya, a 87 esztendős, többkötetes újságíró Horváth Arany szeretettel mesél a költő apáról, a szülőföldjéről, falujáról, s arról a máig homályos autóbalesetről, amely egy járdaszélen halálba lökte az édesapját. (Szervusz, hazajöttem!) Írók, a szellem emberei között nőtt fel, a kisebbségi közösség iránti vonzalma rendíthetetlen, cikkei a Székelyföld nemzetiségi látleleteként is olvashatók. Kilyén Ilka (Versbe oltott lélekkel) színészi, pódium-előadói, énekesi munkájáról, szerepekről mesél, többek között a magyar színészként kapott temesvári, román színházi lehetőségről, meg a későbbi évek csángó, cigány, mezőségi folklór-összeállításairól, József Attila- és Sütő András-estekről, a népköltészet „figyelmeztetéséről”: „őrizd a nyelved, vallásod, kultúrád”.
A hetven­esztendős költő, szerkesztő, Kristó Tibor (A magányos lovas) falumonográfiát írt szülőfalujáról, Csíkszentimréről, ahonnan, már gyermekkorában, az apa politikai „összetűzései” miatt távolabbra, egy csíksomlyói vizes-penészes pince­lakásba kényszerültek. Törvényszerűnek tetszett, hogy nem jutott be a kolozsvári egyetem magyar szakára, vitték katonának, majd jött az álláskeresés, a csíkszeredai múzeum, ahol restaurátori képzést is kaphatott, régészkedett, gyűjtött, s 1981-től a Hargita című laphoz került, újságíró lett. És költő, aki azért csíki néprajzi gyűjtéseit is kötetbe mentette, több riportkötetet is jegyez. Egy élet Erdély irodalmáért a címe a beszélgetésnek Kuti Mártával, aki szerkesztő, tipográfus, publicista egy személyben, s akinek, mint mondja, az Erdélyi Helikonról írott korai tanulmánya, a kutatás egész életét, „irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzilvanizmushoz való” viszonyát meghatározta. Nyelvi lektora, tipográfusa, szerkesztője, válogatója volt szépirodalmi, önéletrajzi könyveknek, számos helikonista kötetének is, folyóiratbeli írásoknak évtizedeken át. Intelme megszívlelendő: „Igen, jó lenne, ha nemcsak Wass Albertre fókuszálna a magyarság, hanem azokra az írókra is, akik tevőlegesen is részt vettek abban, hogy megmaradjon az erdélyi irodalom, a magyar kultúra a tájainkon”. A kötet képzőművész személyisége, a 88 éves Soó-Zöld Margit, harminc éven át a kolozsvári Napsugár című gyermeklap grafikusa, legkedvesebb festői témája az erdélyi táj és a felhő, s akinek emlékeiben a régi Kolozsvár él, az új már idegen számára. Székely-Benczédi Endre költő (Pillangó a homlokomon) matematikatanárként kezdte pályafutását. Azután a rendőri vegzálások, kéziratelkobzások miatt sokáig elkerülte a poézis kies tereit, első kötete csak 2007-ben jelent meg.
A hetvenéves Székely-Szabó Zoltán a kötet másik színművész „alanya” (Szempontok). „Imádni valóan könnyelmű” édesapja sportosztályba felvételiztette, de érettségi után azonnal fölvették a marosvásárhelyi színművészeti intézetbe, ahol felváltva tartották tehetségesnek és tehetségtelennek, tehát három év után angol–magyar szakra ment Kolozsvárra. Tanárkodott Kézdikőváron, majd újabb felvételi jött a színi karra, s végre színház, a sepsiszentgyörgyi: a kor kultúrpolitikájának minden „vizionálásával”, bemutatókat akadályozó politikai agresszivitásával. „Tamási Boldog nyárfalevelét már a próbák idején elfújta a szél; Sütő András Pompás Gedeonját 107 próbával, ötszöri nekifutásra engedték bemutatnunk; Csurka István Házmestersiratójának életerős előadását kevés idő múltán sirattatták el velünk; a hétfő estén kezdendő magyarországi turnénkat péntek délben fújták le, a telefonközpontban kikapcsolták a külföldi vonalakat.” Sajátos kanyar a pályán: Bécsbe emigrál, taxisofőr lesz. Meg a bécsi Európa-Club tagja, szervezője, 65 alkalommal hívott meg otthoni társulatokat, előadókat. Nyugdíjazása után hazatért Vásárhelyre. Mert „Honvágyam?
Kivakarhatatlan, mint a mélytetoválás. De illúziómentes!”
Az élet rendje: egy lassan „behajózó” korosztály alakjaival beszélget Székely Ferenc, s e gazdag, olvasmányos, izgalmas könyv kultúrtörténeti kuriózumok, ínyencségek, most már feledésre nem ítélhető tárhelye. Emberi sorsok tablója is, okulásul a jövendő számára.

(Háromszék, 2020. február 22.)