Visszhang

(Tóth Sándor: Táj és lélek)

Egykori rádiósként élénken emlékszem még arra, amikor úgy tizenkét évvel ezelőtt a Katolikus Rádió indulásánál Nagy Gáspár költő a kulturális szerkesztőség vezetőjeként elosztotta köztünk, munkatársak között a műsorokat. Azt hiszem, egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Tóth Sándor, akit nemcsak az Új Ember hetilapból, hanem már az egyetemről is ismertem, olyan műsort kapott, amelyben leginkább önmagát adhatta. Gáspár szerintem tudta, érezte, hogy sok-sok táj és szín, erős lélek és rengeteg mondanivaló gyűlt össze “Sanyi bácsiban”, ezért a Táj és lélek címet kapta a neki szánt sorozat. Talán az azóta is futó műsor sokezer hallgatója és a most megjelent hangoskönyv is bizonyítja, hogy Nagy Gáspár jól döntött annak idején. Tóth Sándor érdekesen, színesen és teljes lelkével kalauzolja a hallgatót – s most már az olvasót is – a hazai és európai tájakon, irodalomban, művészetekben. Nem száraz és tényszerű útikönyv ez, hanem vibráló, csapongó, múlt- és tájidéző kirándulás. Tóth Sándornak, a kitűnő előadónak szinte minden kőről eszébe jut egy történelmi személy, egy anekdota, egy kincs a magyar múltból, s egy pillanat alatt Erdélyben, a Felvidéken vagy éppen Rómában találjuk magunkat, attól függően, hogy a szerző milyen szálakat vesz fel éppen a történelem szőtteséből. Ahogyan Véghelyi Balázs, a könyv kiadója fogalmazott: “Kísérőnk szavakká formálja a tájak és a múlt néma üzenetét.” Tegyük hozzá: reméljük, lélek lett, lélek lesz belőle! Isten adja!

(ÚJ Ember, 2016. január 10.)

(Gergely Tamás: Vadmalac és a kitartott magas Cé)

Szerzőnk Stockholmban él. Ez a város Tomas Tranströmer, a Nobel díjak, Strindberg, az ABBA és a szigetek városa. De a szerző városa is. Itt utazik naponta kétszer is az alagútban vagy ahogy itt stockholmiul nevezik a „tunnelbaná”- ban. De szerző akárhány éve is él itt nagy szeretettel olvassa ennek magyar megfelelőjét a Metrot, mert ő azt hiszi legalább ezzel áldoz magának s leendő olvasóinak, hogy ezt olvassa, az újságot. Egy megálló egy félperces.
Ott ül szerzőnk a metrón, olvassa a híreket s közben retteg minden megállónál, hogy aki felszáll, a következő utas, ő a halál, fel se néz, inkább olvas tovább, minden megálló egy újabb félperces. Ott ül szerzőnk a metrón s olvassa a Metrot. Ő egyszerre az Oscar Pistorius meg Reeva Steenkamp. Ő akinek a kezében a pisztoly van s ő aki ott ül a wc-ben, ami pont akkora mint a stockholmi metrón egy dupla szék. Ott ül fel sem néz a székről, már csak még egy megálló, már csak még egy utolsó félperces mára. S mert szerzőnk egy Vadmalac, makkot eszik. Korábban a Bükkben lakott, most „a másik új hazájában, a Makkosban”.
Koma, aki Vadmalac egyik társa, néha azzal jön haza a piacról cipelve magával a hírt „Azt mondják, nem is vagyunk mi makkosiak.” (…) „Azt mondják elesszük előlük a makkot”. A bükkösdisták ebből már azt is tudják, szerzőnk máshová való és azt is értik ebből, hogy a gazdagon terített makkos nem orvosság mindenre megoldásnak meg éppen nem nevezhető.
Olvasásban jártasoknak egyszerű a megfejtés, ezen írások mértékegysége: félörkényesek. S hogy éppen 66 van belőlük, nyilván ez lehet egy utalás az illyési 77 magyar népmesére. Ám előttünk e történetekben, a bükkösi emlékek ellenére is vagy tán épp azok miatt nem egy nemzet hanem egy azon kívül és erkölcsiségében azon jócskán felül álló óvatos ám néha dühös szemlélő áll a Vadmalac.
A szövegértelmezés asszociativ kényszere nélkül olvashatunk. Időmértékes próza ez s benne tele – a másik mérhető attribútum, a gondolat mértékegyesége – a gergelyi szóösszetételekkel. A félpercesek legjobban akkor hatnak ha legalább hatvanhat perc telik el olvasásuk között. Mert különben elmarad a testet – lelket – agya(r)t megrengető exisztenciális extázis. Szerzőnk Vadmalac származásáról többször is megemlékezik, beleszövi új életébe, kötődését kihangsúlyozza néha az ajánlásokkal (Cseke Gábor, Gulyás Miklós, Láng Zsolt, Jocó, Lőrincz György) is.
Gergely Tamás, az írófélpercelő, ha nincs is remény, ott áll mindig akár az elkövető akár áldozat képében, belülről mondja s belénk talál. Nagyjából mindig Vadmalac mondja, azt amit el kell mondani, de van úgy is, hogy neki adják a szájába. Vagy róla mondják! Róla, magáról mondja Szerző ezeket. „Vagy csak szavakkal kábítja magát meg másokat?” Nem kábítja, kibékíti mindennapjaink reménytelenségének kételyeiben botladozó lelkünk. A politikai korrektségre oly érzékeny korunkban az érzelmi korrektségtől áthatott Vadmalacunk a megfelelő pillanatban elejtett röfögései a lélek purgatóriuma.
Tisztásunk fölött a tiszta magas C. A Svéd Akadémia a Nobel-díj odaitélésekor így indokolta döntését: „Tomas Tranströmer tömör, letisztult költői képeiért, amelyek új fényben mutatják meg a valóságot”. Ennél jobban Gergely Tamás irásmüvészetét sem lehetne jellemezni. De az emlékezés tárgyáról nem fog majd kényszeresen eszünkbe jutni, mi bezzeg jobbak vagyunk. Esetleg az, hogy e félpercesek olvastán tán még lehetünk kevésbé rosszak egymással szemben, mellett.

(Brassói Lapok, 2016. január 7.)