uveghegyadmin - Üveghegy Kiadó

Balázs Géza: A verstani gondolkodás új útjai

(Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers)

Általános iskolában megtanuljuk, ha megtanuljuk, hogy van rímes-időmértékes, azaz klasszikus vagy deákos, azután ettől függetlenül hangsúlyos vagy magyaros, majd azután, hogy van nyugat-európai, illetve keresztezett, szimultán, kevert és ötvözött, illetve vannak a szabadversformák. Megtanuljuk a skandálást, van, aki a hexametert is kívülről fújja. Olyannyira, hogy fölfedezzük a daktilusokat egy egyszerű feliratban is: iskolabútor és sportszergyár, avagy ebben a feliratban: Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze. A hangsúlyos verselést is megértjük, hiszen belülről jön, és nyelvünk annyira rá van állva, hogy még egyes szólásaink is ezen alapulnak: „Ki korán kel / aranyat lel.” De azután jönnek a kivételek. Hogy nem feltétlenül rövid szótag az, amelyben rövid magánhangzó áll úgy egymagában… Itt már elbizonytalanodnak a tanárok is, és úgy érezzük, ez is valami olyan rejtély, amit az átlagos halandó nem ért meg.
Eddig jutottam én is az egyetem befejezéséig, tudtam, hogy mi a disztichon (egy hexameter és egy pentameter), mi a szapphói strófa, utóbbi főleg a záró adoniszi sorból ismerhető fel, melynek képlete: daktilus + trocheus (vagy spondeus), azaz tá ti-ti tá-ti vagy tá ti-ti tá-tá. Bizonytalanságaimon ugyanakkor nem segített, hogy az egyetemen talán a legalaposabb, strukturalistának nevezhető irodalmár, Szerdahelyi István volt a verstan tanárom, az ő, Szepes Erikával közösen jegyzett Verstana (1981) tényleg alapmű. S további remek verstanok birtokosa lettem: Hegedűs Géza: A költői mesterség. Bevezetés a magyar verstanba (1978), Kecskés András, Szilágyi Péter, Szuromi Lajos: Kis magyar verstan (1981), és egy nyelvészként jobban ismert szerzőtől is van verstanom: ez Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat! (1987) könyve. De bizonytalanságaimat egyik mű sem oszlatta el.
A hangsúlyos verselésben is mindig problematikusnak éreztem a tagolást. Felszabadító hatással volt rám Vargyas Lajos Magyar vers – magyar nyelv (1966) című könyve, amelyben bevezeti a „relatív szólamtagolást” (szó- és szólamátvágást), ami szerinte a magyar ritmus „alaptörvénye”. A magyar ritmusban a hosszú mondattani szerkezet kiegyenlítődik: lassítással vagy nekiiramodással. A szavak eleje gyorsabb, mint a vége, a hosszabb szavakat gyorsítjuk. Ugyanilyen felszabadító hatással voltak rám Kodály Zoltán zenei nyelvi megjegyzései (Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers, 1993). És találkoztam Szabó Csaba remek munkájával is: Adalékok a népzene prozódiájához (2003). Ebben azt írja: A magyar zenei prozódiatan kidolgozatlan, különutasak a verstani és zenei vizsgálatok. Hatással volt gondolkodásomra a magyar beszédet és verset és talán a zenét is jellemző: szólamnyomaték is (Kecskés és munkatársai, 1981). Viszont nem ismertem a nyelvész és zeneértő Fogarasi János verstani felfogását, sem László Zsigmond Ritmus és dallam (1961) című munkáját – a most kézbe fogott mű szerzőjére nagy hatással voltak.
Deák-Sárosi László dallamhangsúly-elkép- zelését először 2021-ben a Magyar Szemiotikai Társaság egri konferenciáján mutatta be, majd mivel nagyon fontosnak tartottam, hogy kavicsot, sőt követ dob a verstan állóvizébe, ezért a 150 éves Magyar Nyelvőrben közreadtam két dolgozatát: Dallamhangsúly a magyar versben; Anapesztus vagy daktilus? (2022/3. szám); Petőfi Sándor Szeptember végén és Áprily Lajos Március című versének ritmusáról (2021/2. szám). Deák-Sárosi László merész címet adott 2023-ban megjelent könyvének: A háromszólamú vers – Új magyar verstan (Üveghegy Kiadó, 2023). A könyv alapkoncepciója: a magyar nyelv természetes eszköztárában meglévő hangerőhangsúly (ezt minden nyelvész ismeri), és a már kevéssé figyelembe vett dallamhangsúlyok átgondolt nyomatékrendszerben való érvényesítése. Fogarasi János figyelt fel a 19. században arra, hogy nyelvünkben a hangerő mellett a hang/ szótag magasabb vagy mélyebb ejtése is hangsúlyokat képez. László Zsigmond ennek nyomán az emelkedő nyomatékokat vette figyelembe. Vargyas Lajos üdvözölte is az „áthidaló dallamemelkedőt”. Ennek lényege: „azokat a szótagokat, amelyek a természetes nyelvi prozódia szerint hangsúlyosak, de az ütemezésben nem esnek hangsúlyos helyre, egyszerűen az alaphanghordozásnál valamivel magasabban kell ejteni. A magasabb ejtés is egyfajta hangsúly, értelmi kiemelést eredményez, de ha nem társul dinamikus hangerőtöbblettel, akkor nem szabja át a vers alaplüktetését” (Deák-Sárosi 2022). Deák-Sárosi László a következő gondolatból indult ki dallamhangsúly-elméletének kialakításakor: „A magyar verselés és verstan központi, mindmáig megoldatlan kérdése a versszöveg ritmikus megszólaltatása, méghozzá anélkül, hogy az az értelmi tagolás rovására menne. Másként mondva a tét az értelmi és a pusztán metrikai hangsúlyok érvényre juttatása rossz prozódiai tagolás nélkül.” A szerző a korábban már említett László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő” elképzelését fejlesztette tovább, sőt, a gyakorlatban is kipróbálta, és most közzé is tette. Ismét a saját szavaival: „Három fontos összetevővel bővítettem az 1961-ben útjára bocsátott koncepciót. Egyrészt a dallamhangsúlyt kiterjesztettem a dallamereszkedőre, ami megfigyelésem szerint a magyar nyelvben úgy képez pusztán metrikai hangsúlyt, hogy az nem lesz egyben értelmi hangsúly is, csak szókezdő szótag esetén. Másrészt a dallamhangsúlyok meglétét a magyar nyelvben példák és mérések értékével igazoltam. Harmadrészt az új koncepció alapján a teljes verstan újragondolásába fogtam, a ritmuselvek és versrendszerek alapjainak újrafogalmazásával, elemzésekkel, illetve a végén… hangzó példatárral.” Az elméleti rész és a hangfelvételek tehát rendelkezésre állnak.
Deák-Sárosi László a mintaversek intonációs (ő úgy mondja: recitálós) hangsúlyozással való elmondására versmondókat kért fel, köztük az Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóit, így nem csak elméletben tanulmányozható vitákra serkentő, és a verstani gondolkodás új útjait is ösztönző elképzelése, elmélete.

(Magyar Napló, 2024/2)

Adamik Tamás: Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers. Új magyar verstan. Példatárral és hangzó példatárral

Deák-Sárosi könyve a Köszönetnyilvánításon (11–12) kívül 11 fejezetet foglal magában: 1. Bevezetés (13–15); 2. Gyakorlat és elmélet – a ritmika alapjai (16–88); 3. Hangsúlyos típusú verselések (89–162); 4. Időmértékes verselési típusok (163–232); 5. Szimultán verselés (233–39); 6. Kevert és ötvözött verselés (240–46); 7. Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus (247–75); 8. Drámai ritmusok (276–81); 9. A rím (282–309); 10. Versszakok, átvett versformák (310–24); 11. Korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából (325– 47). Ezután következik az Irodalom (348–51), a Forrásszövegek jegyzéke (352–5); a Függelék, Bevezetés, A háromszólamú vers – rövid áttekintés (az elmélet szinopszisa) (357–62); Példatár 1. rész: 33 vers teljes kikottázott szövege (363–428); Forrásjegyzék a példatár 1. részéhez (429–30). Példatár 2. rész: ismét 33 vers teljes szövege kikottázva (431–80); Forrásjegyzék a példatár 2. részéhez (481–2). A kötetet a Verstani minienciklopédia, Alapfogalmak, rövid elméleti meghatározások című segédanyag zárja le (483–511). A kötet gondolatmenetének tömör összefoglalása a Magyar Nyelvőrben is megjelent (Deák-Sárosi 2022).
Most pedig tekintsük át röviden az egyes fejezetek verstani témáit, kérdéseit! Az 1. fejezetnek, a Bevezetésnek a fő témája az értelmi és a csupán metrikai hangsúlyok egyidejű érvényre juttatásának problémája; ez ugyanis mindmáig nincs megoldva. „Ennek egyik fő oka az, hogy a verselés az elmúlt két és fél évszázadban és lényegében már ennek az időszaknak az elején levált a zenéről, elhagyta az énekelt, illetve az előadott (recitált) versek eszköztárát” (13). Ennek következménye a dallamhangsúly mellőzése. Az énekelt vers ugyanis rendelkezett egy plusz nyomatékkal, a dallamemelkedővel. Deák-Sárosi verstanának egyik újdonsága az, hogy a dallamhangsúly, a dallamemelkedő és a dallamereszkedő figyelembevételével ki lehet küszöbölni ezt a problémát, mert a beszédben ezek az emelkedő és ereszkedő nyomatékok már spontán módon is jelen vannak és „kialakulhatnak annak függvényében, hogy az adott szótag milyen magánhangzót tartalmaz” (14). Az emelkedő erősebb hangsúly, mint az ereszkedő, és mindkettő dominánsabb, mint a
sima hangerőhangsúly. Mivel a magyar nyelvben a dallamemelkedőnek és a dallamereszkedőnek nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, ezért a dallamhangsúly alkalmazható az értelmi és a csak metrikai nyomatékok szólamainak íveltetésében. Ez az újításkiegészítés a teljes verstan újragondolására késztet: „Mi történik a dallamhangsúly alkalmazása eredményeként az időmértékes versekben, a hangsúlyosokban, külön az ütemezőkben, a kevert és ötvözött rendszerűben, a pszeudojambusban (hamis jambusban) és a szimultán versben?” (15.)
A Gyakorlat és elmélet– a ritmika alapjai című 2. fejezetben az a kérdés kerül terítékre, hogy a verstan „hatásköre” meddig terjed. Mivel a problémák és az eredmények a hangzó versben nyilvánulnak meg, a verstan szakértőjének ebben is állást kell foglalnia, hiszen „a vers hangzó szövegként nyeri el végső formáját” (16). Szepes-Szerdahelyi Verstana énekelt, recitált és szavalt versekről beszél (1981: 194). Deák-Sárosi tovább árnyalja ezt a felosztást „1. versmondás; 2. szavalás; 3. skandálás; 4. előadás (recitálás); éneklés (16). Akármelyik előadásmódot alkalmazza az előadó, bizonyos szavakat, szókapcsolatokat, verstagokat nagyobb vagy kisebb nyomatékkal adja elő. A nyomaték eszközei az időtartam, a hangerő, a hangmagasság és a hangszín. Ennek megfelelően Deák-Sárosi háromszólamú versről beszél, mert alapvetően három nyomaték vagy nyomatékcsoport van, amelyek minden versszövegben folyamatosan érvényesülnek, a hangszín csak a rímes versekben lehet rendszeralkotó. A vers háromszólamúsága három különböző módon is megfogalmazható: a három fizikai nyomaték szerint: 1. időtartam, 2. hangerő, 3. hangmagasság; a hangsúlyok típusa szerint: 1. hangerő, 2. emelkedő, 3. ereszkedő; a relatív hangmagassági szintek szerint: 1. magasabb ejtés, 2. mélyebb ejtés, 3. középintonáció. Nos, az előadónak ezt a három nyomatékot kell összhangba hoznia egymással váltakozva vagy a lehetséges társítások szerint egyszerre, ami a nyelvi és metrikai mesterségbeli elemzés eredménye; az érzelmi-művészi többlet hozzáadása ezt követően történik (40–1).
A Hangsúlyos típusú verselések című 3. fejezet elején a szerző helyesen állapítja meg, „hogy a jelenlegi információink alapján a hangsúlyos típusú verselések a gondolatpárhuzamból alakultak ki” (89). A magyar versritmus alapja, állítja elődeit, Négyesy Lászlót és Horváth Jánost is idézve, hogy a különböző szótagszámú szavakat és a szókapcsolatokat (az ő fogalmával: verstagokat) egyazon időtartam alatt ejtjük ki: „Bécs, Berlin, Budapest, Koppenhága, Almásfüzitő.” Miután e megállapítását megindokolja, így kezdi e téma tárgyalását: „Ha történetileg nézzük, akkor a hangsúlyos alapúak közül léteznek régi és népi, illetve archaizáló versek, amelyek a tagoló vers ritmikai elve alapján, a gondolatpárhuzamból eredve szerveződnek (változó szótagszámú verstagok és változó számú verstagok) és újabbak, amelyek esetén állandósul a szótagszám és a tagvagy az ütemszám” (92). Ezután idéz is egy példát a hangsúlyos, az ütemező és azon belül a tagoló magyar versre:

Deák-Sárosi felteszi a kérdést: „Ez a vers hogyan viszonyul a dallamhangsúly-elmélethez?” (95.) A tagolás nem okozott összeütközést az értelmi és a metrikai hangsúlyok között, ezért úgy tűnik, nélkülözhető a dallamhangsúlyok használata. „Van ugyan különbség az egyes hangsúlyok hierarchiája között, tehát a „megérett” fontosabb mondatrész, mint a „meggy” (ezért is merül fel a második két tag vagy ütem egy ütempárban vagy tagban való egyesítése), de említettem, hogy a rímek leválasztják a második tagról a harmadik tagot. Hogy mégse legyen ennyire kiegyenlített és egyhangú a ritmizálás, ezért érdemes bevonni a dallamhangsúlyt is. Ha a második tag első szótagját is magasabban ejtjük az alapintonációnkhoz képest – nem sokkal, úgy körülbelül egy egész zenei hanggal –, akkor mégiscsak kap kiemelést a második tag, ami a szintagma fontosabb eleme a jelentést tekintve. Ezért a fenti felosztásban jelöltem mindenképpen a magasabban ejtendő szótagokat a második tagban. Az első és harmadik verstag kezdetét továbbra is érdemes dallamemelkedővel kiemelni” (95). Ebben a fejezetben a hangsúlyos típusú verstípusokat bemutatja az archaikus formáktól kezdve a metrumot fellazító, végső soron tagadó szabadversig. Külön alfejezetet szán az oldalágnak és határtarületnek számító hangversnek és a képversnek is.
A 4. fejezetet, amelynek címe Időmértékes verselési típusok, nagy kíváncsisággal kezdtem olvasni, hiszen évtizedeken keresztül olvastattam és értelmeztem hallgatóimmal együtt a római költők időmértékes verseit az ELTE BTK Latin Tanszékén. Deák-Sárosi a módszerének ismertetésével kezdi a fejezetet: „Az időmértékes vers legfontosabb jellegzetességeit konkrét verspéldák elemzésén mutatom be, de a korábbi általános és rövid tipológiai összegző után néhány fő elméleti kérdést még részleteznem kell, illetve táblázatban összegzem a legfontosabb verslábak/ütemek és verssorok/kólonok típusait” (163). Miután a beígért tipológiai összegzést elvégzi a 163–5. oldalakon, a klasszikus időmértékes verslábakat egy egész oldalt betöltő táblázatban mutatja be a következő szempontok szerint: A versláb neve, eredeti jelentése, magyar neve, képlete, példa (166). Ugyanilyen gondosan szemlélteti a legfontosabb klasszikus időmértékes kólonokat, verssorokat. A táblázat elején feltünteti szempontjait: A kólon neve, Ideális képlete, Gyakorlati képlete, Előfordulása (168–9). A klasszikus időmértékes versek műnem, műfaj és forma szerint című alfejezetben örömmel fedeztem fel, hogy a legnagyobb római rétor, Marcus Fabius Quintilianus Szónoklattan című művéből is idéz a szónok stílusáról (172). Deák-Sárosi alapos felkészültséggel tárgyalja az egyes kólonokat, kiemelten a hexametert és az aiol, úgynevezett lantos verseket. Megközelítésének lényege, és ez újdonság, hogy nem csupán leírást ad az egyes kólonokról, hanem azok zenei értelemzését, a szerkezetükből kiolvasható feltételezett kialakulását tárgyalja. Így például a szapphói kólon nem csupán egy trocheus, egy spondeus, egy félbemetszett daktilus és újabb két trocheus kapcsolata, hanem egy ötlábú/ ötütemű, tisztán trochaikus sor továbbfejlesztése. A tisztán trochaikus sor egyhangúságát a középső láb aprózása (a szintén ereszkedő daktilussal való helyettesítése), a középmetszet és a második láb spondeussal való helyettesítésével egy szinkópás hangsúlyeltolódás teszi változatossá. Az egyes kólonokat és versszakokat teljes versek vagy hosszabb versrészletek alapos metrikai elemzésével mutatja be, a szöveget minden esetben ellátva tagolással, az összes szótagot a három hangsúly valamelyikével vagy lehetséges kombinációikkal. Az elemzett versek többsége meg is hallgatható a monográfiához tartozó hangzó Példatárban.
A Szimultán verselés című 5. fejezetet így kezdi: „A szimultán verselés jelenségét fokozatosan fedezték fel nagyjából az elmúlt egy évszázad alatt, és a Horváth János által bevezetett fogalom alapján Szuromi Lajos nevezte el ezt a verstípust szimultánnak, és írta meg az elméletét egy terjedelmes monografikus könyvben (Szuromi 1990)” (233). Majd megállapítja, hogy ez a versrendszer valóban létezik, de érvényességi körét ő szűkebben értelmezi, mint Szuromi. A szimultán versnek az lenne az alapfeltétele, hogy egyszerre legyen értelmezhető a hangsúlyos és az időmértékes versrendszer szerint is. Ennek megfelel a korábban már idézett (lásd 226) „Ha vihar jő a magasból” Weöres-vers, „mert szabályos hangsúlyos felező nyolcas sorokból áll, egyben hibátlan kis jónikus dimeterekből” (233). De nem felel meg Weöresnek A tündér című verse, amelyet a verstani szakirodalomban a szimultán vers mintapéldányának tekintenek. Ezt többek között így indokolja meg Deák-Sárosi: „A vers hangsúly- és időmérték-eloszlásaira nézve nyomban látszik, hogy nincs szinkronban mindig a hangsúlyos és az időmértékes képlet” (234). Jó példaként idézi Csokonai Vitéz Mihály Az esküvés című versét (236–7).
A Kevert és ötvözött verselés című 6. fejezet első mondatából megtudjuk, hogy nem minden verstan tárgyalja, de Szepes-Szerdahelyi kitér mindkettőre: A bevezető részben még csak általánosan, a kevert típusú verselést határozza meg: „a költők a hosszú szótagokat hangsúlyos rövidekkel pótolják, illetve a hangsúlyos szótag helyén hangsúlytalan hosszú áll” (1981: 24). Később azonban másképpen fogalmaz: ha „a szöveg elejétől végig mindkét versrendszer metrumának egyformán eleget tesz, akkor a szerkezet szimultán típusú; ha az egymást követő szövegrészek egyike hangsúlyos, másika időmértékes, akkor kevert ritmusú; ha pedig a két versrendszer elveiből egyaránt merítő metrum keletkezik, akkor ötvözött ritmusú (uő. 147)” (240). A fejezet további részében Deák-Sárosi értelmezi a kevert és ötvözött vers fogalmát, majd Ady Endre Új magyar bukolika című versének elemzésével mutatja be az említett verselés egyik változatát. Már a korábbi kutatók ráébredtek arra, hogy Adynak ezt a versét nehéz elemezni. Jambusnak próbálták metrizálni, de a vers ellenáll minden ilyen próbálkozásnak (Szilágyi, 1990: 357). „Nem csupán azért, mert ha időmértékesnek próbáljuk értelmezni, akkor nyomban két trocheussal indít, hanem azért, mert sehogy sem ad olyan tagolást, ami valamiféle képletszerűen ismétlődő időmértékes lüktetést adna. Sok benne a semleges spondeus és a semlegesnek tekintett, de minden ütemező lüktetést többé vagy kevésbé buktató pirrichius” (242).
Az Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus című 7. fejezet témája sok vitát gerjesztett a verstani értekezések szerzői között. A viták gyökerét a jambus okozza, és a magyar nyelv sajátos, hangsúlyosan ereszkedő természete. Olyan neves szerzők érveltek a jambus vagy a jambus túltengése ellen, mint Négyesy László, Torkos László, Horváth János, Vargyas Lajos, Kodály Zoltán. A jambus képlete ti tá, tehát időmértékesen emelkedő, a magyar szavak pedig hangsúlyosan ereszkedők, ami nyomatékkapcsolás esetén idegen, emelkedő hangzást eredményez, nyomatékmegosztás esetén túl sok éles ritmust (ti tá ti tá), a hangsúly szabad eloszlásával pedig a lüktetés a felismerhetetlenségig fellazulhat; ezenkívül mivel a magyarban nem léteznek hangsúlyosan emelkedő és kupolás szavak, a hangsúlytalan, egy szótagú sorkezdet spontán módon átalakul ütemelőzővé, és a sor ereszkedő, trochaikus hangzású lesz. „A magyar kizárólag élhangsúlyos és erősen toldalékoló, míg a többi nyelv, amelynek számottevő műköltészeti versirodalma van, azon belül időmértéken alapuló verselése, és még közelebbi kapcsolatba is kerültünk ezen nyelvek verselésével; azok emelkedők vagy kupolásak, vagyis a hangsúly vagy a szavak utolsó szótagjára esik, vagy többségében a szavak közepére. Ezért van az, hogy az emelkedő lejtés, benne kifejezetten a jambusidegenül hat a magyar nyelvben és a versben, és legfeljebb egy-egy rövid versben valósítható meg ez az emelkedő lejtés, de abban se tökéletesen. Mivel hangsúly szempontjából nem létezik emelkedő lejtésű magyar szó (hangsúly máshol, mint az első szótagon), ezért az emelkedő szószerkezetek könnyen átminősülnek ütemelőzős/felütéses sorrá, és a sor mégiscsak ereszkedő lesz” (247). Ez pedig nem hangzik jól a magyar ember számára: „Tehát elvileg nem lenne baj a magyar nyelvben, versben a hangsúlyos jambus lüktetésével, mert a dallamhangsúlyok áthidalnak, csak nincsenek pillérek, amelyek megtartják az áthidalókat. A túl sok áthidalás felborítja az egész szöveg lejtését, és jó verstani hangsúlyozás esetén is bántja a nyelvérzéket” (247). Hogy valóban lehet aránylag jó rövid verset jambusban írni, azt Deák-Sárosi a Magyar ének I. című saját verssel mutatja be (255). Ám hosszabb vers még Arany Jánosnak is okozhat problémát, például A walesi bárdokban (vö. 261–6), ami harcias, nyomatékmegosztó módon indul (tá tá és ti tá képletekkel, hangsúlyosan ereszkedő spondeussal és nyomatékmegosztó jambussal), de később elerőtlenedik a lüktetés a nyomatékkapcsolás, majd a hangsúlyok egyre szabadabb elhelyezkedése miatt.
A Drámai ritmusok című 8. fejezetben a drámai műfajok ritmusait vizsgálja Deák-Sárosi. Rögtön a fejezet elején megállapítja Négyesy Lászlót idézve: „A verses dráma nyelve nálunk, ahogy Európa-szerte minden nyelvterületen a 19–20. század fordulójáig, a jambus volt” (276). Ennek oka abban rejlik, hogy a görögöknél és a rómaiaknál a tragédia és a komédia nyelvének ritmusa gyakran a jambus és a trocheus volt, a középkortól szinte az összes európai nyelvben a jambus került az első helyre. Ennek az a fő oka, hogy ezekben a nyelvekben a jambus állt/áll a legközelebb az élőbeszédhez, és az irodalmi műfajok közül a színművek nyelvezetének kell a legközelebb állnia a mindennapi megszólalásokhoz. A jambusban a legtöbb a szabályos és szabálytalan helyettesítés, megoldás, és a lüktetés olykor annyira eltávolodik a szabályostól, hogy még a szakemberek sem tudják meghatározni a formáját – idézi ez utóbbi megállapítást a görög verstan szerzőjétől (Szepessy 2013, 150). E jelenségnek és folyamatnak az oka maga a jambus – írja Deák-Sárosi, mert „a jambus a legegyszerűbb verslábak közé tartozik, mindössze két szótagból és három morából áll, így épp az egyszerűsége is okozza azt, hogy a túl sok helyettesítés könnyen szétforgácsolja, semlegesíti karakterét” (276–7). Ám azt a kérdést is felteszi Deák-Sárosi, hogy mivel lehetne helyettesíteni a jambust. A jambust „lefordítani” kellene, nem egy az egyben átvenni más nyelvekből, mert a magyarban nem a jambus áll a legközelebb az élőbeszédhez, hanem az ereszkedő lejtésű hangsúlyos és időmértékes formák. Szerinte azt a fajta prózaritmust kellene alkalmazni, amelyet Quintilianus javasol Szónoklattanában a szónok számára: „Három verslábnál többet azonban nem szabad figyelembe venni, s ezt is csak akkor, ha nem három szótagból állnak (természetesen nem lehet itt szó költői kötöttségről), sem két lábnál kevesebbet” (9, 4, 95; 636). Időmértékes drámai sortípusra konkrét, saját variációs formát is javasol (279–81).
A Rím című 9. fejezet elején Deák-Sárosi felhívja a figyelmet arra, hogy e témáról már három monográfia megjelent: Radó 1921; László 1972; Simon 2014. Mindegyik a teljességre törekszik, de tartalmaznak „olyan leszűkítéseket, amelyek nem engedik egységében és szélesebb összefüggésrendszerében, a formai jellemzők, a szerepek (funkciók), a jelentés, illetve mindezek együtthatásaként értelmezni a rím jelenségét” (282). Ugyanakkor tartalmaznak fontos megállapításokat, amelyek segítenek megérteni a rímet. Eredményeiket Deák-Sárosi felhasználja, és hozzájuk adja saját elméletét és gyakorlatát. Szerinte a rím gyűjtőfogalom, és a korábbi kutatóktól eltérően így határozza meg: „Pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy a rím azonos vagy hasonló hangok vagy hangcsoportok összecsengése jellemzően azonos szótagszámú vagy szabályozott módon különböző szótagszámú szavakban, amelyek az erős hasonlóság/ azonosság mellett erős különbségeket is tartalmaznak. Az illesztési alapelv szerint a formailag jó rím erős hasonlóságokat és egyidejűleg erős különbségeket tartalmaz, ami biztosít egyfajta feszültség-/oldásalapú illesztést és dinamikát” (284). A rím szerepe ritmikai és tagoló: „Az azonos vagy hasonló szavak (szótagok, hangok) ismétlődése olyan lüktetést képes adni a szövegnek, mint a hangsúlyok (hangerőhangsúly, dallamhangsúly) vagy a hanghosszúságok” (286). De a rímek fontos szerepe a kiemelés is. „A hasonló vagy azonos hang, hangcsoport visszatérése tartalmilag és a hangzás szempontjából is kiemeli a rímelő szavakat a szöveg átlagából, amelyek jobban csillognak, jobban érvényesülnek, mintha nem csendülnének meg újra a közös hangok” (286). Végül a rímnek erős az esztétikai funkciója: hangulatfestő, hangutánzó jellege is van. A rímnek több típusa van: éles rím, tomparím, vágórím, hímrím és nőrím, tiszta rím, asszonánc. A rím gyakorlati használatát Deák-Sárosi a Himnusz haza című, súlyos mondanivalót közvetítő, formailag bravúros saját versével szemlélteti (297–300). Amit még ki kell emelni, hogy a szerző a verstani szakirodalomban először határozza meg tudományos alapokon, a fonetikai csoportokat figyelembe véve és az ös – szes mássalhangzóra kiterjedően az as – szonánci csoportokat (294–7).
A Versszakok, átvett versformák című 10. fejezetének második bekezdésében ezt a fontos megállapítást teszi: „A középső és nagyszerkezeti formák minden akadály nélkül átvehetők, legyenek azok akár tercinák egymásba fonódó végrímjei, a szonett, a ballada, az alexandrin, a stanca, a Chevy Chase-, az Anyeginversek rím- és strófatagolási módjai vagy a japán haiku” (310). A részletes tárgyalást a szonettel kezdi, majd meghatározza és részletesen kifejti formai követelményeit, végül pedig Shakespeare LXXV. szonettjének magyar fordítását közli és elemzi (313–4). A stanca meghatározását érdemes idézni, mert kevésbé ismeretes: „A stanca olyan, mint egy rövidített szonett. Nyolc sorából az első hat keresztrímes, az utolsó kettő pedig páros rímű: a b a b a b c c” (314). Példaként Tóth Árpád Stanzák egy trafikoslányról című versének 1. versszakát közli és elemezi. A ritornellt így határozza meg: „Ezt a versformát azért idézem, mert egyszerű, mégis van benne dinamizmus, és a lebegő átmeneti formát képviseli. Két rímelő sor fog közre egy nem rímelőt. Képlete a x, b x, c x c…” (315). Példája Petőfi Sándor Fresco-ritornell című verse, melyet gondos elemzés követ. Az Anyegin-strófát ezzel a meghatározással kezdi: „Az Anyegin-strófa közismert, orosz eredetű, hangsúlyváltó, jambikus, 14 soros versszak, amelyet először Puskin használt az Anyegin című elbeszélő költeményében” (316). Példaként az első részből közöl egy strófát Áprily Lajos fordításában, majd értelmezi, rávilágítva arra, hogy a kiváló magyar nyelvérzékkel bíró költő-műfordító tolla alatt a hangsúlyos magyaros ereszkedő lejtés hogyan veszi vissza a lüktetést az elméletileg érvényesített, időmértékesen emelkedő lejtésű jambustól. A többi versfajtát, a Chevy Chase-versszakot (318–20), a balladást (320–2), a limericket (322–3) és a haikut (323–4) ugyanolyan módszerrel mutatja be, mint az előbbieket.
A könyv utolsó, 11. fejezete ezt a címet viseli: A korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából. Az olvasóban tüstént felmerül a kérdés: hogy kerül ide az ír verselés? A fejezet bevezetésében kérdésünkre megkapjuk a választ. Az ír nyelvben már a 6. század második felétől maradtak fenn prózai és verses szövegek, sőt verstani leírások is. Továbbá az ír és a magyar nyelv hangzásbeli, részben tipológiai hasonlósága miatt e vizsgálódás gazdagíthatja a magyar verstant. A korai (ó- és közép-) ír nyelv jellegzetességeinek leírása után Deák-Sárosi ismerteti a korai ír hangsúlyos típusú, rímelő verselés főbb szabályait (329–1). Ezután részletesen bemutat egy verstani tankölteményt, amely a 11. századból maradt fenn (331–9). Majd következik egy korai ír vers fonetikai átírása és fordításai (339–42). A vers egy 9. századi ismeretlen szerző alkotása, két négysoros versszakból áll. Pődör Dóra készítette el fonetikai átírását. Ezt követi a vers angol nyersfordítása és angol műfordítása angol szakemberek tollából, majd Pődör Dóra magyar nyersfordítása és Deák-Sárosi magyar műfordítása. A fejezetet A fordítás nehézségei; egy 9. századi vers példáján című alfejezet zárja le (343–7). A vers ismét egy 9. századi ismeretlen szerző műve, és négy négysoros versszakból épül fel. Deák-Sárosi először közli az eredeti szövegét, majd felsorolja a formai jegyeit. Utána a vers angol szerzőktől származó angol nyersfordítása és műfordítása következik, majd Pődör Dóra magyar nyersfordítása, végül pedig a vers három műfordítása. Az 1. Kabdebó Tamásé, a 2. Kovács Gáboré, a 3. pedig Deák-Sárosi Lászlóé. Ismét felmerülhet egy kérdés az olvasóban: miért műfordítja újra Deák-Sárosi a verset, hiszen ketten már előtte lefordították? Azért, mert a korábbi fordítók nem adták viszsza a sortagolást és a tiszta rímeket, pedig ezen formai követelményeknek köszönhető a vers varázsa – írja Deák-Sárosi (143). És igaza van. Saját fordítását így indokolja meg: „Nem állítom, hogy a magam fordítása maradéktalanul megfelel az elvárásoknak, és azt sem mondom, hogy a legjobb. Én csupán megpróbáltam valamit visszaadni abból az akusztikai élményből, amit egy ilyen vers meghallgatása adhat” (344).
A fentiek alapján megállapíthatom, hogy Deák-Sárosi László A háromszólamú vers. Új magyar verstan című monográfiájában a magyar nyelvű szakirodalom megújítását tűzte ki célul. A vaskos könyv fejezetei sok új meglátással árnyalják a magyar költői mesterség elméletét és gyakorlatát. Ezt az újszerű verstant csak olyan képzett filológus tudta megírni, aki egy személyben költő és zenész is. A magyar verstani szakirodalmat is ismeri, hivatkozik rá, idézi, olykor elfogadón, olykor vitatkozva. Legfőbb érdeme a dallamhangsúly-elmélet továbbfejlesztése és rendszerszerűvé fejlesztése, kiegészítve László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő”-jét az „áthidaló dallamereszkedő”-vel. A dallamhangsúly a teljes verstan újragondolását kívánta, ugyanakkor a szerző újításai nem korlátozódnak a dallamhangsúly leágazásainak részletezésére. Ő dolgozta ki az illesztési alapelvet, és fejlesztette tovább a ritmus meghatározásának a rész-egész vonatkozását. Újrarendezte és kibővítette a hangsúlyos és az időmértékes versek, illetve átfedéseik tipológiáját, ezenkívül elsőként zenei elemző értelmezést adott az időmértékes sortípusoknak. Új meghatározást és tipológiát adott a rímnek, elsőként dolgozván ki az asszonánci csoportokat a fonetikai kategóriák alapján. Legtöbb vitára a jambus szerepének a meghatározása adhat okot a szakértők részéről. Deák-Sárosi azonban korántsem annyira elutasító a jambussal, mint neves elődei, köztük Négyesy László, Torkos László, Horváth János, Vargyas Lajos, Kodály Zoltán. Bizonyos formáit alkalmazhatónak tartja a magyar verselésben, csak a túltengés ellen fogalmaz meg ellenvéleményt, ebben a kérdésben egyetértve az említett szakértőkkel. Korábban senki se elemezte ilyen mélységben és átfogóan a jambust. Ő azonosította például a nyomatékmegosztó jambust, ami hangsúlyosan ereszkedő, időmértékesen emelkedő, és együttesen sajátosan magyar éles ritmust valósít meg (ti tá tá tá). A nyomatékmegosztó jambusra olyan példákat idéz és elemez, mint Arany János: A walesi bárdok, V. László, Vörösmarty Mihály: Szózat, Csanády György: Székely himnusz. Egyedülálló újdonsága a kötetnek a példatár két részének összesen 66 gyönyörű verse, amelyeket ismeretlen és ismert nagy magyar költők írtak, és kiváló magyar színészek adnak elő, Deák-Sárosi László háromszólamú verselméletének hangsúlyozását követve (363–480). A hangzó Példatár ingyenesen elérhető a szerző honlapján és az Országos Széchényi Könyvtár lejátszási listáján versvideókban feldolgozva. A Kulturális és Innovációs Minisztérium és a magyar nemzeti könyvtár által is támogatott projekt versvideói lehetővé teszik a versek hangsúlyozásának követését a színészi előadásmód hangzó anyagát, illetve a tagolást és a nyomatékmegjelöléseket is tartalmazó szöveg élő összevetésével. A könyv végén, a Függelékben található Verstani minienciklopédia igen hasznos fejezet, mert 375 verstani fogalom és terminus tömör, világos értelmezésével, meghatározásával hathatósan segíti a könyv értő olvasását (483–511).

Szakirodalom

Deák-Sárosi László: Dallamhangsúly a magyar versben. Magyar Nyelvőr 333–49.
https://doi.org/10.38143/Nyr.2022.3.333.

(Magyar Nyelvőr, 2023/4.)

Képes Gábor: Félszáz óramű pontosságú remek

(Bozók Ferenc: Félszáz)

Bozók Ferenc igazi költő. Nem azért, mert huszonöt különböző folyóiratban publikált félszáz versét egy szerény, vékony kötetbe tudja rendezni – sokan vagyunk, akik a klasszikus folyóiratkultúra alkonyi fényében örömmel traktáljuk barátainkat különböző megjelenéseinkkel –, hanem azért, mert a jó költészethez kellő tudás, érzék és érzékenység birtokában van. Igazat ír és szépen.
Hallás és vallás – szellemeskedhetnék, hiszen Bozók Ferenc a piarista oktatórend soraiba tartozó szerzetes is, világnézete és bibliai műveltsége pedig szerves része a költészetének. Empátiája és embersége ezer szállal kötődik az Ezredvég hagyományaihoz is, nem véletlen, hogy folyóiratunkban megjelent verseket is tartalmaz a kötet. A törékeny, gyarló ember iránti empátia, a szociális érzékenység egy közös alap – túlvilági perspektíva és az elesetteket képviselő társadalomkritika szintézisének lehetőségéről írtam már lapunk hasábjain Gellért Oszkár kapcsán. És most, napjaink költői közül, írhatok Bozók Ferencről is. Ugyanaz a fény világítja meg őket, ugyanannál az asztalnál ülnek – és Bozók Ferenc költészetében ott van József Attila igazsága is. A kötet is egy születésnapi ajándék, mellyel „meglepi magát.”
Hallásról, fülről is fontos írni, azaz formaérzékenységről, ritmusérzékről, választékos ízlésről, verstani műveltségről, antik műveltségen és olvasottságon nyugvó formai tudásról. Az igaz tartalom így kerül szép formába a poeta doctus tollán.
A jó verset szívesen hasonlítom egy szép mechanikus órához: akkor felel meg funkciójának – akkor képes érzékeltetni az időt és ritmust adni életünknek –, ha saját rendszerként tökéletesen működik.
A vers tehát Aranyóra, hogy Bozók Ferenc egy, eredetileg a Vigíliában megjelent költeményének címét is felidézzem. „Ballagok, a zsebórám / hűs fedele lezárva. / Tartom a füleimhez, / perceg a mutatója.”
Bármely, a békebeli zsebóra megbízhatóságával és szerethetőségével magához láncoló vers apróbb és nagyobb egységei, fogaskerekei és azokból felépülő alrendszerei – a verslábak, a költői képek, a különböző gondolati és zenei, nyelvi ritmusok, összefüggések, szakaszok – nem attól értékesek, ha extrémen bonyolultak, hanem attól, ha hibamentesen működnek. Ez az apró sajátvilág-egység gyönyörködtet akkor is, ha másféle érzéseket is kivált belőlünk. Nem siet, nem késik, nincs ritmuszavara: teljes egység. Bozók Ferenc versei ennek példái – a témái legyenek akár magára a költészetre vonatkozók vagy tükrözzék vissza korunkat.
Mert visszatükrözik! A pénz beszél – ez a József Attilát közvetlenül megidéző verse ragyogó példa erre. „…a pénz beszél, kutyám ugat, / nyüszít a Rózsadomb. / A pénz beszél, mi több: hadar. / Kezében mikrofon. / Nem érti furcsa rímeid, / de ezt ne vedd zokon.” Így vagyunk, mi, manapság, írástudók.
Bozók Ferenc Félszáz című kötete valóban ajándék – remélem, nemcsak a személyes barátaihoz, hanem szélesebb olvasóközönséghez is eljut. Az információdömping korában ideális terjedelmű és méretű ahhoz, hogy valódi, minőségi szépirodalommal szólítsa meg közönségét. Szerelmes érzékenységű, megértő, gyöngéd, bölcs halkszavúsággal, szelídséggel, okos mértéktartással. „Lassulj ide végre, tapaszd a füled rám. / Halld meg a csendem.” – írja az Aranyhalban. Tele van személyességgel: „Viszlek a bőröm alatt” – írja Egy fénykép hátlapjára. Ölelés és távolodás dialektikájában éli meg emberi kapcsolatait.
A gondosan összerakott kötet-mozaikban azért vannak meglepő és felkavaró csillámszemek is – vagy az ő szavával: tükörlapok. „Mért lefelé temetődnek a holtak? / Felfele kellene ásni, kaparni, / könnyed azúrba temetni magunkat” – írja, s az elmúlás máshol becézve, „halálka” gyanánt jelenik meg a kötetben.
Istenes verseinek – mint az Éjszaka című, mely a remek „kavarj sötét teádba, Istenem” sorral ér véget – és vallási ihletésű verseinek őszintesége is megkapó. Röpteti és kikacagja című verse először az Ezredvégben jelent meg 2006-ban – az egyik legtömörebb és legizgalmasabb mű a kötetben: „Játszani hív ma az Isten, / Ő aki van, s aki nincsen. / Égig emel, s letarolhat, / angyalain lovagoltat. / Mint gumilabda a kézben / eszköze vagy felerészben. / Kisgyerekét örök Apja / röpteti és kikacagja.”
Domoszlói advent című műve a kötet szerintem másik legkiemelkedőbb darabja, a bravúrosan sűrített, kicsiny téli képben „Ügyelni kell a lábra. / Vigyázva lépdelünk közös halálba.” Vallási költeményeiben is ott a társadalmunk és a városunk – az egyik legtalálóbb vers címe: Jézus a Blahán.
Elsőrangú költészet Bozók Ferencé – a versek első igazságrétegei könnyen eltalálnak az olvasóhoz, de megannyi rejtett érték, utalás, kapcsolódás is felfedezésre vár. S persze anakreóni bordaltól a jambikus lejtésen át a szonettig – az olvasás élvezetét szavatolja a költő. E sorok írója szabadverseket, prózakölteményeket ír, így különösen értékeltem a Szonett a szabadvershez című Bozók-vers megengedő humorát.

(Ezredvég. 2024/2.)

Hernádi Mária: Kuklay Antal: A kráter peremén

Kuklay Antal A kráter peremén című könyvének nyolcadik kiadását tartja kezében az olvasó, amely harminc év elteltével és többszöri újraolvasás után sem veszített sem az elevenségéből, sem az aktualitásából. Izgalmas olvasmány, amely egyszerre nyújt intellektuális és lelki élményt: akárhányszor kézbe vesszük, megérintő, megmozgató, gyakran megrendítő belső utazás részesei lehetünk.
A kráter peremén szerzője, Kuklay Antal 1932-ben született a Tisza-menti Csapon, teológus, művészettörténész, könyvtáros, római katolikus pap. 1957–1963-ig börtönben ült, ezután két évig fizikai munkát végzett, majd 1965-ban a sárospataki plébániára került, ahol könyvtárosként és levéltárosként dolgozott. 1971-től a Katolikus Gyűjtemény vezetője, 1973-tól pedig Köröm plébánosa.
Miért szeretjük ennyire és ilyen régóta ezt a könyvet? Először is azért, mert mindenkori olvasóját a száz éve született Pilinszky János életművében kalauzolja, aki egészen különleges helyet foglal el a huszadik századi magyar irodalom történetében – úgy is, mint költő, és úgy is, mint katolikus gondolkodó, aki szerint „Isten nem a művészetnek egy témája, hanem minden művészet örök forrása”. A költő spirituális útjának alfája és ómegája Jézus, vallásosságának fókusza az ő alakja s a hozzá fűződő eleven kapcsolata. A krisztusi megváltás munkája Pilinszky művészi mintájává lesz, ezért tekinti ars poeticájának az evangéliumot. Katolikus hitére elsősorban nem egy sajátos műveltségként, nem is erkölcsi szabályrendszerként, hanem valóságos és eleven kapcsolatként tekint, amely nem korlátot, hanem lehetőséget, tágas horizontot nyit meg a számára – Nemes Nagy Ágnes szavával élve: „hatalmas, tárt karú energiarendszert”. Pilinszky versesköteteit forgatva erre a tágas horizontra csodálkozott rá a teológus- és dogmatikaprofesszor, Fila Béla is, aki így jellemezte az életművet: „Régóta gondolkodom rajta, hogy annak, amit én tanítok, a katolikus világszemléletnek a huszadik században lehet-e olyan költői megfogalmazása, mint amilyen a maga korában Dante Isteni színjátéka volt. Most látom, hogy Pilinszky ezt megcsinálta.”
Szeretjük Kuklay Antal könyvét különleges műfaja, kompozíciója, beszédmódja miatt is, ami sajátosan „sokfedelűvé” teszi: egyszerre lelki olvasmány, irodalomtörténeti forrásmű és rendhagyó szerzői monográfia, egyszerre teológiai, filozófiai és esztétikai dialógus és dialógusban testet öltött műalkotás. Ha műfaját egyetlen szóval kellene meghatározni, azt mondanám: A kráter peremén egy Pilinszky-breviárium. Ahogy a breviárium az egyházi év kompozíciójához rendeli a szentírási olvasmányokat, ez a könyv egy – személyes és egyetemes – belső út állomásai köré rendezi
a költő egyes verseit, esszéit, interjúinak részleteit, a róla szóló visszaemlékezéseket, más írók hozzá kapcsolódó műveit. A belső út állomásait a fejezetcímek jelzik – Prológus; Száműzetés; Infernó; Bűn; Ítélet; Háború; Agónia; Passió; Halál; Művészet; Részvét; Intézeti lányok; Találkozás; Gyermeki figyelem; Hazatérés; A süket pillantása; Epilógus – ezek rajzolják ki a könyv makrostruktúráját. „A Biblia és a Divina Commedia kompozíciója volt segítségemre – írja a könyv végén található interjúban Kuklay Antal – az elveszett paradicsomtól a mennyei Jeruzsálemig, az
eltévedéstől a pokoljáráson és vezeklésen át a boldog célhoz érésig, szóval az elveszett Édentől a megtalált atyai házig. Ezek a fogalmak azonban egymást átfedő körök […].” A fejezetcímek nem követnek sem időrendet, sem a szerzői életrajz állomásait, de még irodalmi vagy teológiai témaköröket sem jelölnek. A személyes és egyetemes belső út sokkal inkább ciklikus, mintsem lineáris természetű: állomásai ismétlődnek, spirálszerűen egymás fölé íródnak. S ahogy az út egyre magasabbra ível, úgy lesz az életműből kirajzolódó „üzenet” egyre rétegzettebb, egyre összetettebb – de egyre egyszerűbb és egyre világosabb is.
Ugyanilyen izgalmas a könyv mikrostruktúrája. A szerző így fogalmazza meg módszertani alapelvét: „egy gondolat interferencia-gyűrűt próbáltam felvázolni, ahogyan térben és időben tovaterjed, és egy-egy alkotásban újra meg újra testet ölt”. S valóban: azt látjuk, hogy a fent említett spirális út minden nagy körére kisebb „körutak” fűződnek fel, akár a gyűrűk vagy a mesebeli égig érő fa levelei. Ahogy a nagy köröket a fejezetcímek, a kis köröket a fejezeteken belül csupa nagybetűvel szedett verscímek jelzik. A „gyűrűk” további szövegei – már kisbetűs címekkel – mind az
tárgyalt verset magyarázzák és világítják meg sokféle nézőpontból, miközben egy tágabb életműbeli, illetve magyar- és világirodalmi kontextusban is elhelyezik. „Könyvem montázstechnikával készült – írja Kuklay Antal. – Megpróbáltam különféle műfajú szemelvényekkel segítséget nyújtani az olvasónak egy-egy vers értelmezéséhez, útmutatást adni meditációhoz.” A verskísérő szövegek között az antikvitástól a modernitásig mindenféle korból és kultúrából találunk szerzőket, de személyes kortársi és baráti visszaemlékezések, szentírási locusok, illetve teológiai és filozófiai művek részletei is helyet kapnak itt.
A részben vagy egészében megidézett Pilinszky-esszéknek kitüntetett szerepe van a versmagyarázó körökön belül, és nemcsak a számosságuk miatt. Ha az interpretált versektől és minden további szövegtől függetlenül csupán a kötetben szereplő esszéket vizsgálnánk, már ezekből is kirajzolódna az a csak Pilinszkyre jellemző, sajátosan eredeti világlátás, szemléletmód vagy gondolatrendszer, amit pedig maga Pilinszky sohasem rendszerezett tudatosan. Önmagában is remek esszéválogatással van tehát dolgunk, amely ezt a rendszerezést is pótolni látszik. Némi
elfogultsággal azt is mondhatjuk, hogy ezek a kötetben szerepeltetett írások a műfajon belül a szerző nem mindig legismertebb, ám legjobb művei.
Kuklay Antal nemcsak Pilinszky-esszékkel és más szerzőktől vett szemelvényekkel magyarázza a verseket, hanem maga is értelmezi őket: ezeket a saját szövegeket dőlt betűs szedéssel különíti el a kötetben. A kötetről a szerzővel interjút készítő Cs. Varga István találó hasonlattal világítja meg Kuklay Antal versértelmezői attitűdjét: „Meditációi hasonlatosak az igehirdetéshez, amikor is az evangéliumi fejezeteket felolvassa a pap, aztán a prédikációban értelmezi őket, kibontja az örömhír üzeneteit.” Az önálló interpretációk magja legtöbbször az a központi, szövegszervező motívum, amelyet Kuklay Pilinszky nyomán „modellnek” nevez: „A modellt egzakt pontossággal kell felismernem, az értelmezésben viszont maximális szabadsággal rendelkezem.” A szöveg egészét szem előtt tartó, ám rövid és tömör interpretációk éles, de egyben intuitív logikával, világos és áttekinthető érveléssel dolgoznak. Lényeglátó gondolatmeneteik – melyeknek szerzői hátterében ott van a klasszikus humán műveltség tágas horizontja, a filológusi alaposság és az oknyomozó lelemény – sok esetben egészen rejtélyes, érthetetlennek, sőt, abszurdnak tűnő versmozzanatokhoz adnak kulcsot.Végül, de nem utolsó sorban szeretjük A kráter peremén című könyvet a szerzője, Kuklay Antal miatt is. A kötetet a Pilinszkyvel folytatott személyes beszélgetései ihlették, így maga a könyv is dialógussá alakult, bensőséges beszélgetéssé. Ami Kuklay Antal számára a legfontosabb célja az írásnak, az „az empatikus kapcsolat, a halálon túli, posztumusz párbeszéd a költővel”. De a szerző nemcsak magával Pilinszkyvel folytat dialógust, hanem mindazokkal az emberekkel, írókkal és művekkel is, akikkel élete során a költő valamilyen módon „beszélgetett”, és ugyanígy párbeszédbe elegyedik a mindenkori olvasóval – Pilinszky olvasóival és ennek a kötetnek az olvasóival is.
Kuklay Antalt Pilinszky János értelmezőjeként és közvetítőjeként nemcsak rokonszenves beszélgetőtársi attitűdje teszi hitelessé – melyet a figyelmes hallgatás, a megértés és az együttérzés, a tapintat és az alázat kivételesen magas szintje jellemez –, hanem mindenekelőtt a nézőpontján átsütő hittapasztalata. A személyes és eleven Isten-kapcsolat – mint közös tapasztalati horizont – a párbeszédet vertikális irányba is megnyitja. Emiatt A kráter peremén nem pusztán tudományos mű, sőt: a tudományosság igényét felülírja a bensőséges megértés és megértetés vágya, amely nemcsak az értelem, az intellektus, hanem mindenekelőtt a szív nyitottságát kívánja meg az olvasótól. „Könyvem nem tudományos mű, melytől megköveteljük egy egzakt módszer következetes alkalmazását – vallja Kuklay Antal. – Az esszé szabadságával kalandozik a kötött és oldott gondolkozási módok közt. Nem a monográfia gőzhengere, hanem kalauz egy erdei sétához […].”

(Sapientia, 2023. december)

Trilógia született

2018-ban jelentettük meg Punk Mária drámapedagógus-író Bocsond című mesekönyvét. A kócosbundás medvebocsról szóló tanulságos történeteket a gyerekek érdeklődéséhez igazodó ismeretterjesztő kitérők és versek is gazdagították, illetve egy CD-melléklet, rajta Sejben Győző versmegzenésítéseivel. Az előadók között szerepelt Szirtes Edina Mókus, Erkel Ferenc-díjas énekesnő is. Egy évvel később, 2019-ben foghatták kezükbe az olvasók a Bocsond plüsskuckóját. A kötet szabadverseiben plüssmackók beszélnek jellemükről, napjaikról és szokásaikról. A kiadvány értékét Szabó Kati szépen kidolgozott filcképei is emelik. A sorozatot, öt évvel később, a napokban megjelent Bocsond tanmesék tette trilógiává. Az újabb tanulságos történetek mellett ezúttal interaktív kalandok és izgalmas feladatok is várnak a gyerekekre. Köszönjük a szerző bizalmát, és gratulálunk munkáihoz!

Punk Mária: Bocsond tanmesék

Borítóterv és illusztrációk: Tóth Árpád.
Oldalszám: 64
Kiadás éve: 2024
ISBN 9786156438294
Kedvezményes ár: 3300 helyett 2970 Ft.

A kiadvány megjelenését Kistelek Város Önkormányzata támogatta.

Rövid, szórakoztató és tanulságos történeteket rejt Punk Mária új mesekönyve: a kis kócosbundás medvebocs, Bocsond kalandjainak harmadik része, amely ezúttal interaktív kalandokat is kínál a gyerekeknek.

„Ó, iskoláim, drága iskolák!”

„Ó, iskoláim, drága iskolák!” (antológia)

Válogatta és szerkesztette: Lisztóczky László

Oldalszám: 280
Kiadás éve: 2024
ISBN 9786156438287
Kedvezményes ár: 5600 helyett 5040 Ft.

A Dsida Jenő Baráti Körrel közös kiadás.

Lisztóczky László antológiája a számok nyelvén, tényszerűen: 82 magyar költő 178 verse az iskoláról. Mindez az érzések szintjén: példaadó tanárok, kincset érő tudományok és diáktársak, akik barátokká vagy akár szerelmekké is válhattak az együtt töltött évek során. Közös emlékeink – verssorokban.

Gráfik Imre: Filmötletek

(250 javaslat magyar történelmi filmre)

Szerény küllemű, vékonyka kiadvány került a kezembe a közelmúltban. A címe annál inkább figyelmet fölkeltő: 250 javaslat magyar történelmi filmre. A filmötleteket írták, összeállították: Deák-Sárosi László, PhD, filmesztéta, költő; Gáspár Ferenc, író; Jenei Miklós, történelemtanár; Szabó Győző magyar-olasz szakos tanár. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta. 2022. 97 p.
Elöljáróban megemlítem, hogy a „250 javaslat magyar történelmi filmre” c. kiadvány könyvbemutatója 2022. február 17-én volt az Uránia kávézóban, ahol a szerzők mellett megszólalt Jelenczki István filmrendező, Tari János filmrendező, egyetemi docens, valamint Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője, az est házigazdája. Időközben az OSZK-ban is volt könyvbemutató, s a világhálón követhető hírek alapján remélhető, hogy minél többen kézbe veszik a kiadványt.
A gyors reagálások köréből csak egyre utalunk, miszerint sok erdélyi téma található a 250 javaslat magyar történelmi filmre c. könyvben. Ez azonban természetes, hiszen nincs magyar történelem Erdély és a Székelyföld története nélkül. (Vö. https://www.erdely.ma/250-javaslat-magyar-tortenelmi-filmre – Letöltve 2022. május 31.)
Nemcsak filmszakmai körökben, de a szélesebb társadalmi érdeklődés területén is vissza-visszatérő kérdés: miért nem látható több magyar történelmi film a mozikban, televízióban? Nem véletlenül olvasható a kis könyvecske hátsó borítóján a Bevezetőt is kezdő mondat: „Az utóbbi években számos író, újságíró, közéleti személyiség fogalmazta meg, hogy kevés történelmi film készül Magyarországon, és amelyek elkészülnek, azok többsége nem a történelmi hitelességet és nem a nemzeti öntudatot erősíti.” (6. oldal)
A helyzet illusztrálására talán elég csak az utóbbi évek egyik jelentős visszhangot kapott kísérletével kapcsolatban, a közelmúltban elhunyt Jankovics Marcellre hivatkozni. A Magyarságkutató Intézet „mentorálása” által készített, nagy vitát kiváltó, pozsonyi csatát feldolgozó animáció kapcsán fogalmazta meg egy – több internetes portálon (például https://hvg.hu/kultura/20210222_Jankovics_Marcell_a_pozsonyi_csatafilmrol_Ilyet_nem_szabad_csinalni – Letöltve 2022. május 31.) is elérhető – interjúban a véleményét: „A jó szándékot értékelem, de a kivitelezés igénytelensége, a belefektetett rettenetes mennyiségű, hiábavaló munka látványa lehangoló. Nem fognak örülni annak, hogy ezt mondom, de… Valakinek ki kell mondania, hogy ez nagyon rossz irány. Ilyet nem szabad csinálni.”
Nem véletlenül idéztem föl Jankovics Marcell véleményét, ugyanis a Bevezetőben azt is olvashatjuk, hogy; bár „A rendszerváltás óta nagyjából 120 történelmi jellegű film készült, összesen pedig körülbelül 600, tehát nem elsősorban a mennyiségi gyártást illetően is vannak biztató jelek. … néhány olyan film is elkészült, és sikerrel be is mutatták, amilyet a korábbi években hiába vártunk: A Magyar Passió, az egyházi rendek 1950-es durva feloszlatásáról, illetve a Toldi animációs filmsorozat Arany János elbeszélő költeménye alapján. (Melyet, mint köztudott Jankovics Marcell rendezett. – Gr. I.) A hírek pedig további filmtervekről is szólnak: sorozat az Aranybulláról, illetve a Hunyadiakról.”
Tekintsünk el tehát a konkrét fiaskótól és a magyar történelmi filmekkel szemben széles körben megfogalmazódó igény szempontjából lapozzunk bele a kis kötetbe. A szerzők: Deák-Sárosi László (103), Gáspár Ferenc (17), Jenei Miklós (120) és Szabó Győző (10), mint javaslatot közreadók, tehát összesen 250 többségében eredeti filmes ötletet, mintegy 15-20 százalékban filmes adaptációt foglaltak egybe. Az ötletadók neve alatt sorszámmal (s egyfajta történeti kronológia szerint) és címmel jelölt filmes témák mindegyikéhez rövid tartalmi leírás tartozik.
A szerencsés olvasó, aki kézbe veheti a (sajnos nem tudjuk hány példányban) megjelent összeállítást, ki-ki a maga érdeklődése szerint válogathat, illetve alkothat véleményt arra nézve, hogy szívesen látná-e a moziban, televízióban a javasolt téma filmes megfogalmazását.
Így volt ezzel a jelen ismertetés írója is. Ilyenformán akár önkényesnek tűnhet, hogy mely javaslatokat emelem ki, illetve hozom föl példaként. Szinte bárhol föllapozva a kötetet, talál az ember elgondolkodtató, megfontolandó javaslatot. S ha már említésre került a pozsonyi csata, nem meglepő, hogy a témának szerepel a javaslatok között (9. oldal) egy élőszereplős filmváltozata is (A pozsonyi csata, 907… (DSL).
Tanulságos a II. Rákóczi Ferenc, az államférfi című filmes javaslat (15. oldal): „II. Rákóczi Ferenc nem csupán a fegyverrel bánt jól, de kiváló diplomata is volt. A szabadságharc bukása előtti és utáni időszakból az ő diplomáciai erőfeszítéseit mutatja be, amelyek nem az ő képességei és kapcsolatai miatt nem jártak sikerrel, hanem azokat a nemzetközi érdekek akadályozták. (DSL)” Megjegyzem, hogy II. Rákóczi Ferencet baráti és kollegiális köreimben többen tartanak a legnagyobb magyarnak, mint aki a nemzet ügyéért teljes magánvagyonát föláldozta.
Találhatók azonban kevéssé ismert történelmi eseményekkel és személyekkel összefüggő filmötletek is, mint például A magyar Anjouk nagymamája. A szüzséből (37. oldal) megtudhatjuk, hogy. „Árpádházi Mária kislányként került idegen környezetbe, mert feleségül adták Sánta Károly nápolyi királyhoz. Öt fiút szült és templomot épített, Santa Maria Donnaregina néven. Ott van eltemetve, és abban a templomban láthatóak valószínűleg a legkorábbi falfestmények, amik fent maradtak István királyról, Szent Erzsébetről és más fontos magyar uralkodókról. A filmen megelevenedhetnének a templom freskói. Mária V. István lánya volt, és személyesen támogatta unokájának, a mi Károly Róbertünknek magyar királlyá választását. (GF)”
Aligha tagadhatom, nem véletlen, hogy néprajzkutatóként néhány témán megakadt a szemem. Így A fok (sorozat) c. javaslaton (49. oldal), melynek célja: „A fokgazdálkodás bemutatása, virágzásán és pusztulásán keresztül. A víz szerepe a középkori gazdálkodásban, életmódban. A fok birtoklása a megélhetést jelenti, de számtalan feladatot ad. Egy jobbágycsalád nemzedékről nemzedékre hagyományozza át a szinte ’vízmérnöki’ tudást. A történelem azonban nem áll meg. hadak jönnek és mennek, a gazdálkodás átalakul, a minél gyorsabb haszon lesz a cél, az elavultnak tartott módszer veszélybe kerül. A folyószabályozások korát éljük, a család azonban a végsőkig ragaszkodik a fok és ezzel a hagyományos életmód és erkölcsi világ megmentéséhez. (JM)”
Hasonlóképpen voltam a Kocs és Bécs c. javaslattal (52-53. oldal), mely film „a középkori Magyarország technikai csúcsteljesítményének, a kocsinak és készítőinek állít emléket. Kocs község szekérkészítő mesterei egyre könnyebb és gyorsabb szekereket gyártottak. Hamarosan bővíteni kell a vállalkozást, még sebesebb és tartósabb alkalmatosságra lesz szükség. Mátyás Bécs ostromára készül, siker esetén megnövekedik a postaforgalom. (JM)”
Folytatva a mustrát, az sem lepett meg, hogy olvashatók olyan javaslatok is, melyek korábban már megvalósult (és a maga korában sikeres) filmek újabb elkészítését vetik föl. Ilyen például az Egri csillagok is, melynek indoklása (60. oldal) elfogadható: „A film a klasszikus történetet dolgozza fel, hasonló szempontok szerint, de az új technikai, filmnyelvi lehetőségek felhasználásával. A nemzeti identitás részévé vált nagy műveket 30 évenként érdemes újraforgatni, (afféle ’emlékeztető oltásként’) hogy az új generációk figyelmét újból és újból a klasszikusok felé fordítsák. (JM)”
Szinte természetes és törvényszerű, hogy nem hiányozhatnak a magyar zenei géniuszok sem a javaslatok köréből. Olvasmányélményem alapján egyet tudok érteni az Allegro barbaro c. film javaslattal. „A Bartók Béla életéről és alkotásairól forgatandó életrajzi játékfilm Temesi Ferenc ’Bartók’ című regényének cselekményszálait követi, képileg pedig a zeneszerzőről készült művészi dokumentumfilmek (köztük Gaál István ’Az éjszaka zenéje’ etűdje és a ’Gyökerek’) hangulatát idézi.” – olvasható Szabó Győző életrajzi filmek és adaptációk fejezetcím alatt fölsorolt 10 javaslata között (85. oldal).
Folytathatnám a szemlézést és a példák sorolását, de nem teszem, mégpedig abban bízva, hogy e – remélhetően – figyelmet fölkeltő ismertetést olvasva sokan mások, kiváltképp a filmkészítéssel bármilyen kapcsolatban állók is kézbe veszik a könyvecskét.
A kis kötet végén a további tájékozódást segítendő Ajánlott válogatott szakirodalom, interjúk, kerekasztal-beszélgetések elérhetősége található (87-97. oldal). Ebből kiderül, hogy a filmesztéta Deák-Sárosi László már 2006 óta folyamatosan foglalkozik a magyar filmekkel, a filmművészet kérdéseivel. Filmelméleti és filmelemző munkáival találkozhattak az olvasók. Itt jegyzem meg, hogy szerencsés az alkotói csoport összeállása. Az író Gáspár Ferenc történelmi regényeit és ifjúságai regényeit sokan szívesen olvassák. Jenei Miklós történelemtanár és Szabó Győző magyar-olasz szakos tanár, jól fel tudták mérni az évek során, hogy milyen történelmi témák érdeklik a diákokat, és hogyan lehetne hozzájuk még közelebb vinni a nemzeti emlékezet kincsestárát.
A filmes javaslatokat egybegyűjtő szerzők annak reményében tették közzé ötleteiket, hogy azok hasznos kezdeményezői lehetnek a megvalósulásnak. Mint írják: „Mivel e kiadvány szerzői nem képviselnek semmiféle intézményt vagy gyártó céget, ezért nem rendelkeznek a szerintük értékes, adaptálható művek megfilmesítési jogával, a jogtulajdonosokkal nem egyeztettek. Ez a kiadvány egyfajta irodalomtörténeti és filmtörténeti ismeretterjesztő munka akar lenni, a lehetőségek felvillantásával. Amennyiben a finanszírozás és a gyártás részéről van nyitottság ezen javaslatok iránt, a megállapodást ők megköthetik a jogtulajdonosokkal. A javaslattevők nem ragaszkodnak ahhoz, hogy az összes ötletet maguk dolgozzák ki forgatókönyvként, kivéve azokat a témákat, amelyek félkész vagy kész állapotban vannak, illetve az ötlet összetettsége szerzői jogi vonatkozásokat érint. A kezdeményezéshez bárki tevőlegesen és kreatívan csatlakozhat, és reméljük, hogy a javaslataink is értő fülekre találnak az érintett filmes személyeknél és intézményeknél.” (6-7. oldal)
Végezetül az ismertetés írója komolyan vette a szerzők biztatását és néprajzkutatóként, a magam részéről a folyóvízzel és a kocsi-szekérrel kapcsolatos ötletek révén nem hallgathatom el, s ennyi szubjektivitás engedtessék meg, hogy örömmel venném, ha a legendás komáromi szekeresgazdákról is készülne egy hiteles, de több mint dokumentumfilm, inkább jól megfogalmazott forgatókönyv alapján egy élőszereplős játékfilm.

(Partium, 2023. tél)

Csontos Márta: „Feledve régi arcainkat a végtelenbe indulunk…”

(Bozók Ferenc Félszáz című kötetéről)

Mivel csekély a létezés, mit élek
s mivel naponta rázza büszke öklét
reám a szűnni nem tudó öröklét,
matériámban ott szorong a lélek.
Bozók Ferenc: Időszonett

Bozók Ferenc Félszáz című kötete, mellyel a szerző 50. születésnapját kívánja megünnepelni, egyedi helyet foglal el a kortárs irodalomban a palettán, a szerző ugyanis nem egyszerűen magyar-történelem szakos tanár, hanem piarista szerzetes is, így költészetében folyamatosan nyomon követhető az isteni alkotásra, a teremtett világra történő rácsodálkozás. Mégis, nem azokat a lelki küzdelmeket tapasztaljuk meg költészetében, melyek a misztikusok írásaiban fellelhetők, nem találkozunk jellegzetesen biblikus, keresztényi tartalmakkal, a spiritualitás nem uralja költészetét. Ködöböcz Gábor irodalomtörténész Bozók Ferenc költészetének értékelésében kiemeli, hogy ezek a versek ’költői lélegzetvételek, mintha a létezés lüktetését követnék.’
Bozók Ferenc korábban megjelent 13 kötetének minőségét fémjelzi az a tény is, hogy minden alkalommal jeles szerzők, irodalomtörténészek ajánlásával, méltatásával láttak napvilágot, hogy csak néhány nevet említsünk: Lisztóczky László, Ködöböcz Gábor, Alföldi Jenő, Szilágyi Márton, néhai Balázs Tibor.
Már a kötet címe is sugallja, hogy egyfajta számvetés is ez a kötet, önértékelés, s a válogatott versek, melyek nem kronológiai sorrendben alkotják a gyűjteményt, kibontakoztatják a szerzőt teljes emberségében, megmutatják hogyan válik érett személlyé azáltal, hogy meri kimondani és leírni mindazt, amit a köznapi emberek csak gondolni tudnak.
A szerző saját maga számára készített születésnapi ajándéka ez a kötet, a versek különböző, rangos folyóiratokban megjelentek már, melynek névlistáját a kötetben megtalálhatjuk. A kötet megszerkesztésekor, mint említettük, a szerző nem törekedett az időrendiség betartására, nem rendezte ciklusokba az írásokat, feltehetőleg azokat olvashatjuk itt most egy csokorban, melyek emlékezetes pillanatokhoz, élményekhez köthetők, így a vidám, kötekedő, pajkos hangvételű bordalok mellett (Anakreoni bordal a sörről, Anakreoni bordal a viszkiről), az idő múlásának elkerülhetetlenségével is találkozunk: Tűnt napom aranyékszer, / zsebre teszi az alkony. […] Múlik a fiatalság. (Aranyóra)
A kötetben nem találjuk nyomait az egyházi költészetnek, nincsenek dicsőítő himnuszok, mégis érezzük, mennyire fontos az emberi életet meghatározó isteni rend, így a lélek felfelé szárnyalása elvisz bennünket a mennyei, isteni kincstárba, ezért fontos a költő üzenete; Felfele kellene ásni, kaparni, /könnyed azúrba temetni magunkat… Az egresünk meleg smaragd. / Hisz ékszerész az Úr! A kert/ ribizligyöngysorát figyeld. / A málnaszem rubindarab.
Apró lét-villanások költői szépségű felnagyításával igazán szemléletesen fogalmazza meg, miként lehet széppé tenni egy olyan csúf teremtményt, mint a varangyosbéka. (Te torzszülött rossz göröngy, / te undorító drágagyöngy…nagyon szeretlek ősi rém.
Bozók Ferenc a legegyszerűbb, mindennapi használati tárgyakat úgy emeli be a versbe, hogy érezzük szerepük fontosságát, ezzel elnyerve méltóságukat, központi helyet kapnak az életünkben A Biciklidal jókedvű, humoros sorai, a gyermekkori játszótereken megtalálható bodobács bogár a hasonló című versben, vagy a Domoszlói adventben a ’közös halálba’ lépegető nénikék szelíd ’vetési varjú’ alakjában történő megjelenítése mindmind arra utal, hogy Bozók Ferenc képes emberközelbe hozni a legjelentéktelenebbnek látszó tárgyakat és esendő személyeket, mindenben megtalálja a szépséget, ezért képes arra, hogy örömmel élje le életét. A piarista szerzetes verseinek nem az az üzenete, hogy félelemmel éld le az életedet, mert egyszer úgyis Isten ítélőszéke elé kerülsz, hanem az, hogy a teremtett világ mennyire szép, s hogy mi emberek aktív részesei és élvezői vagyunk ennek a teremtett világnak.
Bozók Ferenc a természetközelségből merít erőt, panteisztikus szemléletmódja lehetővé teszi, hogy Istent mindenütt felragyogtassa, de egyúttal azt is elfogadtatja velünk, hogy nem az legszebb, ami tökéletes, hanem az, ami emberközeli. A szerző arra is képes, hogy a legapróbb vagy leghétköznapibb dolgokat és élőlényeket úgy állítsa fókuszba, hogy elnyerjék méltó helyüket a mindennapi világmozgásban. Biciklisáv – futószalag / éjféli busz lekésve / lidércke fény ufó szalad / vagy iszkoló egérke (Elkésők dala). A szerző kedveli a szonett formát, feltehetően ezt tartja legalkalmasabbnak arra, hogy megtörténhessen a vers-varázslat, talán így válik a létvalóság és lényegvalóság egybeesésével világossá a poétikai funkció. A végtelenbe mártva él az ember… Hit és bizonytalanság éje, napja – fogalmaz vallomásosan az Emberszonettben, a válaszadáshoz azonban szükséges a lét misztériumának megjelenítése. Istenek átka, örökség, /ősi teher, hogy a szívben/ jó meg a rossz keveredjen.
Martin Buber gondolatai is megjelennek agyamban a versek olvasásakor, hiszen szükség van az anyagi, dologi világban való tájékozódásra, felfedezésekre, gyakorlati ismeretekre, ezektől azonban nem kaphatunk választ az élet értelmére. Szükség van a Te (Isten) felfedezésére, hiszen az anyagi világ elsötétíti az eget, megvonja tőlünk az isteni Te-vel való kapcsolatot, így szembesülünk az örök Te és a véges Te közösségével, hiszen tudjuk, a szellemi megismerés is szubjektumszerű, ahogy a már korábban is idézett Emberszonett néhány nagyon szép sora is bizonyítja: „A végtelenbe mártva él az ember / Lakása földgolyónyi társtalanság, / és kozmikus, bizonytalanság.”
Nem szeretnék túlságosan filozofikus lenni, de itt Nicolaus Cusanus is eszembe jut, akinek olvasatában Isten lényege megfoghatatlan, de a dolgok lényege sem ismerhető meg közvetlenül. Összegzésként kiemelhetjük, hogy Bozók Ferenc költészete élmény-megjelenítő versvilágot tár fel, ahol a figyelem a természetre, a létezőre irányul, ahol úgy lépünk olykor túl az érzékelhető valóságon a hegyvidéki szürke partizánok, darócruhás tapintatos barátok, a fák között, hogy a figyelem mindig a létezőre irányul, de a költő képes arra az anyagtalan repülésre, mely addig elérhetetlen szférák felé viszi. Így lesz a költészet feltárulkozás és önvallomás, így tudunk Nagy Szent Vazul kijelentésével azonosulni: Csüngjetek a költőkön!

(Magyar Múzsa, 2023. december)

Mérleg, 2023

Olvasni divat – mondanánk örömmel, ha mondhatnánk. De nem mondhatjuk, mert nem igaz. Olvasni menő – ezt viszont nyugodtan mondhatjuk, mert sokan vannak (fiatalok éppúgy, mint idősebbek), akik vonaton vagy buszon ülve nem (csak) a telefonjukat tartják kezükben, hanem a Gutenberg-galaxis egy-egy darabját, amelyet magyarul könyvnek hívunk. Vannak tehát még olvasók és vannak írók is. Igényes olvasók és minőségi írók úgyszintén. Tanúsíthatjuk ezt mi is. Remek kéziratokkal kerestek meg bennünket 2023-ban, ezek egy részéből pedig könyv is lett. Ebben az évben 13 címet jelentettünk meg. Korábbi szerzőink közül N. Fodor Iza újabb gyerekvers-kötetét, Adamik Tamás, Bozók Ferenc és Punk Mária egy-egy versgyűjteményét, Székely Ferenc immár tizenegyedik, általunk gondozott interjúkötetét, Deák-Sárosi Lászlónak pedig két kiadványát: A háromszólamú vers című új magyar verstanát, illetve A pozsonyi csata, 907 című eposzát. Újabb antológiát jelentettünk meg Lisztóczky László szerkesztésében: a „Végső béke és végső menedék” magyar költők könyvről, könyvtárról és olvasásról szóló verseiből nyújt igényes és gazdag válogatást. Örültünk új szerzőinknek is: elsőként Tollas Tímeának, aki Borzonka címmel adta közre bűvös meséinek tárházát; megtisztelőnek éreztük, hogy Urbán Gyula, aki mögött bábrendezőként és íróként is jelentős életmű áll, ránk bízta Orvosaim című verseskötetének kiadását; Kajtár Sándor Találós állatmesék című gyűjteménye izgalmas feladatokat és szórakoztató ismereteket nyújt a gyerekeknek, Paraszkeva Lélekfürdetés című verseskötete pedig vallásos líránkat gazdagítja. Megjelentettünk egy vegyes műfajú antológiát is, amely az elmúlt tíz év könyvterméséből ad keresztmetszetet. Idén ugyanis jubiláltunk: az Üveghegy Kiadó 2013 óta működik. Köszönjük szerzőink és olvasóink tíz éve tartó és egyre erősödő bizalmát. Folytatjuk.