„Az igazi misztikusok (…) nem elszakadni kívántak a valóságtól, hanem ellenkezőleg, visszatalálni annak forró magjába, centrumába, (…) a valóság oszthatatlan szívébe”, írta Pilinszky János. Ez a „misztikus igyekezet” hatja át ezt az 1987-es első megjelenése óta immár ötödik, bővített kiadásához érkező, sajátos montázstechnikával szerkesztett Pilinszky-olvasókönyvet is, mely leginkább azért készült, hogy minél több olvasót tessékeljen befelé a szépség jól ismert Simone Weil-i labirintusába, amelynek közepén az Istennel találkozás megrendítő élménye várhat ránk. „Inkább párbeszéd Tolsztojjal elolvasni az Ivan Iljics halálát, mint esetleg elbeszélgetni vele”, idézi a kötet legelső szemelvényében Pilinszkyt Kuklay Antal, aki személyesen ugyan csak néhányszor találkozott a költővel, dialógusuk azonban a műveken keresztül – az iménti tétel bizonyságául – évtizedek óta máig folytatódik. „Teszünk azzal valamit is, / hogy a füvek zöldellő erejébe / visszahelyezzük a halottat?”, olvasható a négy évtizede elhunyt költő József Attila című versében. „A szótár szavai préselt virágok: az eleven valóság holt lenyomatai. A költő kivesz egy szálat a herbáriumból és visszahelyezi az olvasó tudatának zöld mezejébe, ahonnan vétetett”, bontja ki a rejtett képet a szerző. Mintha A kráter peremén Pilinszky egész költészetével igyekezne ugyanezt megcselekedni: életre kelteni a „szenvedő misztikus” könyvlapokra préselt, síkba lapított, holt betűk közé rejtett világát. De hogyan is?
Akad, aki azt is vitatja – mintegy a vers titkát, a személyesen nekünk feltáruló jelentést féltve bármifajta háttérismerettől -, hogy az életrajzi események vagy az olvasmányélmények figyelembevétele hozzásegít a versek jobb megértéséhez. Magam nem osztom ezt a vélekedést, általában sem, Pilinszky vallomásigényű költészete esetében pedig különösen nem. Amit az ember saját sorsa ír a létezés szövetébe, az is súlyos tanulságokat hordoz – minden kisszerűségével, tévedésével és tragikumával együtt. Nem az összegyűjthető életrajzi tényekről van itt tehát szó, hanem az emberi életpálya egészéről. Élet és életmű – akár részleges egységben, akár tapintható ellentmondásban állnak – egymást értelmezik, „a valóság oszthatatlan szívében” pedig szétválaszthatatlanul egybetartoznak. A tájékozatlanság senkit sem tart távol az elfogult vagy sematikus értelmezéstől – igaz, az ismeretek sem feltétlenül. Az értelmezők közül talán sokan féltik Pilinszky modern egzisztencializmusát a költemények teológiai értelmezésétől is – mintha így azonnal életidegen síkra jutna a magyarázat, eleven mező helyett préselt virágok poros gyűjteményébe. Pedig a legszemélyesebb természetes módon kapcsolódik a legegyetemesebbhez. A képek továbbgondolását rávetítésként, belevetítésként elutasítani főként akkor lehetne, ha az értelmezés a költő világától idegen elgondolásokkal hozakodna elő. A versekbe foglalt misztériumhoz azonban Kuklay hasonló hangoltsággal közelít, mint Pilinszky, s mélyre hajolva ugyanabból a forrásból merít. Értelmezései így nemcsak teológiailag ihletettek, hanem eredetiek is – abban az értelemben, hogy az eredethez – ahogy a dolog kinyilvánítja önmagát – nyúlnak vissza. Ez magyarázza az értelmező szövegek irodalmi igényét, lírai, vallomásos hangoltságát is. A hosszasan érlelt, helyenként prózaversszerű kommentárok mégis a megértés szolgálóleányai csupán – míg Pilinszky a megjelenítést tekinti életre szóló feladatának, A kráter peremén szerzője az értelmezést, a rejtett jelentések előhívását.
Isten a szövegek szerint a föld porából megalkotott embert azzal keltette életre, hogy az orrába lehelte az élet leheletét. Innen ered az inspiráció szó: alkotó élet csak sugallatokra figyelve bontakozhat ki. A teremtés nem egyszeri aktus, hanem folyamatos történés. Nemcsak az ember él a teremtésben, de a teremtés is az emberben. Az erre irányított egyik figyelemtípus az imádság. A lélek felemelkedése azonban nem egyenesvonalú emelkedés. A kráter peremén elemzései imádságok is. Az ima nem születik meg Isten irgalma és inspirációja nélkül, mégsem csak Istené, hiszen csak a szenvedés, a bűn és a kegyelem metszéspontjában egzisztáló ember tud imádkozni. Az imádságnak bennfoglaltan tehát már tartalmaznia kell azt, akihez el szeretne jutni. Ez a szerkezet azonban nem ördögi kör, mint a levezetendő állítást kiindulásként tartalmazó hibás érvelésé, hanem hermeneutikai, olyan, mely előzetes megértést mélyít el, s valójában nem is kör (hiszen nem a kiindulópontra jut vissza), hanem spirál, melynek tengelye szellemi természetű, láthatatlan. Az imádság mozgása más értelemben is paradox: az önismeret munkálása, és elmélyülés visz a felemelkedésig. Csak az alászállás, a magunkra mért és osztott szenvedés nyitja meg a kegyelem kapuját, mert az ember, ahogy Pilinszky mondja, nem folytonos, hanem drámai lény. Az imádság célja az elérhető legmélyebb pontot kötni össze az elérhető legmagasabbal: a kínt, a bűnt a legfőbb Jóval, s ha ez – Isten kegyelméből – sikerül, az ima átforrósodik. Ez „a mélypont ünnepélye”. A kötet – természetéből következően nem irodalomtudományi ambíciójú – elemzéseinek legnagyobb értéke, hogy bennük a megértés és az imádság spirálmozgása egy: kibomlik szemünk láttára a szépség, mint „az igazság és jóság tragikus találkozása az anyagban”.
Hogy miért fontos egyáltalán műveket így elemezni és kibontani? Mert egyre nő a távolság a versek születésének korától, s a világ ezen túl is sok tekintetben megváltozott. Pilinszky már a Beszélgetések Sheryl Suttonnal lapjain aggódva kérdezte, vajon meddig fokozódhat még az életünket átható jelenlétvesztés. Mert „jelenlétünket vesztettük el. Méghozzá egyszerre otthon, az utcán, a lépcsőházban, a színpadon, a nézőtéren, az ágyban és a konyhában.” „Mintha mondatainknak – és persze életünknek – csak vízszintes kiterjedése, lapálya, horizontálisa volna, anélkül, hogy az állítmányok vertikálisa, az itt és most merőlegese leszögezné, beásná, megtörténtté tenné őket.” „A világból így vált minta. Utánzat. Egyre üresebb és egyre nyomasztóbb mintha.” A már Pilinszky életében érzékelhető jelenlétvesztés (benne a teológiai tudás elhalványulása) mára felgyorsult, sőt, új szintre emelkedett. Az emberi kapcsolatok virtuálissá válásával a semmi helyére tóduló „mintha” technikai megoldásokban intézményesül, majd lassan kötelező normává lesz. A kultúra elsajátítását a tények és információk puszta felhalmozása helyettesíti. Ebben az adatokkal túlzsúfolt térben a csönd ritka ajándék. Az internet elénk terített, interaktívnak nevezett tengerének felszínén (a Pilinszky emlegette horizontálison) szörföző, tehát a terjedelmesebb vagy elmélyülést kívánó szövegekről gyorsan továbbkattintó fiatal generációk számára a versekbe szőtt kulturális és teológiai utalások már egyáltalán nem maguktól értetődők. De aki ébredezve utat keres, aki megérti, hogy a hagyomány egyszerre hordoz korhoz kötött és örökérvényű tartalmakat, s nem anakronizmus, nem elvetendő ballaszt, hanem eleven szövet, annak a kötetbe illesztett emlékezés-szemelvények (Pilinszky különféle interjúi, Új Emberbe írt, s figyelmének naplójaként olvasható, helyenként szépprózai igénnyel írt cikkei, illetve meghatározó olvasmányainak részletei) segítenek megérteni a kulcsmotívumokba sűrített súlyos képekben igen gazdag hagyomány- és életelemeket.
A kráter peremén ezekhez ad tehát ráismerésszerű „megfejtéseket”, az értelmezések hol kitágítják, hol árnyalják a vers világát, hol evidenciaként fénylenek fel, mintegy bevilágítva a költemény első olvasásra homályosnak látszó zugait – nem laposítják el, nem semmisítik meg a verstani megalapozások feszültségeit. Természetesen vitathatjuk is őket, de azt világossá teszik: a személyes jelentés megtalálásának feladata a rejtvények megoldásával nem befejeződik, hanem csak elkezdődik. Nemcsak a vers, de életünk értelmét is keressük. Ha különbözőképpen gondolkodunk is, ha mást veszünk is észre és emelünk ki, értelmezéseink mégis összetartoznak, mert a mélyben – megint Pilinszky szavaival – mindannyian „menthetetlenül egyek vagyunk”. Az irodalom nyilvánvalóan nem pusztán az irodalomról szól, a szövegek nemcsak arra valók, hogy újabb szövegeket nemzzenek: a műveket az életünkkel olvassuk, mert életünk ellentmondásaival, feszültségeivel, határhelyzeteivel szembesítenek bennünket. Ahogyan a sokat idézett Címerem című versben áll: „Nekünk magunknak muszáj végül is / a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk / a mondatot.” A jó elemzés, mely nem lezárja, hanem megnyitja a verset, épp ide segít eljutnunk – személyes paradoxonjaink megértéséig, elfogadásáig. „Cseléd akartam lenni. Van ilyen. / Teríteni és leszedni az asztalt”, kezdődik a Van ilyen című vers, s ez akár Kuklay Antal nyugdíjas körömi plébános ritka vállalkozásainak mottója is lehetne. A megterített asztalon ugyanis sok mindent a kezünk ügyébe helyeznek, amire vacsora közben szükségünk lehet, azért, hogy senkinek ne kelljen az együttlétet megtörve felállnia és kimennie valamiért. Így terít meg a szerző ebben a kötetben méltón egy-egy versnek, s egy-egy mindennél beszédesebb, generációkon átívelő közös csönd lehetőségének.
(Vigilia, 2021/2.)
