Cseke Péter: A kettős portré dicsérete

(Széljegyzetek Székely Ferenc beszélgetőkönyveihez)

A hetven évet töltött Székely Ferenc jó évtizede kérdéseivel teremt tájainkon – és azokon túl – lelki közösséget.

Több indítéka is lehet ennek. Veleszületett tudásszomja? Szülötte földje értékvilágának gyökérnyomása? Az Anyám könnyű álmot ígér ösztönző hatása? Talán mindenik, együttvéve. Tény, hogy Sütő András katartikus szociográfiája a legfogékonyabb életkorban ébresztette fel íráskedvét. Hogyne ébresztette volna, hiszen Gyümölcsoltó Gergelyben az édesapjára ismerhetett. Így tudatosodtak benne is az idő eróziójának kitett mezőségi bölcsőhely „parancsai”, amelyek teljesítéséről a Pusztakamarás, Vadasd, Havad tárgyi és szellemi értékvilágáról írt nyolc munkája tanúskodik.
A Sütő-emlékidézés jegyében született Nyolcvan nyugtalan esztendő (2008) jelentette – közvetlenül az író halála után – azt a „fordulatot”, amellyel a szakkutatásnál tágasabb érdeklődést keltett. Fodor Sándor nyolcvanadik születésnapja (2007. dec. 7.) közeledtével ugyanis az az ötlete támadt, hogy Sütő nemzedéktársának megszólaltatásával tovább bővíthetné kor- és irodalomtörténeti ismereteinket. A Fodor-kötetek kolozsvári dedikáltatása közben lezajlott jóízű születésnapi beszélgetés aztán megjelent a Hargita Népében és a Népújságban egyaránt. Aminek az lett a következménye, hogy egy szép napon bekopogott hozzá a korondi Firtos Művelődési Egylet elnöke, a Hazanéző című sóvidéki folyóirat főszerkesztője, Ambrus Lajos barátunk, és egy 25 névből álló címlistát tett le az asztalára. Amivel voltaképpen a Hazanéző szerzőinek munkásságát ajánlotta figyelmébe.
A megmentett hűség több mint ezer példányban jelent meg 2012 karácsonyán. Közösségi léleképítésnek ez sem volt kevés, de akkor Székely Ferenc már úgy gondolta, hogy Erdély-méretűvé – valójában ennél tágasabbá – szélesíti a Sóvidéket. (Egy parajdi „fellépésen” ismertem meg például az Ausztráliában élő – a mostani kötetben szereplő – Józsa Erika könnyűzene-énekest, jóval azelőtt, hogy a bukaresti televízió magyar adása bemutatta volna a nagyközönségnek.)
Azóta Székely Ferenc minden karácsonykor egy-egy beszélgetőkönyvvel ajándékoz meg bennünket, mintegy családi körbe vonva azokat az írókat, művészeket, közéleti személyiségeket, akik történetesen kerek születésnapi évfordulójukhoz érkeztek. Hogy bensőséges körülmények között ünnepelhessük pályafutásuk értékteremtését – miközben persze önbecsülésünket is erősítjük ezzel.
Az Egyszer úgyis boldogok leszünk immár a tizedik abban a sorban, amelynek kezdetén A megmentett hűség áll. A tíz kötetben száztizenhat „ismeretlen ismerősünk” közelképével szembesülünk. (A száztizenhetedik maga a kérdező.) A tíz kötetből értelmiségi kataszterünk keresztmetszetére láthatunk, szellemi erőnlétünk mai állapotát mérlegelhetjük.
Már az előző kötet „fehér tornya” is azt jelezte, hogy vannak erőtartalékaink az „égbe nyúló kapaszkodók”-hoz. Jól érzékelte ezt „menet közben” Kántor Lajos, amikor az irodalomtörténész higgadtságával így fogalmazott: „A megkérdezettek nem annyira [élet]koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak.”
A „saját világ” bensőséges bemutatása – a lehető legalkalmasabb időben kérdezni célirányosan – olyan készségeket és képességeket feltételez, amelyek összefüggnek a széles körű tájékozottsággal éppúgy, mint a személyiségjegyek bensőséges ismeretével. Az életinterjú „rabigáját” Székely Ferenc önként vette a nyakába. Ő az elmondhatója tehát, hogy miként sajátította el a műfaj – aligha tanítható – rejtett fortélyait. Az elébe „kerekedő” évfordulók alkalmával leginkább a munka közben megélt kudarctörténetei tanúskodnak erről. Szerencsénkre jobbára olyan személyiségekkel került kapcsolatba, akik közel engedték magukhoz az alkalom megkívánta kérdéseket. Mi több: megköszönték, hogy rájuk is gondolt valaki Vadasdról.
A közhiedelemmel ellentétben az interjú korántsem kötetlen, csapongó „kérdés–felelet”. Az életinterjú meg különösképpen nem. A beszélgetőtárs kiválasztása csak az érdeklődés irányultságát mutatja. A kérdezőnek egy kicsit írónak, egy kicsit festőnek, egy kicsit orvosnak vagy mérnöknek stb. kell lennie ahhoz, hogy kérdéseivel előhívja azokat a gondolatokat, amelyekre az életsorsán és pályafordulóin töprengésre késztetett személyiség addig maga sem gondolt. Mert úgy vagyunk ezzel a műfajjal, hogy a kérdések mögött mindig ott kell éreznünk a tények által megvilágított hátteret, illetve a személyiség belső világa kisugárzásának derengését. Így az életútfaggatások jóval túlmutathatnak a faggatózásokon. Márpedig az útvesztők érzékeltetése nélkül aligha érezhetnők hitelesnek a bemutatott életpályát vagy pályaszakaszt.
Egy kötetbemutatóhoz készült plakát portréi közül az egyik a Székely Ferencé. A találó grafikusi megoldást minden bizonnyal egy öninterjú sugallta. Ha nem is lenne benne az Őrhelyen gyújtott jeltüzekben, akkor is indokolt a jelenléte. Merthogy a Vadasdról – „egy pirinyó kis faluból” – szétküldött kérdések annak a világnak a szellemi horizontját tágítják, amely „világszerző” (Illyés Gyula) lakójával nem feledtette Benedek Elek száz évvel ezelőtti intelmét: „Csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza”.

(Népújság, 2022. január 8.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás