Juhász Kristóf: Nemes példázat a hit erejéről

(Fazekas István: A kovácsműhely)

Ritkán hall az ember manapság hangjátékot, ha pedig mégis, első érzése az öröm, hogy egyáltalán életben van még ez az egykor fekete lemezeken virágzó műfaj. Számomra egyformán etalon Karinthy Frigyes: Tanítom a kisfiamat lemeze Latinovits Zoltán, Agárdi Gábor, Bodrogi Gyula, Mensáros László és még sok halhatatlanunk előadásában, a legendás Gogol: Egy őrült naplója monodrámája Darvas Ivánnal vagy épp az Alice Csodaországban (Varga Géza rendezése), illetve a Lúdas Matyi (Schwajda György rendezte) hangjátéka. Most Fazekas István A kovácsműhely című művének füzetkéjét tartom a kezemben s a mellékelt CD-t, rajta a Dörner György rendezte hangjátékkal.
A hangjáték nem egy bonyolult műfaj, de aki nem ismeri a csínját-bínját, a trükkjeit, hamar elvérzik benne. Amit a hallgató először vár: hangulat, atmoszféra. Itt ugyanúgy kell „viselkedniük” a hangoknak, mint mozgóképen a képeknek. Nyári idillhez tücsökciripelés dukál, ha pedig a hősök eltévednek az erdőben, vészjósló szélfúvás és kísérteties lombsusogás. Jó, egy Darvas Iván vagy egy Latinovits Zoltán hangja úgy is el tud adni bármit, ha csak fütyörészik, szuszog, motyog vagy dörmög a művész úr, de egyszerű, földi halandóknak bizony tele kell pakolniuk mindenféle atmoszféra­effektekkel művüket, hogy működjön a dolog.
A kovácsműhely tökéletesen teljesíti a nemes elődök által kikövezett műfaj elvárásait. A 16. században játszódó, Dévai Bíró Mátyás életének néhány epizódját történeti dokumentumok, legendák és az írói fantázia egészséges vegyítésével elénk táró történetbe tökéletesen bele tudunk kerülni. Csattog a kovácsműhelyben az üllő és a kalapács, a piacon zsezseg a nép, a dialógok kellőképpen levegősek, illően gazdagon öblögetettek és teregetettek (ez azért fontos, hogy a magamfajta, vezetés közben is kultúrafogyasztó, elvetemült alak is fölfogja a hangjáték minden mondatát, miközben minden szabályt rigorózusan betartva satufékez az alsó rakparton), a monológok pedig kellően átszellemültek és figyelemfelkeltők. Dévai Bíró Mátyás a magyar reformáció hőse, ő terjesztette először magyar nyelven a lutheri tanokat, igehirdetése miatt eretneknek kiáltották ki, hitéért elszenvedett üldöztetést és börtönt.
Az Újszínház művészei becsületesen dolgoznak, a történet didaktikussága érezhetően nem gát, hanem büszkén és szabadon bejárható hittörténeti térség számukra, ahol bőven élhetnek orgánumuk, habitusuk s játékkedvük isten adta eszközeivel. A teoló­giai prézsmitákat minden hallgató elemezheti kedve szerint, a vacsora vagy épp csak egy jó bor mellett elköltendő teológiai disputákba még nem halt bele senki, ellenben állítólag jót tesz az egészségnek.
A történet példázata pedig szép, nemes, emlékezetes; még a kor nyelvét is próbálja jól használni a gyakorlott és elhivatott szerző, Fazekas István, akinek tiszta szándékához nem fér kétség, habár az ő-zés használatában érzek olykor némi bizonytalanságot, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Alapvetően egy jó orgánumokkal, jó effektekkel és jó atmoszférával fölvértezett hangjátékot évezhetünk, függetlenül attól, hogy katolikusok, reformátusok vagy épp unitáriusok vagyunk. Magam katolikusként úgy vagyok vele: teljesen mindegy, milyen álláspont felől dicséri valaki az Urat, csak dicsérje. Az istentelenek vannak elegen, mi már ne vesszünk össze teo­lógiai apróságokon.
A hangjátékot egyébként istentelen embereknek is ajánlom, hiszen izgalmas a sztori, van benne bőven fordulat, meglepetés és kultúrtörténeti, szűkebben fogva egyház- és hittörténeti újdonság.

(Magyar Idők, 2018. augusztus 10.)

Czifrik Katalin: Városi baromfiudvar

Nyelvi és szerkezeti tisztaság, eredeti gondolatok és látásmód, megbocsátó és elfogadó irónia jellemzi Solti Gyöngyi Városi baromfiudvar című novelláskötetét. A városunkban dolgozó matematikatanár történeteit a százhalombattai Üveghegy Kiadó adta ki az Ünnepi Könyvhétre.
A Városi baromfiudvar egy kisváros tipikus mindennapjainak tipikus szereplőit mutatja be fényképszerűen vagy talán életkép, sőt filmszerűen – közelről, szeretettel mégis játékos távolságot tartva. Ha mindig más szereposztásban és tökéletesen eltérő látószögből is, de ugyanazok a szereplők tűnnek fel a különféle elbeszélésekben. Az önmagára és munkájára rendkívül büszke Ilonka nénit például a gyerekek szórakoztató bolondnak, míg a portás habókos, könyörületből megtartott öregasszonynak látja. “Nem fekete-fehér a világ – mondja erről a szerző. Ami az egyik oldalról ilyen, az a másikról máshogy néz ki. Ha valakiről kialakítasz egy véleményt, gyökeresen megváltozhat, ha egy másik szituációban látod. Az emberek nagyon másként élhetik meg a saját életüket, mint ahogyan az kívülről látszik.”
Egyetlen “szereplő” van, amelyik szinte egyik novellából sem hiányzik: a városi közparkban lakó kakas. “Dunaújvárosban 2002 környékén évekig élt egy kakas az egyik parkban. Innen az ötlet, már akkor megfogott ez a dolog. Ez a kakas fogja össze a novellákat, egyetlen valós szereplőként, talán kívülálló szemlélőként, értékelőként, az olvasóra bízom. Minden más a fantázia szüleménye.”
Solti Gyöngyi már az óvodában írt. Az általános iskolában megnyert egy pályázatot, de amikor visszakerült hozzá a verseket tartalmazó kockás füzet, kiderült, hogy a tanárnő, aki beküldte, átírt benne néhány szót. “Akkor még nem tudtam, hogy ez a legnagyobbakkal is megtörténik, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem jó, amit írtam, nem is én nyertem a pályázatot.” Akkortól utált minden mondatot, amit leírt. “Érettségi előtt Apu írta meg a beadandó fogalmazást, mert nem bírta nézni, hogy hisztizek fölötte.”
Mivel a matek is jól ment, matematika-fizika szakos tanár lett. Mindig sokat olvasott, talán innen a kiemelkedő nyelvérzék, a pontos fogalmazás, amely azonban a matematikai gondolkodáshoz is közel áll. Újból írni 39 évesen kezdett. “Rájöttem, hogy egyfolytában történeteket fogalmazgatok. Kipróbáltam, hogy leírom, és nem utáltam.”
Szemináriumokon vett részt a József Attila Kör íróiskolájában és felolvasásokon, a dunaújvárosi Tér című lapban, a Kalligramban, a Pannon Tükörben, valamint internetes felületeken mutatta be novelláit.
Négy éve dolgozik Százhalombattán, három éve költözött Dunaújvárosból Érdre. “Nagyon örülök, hogy idevetett a sors. Szeretem a sulit, kezdem megismerni a várost, örülök az úszócsapatnak, ahová befogadtak, és akikkel versenyekre is járunk.” Csatlakozott az érdi Irka irodalmi körhöz, a közelmúltban az ő antológiájukban, illetve egy pályázat eredményeként a Magyar Radír 2016 antológiában jelent meg.
“A Városi baromfiudvar írásai az elmúlt tíz évben készültek, kiadásuk egy szakasz lezárását jelenti számomra. Léphetek tovább.” Nagyon hálás kolléganőjének, F. Takács Ritának, aki a novellákat illusztrálta és a borítóképet alkotta. “Szerintem szenzációs, ahogy elkapta a hangulatot és csodás világot rajzolt a kötethez.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2018. június 21.)

Bertha Zoltán: A hűség csillagösvényein

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

A helytállás erkölcsi parancsával töltekező igazi szülőföldi hűség apostoli lelkületű szolgálattevője Székely Ferenc. Mert a legnemesebb erdélyi értelmiségi hagyományok valóban ilyen missziószerű feladatvállalásra szólítanak. A közösség gondjait, vágyait, reményeit elhordozó és felmutató igényesség mindig is teremtő példa és tanítás volt Erdélyben azok számára, akik a kisebbségi és egyben az egész magyarság fennmaradásának, szellemi felemelkedésének az ügyében fáradoznak. Menteni, védeni kell az anyanyelvet, ismerni múltunkat, jelenünket és folyton újraalapozni s biztató távlatokkal láttatni remélt jövendőnket, szeretni népünket és Kárpát-hazánk minden egyes szegletét, s tudással és hittel munkálkodni, „omló egek alatt” is, a szellemi templomépítés sikeréért. A spirituális nemzetegység szent kívánalmát előmozdítani, trianoni országcsonkítások, szétdaraboltatások, szétszóródások közben és után is. Az integer magyarság lelki-kulturális minőségtudatának, s a megtagadhatatlan nemzeti jellegzetességek, identitásformák árnyalásának és kiteljesítésének jegyében. Erdélyben a legapróbb falvaknak, temetőknek, emlékhelyeknek, tájhazáknak is éppoly hatalmas a jelentősége, mint a látványos ódon városoknak, a természeti csodáknak vagy a varázslatos népi művészetek egész univerzumának. Együtt és egyszerre kell őrizni, ápolni, továbbörökíteni a magyarság minden értéksajátosságát, megtartó és megújító tradíciókat erősítve, érvényesítve.
A szellem embere a magyar nemzeti önismeret égisze alatt Erdélyben tehát foglalkozik történelemmel, művelődéstörténettel, folklórral, irodalommal, helytörténettel és honismerettel, s folyvást kutatja és elénk tárja az ősi népi szokásvilág, az etnografikus és a magaskulturális örökség ezer színben pompázó kincsesházát, annak felbecsülhetetlen fontosságú részleteit és egészét. A feltétlen kötődés és ragaszkodás morális imperatívuszával, s a megmaradás feladhatatlan perspektívájával. Számos nagyszerű tárgyi és szellemi néprajzi, néptudományi, kultúrtörténeti könyvét ilyen érzülettel alkotta meg Székely Ferenc is, s ezek közül az egyik utóbbi A megmentett hűség beszédes címet viseli. A Firtos Művelődési Egylet és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület adta ki Korondon és Székelyudvarhelyen 2012-ben – benne pedig huszonöt remek interjú a Sóvidék és környéke kiválóságaival. Székely Ferenc tanulságosan elbeszélgetett azokkal a jeles művész, író, írástudó társaival, barátaival (Ambrus Lajostól Bölöni Domokosig, Király Lászlótól Molnos Lajosig, Páll Lajostól Ráduly Jánosig sokakkal; s például a hírneves fazekascsaládból származó, s korondi gyermekkorát mindig oly lelkesen emlegető Józsa Judit kerámiaszobrászig), akik mind az elidegeníthetetlen otthonosság szükségességéről és törvényszerűségéről, a bölcsőhely szépségéről, a szülőföld örök vonzásáról és a „szerelmes földrajz” gyönyörűségéről vallanak. De Székely Ferenc otthon és elemében érzi magát egész szülő- és felnevelő hazájában, a Székelyföldön, Erdélyben, Vadasdon és Havadon, Erdőszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, s a Mezőségen, Pusztakamaráson is, ahol 1951-ben Sütő András (anyai ági) unokatestvéreként meglátta a napvilágot. És a kultúra mindeneseként, a szellem lankadatlan (és vándorló) szolgálatosaként szüntelenül menti át ő is a hűséget, az értékek szerelmét „a túlsó partra”, a jövőbe.
Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé mostani új kötetében is. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.
Megható emlékidézéssel búcsúzik el Székely Ferenc olyan nemrég elhunyt nagyjainktól, mint Csoóri Sándor vagy Jókai Anna, és erdélyi kapcsolataikat, Erdély-szeretetüket is megkapón domborítja ki – miképpen Szabó Magdáét is, akinek utolsó Erdélybe küldött leveléről tudósít („az egyetemes magyar kultúra féltve őrzött aranyporszemei” között). Levelezés kapcsán pillanthatunk meg erdélyi tudós nagyságokat is – a nyelvész Szabó T. Attilát (az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár című korszakos munka fémjelzőjét) vagy a néprajzos Dr. Kós Károlyt, a halhatatlan író egyik fiát. Végtelenül megrendítő, ahogyan például a magyar és a világhistória legkülönfélébb időszakai között szellemi értelemben száguldozó Lászlóffy Csaba utolsó napjairól hallunk: a nagybeteg író még halála előtt röviddel is dedikált könyveket küldött a vele már előtte interjú révén is szeretettel megismert szerzőnek, s hogy halála másnapján felesége, Lászlóffy Enikő is levelet írt neki hallatlan lelkierőről adva tanúbizonyságot. S az is, ahogyan a lét és a pusztulás végzetes történelmi és egzisztenciális sorshelyzeteit a bámulatos regényeiben olyannyira bravúrosan részletező szenzibilitással megjelenítő Pusztai János már nem tudott válaszolni a neki szánt kérdésekre. Ugyancsak „in memoriam” hallunk Fodor Sándorról, a Csipike-történetek rendkívül népszerű prózaírójáról, akinek saját megfogalmazása szerint szép élete és nagy fájdalma volt (egyik kislányát gyermekkorában elvesztette). De igen mélyértelmű, ahogyan gyergyószentmiklósi magányában az egyik legkiválóbb novellista, Györffi Kálmán is megnyilatkozik és a mai világ sok keserűségét sorolja.
A vadasdi születésű – s Petőfi, Arany nyomdokán a népi-nemzeti irányhoz tartozó – Jakab Ödön drámaíró, költő, irodalomtörténész akadémikus munkásságára emlékeztek lélekgazdagító ünnepséggel nemrégen a helybéliek, emlékszobát, kiállítást avattak, hazafias verseit szavalták, és szemléletesen igazolták, hogy miképpen lehet nemes eszményekkel és kitartó törekvésekkel fenntartani és bővíteni egy-egy klasszikus elődünk kultuszát. Az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület ugyancsak ilyen erőfeszítéseket tesz, hogy a magyar kultúra mindnyájunkat éltető energiáit megtarthassa.
Gyermekkori olvasmányélmény révén bukkan fel Gyóni Géza költői-emberi alakja, erdélyi látogatása kapcsán Móricz Zsigmond író-lánya, Móricz Virág, aztán vadasdi útja közben az erdélyi magyar történelmi szociográfia mestere, irányadó „szellemi csillaga”, – az egyébként olykori dacossága közepette is közvetlen, jó humorú – Bözödi György, s aztán az ő temetésén csodálatos búcsúztatót beszédet mondó Czine Mihály, az egyetemes magyar irodalom ékesszólású, aranyszavú „vándorprédikátora”. A kedves vagy szomorú, kedélyes vagy kesergő hangnemű beszámolók mind-mind életesek, miközben lélekemelők, stílusuk magával sodró, s így különösképpen sugározzák a rajongásig szeretett tiszta források üzenetét. Olykor vidámító közelképekkel, igézetes életképekkel fűszerezett előadásmód által.
Természetszerűen több írás is szól Sütő Andrásról, napjaink máris legendássá vált személyiségéről – a rokoni szálak okán is. A ma is álló Sütő-ház jelképesen is irányadó jelzés a világba: egy szűkös falucskában is születhet világirodalmi jelentőségű „írófejedelem”; „Egy kút van az udvaron, szomjúságoltó erőforrással, ahová gyakran visszatérhetünk, s nemsokára letelepedhetünk a cöveklábú asztalhoz is… / Nappal a lélek harangjai hívogatnak Pusztakamarásra, éjjel a ház fölött őrködő fényes csillag mutatja az utat.” A pusztakamarási családi emlékek, élmények, tűnődések kiterjednek azután a második világháborús szörnyűségekre, vagy Kemény Zsigmond porladó sírjára és a mai szórványmagyarság egyre keservesebb helyzetére. A bensőséges leírások az utókornak jeleket hagyni kívánó kortanú tollából fakadnak, aki Sütő András soproni szobrának felállításáról is megemlékezik – s újra és megint meghitt tónusban hitelesítve a korszakos egyéniség Sütő András emberi alkatának mindőnk számára olyannyira megbecsülendő vonásait, tulajdonságait. S ehhez kapcsolódik a Sütő András életművét könyveiben, monográfiáiban a legszuggesztívebben értelmező irodalomtudós, Görömbei András megjelenítése is (aki Sinka Istvánról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspárról, a népi írókról s az összes határon túli magyar irodalmakról is alapvető, eligazító, egyszersmind monumentális kézikönyveket hagyott ránk). De itt említhetjük a Hajdu Zoltánról („otthoni barátsággal”) készült érzékletes kisportrét is – ő hajdanán Sütő Andrással közösen is alkotott egy drámai művet.
Szováta város díszpolgáráról, a festőművész, grafikus Kusztos Endréről is méltó megemlékezést olvashatunk, az iparművész Bandi Dezsőről nemkülönben, vagy a fiatalabb korában eltávozott Molnár Dénes képzőművészről, de a néprajzkutató, etnobotanikus és etnozoológus Gub Jenőről vagy a szintén néprajzos-falukutató, lelkipásztor, egyház- és helytörténész Nagy Ödönről is; és Csávossy Györgyről, aki tréfásan úgy aposztrofálta magát, mint aki a borászok között a legjobb költő, s a költők között a legjobb borász. S más művészek, köztük a világhírű zongorista Bogányi Gergely is feltűnik egy ízes útirajz keretében, ahogyan csak egy csoport erdélyi vendégnek is ingyen ad hosszú és lenyűgöző koncertet. – És igen gondolatébresztő Gelu Pateanu, a magyar kultúra és irodalom kitűnő román barátjának, ismerőjének, fordítójának a felidézése is, merthogy az ilyen önzetlen emberség példát állíthatna mások elé: hogyan lehet a népek közötti tiszteletet természetes humanitással megvalósítani.
A marosvásárhelyi református kollégiumban tanította valaha az egyik tanár ezt a maximát – amely sugallatos szállóige és intelem is egyben (s most Nagy Ödön eleveníti fel) –: „Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember.” A magát ehhez tartó Székely Ferenc remek új könyve ugyancsak erre buzdíthat mindnyájunkat. Köszönet érte!

(Agria, 2017/2.)

Nagy Miklós Kund: Mozaikképek színes emlékkockákból

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

Folyamatban a termés begyűjtése, Székely Ferenc szaporítja könyves jelentkezéseit. A nemrég zárult esztendő végén két kötete is megjelent. A születésnapokhoz, szellemi éle-tünk jeleseihez kapcsolódó életinterjúk 5. gyűjteménye, az Élet-kalangyák is napvilágot látott, de könyveinek százhalombattai kiadója Otthoni szeretettel* címen az újságcikkeiből, leveleiből, visszaemlékezéseiből is közzétett egy válogatást. A 11 beszélgetést tartalmazó előbbiről valamikor a későbbiekben ejtünk szót, ma az utóbbi évtizedben közölt írásait felölelő kötetre irányítjuk az olvasók figyelmét. A recenzió terjedelmi megkötöttségei miatt nyilván szűkszavúbban, mint ahogy a kötet előszavának szerzője, Bertha Zoltán teszi. Az erdélyi irodalomra, az ehhez kötődő kiadványokra élénken figyelő magyarországi irodalomtörténész egyetemi tanár átfogóan ismerteti az Erdőszentgyörgy körüli kistérség kulturális mindenese, a néprajzi író, helytörténész, lapszerkesztő Székely Ferenc munkásságát, érzékletesen kirajzolja számos kiadványban is tükröződő eddigi pályaképét, méltatja kitartását, a szülőföld, a magyar művelődés, az anyanyelv iránti elkötelezettségét. A metaforikus című bevezető gondolatsor, A hűség csillagösvényein persze nem csak Székely szerzői, újságírói alapállására, hitvallására értendő, mindazok emberi, alkotói erényeit, hovatartozását meghatározza, akikről a kiadvány közel negyven írása született.
„Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, számvető krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé a mostani új kötetben is – összegez Bertha Zoltán. – És bőséges üzenetértékűen, mint eddig is mindig. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.” Rendkívüli egyéniségek, akik már rég váltak magyar örökségünk részeivé, olyan kiválóságok, akik csak rövid ideje nincsenek közöttünk, s még sajgó a hiányuk, és ma is dolgozó, alkotó értelmiségiek egyaránt szerepelnek a kötetben. Többen olyanok, akikkel a beszélgetőkönyvei létrehozásakor került kapcsolatba, találkozott személyesen vagy a világhálón Székely Ferenc, váltott üzenetet, levelet évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt, s őrzött meg az utókor számára. Pusztakamarásiként és Sütő András rokonaként természetesen az Anyám könnyű álmot ígér írója volt rá a legnagyobb hatással, a könyvben is a vele kapcsolatos emlékek a legelevenebbek, leggazdagabbak. De a sok apróbb, sorsdöntőnek nem nevezhető mozzanat, amelyet a könyv lapjain felidéz, ugyancsak értékes adalékká válhat, ha valaki valamelyik általa is előtérbe állított személyiséggel akar behatóbban foglalkozni. Különleges névsor kerekedne ide, ha a kötetben megidézetteket mind fel akarnók sorolni. Sokat közülük a Múzsa olvasói is megismerhettek éppen Székely Ferenc tollából. Hirtelenjében Jókai Anna, Szabó Magda, Csoóri Sándor jut eszembe, de nem maradhat említetlenül Bajor Andor, Fodor Sándor, Lászlóffy Csaba, Móricz Virág, Czine Mihály sem. Vagy Kusztos Endre, Bandi Dezső, Görömbei András, Gelu Păteanu, Molnár Dénes és így tovább. Kiegészülve a maiakkal, az élőkkel, akiknek a munkája, emberi tartása szintén példaértékű a szerző számára. Ezt a szellemiséget próbálja erősíteni érzelmi telítettségű könyve közönségében Székely Ferenc „otthoni szeretettel”.

(Népújság, 2018. január 13.)

P. Buzogány Árpád: Vallomások, arcképvázlatok, emlékezések Székely Ferenctől

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

Székely Ferenc Otthoni szeretettel című könyve a százhalombattai Üveghegy Kiadónál jelent meg, az elegáns kivitelezésű kötet harmincnál több írást tartalmaz. Alcíme szerint: cikkek, levelek, visszaemlékezések.
A szerző írásait több lapban és – összegyűjtve – kötetekben olvashattuk, olvashatjuk, leginkább évfordulók, események kapcsán készült beszélgetéseket, összefoglaló jellegű értékeléseket (pályaképek, méltatások). A most könyvbe gyűjtött írásai jórészt emlékezések, az erdélyi tudományosság, művészetek, irodalom jeles személyiségeinek megidézése, illetve a szerző velük kapcsolatos személyes élményeinek megörökítése. Sütő Andrásról és a szülőházáról, az íróval való utolsó találkozásáról, a Sopronban 2011-ben felavatott Sütő-szoborról, jeles tollforgatókról: Fodor Sándorról, Hajdu Zoltánról, Szabó Magdáról, Pusztai Jánosról, Csávossy Györgyről, Lászlóffy Csabáról, Csoóri Sándorról, Jakab Ödönről, Gyóni Gézáról, Jókai Annáról meg Görömbei András irodalomtörténészről, Molnár Dénes és Kusztos Endre képzőművészekről, Gub Jenő etnobotanikusról, Bandi Dezső iparművészről, Nagy Ödön, Kós Károly és Barabás László néprajzkutatókról, Szabó T. Attila nyelvészről, Péntek János nyelvészprofesszorról találunk értékelő, személyes hangon megfogalmazott emlékezéseket. Közülük már többen az örök hazába távoztak, ezért is fontos a szerzőnek meg az olvasónak megidézésük.
Több olyan rövid visszaemlékezést is találunk a könyvben, melyek elsősorban a szerző, illetve faluja, Vadasd miatt kerültek bele e válogatásba, ilyen a Bajor Andor, Gelu Păteanu Vadasdon, Móricz Virágnak Bözödön tett látogatása. Tudósítás (Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön), ismerkedések és látogatások (Bogányi Gergely zongoraművész, Czine Mihály irodalomtörténész, Györffi Kálmán író kapcsán) is ürügyül szolgálhatnak arra, amint Székely Ferenc esetében tapasztaljuk, hogy az egykori résztvevő szemével láttassunk valakit.
Nem mellékes, hogy a szerző nem csupán dokumentumokat közöl (Molnos Lajos költő és Józsa Judit kerámiaszobrász egy-egy levele), hanem a méltatások, emlékezések szövegét is „dúsítja” ily módon. Szerzőnk és vidéke, Erdőszentgyörgy vonzáskörzete más eseményeiről (az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület Ex Libris díjának átadása) is beszámol.
A könyvhöz Bertha Zoltán irodalomtörténész írt előszót, kiemelve a szerző („igazi szülőföldi hűség apostoli lelkületű szolgálattevő”) feltétlen kötődését és ragaszkodását témáihoz és a „megszólaltatott kitűnőségekhez”.

(Hargita Népe, 2018. január 5.)

Tóth Sándor: A megszólítás drámája

(Fazekas István: Pilátus éjszakája)

Középpontos, kétszintes, konfliktusos dráma? A kérdés könnyen eldönthető, ha az egyfelvonásos, kétszereplős darab tartalmát elemezzük. A Bibliából jól ismert az a passiórészlet, amelyben Pilátus feleségének, Claudia Proculának mondata hangzik el Jézus védelmében, Máté evangéliumából. Dráma erről a jelentéktelennek tűnő személyről eddig nem született. (Antoinette May kaliforniai írónő regénye ismert.) Meglehetősen szűk a hiteles forráshely, ahonnan a szerző meríthetett, az evangéliumi mondat hangneme azonban árnyalt, sokra ígéretes; részvéttel teli bátor női lélekre vall, s egy olyan próbált drámaíró, mint Fazekas István erre művészi igénnyel építkezik. Sajátos eszmeikörnyezetbe helyzete történetét: a sztoikus Pilátus, a Birodalom császári helytartója az akkor divatos filozófia és a jogi szemlélet képviselője, Jézus perében a bizonytalanság és jellemgyöngeség példája lesz, amit önnönmagán azzal szankcionál, hogy Jézust végül halálra adja. A feleség gyakorlati gondolkodású, művelt nő, a család féltője, nem politikus és nem bölcselkedő; ellenállása a vádlott személye körül fölsejlő dolgok nyugtalanító nagyarányúságából, majd a császár és Heródes iránti ellenérzésből fakad. Mesteri a párbeszéd, ami ezekben a részletekben olvasható.
A dráma középpontja Jézus (Jeshua), minden őrá irányul, s ez a remekül megírt darabot egy lenti és egy fenti színpadra predesztinálja. A sűrű párbeszédeket a kimondhatóság végső határáig feszíti a szerző, amit azzal csak tovább fokoz, hogy Szophoklész egyik tragédiájának címszereplőjét, a lázadó Aiaszt helyezi egy pillanatra a feszültségek epicentrumába, akinek alakja egyben a mindenkori uralmi rendszerek perigeumát is mutatja. A korrajzot hitelesíti a ruházat, a díszlet, a szokások pontos leírása – a kor-és emberismeret a szerző nagy erénye.
Ami a családféltő helytartófeleséget végül eltéríti szándékától – a férje végeztesse ki Jézust -, az nem más, mint éppen az a törvény, ami Pilátusnak nehéz gondja kezdettől: a kegyelem törvénye. A darab végén Claudia Procula kapja meg ezt, amikor leírva elküldi a jól ismert mondatot: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába…”
Az egyfelvonásos darab sodró és világos nyelvezetű, költői hatalommal telített, érthető újszerűségeszinte leleplezi a mai modernkedők semmitmondó, talányos némaságát. Társadalmi rajzában jelen van a minden korra érvényes financiális és nepotista szemlélet. Az eszmei háttérben az akkori idők vallásának mitológiai bizonytalansága érzékletesen jelzi (éppen Pilátus töprengésében, aki már nem hisz az istenekben), hogy elérkezett az idők teljessége. Pilátus felesége, mintha ennek a megváltás-igénynek lenne érzékeny szeizmográfja, főszereplője.

(Stádium, 2017/3.)

Czifrik Katalin: Pilátus éjszakája

(Fazekas István: Pilátus éjszakája)

Quintus Pontius Pilatus, Tibérius császár júdeai helytartója a címszereplője Fazekas István új drámájának. A mű ősbemutatója november 7-én a Harkányi Protestáns Szabadegyetemen lesz Gregor Bernadett és Jánosi Dávid közreműködésével.
Az egyfelvonásos egyetlen újtestamentumi mondatra épül, amelyben Pilátus felesége, Claudia arra kéri a prefektust: “Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta!” (Mt 27,19)
Mint azt a klasszikus görög drámában megszoktuk – és Fazekas formai igényeire is jellemző – egyetlen nap és egyetlen helyszínen – Krisztus után 33-ban, Pilátusék hálószobájában – történik a cselekmény. A tér és az idő azonban szimbolikus, mert valójában Pilátus belső drámája zajlik, Claudia csak közreműködő a néma monológ kihangosításában. A dilemma pedig egyszerre örök és időszerű: mit vagyunk képesek feláldozni azokért az eszmékért, amikben hiszünk? Vagy fordítva: meddig megyünk el az értékek megtagadásában, ha a bőrünkkel játsszunk?
“A rumpo (rumpere, rupi, ruptus) ige, amelyből a korrupció szó is származik, eredeti értelme szerint a szív kettéhasítását jelenti – írja a szerző a darab inspirációiról. Mikor is válhat a jelképes értelmezés helyett nyilvánvalóvá ez az etimológia? Akkor, amikor egy bírósági eljárásba a politika beleavatkozik. Amikor egy bírót megzsarolnak. Amikor egy bíró zsarolható.”
Fazekas nem először értelmezi a passiót politikai koncepciós perként központi helyen szerepeltetve Pilátust. Az év elején Amicus caesaris (A császár barátja) címmel jelentetett meg jogi, teológiai tanulmányt a témában, amelyet ezúttal egészen másféle eszközökkel dolgoz fel. Végletesen sűrít, képekkel, irodalmi és kulturális párhuzamokkal festi meg a színt, amelyen férfi és nő olykor játékos, cinkos, egyszerre meghitt és ironizáló párbeszédében tárul elénk a fájdalmas belső ellentmondás, “a kettéhasított szív szenvedése”.

(Százhalombattai Hírtükör, 2017. október 19.)

Baranyi Ferenc: Ouverture

(Előszó Véghelyi Balázs Zene nélkül című könyvéhez)

Nem tagadom: legifjabb pályatársaim közül Véghelyi Balázs áll hozzám a legközelebb. Barátom és szövetségesem ő, hiszen verseivel hatékony is akar lenni, nem csupán hatásos. Akárcsak jómagam. Az is rokonít bennünket, hogy mindketten „két úr szolgái” vagyunk: az irodalomé és a zenéé. Ezek nem csupán testvérmúzsák, hanem ikermúzsák. Méghozzá egypetéjű ikrek.
Balázs Zene nélkül című könyve tudományos igénnyel íródott, ugyanakkor „eteti magát”, akárcsak egy izgalmas regény. Ha elkezdte az ember, nehéz abbahagyni, másnapra tenni el a folytatást. Véghelyi Balázs nem csupán kiváló költő és figyelemre méltó muzsikus, hanem tudós elme is. És „el tudja adni” a tudományát. Ritka adottság. Még azok közül is keveseknek a sajátja, akik egyetemi katedráról palléroznak emberfőket naponta.
A könyv alcíme: Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből. Ezzel mindjárt az elején világossá teszi a szerző, hogy nem részletes áttekintését nyújtja a magyar daltípusoknak az ősi pentaton népdaloktól a rock-musicalek songjaiig, hanem egy-egy érdekesebb korszakra fókuszál, amelyeknek a daltermése bizonyos tekintetben a kor lenyomata is. Goethe mondta: „Ha az emberekről akarsz megtudni valamit – könyvtárnyi tudományos szakmunka áttanulmányozása helyett –, néha messzebbre jutsz, ha figyelsz, milyen dalokkal szórakoznak.”
Nos, a magyar dalok sok mindent elárulnak a magyar emberekről. De vajon mit is értünk magyar dalon? A francia „chanson”, a német „Lied”, az olasz „canzone”, az angol „song” egyaránt dalt jelent. Mégis más-más „lelkületet” villant fel mindegyik. A magyar dal nem azonos egyikkel sem. Csakis önmagával. Legyen bár népballada, magyar nóta, kávéházi kuplé, divatos sláger, operett-betét, operaária vagy rock-ritmusú énekbeszéd az a dal.
Balázs kimutatja, hogy még a leghígabb táncdalszövegek „sfumato”-hátterében is feldereng olykor a kor, amelyben megszülettek. Hát még a célzott üzenetnek szánt szerzemények textusaiban!
A dalszövegírók műhelyébe is betessékel – legalábbis egy kurta vizitre – ez a könyv, ahol szakmai ismeretekre is szert tehetünk némiképp. Beavattatunk a műhelytitkokba is.
Az utolsó fejezet címe: 13 pont – kezdő dalszövegíróknak. A 10. „parancsolat” így szól: „Foglalkozz társadalmi kérdésekkel, de ne pártoskodj. Többet veszítesz, mint amennyit nyerhetsz ezáltal.”
Nos, ezt nemcsak a dalszövegíróknak szánta Balázs, hanem azoknak a költőtársainak is, akiknek „emberhez méltó gondja van”.
Mert akad még harmóniát szorgalmazó dalnok ebben a disszonáns korban is, amelyben élünk.
Véghelyi Balázs mindenesetre ilyen. S talán öreg barátja, költőtársa:

BARANYI FERENC
is.

(Stádium, 2017/2.)

Kuti Márta: Értékteremtők

(Székely Ferenc: Őrhelyen gyújtott jeltüzek)

Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.
Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva.
Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.

(Háromszék, 2017. január 21.)

DEMÉNY PÉTER – LÁNG ZSOLT: Klikkerc / Ott van

(Gergely Tamás: Vadmalac és a kitartott magas Cé)

DP Azon töprengek, hogy 1., hogyan illeszkedik az eddigi Gergelyhez, és 2., a magyar és a világirodalomhoz.
LZS Látszólag „folytatás”, de ha jobban megnézzük, velősebben mesél, mint eddig. Nem tudom, ma ki művel hasonlókat, akár a magyar-, akár a világirodalomban. Mintha kevésbé élne ez az egyperces, jelen esetben félperces műfaj.
DP Hallod a Tamás hangját, nem? Én így érzem. Ezek a parabolák vagy allegóriák már a Latorczá…-ban ott voltak, és a Torokcsavar legnagyobb problémája, hogyan legyen ez a kihegyezettség regénnyé. „Értünk jönnek?”, kérdezik a Világvégében, és ennek referenciális olvasata is lehet, meg egy sokkal tágasabb is – ezeket szerettem a legjobban
LZS Mindenben van csavar nála. Mert a nyelv van megcsavarva. A szórendek („magában mosolygott, kifelé örömét nem mutatta”), a képek („kiveszi lelkét, mintha az pendrive volna”). Sokszor a csavar helyettesíti a történetet. Lényegében nincsenek történetek. Állóképek vannak. Hova tűnnek a kacsák? Lebuknak a tóba. Akkor a tó egy nagy temető… Igaz is, szerinted ezek a szövegek mik? Mi a műfajuk? Vagy ez mellékes? Ne rejtsünk kérdéseinkbe elvárásokat?
DP Szerintem egypercesek, csak mi oldódik meg evvel? A legjobbak erős szövegek, világot teremtenek. Álló- vagy félbeszakadó világot
LZS És ki ez a vadmalac? Bocsánat: Vadmalac.
DP Daniló jutott eszembe, a Hatházi történetekből. Egy bumfordi alak…
LZS „Balog”, ahogy magáról mondja, amikor megvágja magát egy pengével. „Valahol a boka fölött. Nem az eret, mert nem öngyilkos.” S hogy miért is vágja meg magát? Egyrészt élményszerzés végett, másrészt önvizsgálatot gyakorol. Harmadrészt azt szeretné, ha történetei, amiket elmesél: „vágnának”. Negyedrészt a kiszökő vér „látványnak sem utolsó”. Nos (hogy ebben a stílusban folytassam), „nos”, ez a „szépség” tiszta irodalom. Amivel azt akarom mondani, hogy ezek a szövegek nem tolakodnak előtérbe. Meg akarnak maradni irodalomnak. Van bennük valami a klasszikus értelemben vett reményből, szabadságvágyból, világ iránti bizalomból. És máris kérdés lesz: nem túl irodalmiak? Mit kezdhetünk egy irodalomellenes (legalábbis az irodalom iránt közömbös) világban az irodalommal?
DP A mi dolgunk az irodalom írása, nem a törődés. Vadmalac élni és röfögni fog, amíg emberek élnek. Nem a hitet éreztem annyira, mint a látást: hogy ilyen szilánkosan néz a világra, mindent lekerekítene rögtön.
LZS Tőrdöfésnek olvastam a törődést. Nem dolgunk a tőrdöfés, rendben. Amikor olvasok, akkor sem érzem, hogy bármilyen dolgom volna. Megpróbálok lehetőleg minél üresebben kinyitni egy könyvet. Ez is rendben. De utána, miután elolvastam, foglalkoztat, mi lett belőle bennem. Belőlem. Ezt akár törődésnek is nevezhetem… Kérdésem: mit hagyott benned ez a könyv?
DP Bennem hangulatokat termett, nem ítéleteket, bár a hangulat is egy ítélet. De a humor révén mégsem egészen keserű. Keserédes lettem, azt hiszem, ahol a hangsúly a keseren van.
LZS Még egy kérdés. Kevés Gergely Tamásnál pontosabb, tudatosabb, „tudósabb”, mondhatni profibb kortárs magyar írót alig ismerek. Igazi „szakember”. Miért tartják őt mégis műkedvelőnek egyesek?
DP Mert mindig a széleken bolyong valahogy. Ha találkozol vele, elmesél valamit, amit nem értesz, csak hüledezel. Így a barátságok sem alakulnak ki, az az irodalomszociális háló, amely megváltoztathatja a véleményeket. Ráadásul Svédországban él, nincs módja hosszabban találkozni valakivel, meggyőznie a jelenlétével. Örkény, Békés Pál, hogy „műfajrokonokat” említsek: ott volt.
LZS Ott van – ez lesz a címe, oké? És akkor most én szerk.

(Látó, 2016/1.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás