Bonivárt Ágnes: Bozók Ferenc: Nagyvilági esszék

Kosztolányi Dezső szerint „a könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa”. Különleges helyzet áll fenn azonban az esszékötet esetében, ha annak írója először olvasóként szerepelt, majd „alkotását” íróként jegyezte le. A kétszereplős folyamatot ekkor ki kell egészítenie egy harmadik félnek is, aki az
olvasó írót olvassa. Ennek eredményeképp eszszét olvasni csaknem ugyanolyan izgalmas vállalkozás, mint megírni azt, hiszen a kalandos íveket bejáró gondolatfolyamatok két olvasóval a hatványukra emelkednek — nem kivétel ez alól Bozók Ferenc legújabb, esszékből álló válogatása sem.
A Nagyvilági esszék című könyv 18 válogatott publikációt tartalmaz, melyek főként a Nagyvilág folyóiratban jelentek meg. Amellett, hogy a kötet egyfajta tisztelgés Fázsy Anikó emléke előtt, olyan fontos alkotókról és alkotásokról szóló írásokat tartalmaz, amelyek az író számára — saját bevallása szerint — kiemelt jelentőséggel bírnak. Ennek tudatában még izgalmasabb szemügyre venni a rövid, ám annál tartalmasabb szövegeket, hiszen akarva-akaratlanul is megszülethet egy kép az olvasó író személyéről is. Természetesen hiteles jellemrajz a kötet elolvasása után sem adható a szerzőről, mégis érezheti úgy a befogadó, hogy valamelyest közelebb került „valakihez”, akinek olvasási módszerére akár követendő példaként is tekinthet.
A könyv számos írása a hagyományos, kanonizált értelmezési kereteket átlépve igyekszik megközelíteni irodalmi alkotásokat — teszi ezt sokszor úgy, hogy ellentétes nézőpontjának hangot is ad. Így kerülhet tudatába az olvasó
például annak, hogy Emily Brontë munkássága nem merül ki az Üvöltő szelek című könyvében, hanem igencsak említésre méltóak a szelekről írt versei is, vagy hogy August Strindberg minden bizonnyal nem volt olyan elvetemült nőgyűlölő, mint ahogyan azt az általános vélekedés tartotta. Méltatlanul elhanyagolt írók is figyelmet kapnak az „első olvasótól”, ennek köszönhetően gazdagodik a kötet a skót Petőfivel, a szerethető Francis Jammes költészetével, és Anna Ahmatovával — mintha nekik is egyfajta emléket szeretne állítani a szerző. Egyes esszék
különlegességét az adja, hogy különböző motívumok révén közelítik meg az írókat, költőket: a vizsgálati szempont alapját adja a vallás, az Istennel való kapcsolat, a tükör vagy a tenger mint szimbólum, de még az ember legjobb barátja, a kutya is.
Érdekes megfigyelni, hogy egy-egy esszé mekkora mozgásteret hagy írójának és olvasójának egyaránt. Példának okáért a Kutyák a világlírában címmel ellátott írás megszámlálhatatlanul sok híres kutyát idézhet fel a befogadó
képzeletében, amelyek lehetnek kizárólag szelíd, hűséges barátok, vagy végzetes fenevadak. A szerző megidézett négylábúi azonban nem kizárólagosak, a gondolatmenet alapját éppen az összehasonlítás adja, valamint az a szervezési elv, hogy példáit a már korábban említett költők verseiből emeli ki. Éppen ezért nagyon találó a könyv hátsó borítóján megjelenő szöveg, amely arra utal, hogy az alig száz oldalas kötet könnyed, igényes nyelvezetével és befogadható, érdekes stílusával kiváló kiegészítője lehet a kanonizált elveket valló tankönyveknek is. A válogatott esszék hatásos módon hívják fel a figyelmet arra, hogy az állandósult nézőpontokat, véleményeket nem kell kérdés nélkül elfogadni, és szükséges felismerni azt is, hogy nem csak egyetlen helyes perspektíva létezik.
A Kosztolányitól idézett nyitó gondolat arra ösztönzi az olvasókat, hogy merjenek diskurzusba kerülni a szöveggel. A Nagyvilági esszék írója pontosan ennek a feladatnak tett eleget, és mindezt papírra is vetette annak érdekében, hogy az ő „alkotásai” is tovább bővíthessék a véget nem érő párbeszédeket. Dosztojevszkij soha nem fog kimenni a divatból, s jóllehet az olvasók mindig ugyanazt a történetet ismerhetik meg, amikor a Bűn és bűnhődést elolvassák, nem mindegyikük véli majd felismerni azt, hogy Porfirij Petrovics alakja Columbo felügyelőben él tovább — hacsak el nem olvassák Bozók Ferenc írásait, és tovább nem keresik a hasonlóan érdekes utalásokat a sorok között.

(Vigilia, 2019/8.)

Juhász Kristóf: Döbrögi és Libás Matyi kalandjai avantgárdiában

Idén jelent meg CD-n Deák-Sárosi László költő, gitárművész, esztéta Libás Matyi című hangjátéka, klasszikus Lúdas Matyink eddigi legmerészebb földolgozása. A mű 2013-ban már megjelent könyv formában, most ennek a megzenésített, dramatizált változata látott napvilágot.
A zenéért és a főbb szereplők megformálásáért pedig a pár éve tragikus körülmények közt elhunyt dzsesszzongorista, Farkas Mihály Ambrus, Tóth István „Sztív” gitáros, valamint Mohai Tamás gitáros-énekes-dalszerző, a Boom-Boom zenekar alapítója és hivatásos fenegyerek felel.
Fazekas Mihály halhatatlan művét a mindenkori szegénylegényről, aki borsot tör a mindenkori hatalmasság orra alá, mindenki ismeri. Ám csak földolgozások alapján: készült belőle ismert rajzfilm és hangjáték gyerekeknek, de táncszínházi vagy nemrég cirkuszi produkció is.
Az eredetit nem olvassák, mert szegény Fazekas hexameterekben írta, mely versforma ma már csak a hivatásosokat és a permanens kultúrmámorban lebegőket nem idegesíti halálra. Így forradalmi tett, lázadó, punkos gesztus, hogy Deák-Sárosi László is hexameterekben szerezte a maga igazi magyar regéjét négy levonásban – az alcím ugyanaz, mint az eredeti műé, ám a cselekmény és a zenei forma olyasmi, amit nem várna senki.
Az alkotók névsorából sejtettem, hogy ezen a lemezen nem valami kompromisszumkereső, lagymatag, rádióbarát tinglitangli hallható, de így is meglepett az a napjainkra a hexameterekhez hasonlóan szinte kihalt, jóízűen undergorund és avantgárd zenei világ.
A történet szemtelenül kitekert, Matyi itt Döbrögi fia, aki nem igazságot szolgáltat a zsarnoknak, hanem a szerencsétlen népet csapja be, de még a csalafintaságot is elbénázza, és az átvertek őt verik meg háromszor. Szatíra ez, hisz nincsenek benne hősök, csak antihősök és szerencsétlen páriák.
A zene pedig véletlenül sem historikus muzsika lanttal-kobozzal, bár a felütés csalóka, hisz a hangszeres kísérettel elregélt énekmondást idézi, olykor a klasszikus hangjátékokra jellemző atmoszférakiállásokkal.
Épp csak a szintetizátoreffektek túlsúlya tűnik föl. Aztán, ahogy kibomlik a cselekmény meg a konfliktus, és fokozódik a feszültség, belépnek a gitárok, és jól becsapják a hallgatót, aki azt hiszi, hogy ezt a stilizált történetmondást fölváltja valami Pat Metheny-szerű, kellemes pöntyörgés. De egyrészt folytatódik a furcsa, kántáló énekbeszéd meg a bumfordi, pikareszk képek, másrészt pedig a legváratlanabb helyeken bukkannak föl mindenféle (világ)zenei utalások és poénok a cigánymuzsikától az afrikai ritmusokig.
Sem ez, sem a mindent átitató szarkazmus nem teszi könnyű hallgatnivalóvá a Libás Matyit. És ez nyilvánvalóan nem is volt cél: ez a lemez tehetséges művészemberek bosszantó, vitriolos szatírjátéka, gúnyolódása, nyelvöltése, fittyethányása.
Hogy kiket is céloz itt és most ez a Lúdas Matyi szellemiségéhez méltó, 52 perces fricska? A sznob vagy épp közlelkű népet, netán a zeneipar Döbrögijeit? Egy biztos: ilyen avantgárd Lúdas Matyi még nem készült.

(Magyar Nemzet, 2019. október 16.)

Tóth Sándor: A pedagógia jutalma

(Bozók Ferenc: Magyar költők Jézusa)

Kevésszer mondhatjuk manapság a fentit, agyonzsúfolt tantárgyak fonnyasztják a kedvet, alapvető ismeretek esnek ki a diák-emlékezetből. Valamit végre tenni kellene, mivel a telhetetlenség kiejtő bőség…
Érdeklődéssel vettem kezembe az immár egyre jobban ismertté váló fiatal piarista pap, tanár, költő: Bozók Ferenc új könyvét (Üveghegy Kiadó gondozása), a Magyar költők Jézusa címűt. Leleményesség és egyszerűség jellemzi a kiadványt, a 33 vershez fűzött 10-10 mondatot, amely bemutató és tanító jellegű. A 33 jézusi évszám. A válogatás pedig a XX. század magyar költészetéből változatos “kispanoráma”: vannak ismert és kevésbé ismert versek, a szerzők csak egy-egy verssel szerepelnek. Különböző szerzők, különböző lelkiállapottal, amikor Jézus szemébe kell nézniük.
Izgalmas ez a válogatás, korunk állapotában lélek-dokumentum, tehát hiteles híradás. Kik a szerzők? Például Zelk Zoltán, Pilinszky János, Gárdonyi Géza, Iancu Laura, Ady Endre, de mostanában már kevésbé ismert költők, például Váci Mihály, Györe Imre, és kimondottan az önmagával nehéz harcot vívó Szilágyi Domokos, akinek halála bizonyára titok marad az okát tekintve. Egy-egy, már nagyobb diák, ha kezébe veszi a könyvet, átfogó képet kap: mi él az emberben, mit jelent egy nehéz kor terhe a “lélek idejében”, amikor Istent keresi. A művész, aki őszintén megtárul a világnak. Az olvasó mindenképpen a valódit kapja — fényezés nélkül azoktól, akik komolyan veszik a Jézus-témát: ki így, ki úgy gondolja.
Oktatást emlegettem. Kiváló segédkönyv lehetne Bozók Ferenc munkája az irodalom tanításában, sőt, akár felnőtt “kezdőknek” az istenes dolgok megismerésében, ha alaposan átgondolják, megjegyzik a tíz mondatokat. A költőt — mint megvallja — első sorban a saját ízlése vezette a válogatásban, ugyanakkor teljesen objektív maradt, és ez a józanság sikeres lapokat fűzött össze. Egyik jellemző példa az újszerűségben Radnóti Arckép versének (mindössze öt sor) titok-közelítése Krisztushoz. Hozzásegít-e a megtestesülés csodájához, amit elképzel a költő?

(Keresztény Élet, 2019. július 14.)

Simon Lajos Zoltán: Adamik Tamás: Carmina Rustica

Alighanem egyedülálló verseskönyvvel gazdagodunk, amikor Adamik Tamás Carmina Rustica című. gyűjteményét kézbe vehetjük. Egyedülálló, hiszen ez a szerző első önálló verseskötete, amelyben azonban kereken hat évtized termésének legjavát válogatta össze: az első költemény 1956-ban született, a legújabbak 2017-ben. Ünnepi kötet: a szerző 77 költeményét a költőbarátok-költőtársak, Baka Györgyi, Paraszkeva és B. Tóth Klára köszöntő versei egészítik ki 80-ra, majd lezárásként következik a 81., Nyíri Erzsébet verse. A kis kötetet Deák-Sárosi László Előszava vezeti be, és az ő méltatása zárja. Végül megtaláljuk a szerző rövid életrajzát, a korántsem teljes bibliográfiából pedig képet kaphatunk a tudós filológus hatalmas és sokszínű tudományos munkásságáról.
Különleges a válogatás még egy szempontból is. A jelenkori pályatársak mellett meghívást kaptak a kötetbe a latin irodalom kutatójának örök barátai, halhatatlan költőtársai is. A 77 versből 19 ugyanis műfordítás: Adamik Tamás bravúros tolmácsolásában többször is megszólal az epigrammaköltészet fölülmúlhatatlan fejedelme, Martialis, azután Horatius, Ovidius, de hasonlóképpen megtaláljuk a kötetben a rég letűnt Pannonia megindító verses maradványait, egyebek között az aquincumi orgonaművésznő, Aelia Sabina emlékét megörökítő, feledhetetlen epigrammát. És ne feledjük, hogy Adamik Tamás nemcsak a klasszikus ókor, hanem a középkor irodalmának tudósa is. Hatalmas római irodalomtörténeti kézikönyve után nemrégiben a Szerb Antal által csak „hallgató századoknak” nevezett kora középkor latin irodalmát két roppant kötetben tárta a magyar olvasóközönség elé. Fölfedezhetünk tehát olyan, ma már alig ismert nagyszerű költőket, mint amilyen az V-VI. század fordulójának ragyogó csillaga, Magnus Felix Ennodius, akinek lenyűgözően szép kertleírásaiban gyönyörködhetünk. Olvashatjuk a VI. századi ír szerzetes, Columbanus férfiasan zord Hajósénekét, vagy a VII. századi toledói érsek, Eugenius fönséges Imádságát. S talán kevésbé közismert, hogy a szerző szlavistaként kiváló ismerője az orosz irodalomnak is, melyet a kötetben Borisz Paszternák Márciusc., rusztikus hangulatú versének gyönyörű tolmácsolása képvisel. Azért említem meg itt a fordításokat, mert az egész verseskötet szerkezetének kulcsfontosságú részét képezik. Különleges, de annál invenciózusabb szerzői elgondolás, hogy e műfordítások nem a saját költemények után, elkülönítve, mintegy függelékbe helyezve kaptak helyet, hanem alaposan átgondolt művészi kompozíció alkotóelemeivé válnak.
A kötet 77 verse ugyanis hét fejezetre tagolódik: Oltalmad alá, Válaszúton, Férfias élet, Szenvedély-Szenvedés, Találkozások, Elmúlás, Variációk. Ezen belül a szerző saját versei szigorú időrendben, gondosan keltezve követik egymást, megrajzolva a költői önéletrajzot. Az egyes fejezetek végén azonban helyet kapott egy-egy Kitekintés, melyben az említett költők veszik át a szót, mintegy párbeszédet folytatva a kötet szerzőjével. Szép példája ennek az Oltalmad alá című fejezetet lezáró, 1962. márciusában keletkezett Hópelyhek borongós hangulata: „Szállnak a hópelyhek, szállnak gyorsan kavarogva, / Rozzant ablakon át figyelem, hogy hullnak a mélybe, / Ámbár jó ideig makacsul s kétségbeesetten / csapkodnak még erre is arra is, égve a létért.” Ezt a mélabús meditációt azonban rögtön ellenpontozza az utána következő, szintén hexameteres Ennoidus-vers, A kertbe belépve, mely a költészet mágikus, minden rosszat megtörő erejéről szól, s melynek fordítása 2014-ben készült: „Tudd, aki lépteidet vezeted szép zöld levelek közt, / hogy szókész ember szava szebb kertet mutogathat. / Csábos a csíra, amit bölcs ajkad bíbora megfest. / Enyhe tavaszt ébreszt, ki virágot termel a télben. / Jéghideg árad szét: szavaid meleg évszakot érnek. / Szent erejétől végül meghátrálnak a kígyók.” A kötet forgatását még izgalmasabbá teszi, hogy számos megfelelést találunk egymástól távolabbra helyezett versek között is. A második fejezet (Válaszúton) lezárásában szintén egy Ennodius-verset olvashatunk, mely a műfordításban A kertkapu küszöbén címet kapta: „Zöldellő árnytól viruló kapu nyílik e kertre, / szőlő istene nyújt díszt neki jóakarón. / Dús levelű szövedékét fürtjeivel csinosítja, / s közben a nyár melegét szünteti kellemesen.” Ez a költemény ismét csak szépen föloldja a fejezetzáró Harag című vers melankolikus hangulatát, de óhatatlanul előhívja, mintegy megelőlegezi a 2015-ben keletkezett Verőcei kert másképpen című remek költeményt is: „Kertünk dél fele lejt, mondhatnám, fejtől a lábig. / Ritkás szőleje éltet, vére elűzi a gondom. / Fája, gyümölcse van. Almafa: egyik lent ül a kertben, / másik fent a hegyoldalon áll és sütteti lombját.”
Ebben a mesteri kompozícióban, mely a klasszikus római költők, Vergilius, Horatius, Tibullus csodálatosan fölépített köteteit idézi, minden vers jelentése megsokszorozódik a többi által, és arra készteti az olvasót, hogy újra meg újra kézbe vegye a kicsiny könyvet, mert akárhányszor lapozza föl, mindig új meg új kapcsolatokat, megfeleléseket fedezhet föl magának. Már csak azért is, mert a gyűjtemény egyes darabjait motívumbeli egyezések is egymáshoz rendelik. Az egyik ilyen meghatározó, az egész köteten végigvonuló alapmotívum a védettséget, elrejtettséget, aranykori harmóniát, tobzódó szépséget és szinte féktelen életörömöt hordozó kert szimbóluma, mondhatni ősképe: „Virágmezőben ültünk mind a ketten. / Köröttünk alma-, körte-, s szilvafák (Virágmezőben). Szőlőben sorjázik a rend. / Az ember is teremt, / mikor letérdelve lemetsz / óvesszőt, s eltemet / gizgazt, aztán aggódva vár, / jön-e a szőlővirág.” (Szőlőben). „Fája is van: alma, / édes íze halma / illatos kosárban / fekve vár a házban (Verőcei kert). Ízes itt szőlő, eper, édes alma. / Körte, ringló, sárgabarack s az őszi / megterem bőven, s a cseresznye, meggy is / ontja gyümölcsét.” (Füle júniusban). Jegyezzük meg itt: talán e pár idézet is megvilágítja, mi adja Adamik Tamás verseinek bűvös erejét: a klasszikus versformák lefegyverzően magabiztos alkalmazása, valamint költői nyelvének mesterkéletlensége, oldott természetessége, könnyed gördülékenysége, egyszersmind láttató erejű, szinte érzéki gazdagsága. Egy másik izgalmas, és önéletrajzi vonatkozásai miatt páratlanul jelentéstelített szimbólum a pásztoré és a pásztorkodásé. Megdöbbentő erővel érvényesül ez a Juhászkutyámhoz c. költeményben (1962), melyben egy nagyvárosi, elborzasztó ronccsá tett kutya látványa hívja elő a juhászkodással töltött serdülő évek emlékét. Ezt a költeményt azért is érdemes idézni, mert az idilli képek és a klasszikus formák fölényes ismerője itt a tárgyhoz jobban illő szabadvers, egyben a fölkavaró iszonyat leírásának mestereként mutatkozik be: „Ma azonban láttam valamit, / valami alaktalan öklömnyi férget, / egy vénasszony vonszolta, / felöltöztetve. / Elrémülve megálltam. / Az összeaszott korcs kutya / bukdácsolva cammogott előttem. / Élettelen szemében nyoma sem volt a tűznek. / Lankadt füle fonnyadtan lelógott. / Egész testén nem volt egy ép tag. / Régi barátom, Maxi, téged látlak megcsúfolva e szörnyben! / Ó, amikor együtt tereltük / a tengernyi nyájat! / Hány sötét éjjel voltál a társam / szeles viharokban. / Csak szóltam, s máris akár / a büszke sas, repültél, / és összeterelted a nyájat, / én meg csak heverésztem a fűben.” E komor vers falu és a város összehasonlításának ősi, ókori eredetű retorikai témáját írja újra nagyszerűen: „Jaj, ez a szívtelen nagy város mily könnyen / pusztítja a testet, a lelket! / Bizony én is alaposan elváltoztam füstös levegőjét szívva.” Ámde a költemény olyan, a tragikumot gyönyörűen föloldó képpel zárul, mely ismét csak érdemes a figyelmünkre, mert a pásztor szimbolikus alakját egy másik ősi képpel, a csillagok járásában megmutatkozó világtörvény, világrend képével kapcsolja össze: „De állok kőkemény hittel, / mert metsző tavaszi szél edzette az arcom, / friss levegőt árasztó éjszakák csillagai / szívembe vésték a törvényt, / és megtanított mosolyogni a telihold.” És itt újabb párhuzam kínálkozik, mégpedig az egy évtizeddel később, 1973-ban íródott Ars poetica c. költemény, melynek hangütése Berzsenyi férfias elmélkedéseit juttathatja eszünkbe: „Törvények szabják meg a csillagkép vonulását, / Nékik hódol a föld, amidőn meghozza virágát. / Őket imádja a Nap, hintvén tömjénsugarát dús / fénycsóvák özönével. A súlytól roskadozó kis / hangya előttük görnyedezik, mert érzi hatalmuk.” Poétikai kérdésekről szóló versnél nem szokványos fölütés: a mesterségbeli elveket, a költői hitvallást is az örök és változhatatlan világrendhez szabja a szerző: „Nem tudok én sasként szárnyalva lenézni magasból, / s így átfogni a
mindenség tereit s eredőjét. / Inkább jó kutyaként szaglászván járom a földet, / és a nyomot követem, tények tömegén verekedvén / át magam. Ám az igaz szépséget meglelem így is. / Ott, hol jó adatok sorakoznak mértani rendben, / nincs szükség sem cifra szavakra, sem ékes igékre, / és nem is illik a tényekhez színezni a szókat.” Érdemes fölfigyelnünk az ezt követő éles és meglepő váltásra, az ősi rendet követő, a szó művészetét is meghatározó pásztorélet ihletett és szuggesztív megjelenítésére: „Hogyha netán voltál egyedül már csillagos éjben / nagy legelő közepén, s csendben hallgattad a birkák / békésen neszező harapását és a kutyád gyors- / san suhanó rohamát, mert megszívlelte parancsod, / akkor tudnod kell, hogy a legszebb szó: az igen, nem.” Véletlen-e, hogy a kötet közepe táján elhelyezett nagyszerű költemény fölidézi a gyűjteményt záró, 77. darabot, mely a már említett Toledói Eugenius himnikus hangvételű Imádsága: „Istenem, égi király, aki létben tartod a kozmoszt, / én amit, Eugenius, kérek, add meg nekem áldón.” Mindenesetre találóan állapítja meg Deák-Sárosi László, hogy a kötet változatos témáit, mint a természet, a falu és az ember szeretete, a szerelem, az elmélkedés, a művészi reflexió és önreflexió, „mindenütt átitatja egy mély szakrális réteg”. Ezért sugároznak e versek, szóljanak bár bánatról, gyászról, szenvedélyről, a lélek háborgó tengeréről, elpusztíthatatlan derűt, életörömöt és bölcs megelégedést, ezért ragyognak mind, Baka Györgyi köszöntő versének címét kölcsönvéve „a létezés derűjében”. Ám korántsem valami mesterkélt, negédes idillről van szó, hanem egy viszontagságokban sem szűkölködő, küzdelmes, a kötet harmadik fejezetcímét idézve: valóban „férfias élet” során kivívott harmóniáról. Ahogy B. Tóth Klára nagy beleérzéssel írja: „Lent és fent – mihez is viszonyítsad vad lobogásod”.
És végezetül a kötet még egy különlegességét említeném meg: két súlypontját ugyanis az ifjúkori meg öregkori versek adják: az első húsz költemény a 60-as években született, míg a 2000-es éveket huszonhat költemény képviseli. Annál csodálatosabb, hogy a korai és kései versek között nem érzünk törést, egyazon szenvedély, egyazon áhítat, egyazon bölcsesség hatja át őket. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Paraszkeva versének címe: „80 éves? Téves! Gyermek, ifjú, vén egy időben.” És ide kívánkoznak még Nyíri Erzsébet frappáns verssorai is: „Reneszánsz lélek / a globális világ / útvesztőiben.” Mert ezek nem olyan versek, amelyek olvasásához külön szaktanulmányokra, a szaktanulmányokhoz pedig legalábbis a Bakos-féle Idegen szavak szótárára volna szükség, hogy alaposan elmagyarázzák nekünk, az adott költemény voltaképpen miért is szép. A Carmina Rustica olyan verseket kínál, amelyek rögtön magukkal ragadnak, dalszerűségükkel, lebilincselő muzsikájukkal azonnal befészkelik magukat emlékezetünkbe.
Külön köszönet illeti az Üveghegy kiadót a tartalomhoz tökéletesen illeszkedő, szemet gyönyörködtető és zsebbe kívánkozó kiállításért, nem kevésbé B. Tóth Klárát az ihletett illusztrációkért. Olyan kötetet kaptunk ezáltal, amelyet lehet és érdemes is magunkkal vinnünk egy-egy utazásra, elő lehet venni a vonaton, a kertben, a folyóparton, a hegyekben, kint a szőlőben. Vidéken élőknek pedig huzamosabb nagyvárosi tartózkodásra javallott erősen. Érdemes újra meg újra föllapozni, lassan, figyelmesen olvasgatva ízlelgetni egy vagy két verset. Mert a Carmina Rustica igazi irodalom, amelyről oly szépen írta Cicero az Archias költő védelmében elmondott híres beszédében: „az ifjúságot neveli, az öregséget gyönyörködteti, a szerencsés körülményeket még szebbé teszi, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújt, gyönyörködtet otthon, nem akadályoz a forumon, velünk tölti az éjszakát, velünk vándorol, és velünk vonul el falura.” (Trencsényi-Waldapfel Imre ford.) Nem könnyen lefordítható sorok ezek, ezért érdemes eredetiben is idézni: „haec studia adulescentiam alunt, senectutem oblectant, secundas res ornant, adversis perfugium ac solacium praebent, delectant domi, non impediunt foris, pernoctant nobiscum, peregrinantur, rusticantur.”

(Életünk, 2018/11.)

Lisztóczky László: Bozók Ferenc: Nagyvilági esszék

Bozók Ferenc izzó tehetséggel megáldott, a konvenciókkal, a látszatokkal, az előítéletekkel bátran szembeszegülő, az igazat és a szépet a kiválasztottak hitével és nyugtalanságával kereső ember. Szemlélteti ezt eddigi pályafutása is, mely meglepő, rejtélyes fordulatoktól sem mentes.
Gyöngyösön született 1973. október 8-án. Bölcsőjét a Mátra déli lankáitól átölelt faluban, Domoszlón ringatták. Ott végezte az általános iskolát is, a gimnáziumot pedig szülővárosában. Érettségi után egy éven át az egri Hittudományi Főiskola hallgatója volt, majd átiratkozott az Eszterházy Károly Főiskolára, ott szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát 2000-ben. Négy esztendőn át a palóc hagyományairól, Jessze oltáráról, Nekcsei Dömötörről és Patai Józsefről elhíresült Gyöngyöspatán tanított. Ekkor támadt föl szívében újra és immár visszavonhatatlanul a vágy, hogy Isten legengedelmesebb és leghűségesebb szolgái közé szegődik: piarista szerzetesnek jelentkezett. A pályamódosítás révén nem vált hűtlenné eredeti hivatásához sem, irodalmi ambícióihoz pedig termékeny közegre talált abban a szerzetesi közösségben, amely többek között Sík Sándorral és Jelenits Istvánnal ajándékozta meg az újabb magyar irodalmat. Ma a mosonmagyaróvári piarista gimnázium tanára.
Sorsválasztását a krisztusi tanok titokzatos és fölemelő paradoxonjai vezérelték: akkor találod meg önmagad, ha elveszíted, a fölmagasztalás az alázat jutalma, az utolsó helyről törhetsz az élre, boldogságodat szenvedéssel válthatod meg. Nem a „fecsegő felszín”, hanem a „hallgató mély” vonzotta, az anyag helyett a szellem, a test helyett a lélek, a véges helyett a végtelen parancsát követte. Mint Hemingway öreg halásza, csónakját ő is az ellenkező irányba fordította, mint a többiek, mert úgy érezte, csak így találkozhat élete nagy, felkészültségét, tehetségét és erejét minden alku és kompromisszum nélkül próbára tevő lehetőségével. Egy jámbor henyélő balladája című versében Villon álarcát ölti magára, s nem csekély iróniával nyugalmáért, léhaságáért kér bocsánatot az éjszakák kéj- és a nappalok pénzsóváraitól: távol állnak tőle a modern társadalom minden rendű és rangú perc-emberkéi, egyikükhöz sem kíván hasonlítani.
Nemcsak versei, hanem esszéi is eredeti látásmódról és magas fokú szellemi nyitottságról tanúskodnak. Ezt a két műfajt a Tükörkrisztus című – most bemutatandó kötetében is föllapozható –, fölényes tárgyismeretről tanúskodó tanulmányában egymásba fűzi: az ősi eredetű toposz, a tükör jelentésárnyalatait a saját költeményeivel is illusztrálja. Záró mondataiban megnevezi azt a varázslatos tükröt, mely makulátlan szépségében ragyogtatja föl az ő arcát is és mindenkiét, aki rászegezi sóvárgó tekintetét: „A keresztény szimbolikában a tükörbéli arcnak, melybe szívesen szeretnénk belenézni, hasonlítania kell egy Krisztus ikonra. Kempis Tamás szerint a keresztényeknek nem csupán követniük kell Krisztust, hanem utánozniuk is. Az Imitatio Christi nem azt jelenti, hogy Krisztus követése, hanem azt, hogy Krisztus utánzása. Így lesz a tükör: Krisztus. Tükörkrisztus.”
Új – immár tizenkettedik – kötetét Nagyvilági esszék (Esszék, tanulmányok a világirodalomból) címen tette közzé a százhalombattai Üveghegy Kiadó az idei Ünnepi Könyvhét alkalmából. A cím arra (is) utal, hogy az írások többsége a Nagyvilág hasábjain látott napvilágot. A tanulmánygyűjteményt szép és megindító gesztussal a főszerkesztő, Fázsy Anikó emlékének ajánlotta, akinek a halálakor, 2016-ban megszűnt és máig betöltetlen űrt hagyott maga után a legjelentősebb hazai világirodalmi folyóirat.
Elsősorban a keresztény gyökerű és eszmeiségű irodalom kérdései foglalkoztatják, annak fogalmát próbálja újraértelmezni, érvényességi körét kitágítani, megszabadítani az erkölcsi szempont egyoldalú és túlzó alkalmazásától. A kötet előszavában azt vallja, hogy szerzetes mivoltának szakrális, spirituális inspirációi mellett magyartanári tájékozottsága is megszabja választásait és ítéleteit, tudja, hogy az irodalmi alkotások elemzésében az esztétikai szempont az elsődleges és a mérvadó. Adynál, a legszebb magyar istenes versek alkotójánál olvastam, hogy őt nem a tételes vallásosság „tejszagú misztériumai” nyűgözik. Ezt Bozók Ferenc is elmondhatja magáról (bár az idézett jelzős szerkezetet természetesen ő hivatásánál fogva és meggyőződése szerint sem vállalhatja).
Különös érdeklődés és rokonszenv fűzi a modern francia irodalom szakrális vonulatához, melynek elődei közé sorolja Baudelaire-t, Verlaine-t és Rimbaud-t, akik tévelygéseikben is a megtérés, a bűnbánat szószólói. Ebben az összeállításban Baudelaire-ről két, Verlaine-ről és Rimbaud-ról egy-egy tanulmány olvasható. Nemcsak az idézett triász modern, nagyvárosi nyugtalansága, abszurditásélménye és tragikus sorsa ragadta meg, hanem Francis Jammes népies vallásossága, könnyes egyszerűsége, megragadottsága és naiv bája is, akinek a költői attitűdjéhez Dsida Jenő áll a legközelebb a magyar lírában. A vonzások és választások igen széles skáláján mozog otthonosan.
Azokra a régi korokra hivatkozik, amelyek még nem szakították el egymástól a szakrális és a profán irodalmat és művészetet. Legfőbb ideája ennek a hajdanvolt egységnek az újjáteremtése. A „katolikus irodalom” definiálását is a XX. századi (v)álságjelenségek sorába iktatja.
Pörbe száll a részvétlenséggel és a szürkeséggel, a rokon lelkekhez, a misztikus hajlamúakhoz, az „ingmelles” társadalomból kitaszítottakhoz, a szabálytalan és sebzett életűekhez, a szenvedőkhöz, a nagy magányosokhoz vonzódik igazán. A világirodalom kiválóságai közül például az Isten nélküli lét reménytelenségével viaskodó orosz Dosztojevszkijről és „a Sátán árnyékában” didergő francia Bernanosról értekezik. Szerinte „a vallási közönyből, langyosságból vagy akár a megmerevedett tradicionális vallásosságból” hosszabb az út „az igazi, tiszta vallásosságba”, mint például az istenhit negatív formájából, a sátánosságból: „a nagy szentek és a nagy bűnösök gyakran közelebb állnak egymáshoz, mint a langyos, középszerű, »se nem jó, se nem rossz lelkek«”. A nyárspolgárok látszat-kereszténységét veszélyesebbnek ítéli, mint a nyíltan vállalt ateizmust.
Élet- és irodalomszemléletét soha nem lankadó, kamaszos ámulat hatja át. Vállalja a személyesség kockázatát, sivár és racionális világunkban is ki meri nyilvánítani érzelmeit. Szenvedélyesen kutatja a magyar és a világirodalom kallódó értékeit. A kezemben tartott kötet egyik írásában például azt fejtegeti, hogy az Üvöltő szelek című regény világsikere túlharsogta a költő Emily Brontë érdemeit és értékeit. A tizennyolc tanulmányt a Robert Burns „italos” verseiről és A Columbo-hatásról szóló értékezés foglalja keretbe. Mindkettő – pláne egy szerzetes tollából – tabut dönt és igazi szenzációval szolgál. A Columbo-hatás a filmsorozat népszerű detektívének és a Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij-regény vizsgálóbírójának, Porfirij Petrovicsnak a vallatási módszere között mutat ki párhuzamot.
Külön figyelmet érdemelnek a leleményes, szellemes – a szerző világirodalmi tájékozottságát és találékonyságát egyaránt szemléltető – címválasztások. .A Jeszenyin istene és a Georg Trakl, a halál kisöccse lényegre törő egyszerűségével és tömörségével eleve érdeklődést kelt. Egy-egy kerek évfordulóhoz kötődő alkalmi írásainak is remek, frappáns, olvasásra ösztönző címet adott. Aki a nőből vámpírt csinált főcímmel emlékezett meg a száz éve elhunyt August Strindbergről, Emberszív, kutyaszív főcímmel Jack Londonról halála centenáriumán, Szimbolista palántázás, akmeista virágbontás főcímmel a félszáz éve elköltözött Anna Ahmatováról.
A szerző legnagyobb, széles érdeklődésre és rokonszenvre számot tartó vállalkozása a Kutyák a világlírában című esszé, melynek a példaanyaga bizonyára még gazdagodni fog, főképp a magyar irodalomból – és esetleg más műfajokból is – kiszemelt alkotásokkal. A témakör önálló kötetet érdemelne. Antológiát, bevezető tanulmánnyal. Közönségsikere garantált,
Aki a tanulmánygyűjteményt végiglapozza, olykor talán – mint annak idején Kazinczy Ferenc Báróczi Sándor egyik művének az olvasása közben – föl-fölsikolt a rádöbbenés, a felismerés mámorától, a szépség és a tökéletesség varázsától. Néha tán vitatkozik is a szerzővel. Unatkozni azonban egy pillanatig sem fog.
Folytathatnám a fejtegetést, de attól félek, hogy akkor méltatlanná válnék Bozók Ferenc biblikus mélységű intelméhez: „Talán újra meg kellene tanulnunk hallgatni, hogy méltók lehessünk a megszólalásra”.

(Agria, 2018/3.)

Gergely Tamás: A tűzrakó meséje

(Véghelyi Balázs: Üzenet érkezett)

Áll a költő Balogh Ágnes Emese borítóján és olvas. A stégen, amelyik a Balatonhoz vezet. De lehetne akár a Duna is. Vers meg a Duna – óhatatlanul József Attila verse jut eszünkbe, az, amelyikben „zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” A borító fotóján nem látszik, hogy zavaros-e a víz, de mert többek közt fiatalos lendületet és humort ígér beköszöntőjében a szerkesztő (Kaiser László), kíváncsian várjuk a könyv kézbevételekor, hogy mennyire „zavaros” az (a társadalom, az átélt időszak) Véghelyi Balázs válogatott és új verseiben.
Nem kell sokáig lapoznunk, Radnóti Miklós Nem tudhatom… című költeményére utalva írja keserűen: „s térképnek se láthatjuk ezt a tájat, / könnyünk és mosolyunk arcunkra szárad”, s lennebb még kétségbe ejtőbben vesztett a remény: „ha elvész már lassan minden kötelék, / lábunk alól talaj, belőlünk az ég…” Kilátástalanság dolgában talán még szomorúbb a Bartók Béla emlékére írt Profán kantáta című poémája, melyben kisemmizve konstatálja a szarvassá változott fiú: „puszta földön állok immár, / testvéreimet megölték, / az erdőt is kiirtották”, és kéri apját, fogadja vissza, ellenkezőleg tehát, mint a Bartók Béla által felhasznált balladában.
Már a tavaly megjelent Zene nélkül című monográfiájában feltűnt, és korábban megjelent tanulmányaiból is tudjuk, hogy Véghelyinek a kisujjában a magyar irodalom. Magyar költők, a magyar versek – megnevezve vagy csak áthallásokban – egész tára jelen van, még úgy is, hogy verssorokból kollázst épít: Áprily Lajos, Utassy József, Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Petőfi Sándor, Arany János, Berzsenyi Dániel és József Attila alkotásaiból (Kollázs, évszakokra). József Attilától a Tél című verset idézi fel („Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek.”). Saját megfogalmazásában ez így hangzik: „Téli éjszakán / valami nagy-nagy tüzet / másnak is remélj.”
A vers különben éltető erő a költő mindennapjaiban és alkotásaiban, a „vers”, a „könyv”, „költemény”, „rím” gyakran előforduló elem a szövegekben, nem véletlenül és teljesen tudatosan – ezt írja az előszóban: „Amióta az eszemet tudom, versek és könyvek között élek.” Ugyanilyen alapszava a „mese”. Nemcsak a kötet végére helyezett, tehát súlypontos Mese a világlátott vízilóról okán, és több, gyerekeknek és gyerek-lelküket nem feledő felnőtteknek írt versek kötetbe emelése miatt. A mese, mesés fordulat visszavágyódás a gyerekkor biztonságosként megélt világába. Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy Véghelyi gyakran lép fel gyerekközönség előtt, hogy énekel nekik – Útravaló énekek (dalok versekre, gyerekhangra), címmel lemeze jelent meg 2010-ben, a Hungarovox Kiadónál. Sőt, mesét is írtak róla (Balogh Ágnes Emese: Balázsmesék).
Az Üzenet érkezett legszebb, legsikerültebbb, legőszintébb és legmeghittebb darabjai a szerelmes versek (Mint a kóbor kutya; Változás; Amikor; Hóvirág-mezőben). A legoldottabb hangra lejtenek, gyakran olyanok, mintha József Attila Weöres Sándorral keresztezte volna a témát. A szerelem örök – üzenet érkezett, egy még mindig fiatal költő a feladó.

(Százhalombattai Hírtükör, 2018. szeptember 27.)

Juhász Kristóf: Nemes példázat a hit erejéről

(Fazekas István: A kovácsműhely)

Ritkán hall az ember manapság hangjátékot, ha pedig mégis, első érzése az öröm, hogy egyáltalán életben van még ez az egykor fekete lemezeken virágzó műfaj. Számomra egyformán etalon Karinthy Frigyes: Tanítom a kisfiamat lemeze Latinovits Zoltán, Agárdi Gábor, Bodrogi Gyula, Mensáros László és még sok halhatatlanunk előadásában, a legendás Gogol: Egy őrült naplója monodrámája Darvas Ivánnal vagy épp az Alice Csodaországban (Varga Géza rendezése), illetve a Lúdas Matyi (Schwajda György rendezte) hangjátéka. Most Fazekas István A kovácsműhely című művének füzetkéjét tartom a kezemben s a mellékelt CD-t, rajta a Dörner György rendezte hangjátékkal.
A hangjáték nem egy bonyolult műfaj, de aki nem ismeri a csínját-bínját, a trükkjeit, hamar elvérzik benne. Amit a hallgató először vár: hangulat, atmoszféra. Itt ugyanúgy kell „viselkedniük” a hangoknak, mint mozgóképen a képeknek. Nyári idillhez tücsökciripelés dukál, ha pedig a hősök eltévednek az erdőben, vészjósló szélfúvás és kísérteties lombsusogás. Jó, egy Darvas Iván vagy egy Latinovits Zoltán hangja úgy is el tud adni bármit, ha csak fütyörészik, szuszog, motyog vagy dörmög a művész úr, de egyszerű, földi halandóknak bizony tele kell pakolniuk mindenféle atmoszféra­effektekkel művüket, hogy működjön a dolog.
A kovácsműhely tökéletesen teljesíti a nemes elődök által kikövezett műfaj elvárásait. A 16. században játszódó, Dévai Bíró Mátyás életének néhány epizódját történeti dokumentumok, legendák és az írói fantázia egészséges vegyítésével elénk táró történetbe tökéletesen bele tudunk kerülni. Csattog a kovácsműhelyben az üllő és a kalapács, a piacon zsezseg a nép, a dialógok kellőképpen levegősek, illően gazdagon öblögetettek és teregetettek (ez azért fontos, hogy a magamfajta, vezetés közben is kultúrafogyasztó, elvetemült alak is fölfogja a hangjáték minden mondatát, miközben minden szabályt rigorózusan betartva satufékez az alsó rakparton), a monológok pedig kellően átszellemültek és figyelemfelkeltők. Dévai Bíró Mátyás a magyar reformáció hőse, ő terjesztette először magyar nyelven a lutheri tanokat, igehirdetése miatt eretneknek kiáltották ki, hitéért elszenvedett üldöztetést és börtönt.
Az Újszínház művészei becsületesen dolgoznak, a történet didaktikussága érezhetően nem gát, hanem büszkén és szabadon bejárható hittörténeti térség számukra, ahol bőven élhetnek orgánumuk, habitusuk s játékkedvük isten adta eszközeivel. A teoló­giai prézsmitákat minden hallgató elemezheti kedve szerint, a vacsora vagy épp csak egy jó bor mellett elköltendő teológiai disputákba még nem halt bele senki, ellenben állítólag jót tesz az egészségnek.
A történet példázata pedig szép, nemes, emlékezetes; még a kor nyelvét is próbálja jól használni a gyakorlott és elhivatott szerző, Fazekas István, akinek tiszta szándékához nem fér kétség, habár az ő-zés használatában érzek olykor némi bizonytalanságot, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Alapvetően egy jó orgánumokkal, jó effektekkel és jó atmoszférával fölvértezett hangjátékot évezhetünk, függetlenül attól, hogy katolikusok, reformátusok vagy épp unitáriusok vagyunk. Magam katolikusként úgy vagyok vele: teljesen mindegy, milyen álláspont felől dicséri valaki az Urat, csak dicsérje. Az istentelenek vannak elegen, mi már ne vesszünk össze teo­lógiai apróságokon.
A hangjátékot egyébként istentelen embereknek is ajánlom, hiszen izgalmas a sztori, van benne bőven fordulat, meglepetés és kultúrtörténeti, szűkebben fogva egyház- és hittörténeti újdonság.

(Magyar Idők, 2018. augusztus 10.)

Czifrik Katalin: Városi baromfiudvar

Nyelvi és szerkezeti tisztaság, eredeti gondolatok és látásmód, megbocsátó és elfogadó irónia jellemzi Solti Gyöngyi Városi baromfiudvar című novelláskötetét. A városunkban dolgozó matematikatanár történeteit a százhalombattai Üveghegy Kiadó adta ki az Ünnepi Könyvhétre.
A Városi baromfiudvar egy kisváros tipikus mindennapjainak tipikus szereplőit mutatja be fényképszerűen vagy talán életkép, sőt filmszerűen – közelről, szeretettel mégis játékos távolságot tartva. Ha mindig más szereposztásban és tökéletesen eltérő látószögből is, de ugyanazok a szereplők tűnnek fel a különféle elbeszélésekben. Az önmagára és munkájára rendkívül büszke Ilonka nénit például a gyerekek szórakoztató bolondnak, míg a portás habókos, könyörületből megtartott öregasszonynak látja. “Nem fekete-fehér a világ – mondja erről a szerző. Ami az egyik oldalról ilyen, az a másikról máshogy néz ki. Ha valakiről kialakítasz egy véleményt, gyökeresen megváltozhat, ha egy másik szituációban látod. Az emberek nagyon másként élhetik meg a saját életüket, mint ahogyan az kívülről látszik.”
Egyetlen “szereplő” van, amelyik szinte egyik novellából sem hiányzik: a városi közparkban lakó kakas. “Dunaújvárosban 2002 környékén évekig élt egy kakas az egyik parkban. Innen az ötlet, már akkor megfogott ez a dolog. Ez a kakas fogja össze a novellákat, egyetlen valós szereplőként, talán kívülálló szemlélőként, értékelőként, az olvasóra bízom. Minden más a fantázia szüleménye.”
Solti Gyöngyi már az óvodában írt. Az általános iskolában megnyert egy pályázatot, de amikor visszakerült hozzá a verseket tartalmazó kockás füzet, kiderült, hogy a tanárnő, aki beküldte, átírt benne néhány szót. “Akkor még nem tudtam, hogy ez a legnagyobbakkal is megtörténik, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem jó, amit írtam, nem is én nyertem a pályázatot.” Akkortól utált minden mondatot, amit leírt. “Érettségi előtt Apu írta meg a beadandó fogalmazást, mert nem bírta nézni, hogy hisztizek fölötte.”
Mivel a matek is jól ment, matematika-fizika szakos tanár lett. Mindig sokat olvasott, talán innen a kiemelkedő nyelvérzék, a pontos fogalmazás, amely azonban a matematikai gondolkodáshoz is közel áll. Újból írni 39 évesen kezdett. “Rájöttem, hogy egyfolytában történeteket fogalmazgatok. Kipróbáltam, hogy leírom, és nem utáltam.”
Szemináriumokon vett részt a József Attila Kör íróiskolájában és felolvasásokon, a dunaújvárosi Tér című lapban, a Kalligramban, a Pannon Tükörben, valamint internetes felületeken mutatta be novelláit.
Négy éve dolgozik Százhalombattán, három éve költözött Dunaújvárosból Érdre. “Nagyon örülök, hogy idevetett a sors. Szeretem a sulit, kezdem megismerni a várost, örülök az úszócsapatnak, ahová befogadtak, és akikkel versenyekre is járunk.” Csatlakozott az érdi Irka irodalmi körhöz, a közelmúltban az ő antológiájukban, illetve egy pályázat eredményeként a Magyar Radír 2016 antológiában jelent meg.
“A Városi baromfiudvar írásai az elmúlt tíz évben készültek, kiadásuk egy szakasz lezárását jelenti számomra. Léphetek tovább.” Nagyon hálás kolléganőjének, F. Takács Ritának, aki a novellákat illusztrálta és a borítóképet alkotta. “Szerintem szenzációs, ahogy elkapta a hangulatot és csodás világot rajzolt a kötethez.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2018. június 21.)

Bertha Zoltán: A hűség csillagösvényein

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

A helytállás erkölcsi parancsával töltekező igazi szülőföldi hűség apostoli lelkületű szolgálattevője Székely Ferenc. Mert a legnemesebb erdélyi értelmiségi hagyományok valóban ilyen missziószerű feladatvállalásra szólítanak. A közösség gondjait, vágyait, reményeit elhordozó és felmutató igényesség mindig is teremtő példa és tanítás volt Erdélyben azok számára, akik a kisebbségi és egyben az egész magyarság fennmaradásának, szellemi felemelkedésének az ügyében fáradoznak. Menteni, védeni kell az anyanyelvet, ismerni múltunkat, jelenünket és folyton újraalapozni s biztató távlatokkal láttatni remélt jövendőnket, szeretni népünket és Kárpát-hazánk minden egyes szegletét, s tudással és hittel munkálkodni, „omló egek alatt” is, a szellemi templomépítés sikeréért. A spirituális nemzetegység szent kívánalmát előmozdítani, trianoni országcsonkítások, szétdaraboltatások, szétszóródások közben és után is. Az integer magyarság lelki-kulturális minőségtudatának, s a megtagadhatatlan nemzeti jellegzetességek, identitásformák árnyalásának és kiteljesítésének jegyében. Erdélyben a legapróbb falvaknak, temetőknek, emlékhelyeknek, tájhazáknak is éppoly hatalmas a jelentősége, mint a látványos ódon városoknak, a természeti csodáknak vagy a varázslatos népi művészetek egész univerzumának. Együtt és egyszerre kell őrizni, ápolni, továbbörökíteni a magyarság minden értéksajátosságát, megtartó és megújító tradíciókat erősítve, érvényesítve.
A szellem embere a magyar nemzeti önismeret égisze alatt Erdélyben tehát foglalkozik történelemmel, művelődéstörténettel, folklórral, irodalommal, helytörténettel és honismerettel, s folyvást kutatja és elénk tárja az ősi népi szokásvilág, az etnografikus és a magaskulturális örökség ezer színben pompázó kincsesházát, annak felbecsülhetetlen fontosságú részleteit és egészét. A feltétlen kötődés és ragaszkodás morális imperatívuszával, s a megmaradás feladhatatlan perspektívájával. Számos nagyszerű tárgyi és szellemi néprajzi, néptudományi, kultúrtörténeti könyvét ilyen érzülettel alkotta meg Székely Ferenc is, s ezek közül az egyik utóbbi A megmentett hűség beszédes címet viseli. A Firtos Művelődési Egylet és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület adta ki Korondon és Székelyudvarhelyen 2012-ben – benne pedig huszonöt remek interjú a Sóvidék és környéke kiválóságaival. Székely Ferenc tanulságosan elbeszélgetett azokkal a jeles művész, író, írástudó társaival, barátaival (Ambrus Lajostól Bölöni Domokosig, Király Lászlótól Molnos Lajosig, Páll Lajostól Ráduly Jánosig sokakkal; s például a hírneves fazekascsaládból származó, s korondi gyermekkorát mindig oly lelkesen emlegető Józsa Judit kerámiaszobrászig), akik mind az elidegeníthetetlen otthonosság szükségességéről és törvényszerűségéről, a bölcsőhely szépségéről, a szülőföld örök vonzásáról és a „szerelmes földrajz” gyönyörűségéről vallanak. De Székely Ferenc otthon és elemében érzi magát egész szülő- és felnevelő hazájában, a Székelyföldön, Erdélyben, Vadasdon és Havadon, Erdőszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, s a Mezőségen, Pusztakamaráson is, ahol 1951-ben Sütő András (anyai ági) unokatestvéreként meglátta a napvilágot. És a kultúra mindeneseként, a szellem lankadatlan (és vándorló) szolgálatosaként szüntelenül menti át ő is a hűséget, az értékek szerelmét „a túlsó partra”, a jövőbe.
Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé mostani új kötetében is. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.
Megható emlékidézéssel búcsúzik el Székely Ferenc olyan nemrég elhunyt nagyjainktól, mint Csoóri Sándor vagy Jókai Anna, és erdélyi kapcsolataikat, Erdély-szeretetüket is megkapón domborítja ki – miképpen Szabó Magdáét is, akinek utolsó Erdélybe küldött leveléről tudósít („az egyetemes magyar kultúra féltve őrzött aranyporszemei” között). Levelezés kapcsán pillanthatunk meg erdélyi tudós nagyságokat is – a nyelvész Szabó T. Attilát (az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár című korszakos munka fémjelzőjét) vagy a néprajzos Dr. Kós Károlyt, a halhatatlan író egyik fiát. Végtelenül megrendítő, ahogyan például a magyar és a világhistória legkülönfélébb időszakai között szellemi értelemben száguldozó Lászlóffy Csaba utolsó napjairól hallunk: a nagybeteg író még halála előtt röviddel is dedikált könyveket küldött a vele már előtte interjú révén is szeretettel megismert szerzőnek, s hogy halála másnapján felesége, Lászlóffy Enikő is levelet írt neki hallatlan lelkierőről adva tanúbizonyságot. S az is, ahogyan a lét és a pusztulás végzetes történelmi és egzisztenciális sorshelyzeteit a bámulatos regényeiben olyannyira bravúrosan részletező szenzibilitással megjelenítő Pusztai János már nem tudott válaszolni a neki szánt kérdésekre. Ugyancsak „in memoriam” hallunk Fodor Sándorról, a Csipike-történetek rendkívül népszerű prózaírójáról, akinek saját megfogalmazása szerint szép élete és nagy fájdalma volt (egyik kislányát gyermekkorában elvesztette). De igen mélyértelmű, ahogyan gyergyószentmiklósi magányában az egyik legkiválóbb novellista, Györffi Kálmán is megnyilatkozik és a mai világ sok keserűségét sorolja.
A vadasdi születésű – s Petőfi, Arany nyomdokán a népi-nemzeti irányhoz tartozó – Jakab Ödön drámaíró, költő, irodalomtörténész akadémikus munkásságára emlékeztek lélekgazdagító ünnepséggel nemrégen a helybéliek, emlékszobát, kiállítást avattak, hazafias verseit szavalták, és szemléletesen igazolták, hogy miképpen lehet nemes eszményekkel és kitartó törekvésekkel fenntartani és bővíteni egy-egy klasszikus elődünk kultuszát. Az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület ugyancsak ilyen erőfeszítéseket tesz, hogy a magyar kultúra mindnyájunkat éltető energiáit megtarthassa.
Gyermekkori olvasmányélmény révén bukkan fel Gyóni Géza költői-emberi alakja, erdélyi látogatása kapcsán Móricz Zsigmond író-lánya, Móricz Virág, aztán vadasdi útja közben az erdélyi magyar történelmi szociográfia mestere, irányadó „szellemi csillaga”, – az egyébként olykori dacossága közepette is közvetlen, jó humorú – Bözödi György, s aztán az ő temetésén csodálatos búcsúztatót beszédet mondó Czine Mihály, az egyetemes magyar irodalom ékesszólású, aranyszavú „vándorprédikátora”. A kedves vagy szomorú, kedélyes vagy kesergő hangnemű beszámolók mind-mind életesek, miközben lélekemelők, stílusuk magával sodró, s így különösképpen sugározzák a rajongásig szeretett tiszta források üzenetét. Olykor vidámító közelképekkel, igézetes életképekkel fűszerezett előadásmód által.
Természetszerűen több írás is szól Sütő Andrásról, napjaink máris legendássá vált személyiségéről – a rokoni szálak okán is. A ma is álló Sütő-ház jelképesen is irányadó jelzés a világba: egy szűkös falucskában is születhet világirodalmi jelentőségű „írófejedelem”; „Egy kút van az udvaron, szomjúságoltó erőforrással, ahová gyakran visszatérhetünk, s nemsokára letelepedhetünk a cöveklábú asztalhoz is… / Nappal a lélek harangjai hívogatnak Pusztakamarásra, éjjel a ház fölött őrködő fényes csillag mutatja az utat.” A pusztakamarási családi emlékek, élmények, tűnődések kiterjednek azután a második világháborús szörnyűségekre, vagy Kemény Zsigmond porladó sírjára és a mai szórványmagyarság egyre keservesebb helyzetére. A bensőséges leírások az utókornak jeleket hagyni kívánó kortanú tollából fakadnak, aki Sütő András soproni szobrának felállításáról is megemlékezik – s újra és megint meghitt tónusban hitelesítve a korszakos egyéniség Sütő András emberi alkatának mindőnk számára olyannyira megbecsülendő vonásait, tulajdonságait. S ehhez kapcsolódik a Sütő András életművét könyveiben, monográfiáiban a legszuggesztívebben értelmező irodalomtudós, Görömbei András megjelenítése is (aki Sinka Istvánról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspárról, a népi írókról s az összes határon túli magyar irodalmakról is alapvető, eligazító, egyszersmind monumentális kézikönyveket hagyott ránk). De itt említhetjük a Hajdu Zoltánról („otthoni barátsággal”) készült érzékletes kisportrét is – ő hajdanán Sütő Andrással közösen is alkotott egy drámai művet.
Szováta város díszpolgáráról, a festőművész, grafikus Kusztos Endréről is méltó megemlékezést olvashatunk, az iparművész Bandi Dezsőről nemkülönben, vagy a fiatalabb korában eltávozott Molnár Dénes képzőművészről, de a néprajzkutató, etnobotanikus és etnozoológus Gub Jenőről vagy a szintén néprajzos-falukutató, lelkipásztor, egyház- és helytörténész Nagy Ödönről is; és Csávossy Györgyről, aki tréfásan úgy aposztrofálta magát, mint aki a borászok között a legjobb költő, s a költők között a legjobb borász. S más művészek, köztük a világhírű zongorista Bogányi Gergely is feltűnik egy ízes útirajz keretében, ahogyan csak egy csoport erdélyi vendégnek is ingyen ad hosszú és lenyűgöző koncertet. – És igen gondolatébresztő Gelu Pateanu, a magyar kultúra és irodalom kitűnő román barátjának, ismerőjének, fordítójának a felidézése is, merthogy az ilyen önzetlen emberség példát állíthatna mások elé: hogyan lehet a népek közötti tiszteletet természetes humanitással megvalósítani.
A marosvásárhelyi református kollégiumban tanította valaha az egyik tanár ezt a maximát – amely sugallatos szállóige és intelem is egyben (s most Nagy Ödön eleveníti fel) –: „Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember.” A magát ehhez tartó Székely Ferenc remek új könyve ugyancsak erre buzdíthat mindnyájunkat. Köszönet érte!

(Agria, 2017/2.)

Nagy Miklós Kund: Mozaikképek színes emlékkockákból

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

Folyamatban a termés begyűjtése, Székely Ferenc szaporítja könyves jelentkezéseit. A nemrég zárult esztendő végén két kötete is megjelent. A születésnapokhoz, szellemi éle-tünk jeleseihez kapcsolódó életinterjúk 5. gyűjteménye, az Élet-kalangyák is napvilágot látott, de könyveinek százhalombattai kiadója Otthoni szeretettel* címen az újságcikkeiből, leveleiből, visszaemlékezéseiből is közzétett egy válogatást. A 11 beszélgetést tartalmazó előbbiről valamikor a későbbiekben ejtünk szót, ma az utóbbi évtizedben közölt írásait felölelő kötetre irányítjuk az olvasók figyelmét. A recenzió terjedelmi megkötöttségei miatt nyilván szűkszavúbban, mint ahogy a kötet előszavának szerzője, Bertha Zoltán teszi. Az erdélyi irodalomra, az ehhez kötődő kiadványokra élénken figyelő magyarországi irodalomtörténész egyetemi tanár átfogóan ismerteti az Erdőszentgyörgy körüli kistérség kulturális mindenese, a néprajzi író, helytörténész, lapszerkesztő Székely Ferenc munkásságát, érzékletesen kirajzolja számos kiadványban is tükröződő eddigi pályaképét, méltatja kitartását, a szülőföld, a magyar művelődés, az anyanyelv iránti elkötelezettségét. A metaforikus című bevezető gondolatsor, A hűség csillagösvényein persze nem csak Székely szerzői, újságírói alapállására, hitvallására értendő, mindazok emberi, alkotói erényeit, hovatartozását meghatározza, akikről a kiadvány közel negyven írása született.
„Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, számvető krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé a mostani új kötetben is – összegez Bertha Zoltán. – És bőséges üzenetértékűen, mint eddig is mindig. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.” Rendkívüli egyéniségek, akik már rég váltak magyar örökségünk részeivé, olyan kiválóságok, akik csak rövid ideje nincsenek közöttünk, s még sajgó a hiányuk, és ma is dolgozó, alkotó értelmiségiek egyaránt szerepelnek a kötetben. Többen olyanok, akikkel a beszélgetőkönyvei létrehozásakor került kapcsolatba, találkozott személyesen vagy a világhálón Székely Ferenc, váltott üzenetet, levelet évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt, s őrzött meg az utókor számára. Pusztakamarásiként és Sütő András rokonaként természetesen az Anyám könnyű álmot ígér írója volt rá a legnagyobb hatással, a könyvben is a vele kapcsolatos emlékek a legelevenebbek, leggazdagabbak. De a sok apróbb, sorsdöntőnek nem nevezhető mozzanat, amelyet a könyv lapjain felidéz, ugyancsak értékes adalékká válhat, ha valaki valamelyik általa is előtérbe állított személyiséggel akar behatóbban foglalkozni. Különleges névsor kerekedne ide, ha a kötetben megidézetteket mind fel akarnók sorolni. Sokat közülük a Múzsa olvasói is megismerhettek éppen Székely Ferenc tollából. Hirtelenjében Jókai Anna, Szabó Magda, Csoóri Sándor jut eszembe, de nem maradhat említetlenül Bajor Andor, Fodor Sándor, Lászlóffy Csaba, Móricz Virág, Czine Mihály sem. Vagy Kusztos Endre, Bandi Dezső, Görömbei András, Gelu Păteanu, Molnár Dénes és így tovább. Kiegészülve a maiakkal, az élőkkel, akiknek a munkája, emberi tartása szintén példaértékű a szerző számára. Ezt a szellemiséget próbálja erősíteni érzelmi telítettségű könyve közönségében Székely Ferenc „otthoni szeretettel”.

(Népújság, 2018. január 13.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás