Nagy Miklós Kund: Mozaikképek színes emlékkockákból

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

Folyamatban a termés begyűjtése, Székely Ferenc szaporítja könyves jelentkezéseit. A nemrég zárult esztendő végén két kötete is megjelent. A születésnapokhoz, szellemi éle-tünk jeleseihez kapcsolódó életinterjúk 5. gyűjteménye, az Élet-kalangyák is napvilágot látott, de könyveinek százhalombattai kiadója Otthoni szeretettel* címen az újságcikkeiből, leveleiből, visszaemlékezéseiből is közzétett egy válogatást. A 11 beszélgetést tartalmazó előbbiről valamikor a későbbiekben ejtünk szót, ma az utóbbi évtizedben közölt írásait felölelő kötetre irányítjuk az olvasók figyelmét. A recenzió terjedelmi megkötöttségei miatt nyilván szűkszavúbban, mint ahogy a kötet előszavának szerzője, Bertha Zoltán teszi. Az erdélyi irodalomra, az ehhez kötődő kiadványokra élénken figyelő magyarországi irodalomtörténész egyetemi tanár átfogóan ismerteti az Erdőszentgyörgy körüli kistérség kulturális mindenese, a néprajzi író, helytörténész, lapszerkesztő Székely Ferenc munkásságát, érzékletesen kirajzolja számos kiadványban is tükröződő eddigi pályaképét, méltatja kitartását, a szülőföld, a magyar művelődés, az anyanyelv iránti elkötelezettségét. A metaforikus című bevezető gondolatsor, A hűség csillagösvényein persze nem csak Székely szerzői, újságírói alapállására, hitvallására értendő, mindazok emberi, alkotói erényeit, hovatartozását meghatározza, akikről a kiadvány közel negyven írása született.
„Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, számvető krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé a mostani új kötetben is – összegez Bertha Zoltán. – És bőséges üzenetértékűen, mint eddig is mindig. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.” Rendkívüli egyéniségek, akik már rég váltak magyar örökségünk részeivé, olyan kiválóságok, akik csak rövid ideje nincsenek közöttünk, s még sajgó a hiányuk, és ma is dolgozó, alkotó értelmiségiek egyaránt szerepelnek a kötetben. Többen olyanok, akikkel a beszélgetőkönyvei létrehozásakor került kapcsolatba, találkozott személyesen vagy a világhálón Székely Ferenc, váltott üzenetet, levelet évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt, s őrzött meg az utókor számára. Pusztakamarásiként és Sütő András rokonaként természetesen az Anyám könnyű álmot ígér írója volt rá a legnagyobb hatással, a könyvben is a vele kapcsolatos emlékek a legelevenebbek, leggazdagabbak. De a sok apróbb, sorsdöntőnek nem nevezhető mozzanat, amelyet a könyv lapjain felidéz, ugyancsak értékes adalékká válhat, ha valaki valamelyik általa is előtérbe állított személyiséggel akar behatóbban foglalkozni. Különleges névsor kerekedne ide, ha a kötetben megidézetteket mind fel akarnók sorolni. Sokat közülük a Múzsa olvasói is megismerhettek éppen Székely Ferenc tollából. Hirtelenjében Jókai Anna, Szabó Magda, Csoóri Sándor jut eszembe, de nem maradhat említetlenül Bajor Andor, Fodor Sándor, Lászlóffy Csaba, Móricz Virág, Czine Mihály sem. Vagy Kusztos Endre, Bandi Dezső, Görömbei András, Gelu Păteanu, Molnár Dénes és így tovább. Kiegészülve a maiakkal, az élőkkel, akiknek a munkája, emberi tartása szintén példaértékű a szerző számára. Ezt a szellemiséget próbálja erősíteni érzelmi telítettségű könyve közönségében Székely Ferenc „otthoni szeretettel”.

(Népújság, 2018. január 13.)

P. Buzogány Árpád: Vallomások, arcképvázlatok, emlékezések Székely Ferenctől

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

Székely Ferenc Otthoni szeretettel című könyve a százhalombattai Üveghegy Kiadónál jelent meg, az elegáns kivitelezésű kötet harmincnál több írást tartalmaz. Alcíme szerint: cikkek, levelek, visszaemlékezések.
A szerző írásait több lapban és – összegyűjtve – kötetekben olvashattuk, olvashatjuk, leginkább évfordulók, események kapcsán készült beszélgetéseket, összefoglaló jellegű értékeléseket (pályaképek, méltatások). A most könyvbe gyűjtött írásai jórészt emlékezések, az erdélyi tudományosság, művészetek, irodalom jeles személyiségeinek megidézése, illetve a szerző velük kapcsolatos személyes élményeinek megörökítése. Sütő Andrásról és a szülőházáról, az íróval való utolsó találkozásáról, a Sopronban 2011-ben felavatott Sütő-szoborról, jeles tollforgatókról: Fodor Sándorról, Hajdu Zoltánról, Szabó Magdáról, Pusztai Jánosról, Csávossy Györgyről, Lászlóffy Csabáról, Csoóri Sándorról, Jakab Ödönről, Gyóni Gézáról, Jókai Annáról meg Görömbei András irodalomtörténészről, Molnár Dénes és Kusztos Endre képzőművészekről, Gub Jenő etnobotanikusról, Bandi Dezső iparművészről, Nagy Ödön, Kós Károly és Barabás László néprajzkutatókról, Szabó T. Attila nyelvészről, Péntek János nyelvészprofesszorról találunk értékelő, személyes hangon megfogalmazott emlékezéseket. Közülük már többen az örök hazába távoztak, ezért is fontos a szerzőnek meg az olvasónak megidézésük.
Több olyan rövid visszaemlékezést is találunk a könyvben, melyek elsősorban a szerző, illetve faluja, Vadasd miatt kerültek bele e válogatásba, ilyen a Bajor Andor, Gelu Păteanu Vadasdon, Móricz Virágnak Bözödön tett látogatása. Tudósítás (Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön), ismerkedések és látogatások (Bogányi Gergely zongoraművész, Czine Mihály irodalomtörténész, Györffi Kálmán író kapcsán) is ürügyül szolgálhatnak arra, amint Székely Ferenc esetében tapasztaljuk, hogy az egykori résztvevő szemével láttassunk valakit.
Nem mellékes, hogy a szerző nem csupán dokumentumokat közöl (Molnos Lajos költő és Józsa Judit kerámiaszobrász egy-egy levele), hanem a méltatások, emlékezések szövegét is „dúsítja” ily módon. Szerzőnk és vidéke, Erdőszentgyörgy vonzáskörzete más eseményeiről (az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület Ex Libris díjának átadása) is beszámol.
A könyvhöz Bertha Zoltán irodalomtörténész írt előszót, kiemelve a szerző („igazi szülőföldi hűség apostoli lelkületű szolgálattevő”) feltétlen kötődését és ragaszkodását témáihoz és a „megszólaltatott kitűnőségekhez”.

(Hargita Népe, 2018. január 5.)

Tóth Sándor: A megszólítás drámája

(Fazekas István: Pilátus éjszakája)

Középpontos, kétszintes, konfliktusos dráma? A kérdés könnyen eldönthető, ha az egyfelvonásos, kétszereplős darab tartalmát elemezzük. A Bibliából jól ismert az a passiórészlet, amelyben Pilátus feleségének, Claudia Proculának mondata hangzik el Jézus védelmében, Máté evangéliumából. Dráma erről a jelentéktelennek tűnő személyről eddig nem született. (Antoinette May kaliforniai írónő regénye ismert.) Meglehetősen szűk a hiteles forráshely, ahonnan a szerző meríthetett, az evangéliumi mondat hangneme azonban árnyalt, sokra ígéretes; részvéttel teli bátor női lélekre vall, s egy olyan próbált drámaíró, mint Fazekas István erre művészi igénnyel építkezik. Sajátos eszmeikörnyezetbe helyzete történetét: a sztoikus Pilátus, a Birodalom császári helytartója az akkor divatos filozófia és a jogi szemlélet képviselője, Jézus perében a bizonytalanság és jellemgyöngeség példája lesz, amit önnönmagán azzal szankcionál, hogy Jézust végül halálra adja. A feleség gyakorlati gondolkodású, művelt nő, a család féltője, nem politikus és nem bölcselkedő; ellenállása a vádlott személye körül fölsejlő dolgok nyugtalanító nagyarányúságából, majd a császár és Heródes iránti ellenérzésből fakad. Mesteri a párbeszéd, ami ezekben a részletekben olvasható.
A dráma középpontja Jézus (Jeshua), minden őrá irányul, s ez a remekül megírt darabot egy lenti és egy fenti színpadra predesztinálja. A sűrű párbeszédeket a kimondhatóság végső határáig feszíti a szerző, amit azzal csak tovább fokoz, hogy Szophoklész egyik tragédiájának címszereplőjét, a lázadó Aiaszt helyezi egy pillanatra a feszültségek epicentrumába, akinek alakja egyben a mindenkori uralmi rendszerek perigeumát is mutatja. A korrajzot hitelesíti a ruházat, a díszlet, a szokások pontos leírása – a kor-és emberismeret a szerző nagy erénye.
Ami a családféltő helytartófeleséget végül eltéríti szándékától – a férje végeztesse ki Jézust -, az nem más, mint éppen az a törvény, ami Pilátusnak nehéz gondja kezdettől: a kegyelem törvénye. A darab végén Claudia Procula kapja meg ezt, amikor leírva elküldi a jól ismert mondatot: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába…”
Az egyfelvonásos darab sodró és világos nyelvezetű, költői hatalommal telített, érthető újszerűségeszinte leleplezi a mai modernkedők semmitmondó, talányos némaságát. Társadalmi rajzában jelen van a minden korra érvényes financiális és nepotista szemlélet. Az eszmei háttérben az akkori idők vallásának mitológiai bizonytalansága érzékletesen jelzi (éppen Pilátus töprengésében, aki már nem hisz az istenekben), hogy elérkezett az idők teljessége. Pilátus felesége, mintha ennek a megváltás-igénynek lenne érzékeny szeizmográfja, főszereplője.

(Stádium, 2017/3.)

Czifrik Katalin: Pilátus éjszakája

(Fazekas István: Pilátus éjszakája)

Quintus Pontius Pilatus, Tibérius császár júdeai helytartója a címszereplője Fazekas István új drámájának. A mű ősbemutatója november 7-én a Harkányi Protestáns Szabadegyetemen lesz Gregor Bernadett és Jánosi Dávid közreműködésével.
Az egyfelvonásos egyetlen újtestamentumi mondatra épül, amelyben Pilátus felesége, Claudia arra kéri a prefektust: “Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta!” (Mt 27,19)
Mint azt a klasszikus görög drámában megszoktuk – és Fazekas formai igényeire is jellemző – egyetlen nap és egyetlen helyszínen – Krisztus után 33-ban, Pilátusék hálószobájában – történik a cselekmény. A tér és az idő azonban szimbolikus, mert valójában Pilátus belső drámája zajlik, Claudia csak közreműködő a néma monológ kihangosításában. A dilemma pedig egyszerre örök és időszerű: mit vagyunk képesek feláldozni azokért az eszmékért, amikben hiszünk? Vagy fordítva: meddig megyünk el az értékek megtagadásában, ha a bőrünkkel játsszunk?
“A rumpo (rumpere, rupi, ruptus) ige, amelyből a korrupció szó is származik, eredeti értelme szerint a szív kettéhasítását jelenti – írja a szerző a darab inspirációiról. Mikor is válhat a jelképes értelmezés helyett nyilvánvalóvá ez az etimológia? Akkor, amikor egy bírósági eljárásba a politika beleavatkozik. Amikor egy bírót megzsarolnak. Amikor egy bíró zsarolható.”
Fazekas nem először értelmezi a passiót politikai koncepciós perként központi helyen szerepeltetve Pilátust. Az év elején Amicus caesaris (A császár barátja) címmel jelentetett meg jogi, teológiai tanulmányt a témában, amelyet ezúttal egészen másféle eszközökkel dolgoz fel. Végletesen sűrít, képekkel, irodalmi és kulturális párhuzamokkal festi meg a színt, amelyen férfi és nő olykor játékos, cinkos, egyszerre meghitt és ironizáló párbeszédében tárul elénk a fájdalmas belső ellentmondás, “a kettéhasított szív szenvedése”.

(Százhalombattai Hírtükör, 2017. október 19.)

Baranyi Ferenc: Ouverture

(Előszó Véghelyi Balázs Zene nélkül című könyvéhez)

Nem tagadom: legifjabb pályatársaim közül Véghelyi Balázs áll hozzám a legközelebb. Barátom és szövetségesem ő, hiszen verseivel hatékony is akar lenni, nem csupán hatásos. Akárcsak jómagam. Az is rokonít bennünket, hogy mindketten „két úr szolgái” vagyunk: az irodalomé és a zenéé. Ezek nem csupán testvérmúzsák, hanem ikermúzsák. Méghozzá egypetéjű ikrek.
Balázs Zene nélkül című könyve tudományos igénnyel íródott, ugyanakkor „eteti magát”, akárcsak egy izgalmas regény. Ha elkezdte az ember, nehéz abbahagyni, másnapra tenni el a folytatást. Véghelyi Balázs nem csupán kiváló költő és figyelemre méltó muzsikus, hanem tudós elme is. És „el tudja adni” a tudományát. Ritka adottság. Még azok közül is keveseknek a sajátja, akik egyetemi katedráról palléroznak emberfőket naponta.
A könyv alcíme: Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből. Ezzel mindjárt az elején világossá teszi a szerző, hogy nem részletes áttekintését nyújtja a magyar daltípusoknak az ősi pentaton népdaloktól a rock-musicalek songjaiig, hanem egy-egy érdekesebb korszakra fókuszál, amelyeknek a daltermése bizonyos tekintetben a kor lenyomata is. Goethe mondta: „Ha az emberekről akarsz megtudni valamit – könyvtárnyi tudományos szakmunka áttanulmányozása helyett –, néha messzebbre jutsz, ha figyelsz, milyen dalokkal szórakoznak.”
Nos, a magyar dalok sok mindent elárulnak a magyar emberekről. De vajon mit is értünk magyar dalon? A francia „chanson”, a német „Lied”, az olasz „canzone”, az angol „song” egyaránt dalt jelent. Mégis más-más „lelkületet” villant fel mindegyik. A magyar dal nem azonos egyikkel sem. Csakis önmagával. Legyen bár népballada, magyar nóta, kávéházi kuplé, divatos sláger, operett-betét, operaária vagy rock-ritmusú énekbeszéd az a dal.
Balázs kimutatja, hogy még a leghígabb táncdalszövegek „sfumato”-hátterében is feldereng olykor a kor, amelyben megszülettek. Hát még a célzott üzenetnek szánt szerzemények textusaiban!
A dalszövegírók műhelyébe is betessékel – legalábbis egy kurta vizitre – ez a könyv, ahol szakmai ismeretekre is szert tehetünk némiképp. Beavattatunk a műhelytitkokba is.
Az utolsó fejezet címe: 13 pont – kezdő dalszövegíróknak. A 10. „parancsolat” így szól: „Foglalkozz társadalmi kérdésekkel, de ne pártoskodj. Többet veszítesz, mint amennyit nyerhetsz ezáltal.”
Nos, ezt nemcsak a dalszövegíróknak szánta Balázs, hanem azoknak a költőtársainak is, akiknek „emberhez méltó gondja van”.
Mert akad még harmóniát szorgalmazó dalnok ebben a disszonáns korban is, amelyben élünk.
Véghelyi Balázs mindenesetre ilyen. S talán öreg barátja, költőtársa:

BARANYI FERENC
is.

(Stádium, 2017/2.)

Kuti Márta: Értékteremtők

(Székely Ferenc: Őrhelyen gyújtott jeltüzek)

Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.
Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva.
Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.

(Háromszék, 2017. január 21.)

DEMÉNY PÉTER – LÁNG ZSOLT: Klikkerc / Ott van

(Gergely Tamás: Vadmalac és a kitartott magas Cé)

DP Azon töprengek, hogy 1., hogyan illeszkedik az eddigi Gergelyhez, és 2., a magyar és a világirodalomhoz.
LZS Látszólag „folytatás”, de ha jobban megnézzük, velősebben mesél, mint eddig. Nem tudom, ma ki művel hasonlókat, akár a magyar-, akár a világirodalomban. Mintha kevésbé élne ez az egyperces, jelen esetben félperces műfaj.
DP Hallod a Tamás hangját, nem? Én így érzem. Ezek a parabolák vagy allegóriák már a Latorczá…-ban ott voltak, és a Torokcsavar legnagyobb problémája, hogyan legyen ez a kihegyezettség regénnyé. „Értünk jönnek?”, kérdezik a Világvégében, és ennek referenciális olvasata is lehet, meg egy sokkal tágasabb is – ezeket szerettem a legjobban
LZS Mindenben van csavar nála. Mert a nyelv van megcsavarva. A szórendek („magában mosolygott, kifelé örömét nem mutatta”), a képek („kiveszi lelkét, mintha az pendrive volna”). Sokszor a csavar helyettesíti a történetet. Lényegében nincsenek történetek. Állóképek vannak. Hova tűnnek a kacsák? Lebuknak a tóba. Akkor a tó egy nagy temető… Igaz is, szerinted ezek a szövegek mik? Mi a műfajuk? Vagy ez mellékes? Ne rejtsünk kérdéseinkbe elvárásokat?
DP Szerintem egypercesek, csak mi oldódik meg evvel? A legjobbak erős szövegek, világot teremtenek. Álló- vagy félbeszakadó világot
LZS És ki ez a vadmalac? Bocsánat: Vadmalac.
DP Daniló jutott eszembe, a Hatházi történetekből. Egy bumfordi alak…
LZS „Balog”, ahogy magáról mondja, amikor megvágja magát egy pengével. „Valahol a boka fölött. Nem az eret, mert nem öngyilkos.” S hogy miért is vágja meg magát? Egyrészt élményszerzés végett, másrészt önvizsgálatot gyakorol. Harmadrészt azt szeretné, ha történetei, amiket elmesél: „vágnának”. Negyedrészt a kiszökő vér „látványnak sem utolsó”. Nos (hogy ebben a stílusban folytassam), „nos”, ez a „szépség” tiszta irodalom. Amivel azt akarom mondani, hogy ezek a szövegek nem tolakodnak előtérbe. Meg akarnak maradni irodalomnak. Van bennük valami a klasszikus értelemben vett reményből, szabadságvágyból, világ iránti bizalomból. És máris kérdés lesz: nem túl irodalmiak? Mit kezdhetünk egy irodalomellenes (legalábbis az irodalom iránt közömbös) világban az irodalommal?
DP A mi dolgunk az irodalom írása, nem a törődés. Vadmalac élni és röfögni fog, amíg emberek élnek. Nem a hitet éreztem annyira, mint a látást: hogy ilyen szilánkosan néz a világra, mindent lekerekítene rögtön.
LZS Tőrdöfésnek olvastam a törődést. Nem dolgunk a tőrdöfés, rendben. Amikor olvasok, akkor sem érzem, hogy bármilyen dolgom volna. Megpróbálok lehetőleg minél üresebben kinyitni egy könyvet. Ez is rendben. De utána, miután elolvastam, foglalkoztat, mi lett belőle bennem. Belőlem. Ezt akár törődésnek is nevezhetem… Kérdésem: mit hagyott benned ez a könyv?
DP Bennem hangulatokat termett, nem ítéleteket, bár a hangulat is egy ítélet. De a humor révén mégsem egészen keserű. Keserédes lettem, azt hiszem, ahol a hangsúly a keseren van.
LZS Még egy kérdés. Kevés Gergely Tamásnál pontosabb, tudatosabb, „tudósabb”, mondhatni profibb kortárs magyar írót alig ismerek. Igazi „szakember”. Miért tartják őt mégis műkedvelőnek egyesek?
DP Mert mindig a széleken bolyong valahogy. Ha találkozol vele, elmesél valamit, amit nem értesz, csak hüledezel. Így a barátságok sem alakulnak ki, az az irodalomszociális háló, amely megváltoztathatja a véleményeket. Ráadásul Svédországban él, nincs módja hosszabban találkozni valakivel, meggyőznie a jelenlétével. Örkény, Békés Pál, hogy „műfajrokonokat” említsek: ott volt.
LZS Ott van – ez lesz a címe, oké? És akkor most én szerk.

(Látó, 2016/1.)

Habos Dorottya: A legnagyobb ügy Magyarországon

(Zdenka Becker: A legnagyobb ügy)

Január óta magyarul is olvasható Zdenka Becker A legnagyobb ügy című regénye, amely a szerző első magyar nyelven megjelent könyve. A csehszlovák származású írónő nem először járt Magyarországon, korábban egyik színdarabját német nyelven mutatták be Szekszárdon. 2016 februárjában Budapesten és Miskolcon mutatkozott be a magyar olvasóközönség előtt.
Zdenka Becker 1951-ben született a csehszlovákiai Cheb városában. Pozsonyban nőtt fel, 1974 óta Ausztriában él. Könyveit német nyelven írja, emellett fordít is: németről szlovákra, szlovákról németre. Színdarabjait Ausztria, Németország és Szlovákia mellett az Egyesült Államokban is bemutatták. Angol, cseh, francia, hindi, litván, spanyol és szlovák fordítások után A legnagyobb ügy az első könyve magyarul. A fordítás Dallos Emese munkája, a regény 2016 januárjában jelent meg az Üveghegy Kiadó gondozásában.
A legnagyobb ügy című könyv egyszerre családregény, a történet szempontjából krimi és az ötvenes-hatvanas évek kelet-európai korrajza. Alapja két megtörtént esemény, az egykori Csehszlovákiában véghezvitt kegyetlen gyilkosságok.
„A csehszlovák kriminalisztikában ismert történetről van szó. Bestiális, kegyetlen tett, hogy két férfit is ily módon ölt meg a nő, az elsőt 1952-ben, a másodikat 1964-ben. Csehszlovákia szerte beszéltek az esetről. Tizenhárom éves voltam akkor, sokat hallottam az ügyről annak ellenére, hogy nagyon kevés hírt adtak a tévében. Nekünk egyébként sem volt készülékünk, de nagymamámék sok mindent meséltek erről a családban” – elevenítette fel emlékeit a szerző, aki elárulta, hogy bár édesapja is rendőr volt, de nem azonos a könyvben szereplő Teodor Mudrochhal.
Zdenka Becker gyerekkorától fogva szeretett mesélni, azonban sohasem akart krimit írni, így a regényre sem ekként tekint. Egy barátjának ajánlotta fel a történetet, aki alkotásra vágyott, de nem volt hozzá témája. „Egy kávéházban ültünk, és elkezdtem mesélni, önkéntelenül is belekeverve a szocializmust és édesapám tulajdonságait. A kényelmességet, a lassúságot, a hosszú alsónadrágokban flangálást apámról mintáztam, az ő tulajdonságai köszönnek vissza Mudroch alakjában, noha a két ember nem azonos. Aztán úgy éreztem, hogy a barátom nem írhatja meg mindezt, mert nem ismeri sem a szocializmust, sem az édesapámat. Hazamentem, megírtam a sztorit, de elsősorban nem krimiként, hanem társadalomrajzba illesztett apa-lánya történetként” – fejtette ki az írónő.
A cselekmény sokszálú, mozaikszerűen építkezik, a közelmúlt és a régmúlt folyamatosan váltja egymást. A gyilkosság történéseire az ügy akkori nyomozója, Teodor Mudroch emlékszik vissza annak reményében, hogy írónővé vált lánya, Lara megörökíti az idős, valaha szigorú rendőrnyomozó pályafutásának egyik legfontosabb, sikeres ügyét. A nő minden porcikája tiltakozik teljesíteni apja kérését, az olykor kamaszos lelki vívódásnak ható érzéseit élményszerűen jelenítette meg a szerző.
Két anya szerepel a történetben, (Lara édesanyja és a gyilkos), személyiségük merőben különbözik egymástól, azonban mindkettejükben van valami, ami nehézzé teszi az anyaszerep maradéktalan megvalósulását. „A gyilkos pszichésen beteg, de ahogy teheti, óvja gyermekeit. Lara édesanyja karrierista, ami már akkoriban sem volt ismeretlen fogalom. Mindenki tudta, hogy ha karriert csinál az ember, akkor a család háttérbe szorul” – mondta Zdenka Becker, aki nem kíván pálcát törni szereplői felett.
„Szándékosan nem kizárólag bestiaként, hanem emberként ábrázoltam a gyilkost, hogy megmutassam: valójában a társadalom áldozata, a körülmények tették ilyenné. A háború után fiatalon elhurcolták Németországba, édesanya nélkül nőtt fel. Ahogy Lara anyjáról sem derül ki egyértelműen, hogy külföldi útjai során valóban megcsalta-e férjét” – indokolt a szerző, és gondolatai egyértelműen visszaköszönnek a regényben, amikor a felügyelő kimondja: örül, hogy nem neki kell a gyilkos sorsáról döntenie.
Dallos Emese könnyed fordítása olvasmányossá teszi a regényt, a választékos kifejezések elindítják azt a belső mozit, ami által az olvasó magáénak érezheti a „látottakat” – és falni kezdi a könyvet. Nem a történet izgalmai miatt, hiszen a mű elején megtudjuk, hogy ki a gyilkos, hanem az emberi sorsokért.
„Nem krimit akartam írni, sokkal jobban szeretek mesélni az emberekről, ezért állítottam a középpontba egy emberi kapcsolatot, Lara és az édesapja viszonyát. Olyanokat akartam bemutatni, akik hibáik ellenére is megtalálják a helyüket a társadalomban.” – mondta a szerző, aki a magyar irodalomból Márai Sámdor, Esterházy Péter és Kertész Imre munkáit kedveli leginkább.
A regény bemutatja, hogy emberek és kapcsolataik hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan hat a társadalom a személyes kapcsolatokra és az emberi kötelékek a társadalomra.

(Stádium, 2016/2)

Hudy Árpád: Mire jó az esszé?

„Mire jó az esszé?” – teszi fel címében a kérdést a karcsú, négyzet alakú kötet*, s az olvasó, ha már kezébe akad a nem éppen mindenhol kapható könyv, felül a provokációnak, és vizsgálat tárgyává teszi az öt szerző fejenként öt írását. Huszonöt rövid, lényegre törő esszét egy sor érdekes dologról és személyiségről.
Az igen eltérő szakmai hátterű, s korábban – Gimesi Zsuzsanna kivételével – már közös verskötetben is jelentkező kis szellemi szabadcsapat mentora Adamik Tamás klasszika-filológus, rétor, irodalomtörténész, nyelvész és műfordító, aki mindjárt a bevezető részben példát ad a címben megjelölt irodalmi ág művelésére. Az esszé meghatározása és története dióhéjban című metaesszé tömören és világosan, ugyanakkor könnyed, olvasmányos stílusban tekinti át a műfaj jellemzőit és legjelesebb képviselőit. Ebből kiderül, hogy a tizenhatodik századi francia író, Michel de Montaigne használta először az essai kifejezést, ezt a címet adva nevezetes elmélkedéseinek. A szó magyarázatához Adamik idézi Montaigne egyik magyar fordítóját, Oláh Tibort:
„Essai franciául annyi mint próbálkozás, kísérlet; jelzi mintegy, hogy aki ráadta a fejét, nem tartja magát csalhatatlannak, sem az állításait cáfolhatatlannak. Mint kiváló latinista azonban Montaigne valószínűleg  az eredeti exagium értelmét kedvelte meg, ami mérlegelést, fontolgatást jelent: embert, eszmét s művet, eseményt vagy jelenséget latolgat abból a szempontból, hogy helytálló-e a róla alkotott véleménye, illetve a közfelfogás).
Adamik ezután négy medalionban rajzolja meg az esszé ókori előfutárának tekinthető latin klasszikus, Seneca, a műfaj nevét és első iskolapéldáit megalkotó Montaigne és a francia mester után egy nemzedékkel az angol esszé hagyományait megteremtő Francis Bacon, valamint a műfaj legnagyobb magyar művelője, Hamvas Béla szellemi portréját. Majd a kötet szerzői követik egymást betűrendben, kivéve a mentorukat, aki, noha neve az ábécé szerint is az élre állítaná, maga elé engedi a fiatalabbakat. Négy esszéje a bizalomról, a csodáról, a törődésről és a munkáról fogalmaz meg egy élet során leszűrt, hiteles tanulságokat, míg az ötödik, a Kedves Babits Mihály! című képzelt levél a költészetről mond ítéletet.
Az Ön [esztergomi] kertjében sétálva, s az Ön verseit olvasva, az a hitem támadt, hogy nem a ma emberében van a hiba, ha nem kíván mai verset olvasni, hanem a ma versében, amelyet nem lehet olvasni. Az olvasó ősi igénye, hogy valami szépet és jót akar megtudni, ám sok mai vers nem képes eme ősi igényt kielégíteni: nem mond semmi fontosat, s azt is csúnyán mondja. Mint ahogy nem kívánunk ócska szövetből készült, rossz szabású, vagy éppen rongyos öltönyt hordani, mint ahogyan nem óhajtunk romlott nyersanyagból rosszul elkészített ebédet fogyasztani, és nem fordulunk csúnya nő után, éppen úgy nincs gusztusunk ahhoz, hogy semmitmondó, dadogó verseket olvassunk.
Baka Györgyi költő, a százhalombattai Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem irányítója, az orosz szellemtörténettel és kultúrával foglalkozó Az ikon kinyitása című tanulmánykötet szerkesztője érzékeny szövegeiben főleg Hamvas eszmevilágával, metafizikai és vallási gondolatokkal foglalkozik. Egy orosz Lélekhordozó című írása a zaklatott huszadik század egyik szellemóriásának alakját idézi fel.
Pavel Florenszkij (1882–1937) nem csupán az orosz vallásbölcselők, hanem az egyetemes kultúrtörténet egyik legnagyobb alakja. Univerzális tudós volt, teológus, filozófus, misztikus, matematikus, fizikus, csillagász, nyelvész, költő, botanikus és elektromérnök. Párhuzamosan folytatott elméleti kutatásokat és hatalmas gyakorlati munkát. Papi hivatását azonban mindenek fölé helyezte. Élő híd volt az egyház és az értelmiség között.  Ma azorosz Leonardo da Vinci-ként emlegetik, bár egyedülálló nagysága és lelki tisztasága nem igényel semmiféle összehasonlítást. (…) [A]mikor 1921–22-ben barátai és tanítványai zöme távozni kényszerült hazájából, Florenszkij maradt, osztozni akart népe sorsában. Nem fordult a szovjet rendszer ellen, elkerülhetetlen külső körülménynek tekintette, és folytatta tudósi, tanári, és főként hitvalló munkáját. Amikor a szent dolgokat gyalázták, akkor ő a keresztény értékeket oltalmazta. Külső megjelenése is rendhagyó volt, papi reverendáját sosem vetette le. 1928-ban letartóztatták és Nyizsnij Novgorodba száműzték, innen Gorkij körének közbenjárására rövidesen szabadult. 1933-ban tragikus fordulatot vett élete: szibériai lágerfogságra ítélték. A Bajkálon túlra került, ahol mérnökként dolgozott a Bajkál–Amúr vasútvonal építésén. Szabad óráiban verseket, elmélkedéseket írt, rabtársai lelki gondozását végezte. Megtörhetetlen lelki magatartása vezetett oda, hogy 1934-ben a hírhedt Szolovki lágerbe került. Lágercellává átalakított kolostori cellában raboskodott. Még itt is dolgozott: a jód tengeri algákból való kivonásának problémája keltette fel érdeklődését. A szolovki jód később több ezer katona életét mentette meg. Rabtársai által »a szabad«-nak nevezett Pavel Florenszkij atyát 1937-ben halálra ítélték, és december 8-án agyonlőtték. Az orosz ortodox egyház 1986-ben a hit mártírjaként szentjei sorába emelte.
Székelyföld, szerelem, gyermekkori frusztráció, a filmképek látszatvilága, a hagyományok irodalmi és filmes újrateremtői (Tolkien, Szőts, Wajda, Tarkovszkij) – ezekkel a témákkal jelentkezik a kötetben Deák-Sárosi László költő, nyelvész, zenész, filmteoretikus és -kritikus, esszéivel is bizonyítva nemcsak szakmai sokoldalúságát, hanem konzervatív értékrendjét és hagyománytiszteletét is. Képi világ, látszatvilág című írásában például a modern filmkészítők éthoszát vizsgálja kritikusan.
A képjelek közlőjére létezik egy kultúrtörténetileg fontos szó: a »képmutató«. A képmutatóról ma az jut eszünkbe, hogy olyan ember, aki mást mutat valamiről, valakiről, mint ami/aki valójában. A képmutatás a hamisság, a becsapás, az álszentség rokon értelmű szava. Azonban ez nem mindig volt így. A képmutató eredetileg nem bírt negatív felhangokkal, a színészi előadóképességet jelölte. Már a görögöknél így volt a »hypokrites« és szócsaládja esetén. Felénk a képmutató egy bizonyos vásári színészt vagy általában előadót is jelölt, aki mondandója hitelességét képek mutogatásával támasztotta alá. Nem törvényszerű, hogy a képmutató visszaéljen a tudásával, de bizonyára gyakran előfordult, mivel a csaló jelképévé vált.
A saját arcot és más képet mutogatónak erősebb az éthosza, mint az írónak. A szakma régi, és a fogalom is nagy szórást mutat a negatív tartalommal való telítődést illetően. Legalább tucatnyi vers van már az Újszövetségben is, amelyik a képmutatást minden bűn közül a legszigorúbban ítéli meg. A »hypokrites« a jámborság köntöse alatt alattomos, gonosz dolgokat művel farizeus módon, az isteni ige és törvények helyett a maga eszméit tolja előtérbe, de végül maga is vak lesz, hiszen cselszövései előbb-utóbb önmagát is becsapják.
Gimesi Zsuzsanna református lelkész gondolatfutamai a hithez, közelebbről a Szentíráshoz kapcsolódva  vizsgálnak egy-egy alapvető kultikus fogalmat: templom, királyság, nő, gyógyulás vagy – A félelem paradoxona című írásában – az ember egzisztenciális fenyegetettség-érzése.
Akkor támad félelem az emberben, ha a fenyegetettség a közelben, illetve emberi értelemmel fölfogható időn vagy távolságon belül jelentkezik. A filozófus Heidegger szerint minden félelem gyökere a haláltól való félelem, hiszen tudjuk, hogy már elindult felénk és egyszer elér. A tudat sokszor (…) megpróbálja kiegyensúlyozni, körültekintő óvatossággal távol tartani, sőt, serkentő hatásúvá tenni. Ha ez nem így lenne, minden ember örökös rettegésben élne. Mégis, a lélek legmélyén a halál, mint elkerülhetetlen valóság, újra meg újra előtolakszik, hiszen az ember az egyetlen élőlény, amely a halál tudatával éli le az életét. Emberlétünk szoros tartozéka tehát a félelem, amely átélhető mint szorongás, nyugtalanság, ijedelem, rettegés, pánik vagy rémület.
Kierkegaard, aki teológiailag talán a legmélyebben nyúlt az emberi félelem kérdéséhez, A félelem fogalma című művében arra a következtetésre jut, hogy a bűnbeesés – az ember bűnössé válásának – mély titka az, hogy a bűn egyidejűleg félelem is.
A Bibliában a félelem mint állapot akkor jelenik meg először, amikor a bűnbeesett ember Isten kérdésére így felel: »Szavadat hallám a kertben és megfélemlém.« Ebben a képben döbben rá az isteni fenyegetés tartalmára, miután evett a jó és rossz tudásának fájáról – büntetése lesz a halál.
B. Tóth Klára festő-restaurátor, költő, író, akinek fotói és grafikái kellemes vizuális élménnyé is avatják a huszonöt esszét tartalmazó kötetet, archetipikus motívumokat, ősi hiedelmeket idéz meg és mutat ki egyrészt a kortárs festészetben, másrészt apró, hétköznapinak tűnő dolgokban. Például A létramotívum szakralitása és az ugróiskola című esszéjében.
A létra minden háztartás elemi tartozéka. Miközben felmászunk rá, és leemeljük a befőttet a stelázsiról, vagy a könyvet a könyvespolcról, gondolunk-e arra, hogy a létrát már a legősibb időben is  az eget a földdel összekötő szimbólumként ismerték?
Az egyiptomi hitvilág Nut égistennőt minden földi lény szülőanyjának tartotta, egy piramisszöveg szerint egyik neve is »létrá«-t jelent, és a Tejutat testesítette meg. (…)
A Bábel tornya középkori ábrázolásain Isten áll a létra vagy a torony tetején, tehát ő a végcél, őt akarja az ember elbizakodottságában túlszárnyalni. (…) Egy 12. századi ikonon Jézus áll a létra tetején, és segíti föl az embereket, máshol Jézus és Mária emeli az égbe a létrára fektetett szerzetest. (…)
De mi köze van a létrának az ugróiskolához? Egy középkori angol templom »ugróiskoláján« a templom alaprajzú forma alján a Föld, tetején az Ég felirat olvasható, fölül a Mennyország és a Pokol betűjelzései. A témára rákeresve sok analógiát találtam a legkülönbözőbb népcsoportoknál. Eszerint a létramotívum nemcsak függőlegesen jelenhet meg, hanem ez a mai napig közkedvelt szabadtéri gyermekjáték, amit a világ minden részén ismernek, szintén őrzi az ősi létraszimbólumot. A gyerekek nem is tudják, hogy saját, nehézségekkel, próbákkal terhelt életútjuk végigjárására készíti fel őket a játék, ahogy hajdan a zarándokok a templom kövezetén járták végig – sokszor térden csúszva – az ugróiskola ősét.
A témák sokszínűsége mellett erénye a kötetnek a rövidség és az olvasmányosság. Az írások többsége a tartalmas mondanivalót, komoly szakmai kérdést is könnyedén, közérthetően tárgyalja, ami a vérbeli esszé védjegye. A műfajban járatos műélvezőnek nem okoz csalódást, mindazoknak pedig, akik most fedezik fel az irodalom, művészet, filozófia és tudomány határmezsgyéin kószáló értekezést, kitűnő kedvcsináló a további szellemi barangoláshoz.
Mire jó hát az esszé? A kérdést fölvető, igényes kis gyűjtemény maga a válasz: az olvasóknak – s minden bizonnyal a szerzőknek is – épülésére s gyönyörűségére.

(Irodalmi Jelen, 2016/6.)

 

LÁSZLÓ ANIKÓ: 30 év – 30 vers

(Véghelyi Balázs: Önarckép)

Különleges élmény keretében ismerhettük meg Véghelyi Balázs Önarckép című hangoskönyvét. A százhalombattai szerzővel Baka Györgyi költőnő beszélgetett október 18-án a Hamvas Béla Városi Könyvtárban. A találkozó egyúttal az Üveghegy Kiadó bemutatkozására is alkalmat adott.
Az album harminc versével Véghelyi Balázs harmincadik születésnapját ünnepli, így adja magát az eddigi életpálya áttekintése is. A szerző hét évesen írta első versét, ami így kitüntetett helyzetbe – például erre a lemezre – került, az utána következő próbálkozásokkal szemben. Első irodalmi sikerét 13 évesen érte el. János vitéz és Toldi közös kalandjait elbeszélő költeménye első helyezést ért el egy egri pályázaton. 17 éves korában elküldte legjobbnak vélt verseit Csoóri Sándornak, akitől kritikát kért és kapott. Mai napig ápolja kapcsolatát a költővel, követi útmutatásait költészetében. Balázs első kötete épp tíz évvel ezelőtt jelent meg, Magyar poharak címmel, amit azóta számos kiadvány követett, bennük a versek mellett, tanulmányok, esszék, kritikák. 2010-ben közreműködésével jelent meg az Útravaló énekek című, megzenésített gyerekverseket bemutató album.
Az Önarckép lemezen Véghelyi Balázs harminc verse hallható, az első és az utolsó megzenésítve, a többit a szerző maga mondja el. Baka Györgyi elsősorban a költőkre nem mindig jellemző dinamikus, jól érthető előadást emelte ki a hangoskönyv érdemei közül. A beszélgetésnek különösen érdekes színezetet adott, hogy a gyermekkora óta verselő fiatalember írásait egy felnőtt fejjel írni kezdő költőnő mutatta be. Györgyi a saját szemszögéből vizsgálta a verseket, továbbgondolva, a sorok között keresgélve tette fel kérdéseit vagy emelt ki részleteket, izgalmas párbeszédet alakítva ki így az ifjú szerzővel.
A beszélgetést egy ponton a tízesztendős Násztor Eszter népdal-csokra díszítette, aki az Önarckép című albumon is közreműködik egy Csordás Levente által megzenésített versben.
A találkozó végén Véghelyi Balázs bemutatta legújabb vállalkozását, az Üveghegy Kiadót, amelynek gondozásában már megjelent Deák-Sárosi László elbeszélő költeménye, a Libás Matyi, és szintén tőle a Keresztút című szonettkoszorú, valamint az Önarckép című hangoskönyv. A közeljövőben kerül ki a kiadótól Bozók Ferenc Magán(y)lexikon című kötete, a jövőben többek között grafológiai témájú könyvek megjelentetését is tervezik.
Véghelyi Balázs legközelebbi munkája a dalszövegírás történetét kívánja feltárni és bemutatni, a népdaloktól, a sanzonokon, a hatvanas-hetvenes éveken át egészen napjainkig. Megjegyezte, “103 évesen szeretne hősi halált halni”, addig még számos tervét és álmát szeretné megvalósítani.

(Százhalombattai Hírtükör, 2013. október)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás