Hernádi Mária: Kuklay Antal: A kráter peremén

Kuklay Antal A kráter peremén című könyvének nyolcadik kiadását tartja kezében az olvasó, amely harminc év elteltével és többszöri újraolvasás után sem veszített sem az elevenségéből, sem az aktualitásából. Izgalmas olvasmány, amely egyszerre nyújt intellektuális és lelki élményt: akárhányszor kézbe vesszük, megérintő, megmozgató, gyakran megrendítő belső utazás részesei lehetünk.
A kráter peremén szerzője, Kuklay Antal 1932-ben született a Tisza-menti Csapon, teológus, művészettörténész, könyvtáros, római katolikus pap. 1957–1963-ig börtönben ült, ezután két évig fizikai munkát végzett, majd 1965-ban a sárospataki plébániára került, ahol könyvtárosként és levéltárosként dolgozott. 1971-től a Katolikus Gyűjtemény vezetője, 1973-tól pedig Köröm plébánosa.
Miért szeretjük ennyire és ilyen régóta ezt a könyvet? Először is azért, mert mindenkori olvasóját a száz éve született Pilinszky János életművében kalauzolja, aki egészen különleges helyet foglal el a huszadik századi magyar irodalom történetében – úgy is, mint költő, és úgy is, mint katolikus gondolkodó, aki szerint „Isten nem a művészetnek egy témája, hanem minden művészet örök forrása”. A költő spirituális útjának alfája és ómegája Jézus, vallásosságának fókusza az ő alakja s a hozzá fűződő eleven kapcsolata. A krisztusi megváltás munkája Pilinszky művészi mintájává lesz, ezért tekinti ars poeticájának az evangéliumot. Katolikus hitére elsősorban nem egy sajátos műveltségként, nem is erkölcsi szabályrendszerként, hanem valóságos és eleven kapcsolatként tekint, amely nem korlátot, hanem lehetőséget, tágas horizontot nyit meg a számára – Nemes Nagy Ágnes szavával élve: „hatalmas, tárt karú energiarendszert”. Pilinszky versesköteteit forgatva erre a tágas horizontra csodálkozott rá a teológus- és dogmatikaprofesszor, Fila Béla is, aki így jellemezte az életművet: „Régóta gondolkodom rajta, hogy annak, amit én tanítok, a katolikus világszemléletnek a huszadik században lehet-e olyan költői megfogalmazása, mint amilyen a maga korában Dante Isteni színjátéka volt. Most látom, hogy Pilinszky ezt megcsinálta.”
Szeretjük Kuklay Antal könyvét különleges műfaja, kompozíciója, beszédmódja miatt is, ami sajátosan „sokfedelűvé” teszi: egyszerre lelki olvasmány, irodalomtörténeti forrásmű és rendhagyó szerzői monográfia, egyszerre teológiai, filozófiai és esztétikai dialógus és dialógusban testet öltött műalkotás. Ha műfaját egyetlen szóval kellene meghatározni, azt mondanám: A kráter peremén egy Pilinszky-breviárium. Ahogy a breviárium az egyházi év kompozíciójához rendeli a szentírási olvasmányokat, ez a könyv egy – személyes és egyetemes – belső út állomásai köré rendezi
a költő egyes verseit, esszéit, interjúinak részleteit, a róla szóló visszaemlékezéseket, más írók hozzá kapcsolódó műveit. A belső út állomásait a fejezetcímek jelzik – Prológus; Száműzetés; Infernó; Bűn; Ítélet; Háború; Agónia; Passió; Halál; Művészet; Részvét; Intézeti lányok; Találkozás; Gyermeki figyelem; Hazatérés; A süket pillantása; Epilógus – ezek rajzolják ki a könyv makrostruktúráját. „A Biblia és a Divina Commedia kompozíciója volt segítségemre – írja a könyv végén található interjúban Kuklay Antal – az elveszett paradicsomtól a mennyei Jeruzsálemig, az
eltévedéstől a pokoljáráson és vezeklésen át a boldog célhoz érésig, szóval az elveszett Édentől a megtalált atyai házig. Ezek a fogalmak azonban egymást átfedő körök […].” A fejezetcímek nem követnek sem időrendet, sem a szerzői életrajz állomásait, de még irodalmi vagy teológiai témaköröket sem jelölnek. A személyes és egyetemes belső út sokkal inkább ciklikus, mintsem lineáris természetű: állomásai ismétlődnek, spirálszerűen egymás fölé íródnak. S ahogy az út egyre magasabbra ível, úgy lesz az életműből kirajzolódó „üzenet” egyre rétegzettebb, egyre összetettebb – de egyre egyszerűbb és egyre világosabb is.
Ugyanilyen izgalmas a könyv mikrostruktúrája. A szerző így fogalmazza meg módszertani alapelvét: „egy gondolat interferencia-gyűrűt próbáltam felvázolni, ahogyan térben és időben tovaterjed, és egy-egy alkotásban újra meg újra testet ölt”. S valóban: azt látjuk, hogy a fent említett spirális út minden nagy körére kisebb „körutak” fűződnek fel, akár a gyűrűk vagy a mesebeli égig érő fa levelei. Ahogy a nagy köröket a fejezetcímek, a kis köröket a fejezeteken belül csupa nagybetűvel szedett verscímek jelzik. A „gyűrűk” további szövegei – már kisbetűs címekkel – mind az
tárgyalt verset magyarázzák és világítják meg sokféle nézőpontból, miközben egy tágabb életműbeli, illetve magyar- és világirodalmi kontextusban is elhelyezik. „Könyvem montázstechnikával készült – írja Kuklay Antal. – Megpróbáltam különféle műfajú szemelvényekkel segítséget nyújtani az olvasónak egy-egy vers értelmezéséhez, útmutatást adni meditációhoz.” A verskísérő szövegek között az antikvitástól a modernitásig mindenféle korból és kultúrából találunk szerzőket, de személyes kortársi és baráti visszaemlékezések, szentírási locusok, illetve teológiai és filozófiai művek részletei is helyet kapnak itt.
A részben vagy egészében megidézett Pilinszky-esszéknek kitüntetett szerepe van a versmagyarázó körökön belül, és nemcsak a számosságuk miatt. Ha az interpretált versektől és minden további szövegtől függetlenül csupán a kötetben szereplő esszéket vizsgálnánk, már ezekből is kirajzolódna az a csak Pilinszkyre jellemző, sajátosan eredeti világlátás, szemléletmód vagy gondolatrendszer, amit pedig maga Pilinszky sohasem rendszerezett tudatosan. Önmagában is remek esszéválogatással van tehát dolgunk, amely ezt a rendszerezést is pótolni látszik. Némi
elfogultsággal azt is mondhatjuk, hogy ezek a kötetben szerepeltetett írások a műfajon belül a szerző nem mindig legismertebb, ám legjobb művei.
Kuklay Antal nemcsak Pilinszky-esszékkel és más szerzőktől vett szemelvényekkel magyarázza a verseket, hanem maga is értelmezi őket: ezeket a saját szövegeket dőlt betűs szedéssel különíti el a kötetben. A kötetről a szerzővel interjút készítő Cs. Varga István találó hasonlattal világítja meg Kuklay Antal versértelmezői attitűdjét: „Meditációi hasonlatosak az igehirdetéshez, amikor is az evangéliumi fejezeteket felolvassa a pap, aztán a prédikációban értelmezi őket, kibontja az örömhír üzeneteit.” Az önálló interpretációk magja legtöbbször az a központi, szövegszervező motívum, amelyet Kuklay Pilinszky nyomán „modellnek” nevez: „A modellt egzakt pontossággal kell felismernem, az értelmezésben viszont maximális szabadsággal rendelkezem.” A szöveg egészét szem előtt tartó, ám rövid és tömör interpretációk éles, de egyben intuitív logikával, világos és áttekinthető érveléssel dolgoznak. Lényeglátó gondolatmeneteik – melyeknek szerzői hátterében ott van a klasszikus humán műveltség tágas horizontja, a filológusi alaposság és az oknyomozó lelemény – sok esetben egészen rejtélyes, érthetetlennek, sőt, abszurdnak tűnő versmozzanatokhoz adnak kulcsot.Végül, de nem utolsó sorban szeretjük A kráter peremén című könyvet a szerzője, Kuklay Antal miatt is. A kötetet a Pilinszkyvel folytatott személyes beszélgetései ihlették, így maga a könyv is dialógussá alakult, bensőséges beszélgetéssé. Ami Kuklay Antal számára a legfontosabb célja az írásnak, az „az empatikus kapcsolat, a halálon túli, posztumusz párbeszéd a költővel”. De a szerző nemcsak magával Pilinszkyvel folytat dialógust, hanem mindazokkal az emberekkel, írókkal és művekkel is, akikkel élete során a költő valamilyen módon „beszélgetett”, és ugyanígy párbeszédbe elegyedik a mindenkori olvasóval – Pilinszky olvasóival és ennek a kötetnek az olvasóival is.
Kuklay Antalt Pilinszky János értelmezőjeként és közvetítőjeként nemcsak rokonszenves beszélgetőtársi attitűdje teszi hitelessé – melyet a figyelmes hallgatás, a megértés és az együttérzés, a tapintat és az alázat kivételesen magas szintje jellemez –, hanem mindenekelőtt a nézőpontján átsütő hittapasztalata. A személyes és eleven Isten-kapcsolat – mint közös tapasztalati horizont – a párbeszédet vertikális irányba is megnyitja. Emiatt A kráter peremén nem pusztán tudományos mű, sőt: a tudományosság igényét felülírja a bensőséges megértés és megértetés vágya, amely nemcsak az értelem, az intellektus, hanem mindenekelőtt a szív nyitottságát kívánja meg az olvasótól. „Könyvem nem tudományos mű, melytől megköveteljük egy egzakt módszer következetes alkalmazását – vallja Kuklay Antal. – Az esszé szabadságával kalandozik a kötött és oldott gondolkozási módok közt. Nem a monográfia gőzhengere, hanem kalauz egy erdei sétához […].”

(Sapientia, 2023. december)

Gráfik Imre: Filmötletek

(250 javaslat magyar történelmi filmre)

Szerény küllemű, vékonyka kiadvány került a kezembe a közelmúltban. A címe annál inkább figyelmet fölkeltő: 250 javaslat magyar történelmi filmre. A filmötleteket írták, összeállították: Deák-Sárosi László, PhD, filmesztéta, költő; Gáspár Ferenc, író; Jenei Miklós, történelemtanár; Szabó Győző magyar-olasz szakos tanár. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta. 2022. 97 p.
Elöljáróban megemlítem, hogy a „250 javaslat magyar történelmi filmre” c. kiadvány könyvbemutatója 2022. február 17-én volt az Uránia kávézóban, ahol a szerzők mellett megszólalt Jelenczki István filmrendező, Tari János filmrendező, egyetemi docens, valamint Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője, az est házigazdája. Időközben az OSZK-ban is volt könyvbemutató, s a világhálón követhető hírek alapján remélhető, hogy minél többen kézbe veszik a kiadványt.
A gyors reagálások köréből csak egyre utalunk, miszerint sok erdélyi téma található a 250 javaslat magyar történelmi filmre c. könyvben. Ez azonban természetes, hiszen nincs magyar történelem Erdély és a Székelyföld története nélkül. (Vö. https://www.erdely.ma/250-javaslat-magyar-tortenelmi-filmre – Letöltve 2022. május 31.)
Nemcsak filmszakmai körökben, de a szélesebb társadalmi érdeklődés területén is vissza-visszatérő kérdés: miért nem látható több magyar történelmi film a mozikban, televízióban? Nem véletlenül olvasható a kis könyvecske hátsó borítóján a Bevezetőt is kezdő mondat: „Az utóbbi években számos író, újságíró, közéleti személyiség fogalmazta meg, hogy kevés történelmi film készül Magyarországon, és amelyek elkészülnek, azok többsége nem a történelmi hitelességet és nem a nemzeti öntudatot erősíti.” (6. oldal)
A helyzet illusztrálására talán elég csak az utóbbi évek egyik jelentős visszhangot kapott kísérletével kapcsolatban, a közelmúltban elhunyt Jankovics Marcellre hivatkozni. A Magyarságkutató Intézet „mentorálása” által készített, nagy vitát kiváltó, pozsonyi csatát feldolgozó animáció kapcsán fogalmazta meg egy – több internetes portálon (például https://hvg.hu/kultura/20210222_Jankovics_Marcell_a_pozsonyi_csatafilmrol_Ilyet_nem_szabad_csinalni – Letöltve 2022. május 31.) is elérhető – interjúban a véleményét: „A jó szándékot értékelem, de a kivitelezés igénytelensége, a belefektetett rettenetes mennyiségű, hiábavaló munka látványa lehangoló. Nem fognak örülni annak, hogy ezt mondom, de… Valakinek ki kell mondania, hogy ez nagyon rossz irány. Ilyet nem szabad csinálni.”
Nem véletlenül idéztem föl Jankovics Marcell véleményét, ugyanis a Bevezetőben azt is olvashatjuk, hogy; bár „A rendszerváltás óta nagyjából 120 történelmi jellegű film készült, összesen pedig körülbelül 600, tehát nem elsősorban a mennyiségi gyártást illetően is vannak biztató jelek. … néhány olyan film is elkészült, és sikerrel be is mutatták, amilyet a korábbi években hiába vártunk: A Magyar Passió, az egyházi rendek 1950-es durva feloszlatásáról, illetve a Toldi animációs filmsorozat Arany János elbeszélő költeménye alapján. (Melyet, mint köztudott Jankovics Marcell rendezett. – Gr. I.) A hírek pedig további filmtervekről is szólnak: sorozat az Aranybulláról, illetve a Hunyadiakról.”
Tekintsünk el tehát a konkrét fiaskótól és a magyar történelmi filmekkel szemben széles körben megfogalmazódó igény szempontjából lapozzunk bele a kis kötetbe. A szerzők: Deák-Sárosi László (103), Gáspár Ferenc (17), Jenei Miklós (120) és Szabó Győző (10), mint javaslatot közreadók, tehát összesen 250 többségében eredeti filmes ötletet, mintegy 15-20 százalékban filmes adaptációt foglaltak egybe. Az ötletadók neve alatt sorszámmal (s egyfajta történeti kronológia szerint) és címmel jelölt filmes témák mindegyikéhez rövid tartalmi leírás tartozik.
A szerencsés olvasó, aki kézbe veheti a (sajnos nem tudjuk hány példányban) megjelent összeállítást, ki-ki a maga érdeklődése szerint válogathat, illetve alkothat véleményt arra nézve, hogy szívesen látná-e a moziban, televízióban a javasolt téma filmes megfogalmazását.
Így volt ezzel a jelen ismertetés írója is. Ilyenformán akár önkényesnek tűnhet, hogy mely javaslatokat emelem ki, illetve hozom föl példaként. Szinte bárhol föllapozva a kötetet, talál az ember elgondolkodtató, megfontolandó javaslatot. S ha már említésre került a pozsonyi csata, nem meglepő, hogy a témának szerepel a javaslatok között (9. oldal) egy élőszereplős filmváltozata is (A pozsonyi csata, 907… (DSL).
Tanulságos a II. Rákóczi Ferenc, az államférfi című filmes javaslat (15. oldal): „II. Rákóczi Ferenc nem csupán a fegyverrel bánt jól, de kiváló diplomata is volt. A szabadságharc bukása előtti és utáni időszakból az ő diplomáciai erőfeszítéseit mutatja be, amelyek nem az ő képességei és kapcsolatai miatt nem jártak sikerrel, hanem azokat a nemzetközi érdekek akadályozták. (DSL)” Megjegyzem, hogy II. Rákóczi Ferencet baráti és kollegiális köreimben többen tartanak a legnagyobb magyarnak, mint aki a nemzet ügyéért teljes magánvagyonát föláldozta.
Találhatók azonban kevéssé ismert történelmi eseményekkel és személyekkel összefüggő filmötletek is, mint például A magyar Anjouk nagymamája. A szüzséből (37. oldal) megtudhatjuk, hogy. „Árpádházi Mária kislányként került idegen környezetbe, mert feleségül adták Sánta Károly nápolyi királyhoz. Öt fiút szült és templomot épített, Santa Maria Donnaregina néven. Ott van eltemetve, és abban a templomban láthatóak valószínűleg a legkorábbi falfestmények, amik fent maradtak István királyról, Szent Erzsébetről és más fontos magyar uralkodókról. A filmen megelevenedhetnének a templom freskói. Mária V. István lánya volt, és személyesen támogatta unokájának, a mi Károly Róbertünknek magyar királlyá választását. (GF)”
Aligha tagadhatom, nem véletlen, hogy néprajzkutatóként néhány témán megakadt a szemem. Így A fok (sorozat) c. javaslaton (49. oldal), melynek célja: „A fokgazdálkodás bemutatása, virágzásán és pusztulásán keresztül. A víz szerepe a középkori gazdálkodásban, életmódban. A fok birtoklása a megélhetést jelenti, de számtalan feladatot ad. Egy jobbágycsalád nemzedékről nemzedékre hagyományozza át a szinte ’vízmérnöki’ tudást. A történelem azonban nem áll meg. hadak jönnek és mennek, a gazdálkodás átalakul, a minél gyorsabb haszon lesz a cél, az elavultnak tartott módszer veszélybe kerül. A folyószabályozások korát éljük, a család azonban a végsőkig ragaszkodik a fok és ezzel a hagyományos életmód és erkölcsi világ megmentéséhez. (JM)”
Hasonlóképpen voltam a Kocs és Bécs c. javaslattal (52-53. oldal), mely film „a középkori Magyarország technikai csúcsteljesítményének, a kocsinak és készítőinek állít emléket. Kocs község szekérkészítő mesterei egyre könnyebb és gyorsabb szekereket gyártottak. Hamarosan bővíteni kell a vállalkozást, még sebesebb és tartósabb alkalmatosságra lesz szükség. Mátyás Bécs ostromára készül, siker esetén megnövekedik a postaforgalom. (JM)”
Folytatva a mustrát, az sem lepett meg, hogy olvashatók olyan javaslatok is, melyek korábban már megvalósult (és a maga korában sikeres) filmek újabb elkészítését vetik föl. Ilyen például az Egri csillagok is, melynek indoklása (60. oldal) elfogadható: „A film a klasszikus történetet dolgozza fel, hasonló szempontok szerint, de az új technikai, filmnyelvi lehetőségek felhasználásával. A nemzeti identitás részévé vált nagy műveket 30 évenként érdemes újraforgatni, (afféle ’emlékeztető oltásként’) hogy az új generációk figyelmét újból és újból a klasszikusok felé fordítsák. (JM)”
Szinte természetes és törvényszerű, hogy nem hiányozhatnak a magyar zenei géniuszok sem a javaslatok köréből. Olvasmányélményem alapján egyet tudok érteni az Allegro barbaro c. film javaslattal. „A Bartók Béla életéről és alkotásairól forgatandó életrajzi játékfilm Temesi Ferenc ’Bartók’ című regényének cselekményszálait követi, képileg pedig a zeneszerzőről készült művészi dokumentumfilmek (köztük Gaál István ’Az éjszaka zenéje’ etűdje és a ’Gyökerek’) hangulatát idézi.” – olvasható Szabó Győző életrajzi filmek és adaptációk fejezetcím alatt fölsorolt 10 javaslata között (85. oldal).
Folytathatnám a szemlézést és a példák sorolását, de nem teszem, mégpedig abban bízva, hogy e – remélhetően – figyelmet fölkeltő ismertetést olvasva sokan mások, kiváltképp a filmkészítéssel bármilyen kapcsolatban állók is kézbe veszik a könyvecskét.
A kis kötet végén a további tájékozódást segítendő Ajánlott válogatott szakirodalom, interjúk, kerekasztal-beszélgetések elérhetősége található (87-97. oldal). Ebből kiderül, hogy a filmesztéta Deák-Sárosi László már 2006 óta folyamatosan foglalkozik a magyar filmekkel, a filmművészet kérdéseivel. Filmelméleti és filmelemző munkáival találkozhattak az olvasók. Itt jegyzem meg, hogy szerencsés az alkotói csoport összeállása. Az író Gáspár Ferenc történelmi regényeit és ifjúságai regényeit sokan szívesen olvassák. Jenei Miklós történelemtanár és Szabó Győző magyar-olasz szakos tanár, jól fel tudták mérni az évek során, hogy milyen történelmi témák érdeklik a diákokat, és hogyan lehetne hozzájuk még közelebb vinni a nemzeti emlékezet kincsestárát.
A filmes javaslatokat egybegyűjtő szerzők annak reményében tették közzé ötleteiket, hogy azok hasznos kezdeményezői lehetnek a megvalósulásnak. Mint írják: „Mivel e kiadvány szerzői nem képviselnek semmiféle intézményt vagy gyártó céget, ezért nem rendelkeznek a szerintük értékes, adaptálható művek megfilmesítési jogával, a jogtulajdonosokkal nem egyeztettek. Ez a kiadvány egyfajta irodalomtörténeti és filmtörténeti ismeretterjesztő munka akar lenni, a lehetőségek felvillantásával. Amennyiben a finanszírozás és a gyártás részéről van nyitottság ezen javaslatok iránt, a megállapodást ők megköthetik a jogtulajdonosokkal. A javaslattevők nem ragaszkodnak ahhoz, hogy az összes ötletet maguk dolgozzák ki forgatókönyvként, kivéve azokat a témákat, amelyek félkész vagy kész állapotban vannak, illetve az ötlet összetettsége szerzői jogi vonatkozásokat érint. A kezdeményezéshez bárki tevőlegesen és kreatívan csatlakozhat, és reméljük, hogy a javaslataink is értő fülekre találnak az érintett filmes személyeknél és intézményeknél.” (6-7. oldal)
Végezetül az ismertetés írója komolyan vette a szerzők biztatását és néprajzkutatóként, a magam részéről a folyóvízzel és a kocsi-szekérrel kapcsolatos ötletek révén nem hallgathatom el, s ennyi szubjektivitás engedtessék meg, hogy örömmel venném, ha a legendás komáromi szekeresgazdákról is készülne egy hiteles, de több mint dokumentumfilm, inkább jól megfogalmazott forgatókönyv alapján egy élőszereplős játékfilm.

(Partium, 2023. tél)

Csontos Márta: „Feledve régi arcainkat a végtelenbe indulunk…”

(Bozók Ferenc Félszáz című kötetéről)

Mivel csekély a létezés, mit élek
s mivel naponta rázza büszke öklét
reám a szűnni nem tudó öröklét,
matériámban ott szorong a lélek.
Bozók Ferenc: Időszonett

Bozók Ferenc Félszáz című kötete, mellyel a szerző 50. születésnapját kívánja megünnepelni, egyedi helyet foglal el a kortárs irodalomban a palettán, a szerző ugyanis nem egyszerűen magyar-történelem szakos tanár, hanem piarista szerzetes is, így költészetében folyamatosan nyomon követhető az isteni alkotásra, a teremtett világra történő rácsodálkozás. Mégis, nem azokat a lelki küzdelmeket tapasztaljuk meg költészetében, melyek a misztikusok írásaiban fellelhetők, nem találkozunk jellegzetesen biblikus, keresztényi tartalmakkal, a spiritualitás nem uralja költészetét. Ködöböcz Gábor irodalomtörténész Bozók Ferenc költészetének értékelésében kiemeli, hogy ezek a versek ’költői lélegzetvételek, mintha a létezés lüktetését követnék.’
Bozók Ferenc korábban megjelent 13 kötetének minőségét fémjelzi az a tény is, hogy minden alkalommal jeles szerzők, irodalomtörténészek ajánlásával, méltatásával láttak napvilágot, hogy csak néhány nevet említsünk: Lisztóczky László, Ködöböcz Gábor, Alföldi Jenő, Szilágyi Márton, néhai Balázs Tibor.
Már a kötet címe is sugallja, hogy egyfajta számvetés is ez a kötet, önértékelés, s a válogatott versek, melyek nem kronológiai sorrendben alkotják a gyűjteményt, kibontakoztatják a szerzőt teljes emberségében, megmutatják hogyan válik érett személlyé azáltal, hogy meri kimondani és leírni mindazt, amit a köznapi emberek csak gondolni tudnak.
A szerző saját maga számára készített születésnapi ajándéka ez a kötet, a versek különböző, rangos folyóiratokban megjelentek már, melynek névlistáját a kötetben megtalálhatjuk. A kötet megszerkesztésekor, mint említettük, a szerző nem törekedett az időrendiség betartására, nem rendezte ciklusokba az írásokat, feltehetőleg azokat olvashatjuk itt most egy csokorban, melyek emlékezetes pillanatokhoz, élményekhez köthetők, így a vidám, kötekedő, pajkos hangvételű bordalok mellett (Anakreoni bordal a sörről, Anakreoni bordal a viszkiről), az idő múlásának elkerülhetetlenségével is találkozunk: Tűnt napom aranyékszer, / zsebre teszi az alkony. […] Múlik a fiatalság. (Aranyóra)
A kötetben nem találjuk nyomait az egyházi költészetnek, nincsenek dicsőítő himnuszok, mégis érezzük, mennyire fontos az emberi életet meghatározó isteni rend, így a lélek felfelé szárnyalása elvisz bennünket a mennyei, isteni kincstárba, ezért fontos a költő üzenete; Felfele kellene ásni, kaparni, /könnyed azúrba temetni magunkat… Az egresünk meleg smaragd. / Hisz ékszerész az Úr! A kert/ ribizligyöngysorát figyeld. / A málnaszem rubindarab.
Apró lét-villanások költői szépségű felnagyításával igazán szemléletesen fogalmazza meg, miként lehet széppé tenni egy olyan csúf teremtményt, mint a varangyosbéka. (Te torzszülött rossz göröngy, / te undorító drágagyöngy…nagyon szeretlek ősi rém.
Bozók Ferenc a legegyszerűbb, mindennapi használati tárgyakat úgy emeli be a versbe, hogy érezzük szerepük fontosságát, ezzel elnyerve méltóságukat, központi helyet kapnak az életünkben A Biciklidal jókedvű, humoros sorai, a gyermekkori játszótereken megtalálható bodobács bogár a hasonló című versben, vagy a Domoszlói adventben a ’közös halálba’ lépegető nénikék szelíd ’vetési varjú’ alakjában történő megjelenítése mindmind arra utal, hogy Bozók Ferenc képes emberközelbe hozni a legjelentéktelenebbnek látszó tárgyakat és esendő személyeket, mindenben megtalálja a szépséget, ezért képes arra, hogy örömmel élje le életét. A piarista szerzetes verseinek nem az az üzenete, hogy félelemmel éld le az életedet, mert egyszer úgyis Isten ítélőszéke elé kerülsz, hanem az, hogy a teremtett világ mennyire szép, s hogy mi emberek aktív részesei és élvezői vagyunk ennek a teremtett világnak.
Bozók Ferenc a természetközelségből merít erőt, panteisztikus szemléletmódja lehetővé teszi, hogy Istent mindenütt felragyogtassa, de egyúttal azt is elfogadtatja velünk, hogy nem az legszebb, ami tökéletes, hanem az, ami emberközeli. A szerző arra is képes, hogy a legapróbb vagy leghétköznapibb dolgokat és élőlényeket úgy állítsa fókuszba, hogy elnyerjék méltó helyüket a mindennapi világmozgásban. Biciklisáv – futószalag / éjféli busz lekésve / lidércke fény ufó szalad / vagy iszkoló egérke (Elkésők dala). A szerző kedveli a szonett formát, feltehetően ezt tartja legalkalmasabbnak arra, hogy megtörténhessen a vers-varázslat, talán így válik a létvalóság és lényegvalóság egybeesésével világossá a poétikai funkció. A végtelenbe mártva él az ember… Hit és bizonytalanság éje, napja – fogalmaz vallomásosan az Emberszonettben, a válaszadáshoz azonban szükséges a lét misztériumának megjelenítése. Istenek átka, örökség, /ősi teher, hogy a szívben/ jó meg a rossz keveredjen.
Martin Buber gondolatai is megjelennek agyamban a versek olvasásakor, hiszen szükség van az anyagi, dologi világban való tájékozódásra, felfedezésekre, gyakorlati ismeretekre, ezektől azonban nem kaphatunk választ az élet értelmére. Szükség van a Te (Isten) felfedezésére, hiszen az anyagi világ elsötétíti az eget, megvonja tőlünk az isteni Te-vel való kapcsolatot, így szembesülünk az örök Te és a véges Te közösségével, hiszen tudjuk, a szellemi megismerés is szubjektumszerű, ahogy a már korábban is idézett Emberszonett néhány nagyon szép sora is bizonyítja: „A végtelenbe mártva él az ember / Lakása földgolyónyi társtalanság, / és kozmikus, bizonytalanság.”
Nem szeretnék túlságosan filozofikus lenni, de itt Nicolaus Cusanus is eszembe jut, akinek olvasatában Isten lényege megfoghatatlan, de a dolgok lényege sem ismerhető meg közvetlenül. Összegzésként kiemelhetjük, hogy Bozók Ferenc költészete élmény-megjelenítő versvilágot tár fel, ahol a figyelem a természetre, a létezőre irányul, ahol úgy lépünk olykor túl az érzékelhető valóságon a hegyvidéki szürke partizánok, darócruhás tapintatos barátok, a fák között, hogy a figyelem mindig a létezőre irányul, de a költő képes arra az anyagtalan repülésre, mely addig elérhetetlen szférák felé viszi. Így lesz a költészet feltárulkozás és önvallomás, így tudunk Nagy Szent Vazul kijelentésével azonosulni: Csüngjetek a költőkön!

(Magyar Múzsa, 2023. december)

Demény Péter: Az első folyó

(Gergely Tamás: Mälar-parti séták)

„Svédsovány”. „Kedvenc tóparti pókunk.”
Ilyen szószerkezetek keltik fel a figyelmet, ha belelapozunk Gergely Tamás kötetébe. A Mälar-parti séták alcíme „rendhagyó napló”, és valóban az, amennyiben nem dátum szerinti rendben olvashatók a feljegyzések, ami nem is csoda, hiszen nincsenek is dátumozva. Inkább amolyan „lélek szerinti rendben”, ha már rendet keresnünk muszáj.
A szerző, aki többször hangsúlyozza bevándorló mivoltát, a természetben sétálgat Évával, a feleségével, és miközben a vadrucákat, a hattyúkat, a tacskót meg a mókusokat figyelik, aközben az embereket is, a világot és a politikát. Klímaváltozás, Trump, svéd tolerancia – sok minden bele van írva a könyvbe, elsősorban a múlt. Gocsman Misi, aki a beszélő osztálytársa volt, és most meghalt, Sütő András, aki sokat jelentett akkor, „hatvannyolc éves vagyok”, Napsugár, édesanyám. Ez, mármint a hatvannyolc év, 2020-ban volt érvényes, ma már hetvenegyről beszélhetünk.
Az ajánlás „Évának” szól, s ebből egyfajta szelíd, magányos dinamikára következtethetünk: a bevándorló most sem találja a helyét, most is erdélyi-romániai múltja határozza meg, de már rég Svédországban él, ahol viszont leginkább a lakhelye, Hässelby közeli Kerek erdőben, a Mälar partján érzi jól magát. Itt egész világ alakult ki a tekintetüknek köszönhetően, ismerősök az állatok és az emberek (elsősorban mégis az állatok), ő is egy idegen ismerős ezen a vidéken.
A tárcák rövid, melankolikus emlékezések, megfigyelések, töprengések, elmélkedések: nagyjából annyi, amennyi egy rövid sétába belefér. A Sütőben az erdélyi magyar író maximáját idézi: „A fű lehajlik a szélben, és megmarad.” (36.) Az írás végül oda jut el, hogy: „A Mälar-parton, skandináv földön történelmi szélcsend van.” (37.) Mintha az a történelmi szél hiányozna az írónak, amelyben itthon, Romániában húzta össze magán a kabátját.
Milyen érdekes, hogy éppenséggel Stockholm-szindrómának hívják azt a különös és megmagyarázhatatlan vonzalmat, amelyet az agresszió áldozata az agresszor iránt érez. Gergely Tamás Svédországban Románia után vágyódik, holott nagyon pontosan látja, mi az a diktatúra – a kötetben Belaruszról és az őrült Trumpról is szó esik. De hiába: ami gyerekkorunkban és fiatalságunkban történt velünk, az az otthonos, bármi is legyen később. Kereshetünk szárcsákat és fakopáncsokat egy másik folyó partján, mégis abba akarunk belelépni, amelyik először hozott bennünket.
Megértettem az írások forrásvidékét és a hullámok locsogását, megértettem a szerző melankóliáját és honvágyát is. Olykor azonban arra vágytam, legyen élesebb a sodrás, ha szabad így mondanom. A mélabú ne legyen mindig összekötve a tájjal, maradjon több homály. Mert egy Sibelius szimfónia valóban csak elsőre szürke, másodjára inkább megfejthetetlen. A hangokkal kavar fel, és úgy hagy felkavarva.

(Újvárad, 2023/5)

Nagy Miklós Kund: Születésnapi beszélgetések

(Székely Ferenc: Csillagösvényen)

A fenti cím is elég ahhoz, hogy sok olvasónak eszébe jusson Székely Ferenc neve. Lapunkban is gyakran olvashatók egész oldalas interjúi, és beszélgetőkönyvei is évi rendszerességgel jelzik, a vadasdi néprajzi író, helytörténész, közíró, szerkesztő munkásságának egyik fő vonulatát jeles közéleti személyiségek, kerek születésnapot ünneplő alkotók bemutatására szánja. Kitartását, céltudatosságát dicséri, hogy egyfajta jubileumhoz is elérkezett. 2022 végén immár tizedik ilyen születésnapi kötete látott napvilágot. A Csillagösvényen, akárcsak az előző beszélgetőkönyvek, a százhalombattai Üveghegy Kiadó gondozásában jelent meg. Felismerve a sorozat jelentőségét, a magyarországi könyvműhely a kezdetektől felkarolta a kezdeményezést, a szerzőt ösztönözheti a tudat, hogy nem dolgozik az asztalfióknak. Bár aki Székely Ferencet ismeri, tudhatja, hogy ha nem lenne ez a lehetőség, akkor is találna valamilyen megoldást, hogy kultúraterjesztő programjának ezt a vetületét is eljuttassa a szélesebb közönséghez.
Születésnapokról, kerek évfordulókról lévén szó, hagynunk kell bevonni magunk a számok bűvöletébe. Székelynek eleve abban kell mozognia. Tudnia kell, hogy a szóban forgó vagy az éppen soron következő évben kinek lesz számottevőbb jubileuma, 70., 75., 80. stb. születésnapja, kit érdemes megkeresnie, felkérnie életútja, életműve felmutatására. Elképzelhető, hogy nem is csak egy-két esztendős távlatban állította össze a megszólítandók névsorát. De ez már az ő műhelytitka. Ami nyilvánvaló, hogy 2014-től, amikor az első ilyen kötete megjelent, még kilenc ilyen kiadványa született. Könyvenként tíz interjúalany, így száz megszólaltatott egyéniséggel számolhatunk. Nem akármilyen újságírói fegyvertény. Ezzel a tarsolyban már könnyebben felkérhető bárki is egy elmélyült, hosszú, vallomásos beszélgetésre, visszapillantásra. Persze a bárki nem akárki, az interjúkészítő nyilván tájékozódik, mérlegel, kinek a teljesítménye, életműve érdemes az ilyenszerű népszerűsítésre, és ki az, aki valamiképpen tájainkhoz is kapcsolódik, az itteni olvasók érdeklődését is kiemelten felkeltheti. Minden eddigi kötetéhez becserkészett „nagyvadakat” is, vannak jelentősebb közszereplők, kivételes fontosságú alkotó és művészemberek, természetesen olyan beszélgetőtársak is, akik így válhatnak ismertebbé. Egészében kiegyensúlyozottak ezek a könyvek, ne feledjük, dátumfüggő is, hogy mikor ki kerül sorra.
Menet közben módosult valamennyit a szerző elképzelése, igyekezett a lehetőségekhez, korlátokhoz is igazodni. A sorozatát elindító első kötet, A szülőföld ölében még a Beszélgetés tíz magyar íróval alcímet kapta. Utóbb a realitás változtatásra késztette. Nem csak tollforgatóknak tette fel kérdéseit, a művészetek más ágainak, a kultúra, a tudomány, az oktatás, az értelmiségi lét, az alkotás más terein jeleskedő kiválóságoknak is. Ilyen szempontból a legfrissebb beszélgetőkönyv az egyik legvátozatosabb. A Csillagösvényen textilművész (Bandi Kati), néptáncoktató (Fazakas János), helytörténész (Fekete Árpád), író (Gergely Tamás), zeneszerző (Hencz József), kerámiaművész (Józsa János), költő (Lőrincz József), meteorológus (Makkai Gergely), orgonaművész (Molnár Tünde), tanár (Németh János) élettörténetét, ars poeticáját kínálja föl az olvasóközönségnek. Bandi Kati, Makkai Gergely és Molnár Tünde Marosvásárhelyen, Fekete Árpád és Németh János Szovátán, Fazakas János Erdőcsinádon, Józsa János Korondon, Lőrincz József Székelyudvarhelyen, Gergely Tamás Stockholmban, Hencz József Szatmárnémetiben él. Mindannyiuk számára valamiképpen iránymutató és biztató égi jel a Csillagösvény. Ezt használta a címadásban a vadasdi interjúkészítő, ebből készített beszédes és hangulatos borítótervet Donáth Nagy György, akivel régi és sikeres a szerző együttműködése.
Önmagában persze a kötetcím kissé megtévesztő lehet. Nem legendáriumi, nem mondavilági jelenségek kapnak súlyt a megszólaltatottak önvallomásaiban, nagyon is konkrét, a szülőföld, a magyarság, az emberiség sorskérdéseihez szorosan kapcsolódó valóság rajzolódik ki a beszélgetésekből. Olyan élettörténetek, amelyek emberi, szakmai magatartásban, hozzáállásban, önmagukat kiteljesítő közösségszolgálatban és elkötelezettségben, nemzeti identitásban mutatnak sok hasonlóságot, azonosságot. A Csillagösvény maga a Székely himnusz és költője, Csanády Györgyről írt könyv révén merült fel a Lőrincz Józseffel készült interjúban. Egyébként mindenik alany életének egyedi eseményei, epizódjai teszik érdekessé a kiadványt. Az életinterjúként elképzelt dialógusok sajátossága, hogy nagy időszakokat ölelnek át, ez sajnos ritkán nyújt lehetőséget apróbb, de izgalmas, rendhagyó epizódok, történések kifuttatására, az alanyok megtorpanásait, töprengéseit, esetenként felmerült kételyeit érintő gondolatok felvetésére, ami még olvasmányosabbá tehetné a párbeszédeket. Talán ez lehet az az irány, amerre Székely Ferenc interjúkötetei sikerrel orientálódhatnak a továbbiakban.

(Népújság, 2023. február 10.)

Kovács Attila: Nagy idők városa – Százhalombatta, ahol a barátság a legszentebb dolog

Megjelent Fazekas István író, költő, műfordító eseményjátéka, amely Százhalombatta történetén keresztül, a vaskortól napjainkig ívelő példázatokkal mutatja be az otthonteremtő emberek mindennapos küzdelmét.
A Nagy idők városa című, Százhalombatta várossá nyilvánításának 50 éves jubileumára írt drámát a covid miatt a tervezett 2020. április 1-jei időpont helyett 2021. október 23-án láthatta a közönség. Az Önkormányzat támogatásával elkészült a mű könyvváltozata is, amelyet a Hamvas Béla Városi Könyvtárban mutattak be idén február 13-án. A százhalombattai Üveghegy Kiadó által gondozott kötetben az előadás alkotóinak és szereplőinek visszaemlékezései is olvashatóak, illetve fotó mellékletet is tartalmaz.
Az eseményen Véghelyi Balázs író, költő, a kiadó vezetője beszélgetett a szerzővel, továbbá Bozsogi Jánossal, a színdarab rendezőjével, Brunner Márta és Szakács Tibor színművészekkel, illetve Vezér Mihály polgármesterrel, aki a könyv előszavát írta.
Vezér Mihály köszöntötte a nagyszámú érdeklődőt, mint mondta, jelentős hiányt pótol a mű; nagyon nagy empátiát és művészi azonosulást igényel a közelmúlt – konfliktusoktól sem mentes – társadalmi viszonyainak ábrázolása, amit sikeresen jelenít meg a színdarab és a könyv. A mű révén – mintegy a színfalak mögé betekintve – hiteles forrásból, mindenki számára megismerhetővé válnak a főbb események. A több ezer évet felölelő múlt mellett, hangsúlyos az iparosítás, illetve az 1970-es évektől kezdődő városi élet bemutatása. A várostörténeti cselekmény a rendszerváltoztatás utáni egy évig terjedő, alig több mint 20 esztendőt jelenít meg, ezért indokolt lehet egy napjainkig tartó folytatás megírása. A darab megfelel azon fontos követelményeknek, hogy az események szükségszerű, könnyebb befogadást szolgáló leegyszerűsítése mellett ne legyen semmilyen történelemhamisítás, illetve, hogy mindvégig fenntartsa a közönség érdeklődését. Az írástudók nagy felelőssége, hogy időben felhívják a figyelmet arra, ha nem jó irányt vesznek a társadalmi folyamatok, illetve erősítsék meg, ha minden rendben halad. A drámában is érzékelhető az egykori hidegháborús légkör, azonban ennél is fenyegetőbb veszély napjainkban a világszerte tapasztalható hírhamisítás és demagógia, ami gátolja az igazság megismerését. A befolyásolásnak ezen módja a legnagyobb fegyver, ami élő halottakká, akaratukat elvesztő személyek szürke tömegévé változtatja az emberiséget. Ezen jelenség ellen közösen fel kell lépniük a gondolkodóknak, mert szeretnénk megőrizni az identitásunkat és az önálló véleménynyilvánításunkat, szeretnénk a gondolati és cselekvési szabadságot tovább adni gyermekeinknek, unokáinknak, különben teljes mértékben elsivárosodik az éltünk. Ezért fontosak a történelmi hűségre fókuszáló művek, amelyek – amellett, hogy szórakoztatóak – komoly társadalmi tanulságok levonására is alkalmasak – fogalmazott Vezér Mihály.
A házigazda Véghelyi Balázs emlékeztetett, hogy a város és a benne élő ember kapcsolata nagyon régi és gyakori témája az irodalomnak és a történetírásnak. Példaként említette Marcel Proust, Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamát, aminek központi témája az idő, annak hatása az egyénre, társadalomra; ebben a többi között azt írja: “Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nem csak a tér világából valók, ahová kényelemből helyezzük őket…..egy bizonyos kép emléke, csak egy bizonyos perc sajnálata, s a házak, a fasorok, az utak épp oly mulandók sajnos, mint az évek”. Czine Mihály irodalomtörténész úgy fogalmaz: “A legnagyobb dolog, amit az író, a költő elérhet, hogy felrajzolja a szülő- és/vagy lakóhelyét az irodalom térképére” – ezt a küldetést teljesíti be a színdarab és a könyv. Köszönetet mondott az Önkormányzatnak, illetve a Képviselő-testületnek, amely egyhangúlag támogatta a kötet megjelenését.
A beszélgetés során Fazekas István felidézte, hogy 33. születésnapját ünnepelve, 2000. május 5-én költözött Százhalombattára; első két útja a református templomba, illetve a könyvtárba vezetett. Az intézményben látta a gazdag kínálatot, ami nyomán megfogalmazódott benne, hogy “ahol sok jó könyv van, ott sok jó embernek is lennie kell”. Ezen várakozása be is igazolódott, mert a nehézségek közepette, a gondviselő Isten kegyelméből nagyon sokaktól kapott segítséget. Általában elmondható, hogy Százhalombatta ereje a szolidaritásban volt, és van. Mindig is foglalkoztatta a település története, így örömmel tett eleget a polgármester felkérésének, hogy írjon darabot a várossá nyilvánítás 50. évfordulójára. Néhány hónap állt csak rendelkezésre, ezért “fejest kellett ugrani a város történetébe”, amihez nagyon sok segítséget kapott a kulturális intézményektől, illetve a lakóktól. Az anyagot két hónap alatt sikerült begyűjteni, ami nyomán kirajzolódott, hogy a település életét a kezdetektől végigkíséri egy erős szolidaritáson alapuló különös, hősies küzdelem. Ez a felismerés arra inspirálta, hogy minden korszakból bemutasson egy-egy máig ható, meghatározó példázatot, így született meg az eseményjáték gondolata.
A dráma a helyi közösséget összetartó legfontosabb értékként a szolidaritás mellett az emberséget, és a barátságot emeli ki, amit a szerző így fogalmaz meg: “Égi és földi utak találkozásánál született ez a város. A két nagyvállalat nemcsak a folyóvíz és nemcsak Pest közelsége miatt épült Battára, hanem azért is, mert épp fölöttünk vág össze a nyugati szélcsatorna a déli légáramlattal. Örökös örvénylés, örökös küzdelem itt az élet. Mi, battaiak, ha nem menetelünk kéz a kézben, könnyen elveszünk. Talán ezért van az, hogy ebben a városban a barátság a legszentebb dolog.”
Bozsogi János elmondta, hogy nem volt könnyű a korszakok gyors megjelenítése, azonban egy előfüggönnyel le tudták választani a helyszíneket, a színváltások érzékeltetését a fényeffektusok és egyéb eszközök is segítették. Az olvasó- és jelenetpróbák az Új Színházban zajlottak, a darab érdekessége, hogy egy-egy színész több szerepben is megjelenik.
A főbb szereplők, Koncz Gábor, Gregor Bernadett, Bordán Irén, Szakács Tibor, Jánosi Dávid, Brunner Márta, Ács Bálint, Darányi Ádám, Incze Máté, Gyürki István, Darányi Ádám. Százhalombattai közreműködők a Forrás Néptáncegyüttes, a Batta Balett Stúdió és a Thália Tanoda. A zeneszerző Ifj. Csoóri Sándor, aki a jelenetek hangulatához jól illeszkedő világi népzenét komponált. Koreográfusok Fundák Kristóf és Fundák-Kaszai Lili, Szelőczey Dóra, Szigetvári József. A díszlettervező Húros Annamária központi elemként három stilizált dombot helyezett el a színpad hátterében, amelyek színenként váltakozó funkcióval bírnak.
Brunner Márta a királynő, a finom lelkű tanárnő és a szabad szájú kocsmáros asszony, Jutka szerepét alakította a darabban. Mint mondta, mindig izgalmas feladat, amikor több karaktert kell megformálnia egy színésznek; ebben a műben nagyok a szerepek közötti eltérések korban, időtartamban, illetve habitusban. Sajnálatos, hogy a városban közismert, rendkívül tevékeny Bacs Lajosné másfél évvel a dráma bemutatója előtt elhunyt, így már nem láthatta a róla megmintázott Jutkát a színpadon. A művésznő szerint remek kezdeményezés volt, hogy létrejöhetett a dráma és a könyv, illetve nagyszerű, hogy a városnak van egy fantasztikus történetírója, akinek a műve közösségformáló erővel bír, hiszen az idősebb és fiatalabb városlakók is megismerhetik a saját történelmüket, településüket. Számára is sok minden kiderült Százhalombattáról, reményei szerint lesz folytatása a történetnek.
Szakács Tibor a fejedelem, a sámán, Báté vitéz, Szulejmán szultán, Matta Árpád, Lázár Ervin, Luzskov és Vezér Mihály, jelenlegi polgármester karakterét játszotta. Korábban csak a jellegzetes kéményeket ismerte, azonban a karakterek révén egyre közelebb került a városhoz. Véleménye szerint a szerző nagyon jól eltalálta a korok képregényszerű megjelenítését, illetve hogy csak a jól befogadható mélységig tárja fel a különböző színek cselekményét. Kiemelte, hogy a gyerektáncosokon is látszott, hogy nagyon komolyan veszik a darabot, felnőttek a feladathoz, ennek nyomán olyan kontinuitás teremtődött, aminek továbbadásával minden téren nyerhet a város.
Vezér Mihály kérdésre válaszolva felidézte, hogy különös érzés volt “önmagát” látni a színpadon, az időutazás során pedig az egykori munkatársak karaktereinek megjelenése nyomán sok történés kelt életre emlékezetében. Örömmel és büszkeséggel töltötte el, hogy részese lehet a battai közösségnek.
Fazekas István szólt arról is, hogy sok nehézséget okozott a járvány, a megbetegedések a próbákra is kihatottak, a főpróbára nem is maradt idő. Az előadás azonban remekül sikerült, mint ahogy azt Bozsogi János a “western hősök” nyugalmával megjósolta. Kitért arra is, hogy konkrét valóságtartalma van mindegyik jelenetnek, amikben feltűnik egy Napba rajzolt keresztet ábrázoló guruló érme – a két jel a Százhalombatta főterén álló katolikus templomon is látható. Kiderült, hogy a Matrica Múzeumban több, Napot megjelenítő eredeti bronzkori érmealakú függő található, így kézenfekvő volt, hogy a műben – a templomon látottakhoz hasonlóan – a római kori keresztények keresztet rajzoljanak az ott fellelt érmére. A valós szereplők egyike a humán értékeket képviselő, világosan gondolkodó Szekeres József egykori tanácselnök, akinek nagyon sok küzdelme volt a különböző megyei pártfunkcionáriusokkal. Őket testesíti meg egy személyben pártvezetőként Rózsa elvtársnő – Bordán Irén. Jól érzékelhető a drámában, és felkínálja a poént, hogy Szekeres mindig túljár a “főmanusok” eszén – akárcsak a kurucok a labancokén a Tenkes kapitánya című tévéfilmben. Valójában ez az életért, a nagyobb szabadságért folyó harc volt, amit a városnak ki kellett vívnia a veszélyes üzemek árnyékában. A többlet szabadság eszménye a korábbi történelmi időkben is megfogalmazódott, amire több példát is említett a szerző. Kiemelte azt is, hogy rendkívül fontosnak tartotta, hogy a darab bemutassa Hága László mártíriumát is. Nem felejthetjük el a tragédiát, nem felejthetjük el az áldozatokat. A robbanásos baleset sajnálatos módon éppen akkor következett be, amikor a magyar mérnökök lehallgatása alapján a szovjet ipari vezetés belátta, hogy Hága Lászlónak szakmailag mindenben igaza van.
Vezér Mihály Szekeres József munkatársaként részese volt a Százhalombattáért folytatott “szabadságharcnak”, mit mondta, sokszor nem volt könnyű előteremteni a városi beruházásokhoz szükséges forrásokat, azonban végül ez mindig sikerült. A tanácselnök jó helyzet felismerésének és személyes kapcsolatainak is köszönhetően sok erőforrást tudott allokálni. Előrelátó stratégiája volt az is, hogy – más településekkel ellentétben – sok tervet készíttetett, amelyek megvalósítására a város megkaphatta az év végén még felkínált állami pénzeket. Százhalombattát hosszú éveken át akkor is a fenntartható fejlődés jellemezte, amikor a gazdasági válság elérte az országot. A polgármester a városért való kiállás példájaként említette még a Dunai Finomító egykori vezérigazgatóját; Rátosi Ernő a politikai nyomás ellenére szembeszállt a főnökével, hogy ne a veszélyes szovjet, hanem a biztonságos amerikai krakkolási technológiát alkalmazzák a vállalatnál, amit sikerült is kiharcolnia. Az elődök ránk hagyták ezt a szellemiséget, aminek alapja, hogy a városban az átlagosnál nagyobb a társadalmi értékteremtés, illetve a veszélyes üzemek működése nyomán fennálló nagyobb kockázatvállalás.

(Százhalombattai Hírtükör, 2023. február 23.)

Szíki Károly: A reménybe öltöztetett szavak

(„Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel” – Költők egymáshoz és egymásról)

Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel – Lisztóczky László legújabb, s talán súlyra is legnehezebb, keménykötéses, 654 oldalas versantológiája – a magyar líratörténet különleges példatára. A különlegességét az adja, hogy a József Attila-díjas irodalomtörténész tanár úr talált egy lényeghitelesítő koncepciót, mely a válogatás gerincét képezve több évszázad verslüktetéseit, szívdobogásait postázza egy-egy címre, ha pontos akarok lenni, esetenként 10-15 verset is postáz egy személynek.
A címzett valamely költő, akihez szól egy másik poéta, többször évszázadokkal későbbi időből vissza, olykor pedig kortársköltőt szólít meg.
Lisztóczky László nem mások nyomában lépkedő irodalomtörténész, nem mások által kitaposott ösvényen susog, ha ezt tenné, akkor is fajsúlyos lenne az alkotása, de ő megálmodik, istenhitével kidolgoz egy koncepciót és azt évekig érleli, míg egy kiadót felkeres. (Ezúttal az Üveghegy kiadót és a Kapitális Nyomdát nyerte meg.)
Ez a könyv harangoz. A lelkek rezdülésének hangja ez, a Mégis élünk Bartis Ferenc-féle harangszó hallik és szól a köteten mindvégig. Tornyok omlottak, hegyek és helyek tűntek el, de van hírmondó: a versek sokasága, mely jelenti, hogy élünk még! Reményik Sándor szavaival: „Nagyon nagyot zuhantunk. / De megmaradt a büszke öntudat, / A Te öntudatod, / A mi öntudatunk: / Ha balsorsverten, ha koldusszegényen: / Vagyunk, vagyunk! / És akarunk még lenni!…”
Harang is e kötet, mely hívja az élőket (Kányádi). Egy ágyú is, mely sok kis harang öntete, nem repedt, nagyon is élces-érces, tiszta hangon szóló harang. Úgy szól, mint Reményik Sándor Atlantisz című versében: mélyről és kitartóan, igazságért kiáltva, egykori nagyságunkért kiállva.
Magasba emeli a költészetet Lisztóczky László, pedig lenne oka borúsnak lenni elkótyavetyélt autonómiák, országhatár-módosítási lehetőségek elpuskázása miatt, de fejét felemeli és modellszerűen a megmaradás hitét kiáltja ki.
Reménybe öltöztetett szavak gyűjteménye ez az esztétikai külsővel is kivitelezett antológia, ami szép, zöld gúnyával kínálja magát. Milyen jó és menyire kívánatos ez a megnyugvást hozó szín, amikor vérvörös és véres indulatok csapnak le hátunkon, határunkon kívül és belül. Beleül az ember, szinte teljességgel része a vérvörös világklímának, ezért kedves és mentő, nyugvást teremtő ez a monumentális hársfavirágzásos kötet. Petőfi szavaival: ünnepélyes csönd, ami beáll a meglátás pillanatában.
A reménység prófétáit hozza ide tanítómestereknek, kik az utolsó pillanatot dolgozzák fel, írják meg, így szellemük, alkotásaik teszik értelmessé az életünket, mert nemesítenek, szépítenek és jobbá teszik búsborongást kínáló, médiatűzben felőrlő napindításunkat, akik Isten töltekezéséből ragadtak tollat. Varázslatos Lisztóczky László válogatása, de a szerkesztést is magára vállalva olyan szituációt teremt, hogy ott és akkor érezzük magunkat, mikor és hol a poéma az utolsó pillanatban, a legtermékenyebb momentumban megszületett.
A Vezéreknél nagyon befújt a szél, nekünk pedig „nagyon befútta az utat a szél” (Gál Sándor). Ezért mindig takarítani kell, tisztogatni a bűnös korok által ráhordott szeméttől a valódi költészet útjait, úgy, mint most Lisztóczky László teszi, hogy tisztán feltűnjenek a magyar múzsa dongaboltozatai.
Mi ösztönözhette a könyv megalkotóját arra, hogy korszakos vállalásban olyan verseket gyűjtsön egybe, melyek egy célt szolgálhatnak: párbeszéd és visszhang legyen ezen a nemzeti kereveten. Lisztóczky László, ha nem is ad teljes választ erre, de közelebb visz a szándékhoz: „közel hat évtizeden átívelő magyartanári és irodalomtörténészi pályafutásom ösztönzött erre.”
Hatalmas anyagot kellett áttekintenie, kötetek százait átforgatnia, miközben végigkísérte az alkotót beborító kétség köpenye: képes leszek-e teljes anyagot elkészíteni, hogy a sasszemmel figyelő irodalmároknak megfeleljek, miben tévedek és mivel vívom ki a kritikusok haragját? Lisztóczky László valamit megelőlegez a bevezetőjében: „vállalnom kellett a mulasztás és a tévedés kockázatát.” Ez csak az olyan nagyszerű alkotóra vall, aki önkritikával, de a teljesség igényével munkálkodik, tudván: a tévedés lehetőségével alkot. Eközben ott lebeg feje fölött a
szirénhangdominancia: vannak terjedelmi korlátok, kötelező a lényeglátás felett az az elv, hogy mindenkit nem lehet bepréselni egy kötetbe! Ezért is írja pajzsára: „Ezt a munkát befejezni nem lehet, csak megszakítani.”
A könyvbemutatón Lisztózky tanár úr hangsúlyáthelyezéssel is kimondta: „döntéseimet világnézeti-politikai előítéletek nem befolyásolták.” A megszólított költők alkotásait születésük időrendjében helyezte egymás után. Gyakran idézi mindkét költőt, ha az egymásra reagálás horizontján megjelennek, de abban az estben is lámpást gyújt, ha visszhangtalanul marad a másik reagálása.
Ébren tartja a nemzeti költészet legmitikusabb hagyományait szentekkel és bolondokkal, és ebben helyet nyit egri költőinknek is. Kálnoky László sorszerepében tűnik fel, és Apor Elemér, Csorba Győző, Parancs János, Alföldi Jenő rejtélyes viszszaszámlálása az emlékezés játékaival, nagyítócserepek összeillesztése, a bezáruló kör feszegetése nagyszerű próbálkozás, hogy Kálnokyt legalább annyinak lássa meg az utókor, amennyi volt, de láthatná azt is, amennyit ér a magyar lírában. Furcsa helyzet ez a nagyságokkal, akiket saját otthonaikban sem tudtak méltó
helyre emelni, pedig váteszi képességük alapján érdemelték volna. A mellékutcákban színültig töltött színes zsákok duzzadnak, de ha ez kell a plebsznek, meg a nevezett öntelt intelligenciának, hát csoda-e, ha Kálnoky mellett elmennek a színes cafatokkal? Lángvörös dühvel érdemes-e perlekedni akkor, amikor a bámészkodók a celebek pavilonja előtt csorgatják nyálukat? Látjuk e könyv szerkesztése okán is, látunk általa, de mi értelme az efféle nagyítózásnak? Botorkáljunk talán vissza a nyirkos ágyakhoz, ahonnan ébreszteni elindultunk? Homálylaki Szaniszló ébresztésével próbálkozik Lisztóczky László is és nem hiába teszi. Mert valami talán megkapaszkodik az emberi értelemben, s ha le is maradunk az úszó küzdelemben, a zsarnokság és a közömbösség megdöntésében még rajtkőre állhatunk. Alföldy Jenő ide szerkesztett 3 oldalas verse a magára hagyott líra erére ki van feszítve reménynek és lehetőségnek, vigasz-echónak. Bújjunk be alá és keverjük meg a kávénkat, nincs minden jól, de elveszve sem.
A történelem-eltüntetését, szüneteltetését mindig átkötötte egy-egy vátesz, aki harsonát fújt a harcmező csontig megfáradt küzdőinek és a legjelesebb irodalmi alkotásokkal tett hitet a megújulás és megmaradás mellett. Hallatlan nagy a magyar történelem-irodalomalkotás tábora, melynek tagjai mélyen rezgetik a húrokat egy megfáradt nemzet elfeledettnek és elfedettnek hitt rétegében. Lisztóczky László zsenije az, hogy e zengéseket, megfáradt hiteket érzékeli és odaküldi ezt a kötetet ébresztőnek, reménynek és tárogatót ad kezünkbe, hogy megfújják azt, és álljanak élre újra és újra a lefáradt nemzet dolgaiban.
Nem cicomás ünnep manapság az Ünnepi Könyvhét. Egerben sosem látott szerény körülmények nyitottak kaput erre a nemes szellemi tornára. Debrecenben a Csapó utca ünnepbe öltözött ugyan, de a nép elmaradt, ásítoztak a sátrak. Janus elhagyta Páduát. Az emberek is elfordultak Janustól? Három poéta ébresztgeti az ő emlékét e kötetben, Kányádival könnyezik a költő és a költészet. Ó, szép, szabad Isten, viseljük türelemmel Balassi Bálint, Batsányi János, Bessenyei György, Barsay Ádám ébresztését, Zrínyi győzelembe vetett hitét, Berzsenyi Orczy-koszorúfüzérét.
Döbbenetes érzés, ahogyan az irodalomkedvelő szembesül a csorbaságaival, példának okáért: ki volt Virág Benedek, akihez vershegyeket írt Vörösmarty, Kosztolányi, ki volt Horváth Ádám, s Szentjóbi, akit megörökít Batsányi 200 soros versben.
Mennyi gond, mennyi nagy találkozás. Milyen ébredés! Ébredés, hogy nincs leszállás, mert lebegni kell, ha ennyi nagyszerűséggel, veretes szavú költővel találkozik az ember, akik eltiport, vérbefojtott remények utolsó maradékai voltak s lettek, kinőttek szavaikkal reménynek, melyek forrásai nemzettöredékeknek és sokadalmaknak egyaránt, de nem mindnek, ne áltassuk magunkat, és mégis: elégséges hitébresztőnek, történelmi sorlátónak, nem depresszív elmenekülőnek, hanem helyben ébresztőnek, tűznek, túsznak, tűzrakónak, hamuból lángot lehelőnek. Róluk szól Lisztóczky László kötete, az ébresztőkről, a nemzetellenes veszélyekkel szemben kiálló szabadságharcosokról, a historikus gondolkodásmóddal felvértezettekről, az emigrációban minőségmegőrző világító lámpásokról, Kányádi Sándorokról, Farkas Árpádokról, Szilágyi Domokosokról, Ady Endrékről, Arany Jánosokról, Hervay Gizellákról, Lászlóffy Aladárokról, Dsida Jenőkről, Szabédi Lászlókról, Reményik Sándorokról, Páll Lajosokról, és az elmenekültekről az emigrációban ébresztő, tisztító világképet hazaexportáló Tűz Tamásokról, Tollas Tiborokról, Határ Győzőkről, Faludy Györgyökről, Márai Sándorokról. Kristályos életszemléletű megcsonkított lehetőséggel is nagyítóvá váló Juhász Ferenccel, Weöres Sándorral, Csoóri Sándorral, Váci Mihállyal, Sinka István csizmaszárra
írt verseivel, bőrönszenvedett lángolással is Gérecz Attilával, Ratkó József keserű táncával, szivárványszemöldököt bebörtönzött haza fölé húzó Nagy Lászlóval, Babilon kiszáradt folyómedrénél is vizet fakasztó Pilinszky Jánossal, a forradalom szent lobogóját rojtosodásig szorongató Utassy Józseffel, hazáját Bori-noteszben megörökítő Radnótival.
Mennyi szépség, mennyi fájdalom (és dalom), mennyire óvatosan emelkedő dallam, mert ezt hozta magával ez az antológia.
Az egyetemes művészetalkotás sok részletből tevődik össze, de az ilyen kötetek megjelenése feltétlenül szolgálói, miniszterei a legmagasabb, az elkötelezett irodalomtörténetnek. Esztétikai minőséget alkotott Lisztóczky László azzal is, hogy a széttartó irodalmárkodásban egy összetartó, értékegyesítő, vigaszt szállító kötetet szerkesztett, hogy az eljelentéktelenedés, a civilizációs leértékelődés, az értéktorpanás-dáridóban értékelvű, sorsvállaló eszmeiség mellett teszi le a garast.
Élmény, káprázatosság sugárzik minden lapról. Afféle letehetetlen mű született. Csörgedező búvópatak, aminek hangja felerősíthető, ha minél többen veszik kézbe és el is olvassák azt.

(Agria, 2022/4.)

Lengyel Emese: Kóber-kártya a frontra

(Sebes Gábor: Egy évszázad visszaköszön)

Az 1840 és 1940 közötti időszak hangulatát idézi meg Sebes ­Gábor közel ötven rövidebb cikket felvonultató kiadványa.
Többek között képeslapok és számolócédulák közül válogatott. Kitűnő érzékkel találta meg azokat a darabokat, amelyek alkalmasak arra, hogy az adott árun és szolgáltatáson túl meséljenek a vizsgált száz év kulturális, társadalmi és gazdasági viszonyairól.
Még csak néhány példányt vásárolt, amikor rájött arra, mennyi történetet rejtenek ezek az olykor már sárguló, megkopott, gyűrődött papírdarabok. Csakhamar figyelemre méltó gyűjteményre tett szert, majd internetes blogot indított saját szórakoztatására, s meghívta a téma iránt érdeklődő ismerőseit.
A könyvfejezetek nem függenek össze, így egyszer a világhíres magyar ital, az Unicum papírcéduláit, másszor a korabeli mozgófilmszínházak izgalmas grafikájú dokumentumait tanulmányozhatjuk.
Először a számolócédulák története került a fókuszba, hiszen az egykoron mindennap használt cetlik mára kikoptak a használatból.
A XIX. század végén megjelenő számolócédula általában 7 × 13 centiméteres méretben készült, a lap egyik oldalán kép díszelgett, míg a másik üres volt. A képes oldal hamar reklámfelületként teremtett kapcsolatot a vásárló, a kereskedő és a gyártó között.
A felhozatal változatos volt: ilyen cédulák terjesztésével próbálta elérni a potenciális vevőket többek között számos játéküzlet, cipőgyár, élelmiszergyártó vagy éppen egészségügyi termékek forgalmazója.
Megtudhatjuk a könyvből, mennyit ért a reklám a Schmollnak, milyen üzlet volt a miskolci Fekete Kutya, mivel csalogatták a toll, tinta, papiros megszállottjait. Nem maradt ki a tartalomból a kávé, majd a pótkávé sem, hiszen volt olyan időszak, amikor Budapesten közel négyszáz kávéház működött.
A téma köré szerveződő néhány cikk nemcsak a képeslapok, hanem kis anekdoták segítségével is elkalauzolja az olvasót egy-egy fővárosi kávéház asztalához, például a Centrál kávéházba, ahol Karinthy­ Frigyes is sakkozott: „Anno Karinthy és a sakk-kör elnöke és mindenes titkára, Grätzer József […] játékhoz készülődtek, Grätzer a háta mögé dugta a fekete-fehér figurákat, és viccesen kérdezte »Na, mivel játszom?« Mire Karinthy vészjóslóan: »Az állásával.«”
Néhány fejezet erejéig főszerepet kap a magyar kártya, a játékkultúra és a lapokon található rajzok is. Megismerhetjük Kóber Leó grafikusművész hadi jelenetekkel illusztrált úgynevezett Kóber-kártyáit is. Az első világháború alatt több ezer ilyen paklit küldtek az illetékesek a katonáknak.
A Kóber-kártyák hadvezéreket, királyokat, az Osztrák–Magyar Monarchiával szövetséges államok uralkodóit és a háborús eseményeket – sebesült bajtársat, a családjától búcsúzó katonát – ábrázoltak.
A szerző egyedülálló könnyedséggel mesél. Könyvét mindenképpen érdemes folytatnia, hiszen megszámolhatatlan cédula lapul még az antikváriumokban vagy éppen a bolhapiacokon. A szórakoztató, ismeretterjesztő stílusban megírt történetekhez gazdag képanyag társul, a papíremlékek hiánypótló albumát tarthatjuk a kezünkben.

(Magyar Nemzet, 2022. április 1.)

Cseke Péter: A kettős portré dicsérete

(Széljegyzetek Székely Ferenc beszélgetőkönyveihez)

A hetven évet töltött Székely Ferenc jó évtizede kérdéseivel teremt tájainkon – és azokon túl – lelki közösséget.

Több indítéka is lehet ennek. Veleszületett tudásszomja? Szülötte földje értékvilágának gyökérnyomása? Az Anyám könnyű álmot ígér ösztönző hatása? Talán mindenik, együttvéve. Tény, hogy Sütő András katartikus szociográfiája a legfogékonyabb életkorban ébresztette fel íráskedvét. Hogyne ébresztette volna, hiszen Gyümölcsoltó Gergelyben az édesapjára ismerhetett. Így tudatosodtak benne is az idő eróziójának kitett mezőségi bölcsőhely „parancsai”, amelyek teljesítéséről a Pusztakamarás, Vadasd, Havad tárgyi és szellemi értékvilágáról írt nyolc munkája tanúskodik.
A Sütő-emlékidézés jegyében született Nyolcvan nyugtalan esztendő (2008) jelentette – közvetlenül az író halála után – azt a „fordulatot”, amellyel a szakkutatásnál tágasabb érdeklődést keltett. Fodor Sándor nyolcvanadik születésnapja (2007. dec. 7.) közeledtével ugyanis az az ötlete támadt, hogy Sütő nemzedéktársának megszólaltatásával tovább bővíthetné kor- és irodalomtörténeti ismereteinket. A Fodor-kötetek kolozsvári dedikáltatása közben lezajlott jóízű születésnapi beszélgetés aztán megjelent a Hargita Népében és a Népújságban egyaránt. Aminek az lett a következménye, hogy egy szép napon bekopogott hozzá a korondi Firtos Művelődési Egylet elnöke, a Hazanéző című sóvidéki folyóirat főszerkesztője, Ambrus Lajos barátunk, és egy 25 névből álló címlistát tett le az asztalára. Amivel voltaképpen a Hazanéző szerzőinek munkásságát ajánlotta figyelmébe.
A megmentett hűség több mint ezer példányban jelent meg 2012 karácsonyán. Közösségi léleképítésnek ez sem volt kevés, de akkor Székely Ferenc már úgy gondolta, hogy Erdély-méretűvé – valójában ennél tágasabbá – szélesíti a Sóvidéket. (Egy parajdi „fellépésen” ismertem meg például az Ausztráliában élő – a mostani kötetben szereplő – Józsa Erika könnyűzene-énekest, jóval azelőtt, hogy a bukaresti televízió magyar adása bemutatta volna a nagyközönségnek.)
Azóta Székely Ferenc minden karácsonykor egy-egy beszélgetőkönyvvel ajándékoz meg bennünket, mintegy családi körbe vonva azokat az írókat, művészeket, közéleti személyiségeket, akik történetesen kerek születésnapi évfordulójukhoz érkeztek. Hogy bensőséges körülmények között ünnepelhessük pályafutásuk értékteremtését – miközben persze önbecsülésünket is erősítjük ezzel.
Az Egyszer úgyis boldogok leszünk immár a tizedik abban a sorban, amelynek kezdetén A megmentett hűség áll. A tíz kötetben száztizenhat „ismeretlen ismerősünk” közelképével szembesülünk. (A száztizenhetedik maga a kérdező.) A tíz kötetből értelmiségi kataszterünk keresztmetszetére láthatunk, szellemi erőnlétünk mai állapotát mérlegelhetjük.
Már az előző kötet „fehér tornya” is azt jelezte, hogy vannak erőtartalékaink az „égbe nyúló kapaszkodók”-hoz. Jól érzékelte ezt „menet közben” Kántor Lajos, amikor az irodalomtörténész higgadtságával így fogalmazott: „A megkérdezettek nem annyira [élet]koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak.”
A „saját világ” bensőséges bemutatása – a lehető legalkalmasabb időben kérdezni célirányosan – olyan készségeket és képességeket feltételez, amelyek összefüggnek a széles körű tájékozottsággal éppúgy, mint a személyiségjegyek bensőséges ismeretével. Az életinterjú „rabigáját” Székely Ferenc önként vette a nyakába. Ő az elmondhatója tehát, hogy miként sajátította el a műfaj – aligha tanítható – rejtett fortélyait. Az elébe „kerekedő” évfordulók alkalmával leginkább a munka közben megélt kudarctörténetei tanúskodnak erről. Szerencsénkre jobbára olyan személyiségekkel került kapcsolatba, akik közel engedték magukhoz az alkalom megkívánta kérdéseket. Mi több: megköszönték, hogy rájuk is gondolt valaki Vadasdról.
A közhiedelemmel ellentétben az interjú korántsem kötetlen, csapongó „kérdés–felelet”. Az életinterjú meg különösképpen nem. A beszélgetőtárs kiválasztása csak az érdeklődés irányultságát mutatja. A kérdezőnek egy kicsit írónak, egy kicsit festőnek, egy kicsit orvosnak vagy mérnöknek stb. kell lennie ahhoz, hogy kérdéseivel előhívja azokat a gondolatokat, amelyekre az életsorsán és pályafordulóin töprengésre késztetett személyiség addig maga sem gondolt. Mert úgy vagyunk ezzel a műfajjal, hogy a kérdések mögött mindig ott kell éreznünk a tények által megvilágított hátteret, illetve a személyiség belső világa kisugárzásának derengését. Így az életútfaggatások jóval túlmutathatnak a faggatózásokon. Márpedig az útvesztők érzékeltetése nélkül aligha érezhetnők hitelesnek a bemutatott életpályát vagy pályaszakaszt.
Egy kötetbemutatóhoz készült plakát portréi közül az egyik a Székely Ferencé. A találó grafikusi megoldást minden bizonnyal egy öninterjú sugallta. Ha nem is lenne benne az Őrhelyen gyújtott jeltüzekben, akkor is indokolt a jelenléte. Merthogy a Vadasdról – „egy pirinyó kis faluból” – szétküldött kérdések annak a világnak a szellemi horizontját tágítják, amely „világszerző” (Illyés Gyula) lakójával nem feledtette Benedek Elek száz évvel ezelőtti intelmét: „Csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza”.

(Népújság, 2022. január 8.)

Adamik Tamás: Egy igazi magyar rege négy levonásban

(Deák-Sárosi László: Libás Matyi)

Amikor Deák-Sárosi László Libás Matyi című műve az Üveghegy Kiadónál 2013-ban megjelent, a kötetet hátoldalán tömören így mutattam be: „Deák-Sárosi László igencsak megcsavarta Fazekas Mihály Lúdas Matyiját. Lúdas Matyiból Libás Matyi lett, már ami a kiseposz címét illeti. Ami pedig Matyinak a személyét illeti, az öregasszony rossz fiából Döbrögi rossz fia. De a legnagyobb csavarást maga Matyi szenvedte el: a Lúdas Matyiban Matyi ütlegel, a Libás Matyiban Matyit ütlegelik, háromszor. Egyébként minden maradt a régiből, igaz, egy icipicit megváltoztatva. Megmaradt az Elöljáró beszéd és A szerző szava az olvasókhoz; de megmaradt a műnek mind a négy levonása is, csak kissé rövidebben és kissé megmásítva. Ahogyan Fazekas Mihály hexameterei aktuális mondanivalót hordoztak a maguk korában, ugyanígy aktuális üzenetet közvetítenek Deák-Sárosi László klasszikus hexameterei, mert „Tudjuk, mily szörnyű veszedelmes a hexameterlánc, / Nem kímél hamisat, lett légyen az úr s kutya pór lény.”
Mit jelent az, hogy Deák-Sárosi „kissé megmásítva” adja elő a levonásokat? Hát azt, hogy az első levonásban Matyit megteszi Döbrögi haszontalan fiának. Egy öreg zsellér megosztotta vele ételét: a büdös ürühúst. Matyi dühös lesz, és a zsellérekkel apjához vonul, és friss húst követel tőle. Mire Döbrögi puskát fog rájuk, de Matyiék elmenekülnek. Bérese, aki tudta, hogy Döbrögi nyúzza fiát is, ráveszi Matyit, hogy öltözzön álruhába, és menjen világgá. Elindul Matyi, és lát egy szép libacsordát; elhatározza, hogy eladja a libákat. Tulajdonosuknak, egy öreg néninek azt mondja, hogy zálogba veszi a libákat, és az értük kapott pénzzel elszámol neki. Döbrögben vásár van, ezért Matyi odahajtja őket. Döbrögi éppen szedte a dézsmát, és meglátva a szép libákat, olcsón megveszi a libacsordát Matyitól. Az így szerzett pénzt Matyi meg akarja duplázni, kártyázni megy, de ott minden pénzét elveszíti. Elindul hát búsan világgá, de útközben találkozik az öregasszonnyal, akitől a libákat zálogba kapta. Az anyóka megkérdezi, hogy gyarapodnak-e a libák? Matyi azt válaszolja, hogy szépen gyarapodnak. Mire egy bikafalvi férfi megjegyzi, hogy, „Úgy legyen ám!”, mert ha nem, háromszor verik le rajta a libák árát.
A második levonásban koldusként élnek a libagazdák, és retteg a nép Döbrögi megtöltött karabélyától. Matyi viszont eltűnt, nem tudni, hová ment: tán Taliánországban vagy a tengerentúl titkos nyelveket tanul, és köszörüli tudását. Döbrögben búzavetés helyett betűvetéssel foglalkozik mindenki, „mert nem fért el minden törvény már a rováson”, az egykori iskolaépületben birkákat nyírnak. Pár száz bölcs ember ezért vályogból épít új házat a „döbrögi és libafalvi gyerektudománynak”. Már a tetőig érnek, amikor „egy úrias ember” – ti. Matyi – érkezik az építkezéshez, és megkérdezi, miért ilyen kora reggel építkeznek. Mert „sutytyomban tesszük – mondják –, félünk Döbrögi úrtól, aki birkáinak adta az iskola házát.” Nem kell félnetek, építsünk még jobb házat e célra – mondja Matyi. Javaslata tetszik a népnek. A külhoni ember elkezdi gyűjteni a pénzt, egy teli zsákkal összegyűjt, elvonván a nép betevő falatját is. Az így összegyűlt pénzből „megmázoltatta a házat / Fölfestette az iskola új „i”-jére a pontot”. A megmaradt pénzből nagy lakomát csapnak. Mivel a pénz hamar elfogyott, Matyi felveti, hogy hívjanak „külhonból egy vállalkozó tudós főt, ki a megváltást idehozza.” Erre értetlenül összenéznek a népek, és rárohanva Matyira agyba-főbe verik. A nagy kavarodásban végül egymást is csépelni kezdik, mire Matyi „merről jött haza, annak irányát tartva eliszkolt”.
Megmenekült hát Matyi, és sebeit nyalogatva lepihent a határban egy forrás vize mellett a harmadik levonásban. Egyszer csak vándorszínészek érkeznek egy szekéren, és amikor elalszanak, Matyi gúnyát és élelmet lop tőlük. A színészek azonban meg akarják fogni a tolvajt, de Matyi Döbrögbe menekül, mert tudja, hogy apja gyűlöli a színészeket. Felölti az ellopott jelmezt, egy doktori felcserét. Döbrögbe érve az iskola helyén kórházat talál, itt ápolják azokat, akiket a második levonás végén eldöngettek. Meglátják Matyit, és mint doktort beinvitálják, de észreveszik, hogy beteg, ezért ágyba fektetik, és ápolják. Meg is gyógyul Matyi, és ráadják a doktori gúnyát, és kinevezik fődoktornak. A híressé vált kórház, ahova szegény ember nem kerülhetett be, Döbrögi közvigadójává lett, ahonnan éjjel taligákkal hordták el a pénzt. Ezt az ott játszó gyermekek vették észre. Szüleik népgyűlést hirdettek. Egy öreg előhozta a törvényeket „az ősi Ezüstbullával az élen”, és kijelentette: „élnünk kell az Ezüstbullának ősi jogával, bírót választunk, aki törvényt ül a bűnösök felett.” Ekkor meglátták Matyit, mint doktori felcsert, és kérték tőle a száz liba árát, majd eltángálták, de volt aki védte, ezért ismét összeverekedtek a népek. Mátyás pedig ismét „eltűzött a szokásos irányba”.
A negyedik levonásban az igazságszolgáltatás ismét átadta helyét a fosztogatásnak. Matyi pedig túljárt már árkon-bokron. Egy év múlva azonban ismét feltűnt a Döbrög felé vezető úton. Nem hordott már álruhát, úgy sétált haza, mint aki jól végezte a dolgát. Megkérdezte Matyi egy bérestől, hogy miért zajonganak a népek. Bíróválasztást akarnak – válaszolta a béres. Csodálkozott Matyi, mert Döbrögben régtől fogva Mátyás ősei voltak a bírák, és „irtották pallossal a bűnös kétkezi embert”. De nem lehetett számon kérni őket, mert helyettesről nem volt passzus a könyvben. Döbrögi elkiáltotta magát az erkélyen: „Bírót választunk ma, ki jelentkezik e tisztségre?” Senki sem jelentkezet, mire Matyi megszólalt: „Ha nincs jelölt, elvállalom én azt.” Mindenki elcsodálkozott, maga Döbrögi is. Matyi azonban kijelentette: ő sok tudományt hozott a külvilágból. Ha ő lesz a bíró, „eljön nyomban a jólét.” Döbrögi úr tiltakozott, mégis megválasztották Matyit, az úrt meg gúzsba kötözték. Döbrög népe gyakorolta ősi hatalmát. „Testvérek, hallgassuk a bírót, szóljon a néphez!” Matyi azonban nem volt jó szónok, nem tudott szólni a népnek. Erre
ilyen kérdéseket tettek fel neki, hogy megszünteti-e a zsarnoki rendszert, felszabadítja-e a jobbágyokat. Matyi kedvezni akart a népnek, ezért mindenre azt válaszolta, hogy úgy lesz. Végül megkérdezték tőle, hogy az „elsíbolt pénzek gazdáit hova küldi? Nem menekíti bőrét senki hamis fia, úgy-e?” Ez azonban már nem tetszett Mátyásnak, és tiltakozott a vének törvénye ellen. De hiába, a felbolydult nép megkötözte Matyit is. És a törvény kiszabta büntetést el akarták végezni rajtuk, de Böske, akinek Matyi régóta tetszett, elvágta kötelékeiket, Döbrögiét is, Matyiét is, és „Hogy, hogy nem, tovatűntek egérútjukra találván.”
Deák-Sárosi László Libás Matyi utószavában bizonyos segítséget nyújt az olvasónak a szóban forgó mű értelmezéséhez. Ezt írja ugyanis utószavában: „Az ebben a kiadványban olvasható Libás Matyi félreérthetetlenül utal a Fazekas Mihály elbeszélő költeményére. A mottóját is tőle kölcsönzi, aminek révén a népharagot emeli ki: »A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal / Adta jelét olykor boszszújának… « Ebben a történetben azonban a nép lesz a főhős, és nem Matyi, aki megmarad bizonyos értelemben mihasznának. Matyi ettől még központi figura. Ő lesz a bukott hős, aki bár alapvetően jó szándékú, de rossz megoldások irányába tapogatódzik (kockázatos nyerészkedés, alakoskodás stb.), és fokozatosan csúszik le, kerül egyre nagyobb meghasonlottság állapotába” (28).
Deák-Sárosi László fontos szerepet szán a mű értelmezésében a székely szokásjognak. „Egyetlen lényeges vonást azonban részleteznünk kell, ami nem ismert széleskörűen. Azért fontos felidézni ennek a könyvnek az utószavában, mert a Libás Matyi, és részben már elődje is egy következetes néphatalomra és igazságszolgáltatásra épülő társadalmi viszonyrendszerre utal, amelyet „Döbrögiék” uralkodása idején, a szabályok kijátszása révén több emberöltő idejére felfüggesztenek, és a mű végén elkezdődik annak visszaállítása.
Ez az elbeszélő költemény tulajdonképpen továbbgondolja Fazekas művét, részben nyílt, részben rejtett utalásait. A „nagy Törvénykönyv” itt is megjelenik (Ezüstbulla), és idézi néhány fontos eleme révén a Werbőczy Hármaskönyvében is elismert és kodifikált székely szokásjogot” (29). „Ez a jogi kódex tudomásul veszi, hogy van egy olyan népcsoport, amelyik a magyarokhoz tartozik, de saját, ősi társadalmi-jogi rendszer szerint él: »III. rész 4. CZIM:« Az erdélyi scithákról, akiket székelyeknek hívunk. … a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjártasabbak: az örökségekben és a tisztségekben egymás közt (a régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak.” (30).
„Annak ellenére, hogy a székelyek nemzetségi alapon szerveződtek, életüket minden téren nagyfokú demokratizmus jellemezte. Közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszerüket megszervezték egészen a falvak tízeseitől a faluszékén keresztül a járásokig, a székekig és azok irányítójáig, az ispánig. Mindenféle tisztségükre, mint kisbíró, falubíró, bíró, esküdt stb. egy évre választottak valakit maguk közül. Senki nem volt újraválasztható az adott tisztségre, de még a családtagja és közeli rokona sem 12 éven belül” (34).
A törvények kemények voltak, és betartásukat a legszigorúbban azok őrein kérték számon. Ha valamely tisztség betöltőjéről kiderült, hogy hamisan bíráskodott, vagy tanúskodott, megnyúzták, és bőrét szalmával kitömve közszemlére kitették” (34).
Deák-Sárosi László a következő bekezdéssel zárja utószavát: „Ennyit röviden arról a történelmi-jogi háttérismeretről, ami szükségeltetik Lúdas Matyi és Libás Matyi történetének alaposabb megértéséhez. A többiről az elbeszélő költeménynek önmagáért kell beszélnie. Ha az olvasó ebben a kortárs regében talál az újkorra, a közelmúltra és a jelenre vonatkoztatható utalásokat, az bizonyára nem a véletlen műve, hanem az úrhatnámság, a nyerészkedés és az alakoskodás örök, de nem minden korban azonos mértékben burjánzó tévelygések” (34).
Hogy igaza lehet Deák-Sárosi Lászlónak, amikor azt hangsúlyozza, hogy a Lúdas Matyi és a Libás Matyi hátterében „egy következetes néphatalomra és igazságszolgáltatásra épülő viszonyrendszer” húzódik meg, azt az ókortudomány kutatóinak hasonló eredményeivel megtámogathatjuk. Hermann Usener Iatlische Volksjustiz (Ősitáliai igazságszolgáltatás) című cikkében többek között megállapítja, hogy flagitare (nyilvánosan kihirdet, törvény elé idéz), flagitium (szégyen, gyalázat) szavak az ősrómai igazságszolgáltatás terminus technicusai voltak. A népi igazságszolgáltatás az írásos törvények hiányosságait pótolták. Minden időben előfordult, hogy bizonyos erkölcsi szabályokat megsértettek, de nem léteztek olyan törvények, amelyek a szabálysértőket megbüntették volna. Ilyen esetekben a nép igazságérzete szolgáltatott ítéletet. Usener tisztázza a flagitium főnév és a flagitare ige eredeti jelentését. A „szégyen, gyalázat” és a „nyilvánosan kihirdet, törvény elé idéz” jelentések ugyanis későbbi fejlődés eredményei. A flagitium és a flagitare eredeti jelentése olyan cselekményre utal, melyben a kikorbácsolás játszotta a főszerepet. A régi latin közösségben, ha valaki becstelen tettet követett el, kikorbácsolták a városból. Amikor az erkölcsök szelídülésével a tettlegesség elmaradt, a szó jelentése metaforikussá vált: szavakkal történő ostorozást jelentette. E metaforikus jelentés kifejezésére jött létre az occentare (kiénekel, valakiről gúnydalt énekel) ige, a flagitare szinonimájaként.
Plautus komédiáiban több példát is találunk erre a népi ítélkezésre. Epidicus című darabjában Fidicina flagitiummal fenyegeti meg Periphanest, aki azt mondja, hogy inkább meghal, minthogy ilyen gyalázatot elszenvedjen (515–520). Tehát a becsületes polgárok igencsak féltek ettől a nyilvános megszégyenítéstől, mert ez becsületük elvesztését okozhatta. De nem mindenki félt tőle. Pseudolus című vígjátékában Calidorus, a szerelmes ifjú és rabszolgája, Pseudolus flagitiummal büntetik meg Balliót, a gonosz kerítőt. Ez a flagitatio ezért is jelentős, mert e népi ítélkezés formai jegyeit és felépítését is bemutatja. Calidorus felszólítja Psudolust, hogy álljon a bűnös Ballio egyik oldalára, és kezdje hangosan kiénekelni bűneit: Pseudolus így kezdi: Most pedig elhíresztelem szavaimmal sok-sok bűnödet. Majd jön az első vád: Szemérmetlen! Callidorus, aki a bűnös másik oldalán áll így folytatja: Bűnöző! Ezután egymást váltva, a következőt énekelik hangosan Ballióról: hullarabló, akasztófára való, hitszegő, apagyilkos, szentségtörő, hamisan esküvő, törvényszegő, az ifjúság megrontója, tolvaj, rabszolga szökevény, népámító, álnok, tisztátalan, lánykereskedő, fertő, megverted apádat és anyádat (357–367).
Tehát Itáliában az őskorban a flagitium főnév eredeti jelentése „korbácsolás, megkorbácsolás”, a flagitare igéé pedig „korbácsol, megkorbácsol” volt. Ezt egyrészt a római irodalom, vagyis Plautus komédiáinak erre utaló adataival lehet bizonyítani, másrészt a szigorú római hadserege azon gyakorlatával, mely szerint azt a katonát, aki gyávaságból elhagyta őrhelyét, megbotozták (ennek neve flagitium more militari (Usener, 13. o.). Ez annyit tesz, hogy a bűnös katonát két sorban fölállított bajtársai halálra botozták. Ha valaki túlélte ezt a botozást, földönfutóvá vált. Egyébként ez a kegyetlen büntetés az orosz hadseregben tovább élt: erről szól Tolsztoj Poszle bálá (Bál után) című elbeszélése.
Deák-Sárosi László Libás Matyijának ezt a mottót adta: „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal / Adta jelét olykor bosszújának…” (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi). Ezt a mottót Deák-Sárosi Fazekas „A szerző az olvasókhoz” című előszavából „kölcsönzi, aminek révén a népharagot emeli ki”, mert a Libás Matyinak a nép a főhőse. De mire céloz Fazekas Mihály a kanóc szóval, ami ez esetben átvitt értelemben tüzet jelent? Phaedrus 1. könyvének 28. meséjére, amelynek tanulságát Lúdas Matyijának mottójául választotta:

Quamvis sublimes debent humiles metuere,
Vindicta docili quia patet solertiae.
PHAEDRUS

Szegénytől félj, akármilyen nagy úr vagy is,
Furfangja mindig módot lelhet bosszúra.
(Terényi István fordítása)

Ez a két sor Phaedrus 28. meséjének a tanulsága. Phaedrus meséi ugyanis mindig két részből állnak: egy történetből és egy tanulságból. A tanulság a mese történetéből van levonja, és vagy a mese elején áll, vagy a végén. Jelen esetben a mese elején, Phaedrus 28. meséje ugyanis így hangzik:

Szegénytől félj, akármilyen nagy úr vagy is,
Furfangja mindig módot lelhet bosszúra.
Fészkébe rókakölyköket hurcolt a sas,
Hogy hússal lássa el a sasfiókokat.
Utána ment a rémülten síró anya,
S rimánkodott, hogy adja vissza kölykeit.
Biztos helyéről az csak nézte gúnyosan.
A róka erre égő fáklyát kapva fel
Egy oltárról, körülfutkosta azt a fát,
Hogy felgyújtván, a sasok is ott vesszenek.
Most már a sasfiókok anyja félt nagyon,
S inkább kiadta mind a rókakölyköket.
(Terényi István fordítása)

Két szempontból is elősegíti ez a Phaedrus-mese Lúdas Matyi és Libás Matyi jobb megértését. Részint megmagyarázza, honnan vette Fazekas Mihály A szerző az olvasókhoz című előszavának ezen kitételét: „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal /Adta jelét olykor bosszújának,” amelyben a tűz, a gyújtogatás úgy szerepel, mint az elnyomott nép bosszúja. Nyilvánvalóan ebből a meséből, amelyből műve mottóját is vette. Ebben a mesében ugyanis – mint láttuk – azzal fenyegeti meg rókamama a sast, hogy felgyújtja a fát és vele együtt a sas fészkét is fiókáival együtt, ha nem adja vissza a rókakölyköket. A népi igazságszolgáltatás formái között, amelyeket Usener Plautus komédiáiból összegyűjtött, a tűz, a gyújtogatás is megtalálható: Perzsák 569: at enim illi noctu occentabunt, exurent fores; Pseudolus 1145: malim isti modi mi amicos forno occensos quam foro. Részint ezzel a mesével indokolhatjuk meg azt a tényt is, hogy miért javul meg a darab végén Döbrögi a Lúdas Matyiban: azért, mert Phaedrus meséjében a végén a sas is visszaadja a rókakölyköket. A korábbi kutatók nem tudták eldönteni, hogy a görög–római állatmese hatott-e Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, mert nem vették figyelembe a Lúdas Matyi mottóját.
Összegezve a fentebb mondottakat, azt hiszem, megállapíthatom, hogy Deák-Sárosi László Libás Matyi, Egy igazi magyar rege négy levonásban című könyvének jelentősége többek között abban is rejlik, hogy ismét ráirányította a figyelmet Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, amelyről Julow Viktor, a nagy Fazekas-kutató 1976-ban ezt írta: „Fazekas Lúdas Matyija több mint ötven kiadásával a legnagyobb könyvsikerek egyike.”

(Agria, 2021/1.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás