Bertha Zoltán: Nemzeterősítő hőseposz

(Deák-Sárosi László: A pozsonyi csata, 907)

A több hullámban zajló magyar honfoglalás Kárpát-medencei nemzetalapító, apostoli királyságot teremtő maradandóságához a korai honmegtartó hadi erőfeszítések sikerei is nélkülözhetetlennek bizonyultak. A 907-es pozsonyi csata hosszú távra biztosította Árpád törzseinek, népének történelmi létfolytonosságát, a honszerző (vagy honvisszaszerző) magyarok országépítő törekvéseinek a kiteljesedését – mintegy a honfoglalás szentesítését. Ez a csata tehát történelmünk egyik legfontosabb, sorsdöntő eseménye, amelynek máig tartó eredménye, hogy mi, magyarok több mint ezerszáz év után is a Kárpát-medencében élünk. Ezzel az eseménnyel fejeződött be a (második vagy többedik) honfoglalás, és e győztes csata után mintegy 123 évig nem lépett idegen, hódító katona magyar felségterületre. A megtelepedés és az évszázadokra berendezkedő, felvirágzó honalapítás és életteremtés különleges szellemi, lelki, vitális energiákat kellett, hogy mozgósítson. Ezek a mai szemmel csakis káprázatosnak tekinthető képességek olyannyira fényesen mutatkoztak meg az első századokban, hogy azok a rendre túlerőben lévő korabeli és későbbi ellenségeink meghökkenését, megütközését vagy fájdalmas ámulatát is ki tudták váltani. „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” – könyörögtek-sopánkodtak a nyugati ellenerők és nagyhatalmak, látván és tapasztalván a magyarok kivételes harcászati gyakorlottságát és leleményességét.
Ennek a népvándorlás kori forrongó, háborgó időszaknak volt az egyik kicsúcsosodó eseménye az a pozsonyi csata, amelynek során a magyarság önvédelmi küzdelme korszakos sikert ért el, mert a rátámadó külső nyugati birodalmi (frank, bajor, szász, sváb) hadakat sikerült visszavernie, sőt megsemmisítő győzelmet aratni felettük, a magyarokat kiirtással felérő „kiűzési”, „eliminálási” haditerv ellenére. IV. Lajosnak a „sötét század” egyik álkeresztény bábpápája, III. Szergiusz által támogatott rendelete szerint „csupán bajor felségterületről” akarták kiszorítani magyar eleinket („Ugros Boiariae regno eliminandos esse”), de a Frank, majd a Keleti Frank Királyság Nagy Károly avarok elleni rablóhadjárata óta igényt tartott az ellenőrzésük alá volt Pannónián kívül a Dunától és a Tiszától keletre fekvő területekre is, ezért volt a támadásnak a célja több, mint a kiűzés. A Pozsonynál aratott győzelem, ez az óriási jelentőségű történelmi tett, ez a diadalmas honvédelmi triumfus legalább olyan nemzeti önérzet-szilárdító hatással kellene, hogy befolyásolja a magyarság historikus identitástudatát, mint a jó félévezreddel későbbi győztes törökverő viadalok Nándorfehérvártól Egerig. De hogy ez nem következett be, annak oka a történettudományi ismeretek hiányosságától az utóbbi évszázadokat hódoltságban, idegen uralmi elnyomatásban átszenvedő magyarságot lelkiekben-szellemiekben is sorvasztani igyekvő igen eredményes, kiterjedt külső és belső önelidegenítési, hungarocid stratégiákig számtalan kártékony jelenségben kereshető. Napjainkban élénkült meg valamelyest és örvendetesen a pozsonyi csata iránti figyelem, olyannyira, hogy az a magyarságkutatás és a hungarológiai érdeklődés egyik központi elemévé emelkedett. Terveznek róla többféle ismeretterjesztő filmes alkotást készíteni, gyarapodó számban írnak róla elbeszéléseket, esszéket, értekezéseket (sőt, legalább négy regényben is feldolgozták már, amelyek közül az egyik legújabb és legsikerültebb Bakacsi Ernő: Árpád álma (2020), egy igazán élvezetes-lendületes prózamű; amely „fordulatos, részletes, de mégis követhető cselekménnyel” „emberi közelségbe hozza a kort” (Deák-Sárosi László, Agria, 2020/4.); s amelynek fő üzenete, hogy „a magyarság megmaradása csakis egységben, egyet akarásban képzelhető el” (Oláh András, Agria, 2020/4.); de említhetjük Cey-Bert Róbert Gyula A pozsonyi csata (2013) című művét is, vagy Benkő Lászlóét, szintén A pozsonyi csata (2019) címmel – vagyis a közérdeklődésnek ha talán nem rögtön a fókuszába is, de legalább a látókörébe bekerülhet ez a magyarság történelmének sokáig szándékosan elhallgatott dicsőséges fejezete. Az eltitkolás, az elbagatellizálás oka nyilvánvalóan a magyar nemzeti önbecsülést eltipró, gyarmatosító törekvés; Czakó Gábor szerint is, mivel a honfoglalás eseménysora e „legnagyobb ütközettel, a pozsonyi diadallal tetőzött és ért véget”, ezt „kellett kiradírozni a nemzeti emlékezetből” – nehogy a modern kori nemzeti önérzetet is táplálhassa azzal a ténnyel, hogy a régi magyarok milyen fejlett társadalmi és hadipolitikai szervezettséggel bírtak. És nehogy rádöbbentsen az (akkor még) magukat kereszténynek nevező nyugat-európai hatalmasságok képmutató önzésére és rabló-kolonilizáló könyörtelenségére. Hiszen a pozsonyi akció célja, feladata sem más volt, mint a magyarok „fölszámolása, kiirtása a Kárpát-medencéből”; „egyenesen nemzetünk megsemmisítése” (Czakó Gábor).
De hogy a minderre leleplezőn rávilágító, s ezzel a magyar öntudatot restituáló – és ugyan még manapság is nehezen meginduló – szellemi tendencia mégis folytatódhassák, annak a küzdelemnek az egyik vezéregyénisége Deák-Sárosi László, a kitűnő költő, tudós irodalmár, kultúrtörténész, filmesztéta, kritikus, esszéíró. Aki nemcsak az egyik legkiválóbb szakértője a témának, hanem unikális alkotómunkáival aktív részese is a valahai események mai átélhetővé tételének – mégpedig különleges művészi teljesítményeivel. Egyrészt egy megvalósításra váró élőszereplős filmforgatókönyvet állított össze a csata előzményeiről és lefolyásáról – s azután egy még kiemelkedőbb vállalkozással valódi modern epopeiát, grandiózus hősi nemzeti eposzt írt a korabeli történésekről. A dicső magyar múlt és honfoglaló eleink eddig alig megbecsült fegyverténye méltó epikai, nagyszabású műnemi formát nyert – s így mintha Tinódi Lantos Sebestyén, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, Vörösmarty Mihály, Arany János vagy az „éposz-katedrálisokat” emelő Juhász Ferenc nyomdokán járva kerekedett volna ki ez a rendkívüli hozzáértést, történelmi anyagismeretet, historikus empátiát, műfaji-verstani gondosságot, egyszerre tömör és csiszolt felidéző-megjelenítő erőt tanúsító és összesűrítő bravúros műalkotás. A verses elbeszélő költemények műtípusában a krónikás-históriás hosszú-énekek egyedülálló tüneménye (pontosabban annak irodalom- és szellemtörténeti értelemben jellegadó, jellegmeghatározó vonulata): voltaképpen irodalom- és műfajtörténeti, történeti-poétikai kuriózumszerűség az egyetemes európai, sőt világirodalomban is. Valamifajta esztétikai „hungarikumnak” tekinthető az epikus költészet (vagy epiko-lírai hősköltészet) e válfaja – a magyar nemzeti irodalmi paradigmához organikusan hozzátartozó, sajátos jelenségnek, ősi eredetű veretes, patinás, artisztikus alakzatnak. Deák-Sárosi László tehát a páratlan történelmi témához ugyancsak a magyar kultúra nemzeti sajátosságaiból autochton módon származtatható, archaikus és időtlenül mindig aktuális – miközben a világkultúra legegyetemesebb és aboriginális mintáihoz is szervesen kapcsolódó – művészi keretet rendelt hozzá, s ezzel a magyarság eredendő élet- és kultúrateremtő, egyben a nagyvilág számára is erkölcsi példát adó géniuszának halhatatlanságát egyaránt szuggesztíven kisugároztatva nagyszerű művéből.
A markáns és klasszikus eposzias szemléleti és stiláris alakzatok, kellékek, költői és drámai elbeszélő és megjelenítő mintázatok, hangnemi és szerkezeti vonások mutatis mutandis művészi nyomatéka és többlete: mind-mind e színes, sokrétű, míves remeklés egészének emelkedett összhatását fokozza. Invokációnak, prepozíciónak vagy expozíciónak feleltethető meg az eposzindító dicsérő ének, s azután az rekonstruált események előadása, a ragyogó kimenetelű csatát megelőző szövevényes – és zűrzavarosán háborgó – történések aprólékos megelevenítése, a helyzet minden leül- és belpolitikai, hadászati, hétköznapi, személyes, sőt érzelmi, családi, szerelmi szálának kibontása, az előzmények minden lényeges mozzanatának számbavétele, az „enumeráció” szerinti kivetítése és elénk festése, a csodaszerű fejlemények fiktív dramatizálása, a heroikus tetőpont, a varázslatos sikerbe torkolló végkifejlet, a lélektisztító katarzis erkölcsi magaslatainak (hiperbolikus magasztosságukban és fenségességükben is) hitelesen (és autentikus hálaadó imádságban kifejeződő) expresszív megérzékítése: külön-külön és együttesen is delejező, lélekemelő összbenyomásban összegeződik. „Magyarok és testvérek! / Dicsérjük az ég és a föld, / Látható és láthatatlan, / Tűz, víz s minden lelkes állat / S nemzetségek teremtő urát” – hangzanak az első istendicsőítő mondatok, s hogy: „Néktek zeng az ének, el ne feledjétek / Árpádot s fiait, kik nagy vitézségben / És vetélkedésben megóvták honunkat.” S az elokvenciához illő keretesség szerinti befejező hálaének pedig ekként summázza a poéma egészéből is megindítón sugárzó üzenetet, a magyar megmaradás himnikus szózatát: „Legyőztük a frankok s szövetségeseik / Mienknél háromszor nagyobb hadseregét, / Hírmondó is alig maradt, s az is futva. // Letaroltuk őket kevély vezérükkel, / Pedig ők akartak minket elűzni e / Földről, ami ősi idők óta miénk!”; „Magyarok és testvérek! / Üstengrinek adjunk hálát, / Diadalra vitt most minket / Pozsonynál a frankok ellen. / Győzött velünk most az igazság! (…) Tudja meg a nagy világ, / Míg csak magyar él e Földön, / Ide ellenség ne jöjjön, / Országunk itt fog virulni / Ezerszáz évig és még tovább!” Árpád nagyfejedelem vezérletével megmentődött „a csodás Kárpátok karéja” övezte Kárpát-haza, s maga a fejedelem így zárta a népéhez intézett méltóságosan intelmes szavait: „Most pedig hallgassuk Isten dicsőségét, / S szóljon a tisztelet hangja hőseinkről, / Akik óvják magyar törzsszövetségünket! // Ne legyen bátor tett s meghasonlás, miről / Nem emlékeznek meg az énekmondóink, / Ahogy tették is ezt, ősi idők óta. // Hitből s igazságból merítsetek erőt, / S bátor tettekből, hisz nem csak egy pillanat / Mondja meg, kik vagyunk, magyarok, testvérek!”
A  fájdalmas vérveszteséggel is járó csatározás, de a mindennek ellenére szinte hihetetlenül mégis sikeres végkimenetelű küzdelem, az összeforrasztó, tanulságos és tanúságtevő (Németh László kifejezését kölcsönözve: „nemzetragasztó”), praktikus és morális helytállás: megható örök példa és mementó. Azonban Deák-Sárosi László hőskölteménye nemcsak a hiteles pátosz húrjait szólaltatja meg, hanem hallatlan tónusgazdagsággal, változatosan részletező, akkurátus közelképi leírókészséggel, eseményelbeszélő bővérűséggel képes kiábrázolni például a pozsonyi csata előtörténetét, minden fontos előzményét is, s lebilincselő deskriptív mozgalmassággal, sugallatos történéstömörítő, látványmegjelenítő valószerűséggel érzékeltetni, szemléltetni a korabeli Európa bonyodalmas diplomáciai erőviszonyait, a hadakozások, a csűrcsavaros területszerzési manőverek, politikai-uralmi taktikák, ármányok, viszálykodások végtelen rengetegét. A magyar hadviselések jobb híján „kalandozásként” emlegetett sorozata is ebben az összefüggésben helyezkedik el, és ami az eposz egyik legfőbb és leghitelesebb mondandója ebben a vonatkozásban, az talán az, hogy a magyarság a letelepedés biztonságát szavatoló erődemonstráció (elrettentés, figyelmeztetés) érdekében, illetve kölcsönös hasznosságú nemzetközi szövetségkötések keretében hajtották végre ezeket a részint zsákmányszerző, de leginkább a saját erőt felmutató hadműveleteket, hadjáratokat. Az egyes nyugati császárok, királyok, egyházi és világi vezérek, tartományi vezetők szívesen kérték a magyarokat a maguk érdekeinek az érvényesítése céljából, hogy vállaljanak részt ezekben az akcióikban. A 9-10. század fordulóján legalább négyen pályáztak a római császári címre és hatalomra, ezért egymással háborúztak, miközben északon a vikingek sanyargatták a keresztény lakosságot, délen pedig a mórok rendezkedtek be az Ibériai-félszigetre, nem kis időre. Mindebből pedig az szűrhető le, hogy a magyarságot semmiképpen sem valamifajta hódító szándék vezérelte, a Kárpát-medencén kívül semmilyen egyéb területet nem kívántak elfoglalni. Ezzel szemben amikor a nyugati hatalmak – a bajorok  által tárgyalásra hívott és álnokul tőrbe csalt Kurszán fejedelem legyilkolása után – összeszövetkezve és kimondottan a bosszúszomjas eltiprás, kiűzetés, kipusztítás szándékával rontottak rá a magyarokra: az igenis aljas agressziónak, erőszakos inváziónak tekinthető. Amely ellenében a modern értelemben is vehető haza megvédése és megmentése a védekező identitás kialakításának és megszilárdításának sarokkövévé: egyben távlatos ősigazságává kristályosodott és nemesedett. Támadás helyett a mitikus és metafizikai gyökerű, lényegű reális önvédelem, önmegőrzés, önrendelkezés elve szerint. Az autonóm nemzetépítés önaífirmációjával. Amiként a huszadik században, az országmarcangoló Trianon után a költő Falu Tamás igei hangzású-zengésű versbe öntötte: „Nem kell nekünk a más folyója, / Nem kell nekünk a mások bérce, / Csak magyar hegy és magyar róna, / Ahogy az Isten rég kimérte. / Nem kell nekünk idegen égbolt, / Egy porszeme sem a világnak, / Csak az kell, ami a miénk volt… / Igazságot Magyarországnak!” (Magyar visszhang).
A keleti frank, szász, sváb és bajor seregek 907 nyarán indultak meg Árpád népe ellen, mégpedig három hadoszloppal, két hadtesttel a Duna jobb és bal partján, s egy hajóflottával a folyón. A felderítő, elterelő, bekerítő, hátranyilazó, rajtaütő stratégiákkal, a színlelt megfutamodásokkal, a rendkívül gyors, rugalmas, változatos csapatmozgatásokkal a magyarok – a már addig annyiszor megcsodált fürge és fortélyos katonai, hadviselési találékonyságukkal – a sokszorosan (legalább háromszorosan) nagyobb, körülbelül százezres létszámmal felvonuló elbizakodott ellenséget lényegében tönkreverték. A hajókat felgyújtották, s a szárazföldön, mindkét parton is diadalmaskodtak egy váratlan és kifürkészhetetlen éjszakai dunai gázlós átkeléssel meglepve a támadókat. Világra szóló vereséget mértek rájuk. Ezután több mint százhúsz évig nem mertek rátámadni az országra.
Johannes Aventinus bajor humanista történetíró az ezerötszázas évek elején jellemzi úgy a győztes magyarok harcmodorát, hogy „gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek”, s nyílzáporral, elsöprő lovasrohammal kerekednek felül. Deák-Sárosi Lászlónál ilyen sorok festik ezt a zivataros harcmodort: „Mint pusztító vihar, tarolt a magyar had, / S mire kardjaikat kivonták a frankok, / Túlvilágra jutott legalább harmaduk”; s szinte halljuk, amint zúgott a „huj, huj”, a mindent elnyelő hangzavar, s benne „szörnyű nagy robajjal magyarok szablyái”, „lovaik patái s azok nyerítése”. Vagy amikor „tüzes nyilaiktól” „lángra lobbant minden hajó, bárka, csónak, / Meggyulladt a frankok pajzsa és ruhája, / Maguk pedig tüzet torkukból okádtak. // Nappali fény áradt sugárban a partig, / Megvilágítva a menekülők arcát, / Amint a tűz és víz közül választottak. // Kik a vízben leltek menekvést, a nyilak / Meglelték őket is, s ki a hajón maradt, / Vaktában lőhetett már a sötét partra.”
A mozgalmasan és lendületesen sorjázó, szinte egymásra torlódó – és filmszerűen vizuális, auditív művészi effektusokkal telített, megragadó szenzuális energiával és sodrón áradó – jelenetek bősége, epikus, lírai és drámai hatásossága azonban nemcsak a harci események leírásában fokozódik fel, hanem a korabeli hétköznapok, profán és szakrális, egyszerű és rendkívüli szokásformák, viselkedésnormák életes színre vitelében is. A szüntelen cselekményesség kiterjed például az állatáldozati rítusoktól az archaikus hitvilág és hitélet, a magyar ősvallási tradíciók számtalan jellegzetes megnyilatkozásáig, a totemisztikus turultisztelettől a sámánizmus, az animizmus (a szinkretikus „tengrizmus”) ezernyi hitéleti válfajáig; a manicheista vagy őskeresztény színezetű magyar mitológia sokféle árnyalatáig és jelenségéig. A Teremtőhöz, a telitalálatosan ősi hangzású „Üstengrinek” nevezett Istenhez forduló imádságok, a sólyommadár üzeneteire fogékony álomlátások, az izzón és emelkedetten lelkesítő családi, törzsi, kis- és nagyközösségi szertartások megannyi módozata alkalmat nyújt a leírások etnográfiai, őstörténeti, szociografikus felgazdagításához. A frankok, szászok, svábok, bajorok vezéri udvarába pazar lakomára hívott és orvul megölt Kurszán nagyfejedelem temetését is megrendítő rituálé kíséri: „Midőn a Nap éppen leszentülőben volt, / Aranykoszorút font gyászolók fejére / És egy szép halomra, ahol körben álltak. // Ott feküdt előttük Kurszán halott teste / Ékes kaftánjában, szablyával, fokossal, / íjjal és tegezzel, teljes harci díszben. (…) Nagyfejedelmünkhöz négy jó derék harcos / Fehér lovat kísért, legszebbet a kedvenc, / Harcban edzett tüzes paripái közül. // Kál dobját egy tőrre ekkor lecserélte, / Tisztelete gyanánt meghajolt, majd villám- / Mozdulattal a ló piros vérét vette. // Kurszánt ekkor tágas sírjába helyezték, / Lábához e fehér lova fejét, bőrét, / S ki jelen volt, az mind lehajtotta fejét. // Amint vezérünket befogadta a föld, / Szörnyű nagy madarak tűntek fel az égen / S rajuk mögött nyomban suhant a Kék Sólyom.” S amikor pedig néhány évvel később magában a heroikus csatában elveszett vitézeket temették, „Árpád intett ekkor Kál főtáltosunknak, / Ki mielőtt szólott, dobját fölemelte / Tiszteletét téve háromszáz holt hősnek. // Közben meggyúltak a fények az égbolton, / Egyre tündöklőbb lett fent a Csillagösvény, / Honnan a hőseink visszaintegettek.” Elevenen felvillantott életképek, markáns jellem- és eseményrajzok, lüktető helyzetábrázolások dúsítják a különböző társadalmi csoportok, néprétegek, nemzetségek mindennapos vagy ünnepnapi, szokásos vagy kivételes viselkedésének mozaikos tablóit és freskóit, a közösségi létezés számtalan területének apró momentumokból és vonatkozásokból összerakodó panorámáit. Élet és halál forgatagában is kiszélesedik ez az ábrázolás a korabeli életmód és kultúra sajátos elemeit magába foglalva: a sátras-jurtás lakókörnyezettől a nomád állattartásig, a különféle foglalkozásoktól és tevékenységektől az öltözék, a viselet, a viselkedés árnyalatos színképéig, az evés-ivás, lakomázás, udvarlás, párválasztás, közösségi érintkezés mindmegannyi válfajáig. És a nyelvi archaizálás finoman népies-régies szófordulataival, ritmusával, sziporkázó vagy éppen hömpölygő előadásmódjával tarkítva, cizellálva, távlatosítva.
Deák-Sárosi László e nagyszabású munkáját már két hasonló elbeszélő költeménye is megelőzte – két úgymond székely eposz. Az egyik a Libás Matyi – Egy igazi magyar rege négy levonásban (2013; megzenésített hangoskönyvként: 2019) olyan pazar humorú és iróniájú verses mese, példázat és szatíra, amelynek aktualizált tanítómesei erkölcsi célzata a mindenkori nyerészkedés, úrhatnámság, alakoskodás, igazságtalanság fanyar kipellengérezése; a mai kor jelenségeihez igazított travesztiás, parodisztikus transzformációja, egyfajta költői parafrázisa Fazekas Mihály klasszikusának. „Jelentősége többek között abban is rejlik, hogy ismét ráirányította a figyelmet Fazekas Mihály Lúdas Matyijára.” – állapítja meg róla (alapos méltatása summázataként) Adamik Tamás is (Agria, 2021/1.); s „a vaskos hexameterek, a székely környezetbe helyezett történet elvarázsolja a hallgatót” – Gáspár Ferenc olvasata szerint {Kortárs, 2020/12.). A másik pedig olyan székelymagyar és egyetemes történelmi nemzeti identitást erősítő (és szintén hangoskönyvként is megjelent) opus, amely az 1603-ban Erdély fejedelmeként szolgáló és véres harcokban elesett Székely Mózesnek állít emléket: a Nyolcágú csillag – Székely Mózes és brassói csata (2019). Erős Kinga írja róla, hogy a főhős „hazafisága, rettenthetetlen bátorsága és hősiessége példaadó volt a maga korában, de példaadó most is a mi számunkra.” Aki „»személyében olyan vitéz volt, hogy az Nagy Sándor hadában is az válogatott vitézeknek számok közzé lehetett volna« – így vélekedett Bethlen Gábor, a későbbi nagy erdélyi fejedelem Székely Mózesről. (…) Ezt a Székely Mózesben fellelhető összmagyar jelképiséget ragadta meg Deák-Sárosi László kivételes erővel Nyolcágú csillag című művében” – mégpedig „igen magas művészi színvonalon, láttató erővel és szuggesztív módon” {Agria, 2020/2.). Maga a szerző – Tófalvi Zoltán vele folytatott beszélgetésében {Vár, 2021/1.) – pedig azt vallja róla, hogy ez az eposz a maga egészében, a cselekményes és párbeszédes részek szerves együttesével: „krédó a hitről, illetve a székely-magyar egységről és Magyarország feltámadásáról.”
Az  énekelt történelmi nagyeposz műfaja több mint félezer év után éled újjá tehát itt a szemünk előtt – amint ez a pozsonyi csatáról szóló alkotás is most ezt tanúsítja. A verseket Fábri Géza, korunk jeles énekmondója és kobozművésze saját, illetve népi és historikus dallamokkal, virtuóz közjátékokkal, neves zenészek közreműködésével kelti életre, bemutatva a kobozzal kísért énekmondás erejét. (A két szerzőnek egyébként ez már a harmadik közös munkája – az említett Nyolcágú csillag és a megjelenés előtt álló Három sing a jutalom… című művek mellett.)
S az ezt a nemzeterősítő törekvést és missziót rendületlenül (és remélhetőleg viszszhangos sikerrel) folytató új hőseposz, a könyvben és CD-n most megjelent A pozsonyi csata, 907 – 3470 sorával, 60 énekével, több mint hét és egynegyed órányi megzenésítésével – az első perctől az utolsóig magával ragadó, különleges élmény. A magyar megmaradás erkölcsi és a művészi sorskifejezés esztétikai értékminőségét egyszerre sugározva.  

(Agria, 2024/1)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás