Kuti Márta: Értékteremtők

(Székely Ferenc: Őrhelyen gyújtott jeltüzek)

Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.
Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva.
Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.

(Háromszék, 2017. január 21.)

DEMÉNY PÉTER – LÁNG ZSOLT: Klikkerc / Ott van

(Gergely Tamás: Vadmalac és a kitartott magas Cé)

DP Azon töprengek, hogy 1., hogyan illeszkedik az eddigi Gergelyhez, és 2., a magyar és a világirodalomhoz.
LZS Látszólag „folytatás”, de ha jobban megnézzük, velősebben mesél, mint eddig. Nem tudom, ma ki művel hasonlókat, akár a magyar-, akár a világirodalomban. Mintha kevésbé élne ez az egyperces, jelen esetben félperces műfaj.
DP Hallod a Tamás hangját, nem? Én így érzem. Ezek a parabolák vagy allegóriák már a Latorczá…-ban ott voltak, és a Torokcsavar legnagyobb problémája, hogyan legyen ez a kihegyezettség regénnyé. „Értünk jönnek?”, kérdezik a Világvégében, és ennek referenciális olvasata is lehet, meg egy sokkal tágasabb is – ezeket szerettem a legjobban
LZS Mindenben van csavar nála. Mert a nyelv van megcsavarva. A szórendek („magában mosolygott, kifelé örömét nem mutatta”), a képek („kiveszi lelkét, mintha az pendrive volna”). Sokszor a csavar helyettesíti a történetet. Lényegében nincsenek történetek. Állóképek vannak. Hova tűnnek a kacsák? Lebuknak a tóba. Akkor a tó egy nagy temető… Igaz is, szerinted ezek a szövegek mik? Mi a műfajuk? Vagy ez mellékes? Ne rejtsünk kérdéseinkbe elvárásokat?
DP Szerintem egypercesek, csak mi oldódik meg evvel? A legjobbak erős szövegek, világot teremtenek. Álló- vagy félbeszakadó világot
LZS És ki ez a vadmalac? Bocsánat: Vadmalac.
DP Daniló jutott eszembe, a Hatházi történetekből. Egy bumfordi alak…
LZS „Balog”, ahogy magáról mondja, amikor megvágja magát egy pengével. „Valahol a boka fölött. Nem az eret, mert nem öngyilkos.” S hogy miért is vágja meg magát? Egyrészt élményszerzés végett, másrészt önvizsgálatot gyakorol. Harmadrészt azt szeretné, ha történetei, amiket elmesél: „vágnának”. Negyedrészt a kiszökő vér „látványnak sem utolsó”. Nos (hogy ebben a stílusban folytassam), „nos”, ez a „szépség” tiszta irodalom. Amivel azt akarom mondani, hogy ezek a szövegek nem tolakodnak előtérbe. Meg akarnak maradni irodalomnak. Van bennük valami a klasszikus értelemben vett reményből, szabadságvágyból, világ iránti bizalomból. És máris kérdés lesz: nem túl irodalmiak? Mit kezdhetünk egy irodalomellenes (legalábbis az irodalom iránt közömbös) világban az irodalommal?
DP A mi dolgunk az irodalom írása, nem a törődés. Vadmalac élni és röfögni fog, amíg emberek élnek. Nem a hitet éreztem annyira, mint a látást: hogy ilyen szilánkosan néz a világra, mindent lekerekítene rögtön.
LZS Tőrdöfésnek olvastam a törődést. Nem dolgunk a tőrdöfés, rendben. Amikor olvasok, akkor sem érzem, hogy bármilyen dolgom volna. Megpróbálok lehetőleg minél üresebben kinyitni egy könyvet. Ez is rendben. De utána, miután elolvastam, foglalkoztat, mi lett belőle bennem. Belőlem. Ezt akár törődésnek is nevezhetem… Kérdésem: mit hagyott benned ez a könyv?
DP Bennem hangulatokat termett, nem ítéleteket, bár a hangulat is egy ítélet. De a humor révén mégsem egészen keserű. Keserédes lettem, azt hiszem, ahol a hangsúly a keseren van.
LZS Még egy kérdés. Kevés Gergely Tamásnál pontosabb, tudatosabb, „tudósabb”, mondhatni profibb kortárs magyar írót alig ismerek. Igazi „szakember”. Miért tartják őt mégis műkedvelőnek egyesek?
DP Mert mindig a széleken bolyong valahogy. Ha találkozol vele, elmesél valamit, amit nem értesz, csak hüledezel. Így a barátságok sem alakulnak ki, az az irodalomszociális háló, amely megváltoztathatja a véleményeket. Ráadásul Svédországban él, nincs módja hosszabban találkozni valakivel, meggyőznie a jelenlétével. Örkény, Békés Pál, hogy „műfajrokonokat” említsek: ott volt.
LZS Ott van – ez lesz a címe, oké? És akkor most én szerk.

(Látó, 2016/1.)

Habos Dorottya: A legnagyobb ügy Magyarországon

(Zdenka Becker: A legnagyobb ügy)

Január óta magyarul is olvasható Zdenka Becker A legnagyobb ügy című regénye, amely a szerző első magyar nyelven megjelent könyve. A csehszlovák származású írónő nem először járt Magyarországon, korábban egyik színdarabját német nyelven mutatták be Szekszárdon. 2016 februárjában Budapesten és Miskolcon mutatkozott be a magyar olvasóközönség előtt.
Zdenka Becker 1951-ben született a csehszlovákiai Cheb városában. Pozsonyban nőtt fel, 1974 óta Ausztriában él. Könyveit német nyelven írja, emellett fordít is: németről szlovákra, szlovákról németre. Színdarabjait Ausztria, Németország és Szlovákia mellett az Egyesült Államokban is bemutatták. Angol, cseh, francia, hindi, litván, spanyol és szlovák fordítások után A legnagyobb ügy az első könyve magyarul. A fordítás Dallos Emese munkája, a regény 2016 januárjában jelent meg az Üveghegy Kiadó gondozásában.
A legnagyobb ügy című könyv egyszerre családregény, a történet szempontjából krimi és az ötvenes-hatvanas évek kelet-európai korrajza. Alapja két megtörtént esemény, az egykori Csehszlovákiában véghezvitt kegyetlen gyilkosságok.
„A csehszlovák kriminalisztikában ismert történetről van szó. Bestiális, kegyetlen tett, hogy két férfit is ily módon ölt meg a nő, az elsőt 1952-ben, a másodikat 1964-ben. Csehszlovákia szerte beszéltek az esetről. Tizenhárom éves voltam akkor, sokat hallottam az ügyről annak ellenére, hogy nagyon kevés hírt adtak a tévében. Nekünk egyébként sem volt készülékünk, de nagymamámék sok mindent meséltek erről a családban” – elevenítette fel emlékeit a szerző, aki elárulta, hogy bár édesapja is rendőr volt, de nem azonos a könyvben szereplő Teodor Mudrochhal.
Zdenka Becker gyerekkorától fogva szeretett mesélni, azonban sohasem akart krimit írni, így a regényre sem ekként tekint. Egy barátjának ajánlotta fel a történetet, aki alkotásra vágyott, de nem volt hozzá témája. „Egy kávéházban ültünk, és elkezdtem mesélni, önkéntelenül is belekeverve a szocializmust és édesapám tulajdonságait. A kényelmességet, a lassúságot, a hosszú alsónadrágokban flangálást apámról mintáztam, az ő tulajdonságai köszönnek vissza Mudroch alakjában, noha a két ember nem azonos. Aztán úgy éreztem, hogy a barátom nem írhatja meg mindezt, mert nem ismeri sem a szocializmust, sem az édesapámat. Hazamentem, megírtam a sztorit, de elsősorban nem krimiként, hanem társadalomrajzba illesztett apa-lánya történetként” – fejtette ki az írónő.
A cselekmény sokszálú, mozaikszerűen építkezik, a közelmúlt és a régmúlt folyamatosan váltja egymást. A gyilkosság történéseire az ügy akkori nyomozója, Teodor Mudroch emlékszik vissza annak reményében, hogy írónővé vált lánya, Lara megörökíti az idős, valaha szigorú rendőrnyomozó pályafutásának egyik legfontosabb, sikeres ügyét. A nő minden porcikája tiltakozik teljesíteni apja kérését, az olykor kamaszos lelki vívódásnak ható érzéseit élményszerűen jelenítette meg a szerző.
Két anya szerepel a történetben, (Lara édesanyja és a gyilkos), személyiségük merőben különbözik egymástól, azonban mindkettejükben van valami, ami nehézzé teszi az anyaszerep maradéktalan megvalósulását. „A gyilkos pszichésen beteg, de ahogy teheti, óvja gyermekeit. Lara édesanyja karrierista, ami már akkoriban sem volt ismeretlen fogalom. Mindenki tudta, hogy ha karriert csinál az ember, akkor a család háttérbe szorul” – mondta Zdenka Becker, aki nem kíván pálcát törni szereplői felett.
„Szándékosan nem kizárólag bestiaként, hanem emberként ábrázoltam a gyilkost, hogy megmutassam: valójában a társadalom áldozata, a körülmények tették ilyenné. A háború után fiatalon elhurcolták Németországba, édesanya nélkül nőtt fel. Ahogy Lara anyjáról sem derül ki egyértelműen, hogy külföldi útjai során valóban megcsalta-e férjét” – indokolt a szerző, és gondolatai egyértelműen visszaköszönnek a regényben, amikor a felügyelő kimondja: örül, hogy nem neki kell a gyilkos sorsáról döntenie.
Dallos Emese könnyed fordítása olvasmányossá teszi a regényt, a választékos kifejezések elindítják azt a belső mozit, ami által az olvasó magáénak érezheti a „látottakat” – és falni kezdi a könyvet. Nem a történet izgalmai miatt, hiszen a mű elején megtudjuk, hogy ki a gyilkos, hanem az emberi sorsokért.
„Nem krimit akartam írni, sokkal jobban szeretek mesélni az emberekről, ezért állítottam a középpontba egy emberi kapcsolatot, Lara és az édesapja viszonyát. Olyanokat akartam bemutatni, akik hibáik ellenére is megtalálják a helyüket a társadalomban.” – mondta a szerző, aki a magyar irodalomból Márai Sámdor, Esterházy Péter és Kertész Imre munkáit kedveli leginkább.
A regény bemutatja, hogy emberek és kapcsolataik hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan hat a társadalom a személyes kapcsolatokra és az emberi kötelékek a társadalomra.

(Stádium, 2016/2)

Hudy Árpád: Mire jó az esszé?

„Mire jó az esszé?” – teszi fel címében a kérdést a karcsú, négyzet alakú kötet*, s az olvasó, ha már kezébe akad a nem éppen mindenhol kapható könyv, felül a provokációnak, és vizsgálat tárgyává teszi az öt szerző fejenként öt írását. Huszonöt rövid, lényegre törő esszét egy sor érdekes dologról és személyiségről.
Az igen eltérő szakmai hátterű, s korábban – Gimesi Zsuzsanna kivételével – már közös verskötetben is jelentkező kis szellemi szabadcsapat mentora Adamik Tamás klasszika-filológus, rétor, irodalomtörténész, nyelvész és műfordító, aki mindjárt a bevezető részben példát ad a címben megjelölt irodalmi ág művelésére. Az esszé meghatározása és története dióhéjban című metaesszé tömören és világosan, ugyanakkor könnyed, olvasmányos stílusban tekinti át a műfaj jellemzőit és legjelesebb képviselőit. Ebből kiderül, hogy a tizenhatodik századi francia író, Michel de Montaigne használta először az essai kifejezést, ezt a címet adva nevezetes elmélkedéseinek. A szó magyarázatához Adamik idézi Montaigne egyik magyar fordítóját, Oláh Tibort:
„Essai franciául annyi mint próbálkozás, kísérlet; jelzi mintegy, hogy aki ráadta a fejét, nem tartja magát csalhatatlannak, sem az állításait cáfolhatatlannak. Mint kiváló latinista azonban Montaigne valószínűleg  az eredeti exagium értelmét kedvelte meg, ami mérlegelést, fontolgatást jelent: embert, eszmét s művet, eseményt vagy jelenséget latolgat abból a szempontból, hogy helytálló-e a róla alkotott véleménye, illetve a közfelfogás).
Adamik ezután négy medalionban rajzolja meg az esszé ókori előfutárának tekinthető latin klasszikus, Seneca, a műfaj nevét és első iskolapéldáit megalkotó Montaigne és a francia mester után egy nemzedékkel az angol esszé hagyományait megteremtő Francis Bacon, valamint a műfaj legnagyobb magyar művelője, Hamvas Béla szellemi portréját. Majd a kötet szerzői követik egymást betűrendben, kivéve a mentorukat, aki, noha neve az ábécé szerint is az élre állítaná, maga elé engedi a fiatalabbakat. Négy esszéje a bizalomról, a csodáról, a törődésről és a munkáról fogalmaz meg egy élet során leszűrt, hiteles tanulságokat, míg az ötödik, a Kedves Babits Mihály! című képzelt levél a költészetről mond ítéletet.
Az Ön [esztergomi] kertjében sétálva, s az Ön verseit olvasva, az a hitem támadt, hogy nem a ma emberében van a hiba, ha nem kíván mai verset olvasni, hanem a ma versében, amelyet nem lehet olvasni. Az olvasó ősi igénye, hogy valami szépet és jót akar megtudni, ám sok mai vers nem képes eme ősi igényt kielégíteni: nem mond semmi fontosat, s azt is csúnyán mondja. Mint ahogy nem kívánunk ócska szövetből készült, rossz szabású, vagy éppen rongyos öltönyt hordani, mint ahogyan nem óhajtunk romlott nyersanyagból rosszul elkészített ebédet fogyasztani, és nem fordulunk csúnya nő után, éppen úgy nincs gusztusunk ahhoz, hogy semmitmondó, dadogó verseket olvassunk.
Baka Györgyi költő, a százhalombattai Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem irányítója, az orosz szellemtörténettel és kultúrával foglalkozó Az ikon kinyitása című tanulmánykötet szerkesztője érzékeny szövegeiben főleg Hamvas eszmevilágával, metafizikai és vallási gondolatokkal foglalkozik. Egy orosz Lélekhordozó című írása a zaklatott huszadik század egyik szellemóriásának alakját idézi fel.
Pavel Florenszkij (1882–1937) nem csupán az orosz vallásbölcselők, hanem az egyetemes kultúrtörténet egyik legnagyobb alakja. Univerzális tudós volt, teológus, filozófus, misztikus, matematikus, fizikus, csillagász, nyelvész, költő, botanikus és elektromérnök. Párhuzamosan folytatott elméleti kutatásokat és hatalmas gyakorlati munkát. Papi hivatását azonban mindenek fölé helyezte. Élő híd volt az egyház és az értelmiség között.  Ma azorosz Leonardo da Vinci-ként emlegetik, bár egyedülálló nagysága és lelki tisztasága nem igényel semmiféle összehasonlítást. (…) [A]mikor 1921–22-ben barátai és tanítványai zöme távozni kényszerült hazájából, Florenszkij maradt, osztozni akart népe sorsában. Nem fordult a szovjet rendszer ellen, elkerülhetetlen külső körülménynek tekintette, és folytatta tudósi, tanári, és főként hitvalló munkáját. Amikor a szent dolgokat gyalázták, akkor ő a keresztény értékeket oltalmazta. Külső megjelenése is rendhagyó volt, papi reverendáját sosem vetette le. 1928-ban letartóztatták és Nyizsnij Novgorodba száműzték, innen Gorkij körének közbenjárására rövidesen szabadult. 1933-ban tragikus fordulatot vett élete: szibériai lágerfogságra ítélték. A Bajkálon túlra került, ahol mérnökként dolgozott a Bajkál–Amúr vasútvonal építésén. Szabad óráiban verseket, elmélkedéseket írt, rabtársai lelki gondozását végezte. Megtörhetetlen lelki magatartása vezetett oda, hogy 1934-ben a hírhedt Szolovki lágerbe került. Lágercellává átalakított kolostori cellában raboskodott. Még itt is dolgozott: a jód tengeri algákból való kivonásának problémája keltette fel érdeklődését. A szolovki jód később több ezer katona életét mentette meg. Rabtársai által »a szabad«-nak nevezett Pavel Florenszkij atyát 1937-ben halálra ítélték, és december 8-án agyonlőtték. Az orosz ortodox egyház 1986-ben a hit mártírjaként szentjei sorába emelte.
Székelyföld, szerelem, gyermekkori frusztráció, a filmképek látszatvilága, a hagyományok irodalmi és filmes újrateremtői (Tolkien, Szőts, Wajda, Tarkovszkij) – ezekkel a témákkal jelentkezik a kötetben Deák-Sárosi László költő, nyelvész, zenész, filmteoretikus és -kritikus, esszéivel is bizonyítva nemcsak szakmai sokoldalúságát, hanem konzervatív értékrendjét és hagyománytiszteletét is. Képi világ, látszatvilág című írásában például a modern filmkészítők éthoszát vizsgálja kritikusan.
A képjelek közlőjére létezik egy kultúrtörténetileg fontos szó: a »képmutató«. A képmutatóról ma az jut eszünkbe, hogy olyan ember, aki mást mutat valamiről, valakiről, mint ami/aki valójában. A képmutatás a hamisság, a becsapás, az álszentség rokon értelmű szava. Azonban ez nem mindig volt így. A képmutató eredetileg nem bírt negatív felhangokkal, a színészi előadóképességet jelölte. Már a görögöknél így volt a »hypokrites« és szócsaládja esetén. Felénk a képmutató egy bizonyos vásári színészt vagy általában előadót is jelölt, aki mondandója hitelességét képek mutogatásával támasztotta alá. Nem törvényszerű, hogy a képmutató visszaéljen a tudásával, de bizonyára gyakran előfordult, mivel a csaló jelképévé vált.
A saját arcot és más képet mutogatónak erősebb az éthosza, mint az írónak. A szakma régi, és a fogalom is nagy szórást mutat a negatív tartalommal való telítődést illetően. Legalább tucatnyi vers van már az Újszövetségben is, amelyik a képmutatást minden bűn közül a legszigorúbban ítéli meg. A »hypokrites« a jámborság köntöse alatt alattomos, gonosz dolgokat művel farizeus módon, az isteni ige és törvények helyett a maga eszméit tolja előtérbe, de végül maga is vak lesz, hiszen cselszövései előbb-utóbb önmagát is becsapják.
Gimesi Zsuzsanna református lelkész gondolatfutamai a hithez, közelebbről a Szentíráshoz kapcsolódva  vizsgálnak egy-egy alapvető kultikus fogalmat: templom, királyság, nő, gyógyulás vagy – A félelem paradoxona című írásában – az ember egzisztenciális fenyegetettség-érzése.
Akkor támad félelem az emberben, ha a fenyegetettség a közelben, illetve emberi értelemmel fölfogható időn vagy távolságon belül jelentkezik. A filozófus Heidegger szerint minden félelem gyökere a haláltól való félelem, hiszen tudjuk, hogy már elindult felénk és egyszer elér. A tudat sokszor (…) megpróbálja kiegyensúlyozni, körültekintő óvatossággal távol tartani, sőt, serkentő hatásúvá tenni. Ha ez nem így lenne, minden ember örökös rettegésben élne. Mégis, a lélek legmélyén a halál, mint elkerülhetetlen valóság, újra meg újra előtolakszik, hiszen az ember az egyetlen élőlény, amely a halál tudatával éli le az életét. Emberlétünk szoros tartozéka tehát a félelem, amely átélhető mint szorongás, nyugtalanság, ijedelem, rettegés, pánik vagy rémület.
Kierkegaard, aki teológiailag talán a legmélyebben nyúlt az emberi félelem kérdéséhez, A félelem fogalma című művében arra a következtetésre jut, hogy a bűnbeesés – az ember bűnössé válásának – mély titka az, hogy a bűn egyidejűleg félelem is.
A Bibliában a félelem mint állapot akkor jelenik meg először, amikor a bűnbeesett ember Isten kérdésére így felel: »Szavadat hallám a kertben és megfélemlém.« Ebben a képben döbben rá az isteni fenyegetés tartalmára, miután evett a jó és rossz tudásának fájáról – büntetése lesz a halál.
B. Tóth Klára festő-restaurátor, költő, író, akinek fotói és grafikái kellemes vizuális élménnyé is avatják a huszonöt esszét tartalmazó kötetet, archetipikus motívumokat, ősi hiedelmeket idéz meg és mutat ki egyrészt a kortárs festészetben, másrészt apró, hétköznapinak tűnő dolgokban. Például A létramotívum szakralitása és az ugróiskola című esszéjében.
A létra minden háztartás elemi tartozéka. Miközben felmászunk rá, és leemeljük a befőttet a stelázsiról, vagy a könyvet a könyvespolcról, gondolunk-e arra, hogy a létrát már a legősibb időben is  az eget a földdel összekötő szimbólumként ismerték?
Az egyiptomi hitvilág Nut égistennőt minden földi lény szülőanyjának tartotta, egy piramisszöveg szerint egyik neve is »létrá«-t jelent, és a Tejutat testesítette meg. (…)
A Bábel tornya középkori ábrázolásain Isten áll a létra vagy a torony tetején, tehát ő a végcél, őt akarja az ember elbizakodottságában túlszárnyalni. (…) Egy 12. századi ikonon Jézus áll a létra tetején, és segíti föl az embereket, máshol Jézus és Mária emeli az égbe a létrára fektetett szerzetest. (…)
De mi köze van a létrának az ugróiskolához? Egy középkori angol templom »ugróiskoláján« a templom alaprajzú forma alján a Föld, tetején az Ég felirat olvasható, fölül a Mennyország és a Pokol betűjelzései. A témára rákeresve sok analógiát találtam a legkülönbözőbb népcsoportoknál. Eszerint a létramotívum nemcsak függőlegesen jelenhet meg, hanem ez a mai napig közkedvelt szabadtéri gyermekjáték, amit a világ minden részén ismernek, szintén őrzi az ősi létraszimbólumot. A gyerekek nem is tudják, hogy saját, nehézségekkel, próbákkal terhelt életútjuk végigjárására készíti fel őket a játék, ahogy hajdan a zarándokok a templom kövezetén járták végig – sokszor térden csúszva – az ugróiskola ősét.
A témák sokszínűsége mellett erénye a kötetnek a rövidség és az olvasmányosság. Az írások többsége a tartalmas mondanivalót, komoly szakmai kérdést is könnyedén, közérthetően tárgyalja, ami a vérbeli esszé védjegye. A műfajban járatos műélvezőnek nem okoz csalódást, mindazoknak pedig, akik most fedezik fel az irodalom, művészet, filozófia és tudomány határmezsgyéin kószáló értekezést, kitűnő kedvcsináló a további szellemi barangoláshoz.
Mire jó hát az esszé? A kérdést fölvető, igényes kis gyűjtemény maga a válasz: az olvasóknak – s minden bizonnyal a szerzőknek is – épülésére s gyönyörűségére.

(Irodalmi Jelen, 2016/6.)

 

LÁSZLÓ ANIKÓ: 30 év – 30 vers

(Véghelyi Balázs: Önarckép)

Különleges élmény keretében ismerhettük meg Véghelyi Balázs Önarckép című hangoskönyvét. A százhalombattai szerzővel Baka Györgyi költőnő beszélgetett október 18-án a Hamvas Béla Városi Könyvtárban. A találkozó egyúttal az Üveghegy Kiadó bemutatkozására is alkalmat adott.
Az album harminc versével Véghelyi Balázs harmincadik születésnapját ünnepli, így adja magát az eddigi életpálya áttekintése is. A szerző hét évesen írta első versét, ami így kitüntetett helyzetbe – például erre a lemezre – került, az utána következő próbálkozásokkal szemben. Első irodalmi sikerét 13 évesen érte el. János vitéz és Toldi közös kalandjait elbeszélő költeménye első helyezést ért el egy egri pályázaton. 17 éves korában elküldte legjobbnak vélt verseit Csoóri Sándornak, akitől kritikát kért és kapott. Mai napig ápolja kapcsolatát a költővel, követi útmutatásait költészetében. Balázs első kötete épp tíz évvel ezelőtt jelent meg, Magyar poharak címmel, amit azóta számos kiadvány követett, bennük a versek mellett, tanulmányok, esszék, kritikák. 2010-ben közreműködésével jelent meg az Útravaló énekek című, megzenésített gyerekverseket bemutató album.
Az Önarckép lemezen Véghelyi Balázs harminc verse hallható, az első és az utolsó megzenésítve, a többit a szerző maga mondja el. Baka Györgyi elsősorban a költőkre nem mindig jellemző dinamikus, jól érthető előadást emelte ki a hangoskönyv érdemei közül. A beszélgetésnek különösen érdekes színezetet adott, hogy a gyermekkora óta verselő fiatalember írásait egy felnőtt fejjel írni kezdő költőnő mutatta be. Györgyi a saját szemszögéből vizsgálta a verseket, továbbgondolva, a sorok között keresgélve tette fel kérdéseit vagy emelt ki részleteket, izgalmas párbeszédet alakítva ki így az ifjú szerzővel.
A beszélgetést egy ponton a tízesztendős Násztor Eszter népdal-csokra díszítette, aki az Önarckép című albumon is közreműködik egy Csordás Levente által megzenésített versben.
A találkozó végén Véghelyi Balázs bemutatta legújabb vállalkozását, az Üveghegy Kiadót, amelynek gondozásában már megjelent Deák-Sárosi László elbeszélő költeménye, a Libás Matyi, és szintén tőle a Keresztút című szonettkoszorú, valamint az Önarckép című hangoskönyv. A közeljövőben kerül ki a kiadótól Bozók Ferenc Magán(y)lexikon című kötete, a jövőben többek között grafológiai témájú könyvek megjelentetését is tervezik.
Véghelyi Balázs legközelebbi munkája a dalszövegírás történetét kívánja feltárni és bemutatni, a népdaloktól, a sanzonokon, a hatvanas-hetvenes éveken át egészen napjainkig. Megjegyezte, “103 évesen szeretne hősi halált halni”, addig még számos tervét és álmát szeretné megvalósítani.

(Százhalombattai Hírtükör, 2013. október)

BÜKI ATTILA: Miért írunk verset?

– Költői est négyesben –

Rendhagyó irodalmi antológiát tartok a kezemben. A könyv előzménye ugyanis az, hogy a rákospalotai Csokonai Mihály Művelődési Központ munkatársai tavaly májusban költői estet szervez­tek Adamik Tamásnak, Baka Györgyinek, B. Tóth Klárának és Deák–Sárosi Lászlónak, valamint Kasó Tibor dalszerzőnek. Kasó az említett szerzők verseiből néhányat megzenésített és be is mutatott a költői esten. Az ebből készült CD melléklete az antológiának.
László Tamás polgármester, megtapasztalva a szerzői est sikerét, anyagi hozzájárulásával segítette a Miért írunk verset? című antológia megjelenését. És nem csak a költői est sikere miatt. Elsősorban “azért, mert az önkormányzat igazi hivatása és küldetése az, hogy az itt élőknek energiát adjon, az itt élők energiáit szabadítsa fel, támogasson minden olyan törekvést, ami az egész közösséget előbbre viszi és egyben feljebb is emeli. Az alkotó energia sokféle: az egyik várost üzemeltet, fejleszt, a másik intézményt alapít, működtet, a következő figyelme a zöld környezetet szépíti, óvja, és vannak rejtettebb energiák, a szellem, a lélek energiái. Ez tör utat magának a gondolatban, a versben, az azt kísérő esszében… Miért támogatjuk egy verseskötet megjelenését? Mert ezzel teszünk eleget a megmaradás törvényének, a szellem, a lélek megmaradását, sőt továbbszárnyalását szolgálhatjuk” – írja az antológia fülszövegében.
A költői est, illetve az antológia beköszöntőjét Adamik Tamás jegyzi, aki az ELTE klasszika-filológia tanára. Köszöntőjében a költészet közösségi funkcióiról, huszadik századi megnyilvánulásairól szól, majd költőtársaira hívja fel a figyelmet. Baka Györgyit “a virágok és illatok” költőjének tartja. Deák–Sárosi Lászlóról azt írja, hogy “filozofálásra hajló költőalkat, aki a modern verstechnikát éppen úgy ismeri, mint a klasszikus formákat”. B. Tóth Klárát kísérletező költőnek tartja, akinek “szövegrétegei olyan színesek és változatosak, mint képei és grafikái”.
Rendhagyó az antológia azért is, mert alkotói tizenkét költeményüket és költeményeikhez kiegészítő ajánlásként írt miniesszéjüket adják közre.
Baka Györgyi érzékeny, környezete világára fogékonyan rezonáló személyiség, aki értelmiségi nemzedéke hanghordozásával, karakterével és szemléletével lép fel. Gyermekkorának, környezetének megrázó emlékei mellett visszatérő gondolata az apahiány, szeretetvágy és a szerelem. Számot ad embertársaihoz, hazához való kötődéseiről. Finom vonalú rajzai közvetítik az érzelmi és erkölcsi melegségű kötődéstudatot. “A bodza, hárs és jázmin / illatát borzolja hajamba a szél / rendületlenül sírva, nevetve élek itt / belül hordozva tájaid, hazám”. (Hazám) Baka ragaszkodik a történelemben meg-megújuló folytonos etikai modellhez, a költői feladatvállalás életalakító és életnemesítő voltához.
A vers misztériuma címmel írt esszéjében arra figyeltet, hogy fontosnak tartja a költészetben a költői én hangsúlyos megjelenítését. Görömbei Andrást idézve vallja, hogy merjünk személyesek lenni, éppen ma, amikor “… a szerepnélküliség abszolutizálása, a jelentésképzés szélsőséges elbizonytalanítása, a költői én teljes trónfosztása, a nyelvroncsolás és a nyelvjáték túlhajtása, a valóságvonatkozások ünnepelt kiiktatása leszállította a költészet értelmét a társadalom tudatában”.
Deák–Sárosi László verseit olvasva Áprily Lajos jut eszembe nem csupán Parajd kapcsán, ahol mindketten gyermekkorukat töltötték, hanem igényes költészete miatt. Mintha Áprilyt tekintené mesterének, akit kevésbé érdekeltek a formabontó divatok és izmusok. Deák–Sárosi is mesterien alkalmazza az időmértékes ritmikát. Hitvallása: “…Legyen szabad, kötött: te kellenél, / S ha ködbe, rögre nem terel kivétel, Ravaszdi mérce nélkül is zenél.” (A vers­ről) Stílusa természetes és csiszolt, elmélkedő és játékos. Az antológiában verseket közöl a jeltanról, feleségével való találkozásáról, a Tisza-tóról, a Kifulladásig című filmről…
Deák–Sárosi a versírást alapvetően érzelmi kérdésnek tartja, melyben az együttérzés motivációja a meghatározó. “A költészet kapcsolat a gondolatok, érzések, lelkiek mélyebb rétegeivel. Dogmáktól mentes vallás, amiben a lényeg az őszinteség és az igazság, vagy legalább ezek keresése,… aki komolyan veszi feladatát, az azért ír verseket, mert hisz egy igazán mély, lelki, isteni világéval rokon kommunikációban” – írja.
B. Tóth Klára a versírást egy belső folyamat elindulásának látja: “a kép, a látvány előhívja a régóta hordozott gondolatot, máskor a gondolat ölt testet, mint egy vízió, vagy a szavak találnak egymásra valami titokzatos rejtély folytán…” Deme Tamás írja róla, hogy Rákospalotához leginkább kötődő költő, képzőművész, aki “nem ideologizál, hanem szökőkútként önti, fröccsenti, versekben tékozolja szerteszét jó szemű megfigyeléseit.”
Ezúttal gyermekkoráról, utazásokról, Szentendréről, a Dunáról… és a kiszámíthatatlan emberi viszonyokról olvashatunk. Ő készítette részben a kötet illusztrációit (fényképeket, fotókat) is, melyekkel a kötet szépségét gazdagítja Kormány Verával és Vargosszal.
Adamik Tamás A költői mesterségről című dolgozatában verselemzései által szinte bevezetni kívánja versvilágába olvasóit. Négy tematikai csoportba rendezi versciklusát. Az elsőbe ifjú korában Ballószögről és édesanyjáról írt verseit szerkeszti. A második csoport költeményei a Bölcsesség, Templomban címűek az élet igazságairól, mélységeiről beszélnek, s mivel a versek lényegüket tekintve imák, így Istenhez is szólnak… A Balaton menti Fülét láthatjuk a Kőhegyről és Verőcét a Fehér-hegyről. Míg Füléről a bőség képe tárul elénk a versből, addig a verőcei felhők így susognak: “… gyorsan pusztul minden. / Pusztul élet, az eszme, / ősök szent hite. Pusztul / ember, teste s a lelke.” A harmadik csoport verseit a szerelem köti össze. (Szőlőben, Epervasárnap, Virágmezőben, Szerelem) A ciklust Ars poetica című hexameterben írt költeménye zárja.

(Kelet Felől, 2014/1.)

BÖLÖNI DOMOKOS: Írók a szülőföld ölében

(Székely Ferenc: A szülőföld ölében. Beszélgetés tíz magyar íróval)

Második beszélgetőkönyvét adja közre Székely Ferenc. A szülőföld ölében című kis kötet előszavát Véghelyi Balázs költő jegyzi. A beszélgetőkönyvekről a hangfelvételek jutnak eszébe, “Bartók és Kodály fonográfjától a legmodernebb stúdiófelvételekig. (…) Minden ilyen könyv közös jellemzője a polifónia, vagyis a többszólamúság. Ahogy a zenében egyik szólam feltételezi a másikat, úgy feltételezi a kérdés a választ, illetve úgy feltételezi a kérdező a válaszolót, a válaszoló pedig a kérdezőt. Egyik ember a másikat. Székely Ferenc tíz beszélgetést nyújt elénk ebben a könyvben. Mind a tíz interjúalany író, mindegyikük mögött jelentős életmű áll, és mindegyik beszélgetés apropója egy kerek születésnap volt. A tíz író, szigorúan alfabetikus sorrendben: Czegő Zoltán, Csávossy György, Fodor Sándor, Jókai Anna, Király László, Lőrincz György, Nagy Miklós Kund, Ráduly János, Szász István Tas és Szávai Géza. Különböző alkatú szerzők. Különbözik a sorsuk, a lakóhelyük, az írásművészetük, a világképük. Ami közös nevezőre hozza őket, az leginkább Székely Ferenc személye és érdeklődése. De nem félek a nagy szavaktól sem: szeretete.”
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz köti, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy százhatvan éve ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26. – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott született Molnár Dénes (1947. július 22. – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Gyümölcsoltó Gergelyének hatodik gyermekeként világra jött Székely Ferenc (Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen a Havad községi Kolompszó és az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványoknak is munkatársa, szerkesztője.
A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Éles szemű méltatója meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, eddigi munkásságában is ez a törekvés jellemzi: “Székely Ferenc kiváló beszélgetőpartner: felkészült, kíváncsi, nyitott. Szabad teret ad a a megszólítottak gondolatainak kifejtésére, ugyanakkor egyenes mederben tartja a beszélgetéseket, védve az olvasót a felesleges szavak áradatától. Ennek eredményeként jó minőségű, éles portrékat kapunk valamennyi megszólalóról, de tegyük hozzá, hogy magáról Székely Ferencről is. Nem akar előtérbe kerülni, mégis: ebből a könyvből a kérdező személyisége és gondolatai is elénk tárulnak.”
Hadd villantsunk fel néhány gondolatot a könyv szereplőitől:
“Tudtam s máig is tudom, hogy az irodalom nem felszabadulás, mármint az írásművészet, hanem elkötelezettség egy nép és az igazság mellett.” (Czegő Zotán).
“Elmondhatom: szép életem volt. Sok sikerrel, örömmel, de kudarccal is, és a legnagyobb fájdalommal is, ami embert érhet.” (Fodor Sándor)
“A próza a ruhám, a költészet a bőröm.” (Király László)
“Sose tudtam, hogy mit fogok írni, mielőtt hozzáfogtam volna. Aztán hozzáfogtam, és elkezdett alakulni.” (Lőrincz György)
“Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titikolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak.” (Nagy Miklós Kund)
“Ha a harangnak kitépik a nyelvét, nem harang többé. A nyelvvesztett nemzet is elvész. Kérjük Isten segítségét megmaradásunkra, a minőségi életre, de tegyük hozzá, amit saját erőnkből is megtehetünk!” (Jókai Anna)
“Mint ahogy írónak, költőnek is születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány sírbavitelét.” (Ráduly János)
“Ezt a kort, amit elértem, a vörösbornak és Isten segítségének köszönhetem.” (Csávossy György)
“Még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.” (Szász István Tas)
“Kíváncsi lennék, ha két pasas úgy 50–70 esztendő múlva, mint mi most, beszélgetne, miként elmélkedne azon, hogy melyik Szávai-mű állta ki az idő próbáját?” (Szávai Géza)

(Stádium, 2014/2.)

TARBAY EDE: Keresett szavak Bozók Ferenc Magán(y)lexikonának könyvbemutatójára

Lassan egy generáció óta tesszük fel gondolatban és szavakban a kérdést: érdemes volt? Aszerint, hogy ki válaszol, napjainkra eléggé egyértelmű, ha az anyagiakra tekintünk: akiknek rosszabbul megy, nem, akiknek jobban: nagyon is! Ahogy Bozók Ferenc legújabb kötetét nézegetem, eszembe jut első, 1962-ben megjelent, két íves füzetecském, az Aiszóposz meséit átdolgozó A hold ruhája előtti ”vizitációm” egy ismeretlen valakinek a lakásán, aki meg akart ismerkedni velem. A szó szerinti Valaki, mint évtizedekkel később megtudtam, a Móra Kiadónál megjelenő könyvek egyik – nem kellemetlenkedő – cenzora volt. Feltehetően azért nem a hivatalában kellett felkeresnem, mert az nyomban elárulta volna feladatát is, ami a mából visszatekintve az akkori kéziratom szellemi, politikai súlyára, mára Aiszóposzhoz méltón nevetséges.
A korábban felvetett kérdésre a mai válaszom, minden keservem ellenére: igen. Érdemes volt. Azoknak, akik az elmúlt két évtizedben léptek be az irodalmi életbe, nem kellett letegyék a névjegyüket egy Rákosit magasztaló vers fölé-alá, később már csak rendszerhűségüket bizonyítva egy Tűztánc antológiába. Talán ezért is, korom miatt is felfokozottan figyelem a legújabb generáció jelenlétét mind a könyvpiacon (nyomban egy új, negatív fogalom), mind a folyóiratokban, egyedi szemlékben, mint az Artisjus tájékoztatójában.
Ezek közé az őszintén irigyelt (érdekes, lehet nem őszintén irigyelni valakit?), tehát az irigyelt fiatalok közé tartozik Bozók Ferenc is. Először egy régi Nagyvilág-számban figyeltem fel rá, amikor elolvashattam Baudelaire-, majd Burns-esszéjét, de amikor verseire bukkantam, nem biztos, hogy nyomban azonosítottam az esszéíróval.
Aztán következett a személyes találkozás, a Kortársalgó kötetében közölt interjúja, amit két folyóiratbeli közlés előzött meg. A szó, szavak, mondatok szabadságérzete mellé ekkor társult a közlés szabadsága, a gondolatszabadság természetes lehetőségének érzése. Azok, akik az utóbbi évtizedekben emelkedtek ki a névtelenségből, nem tudom, tudják-e, mennyire más körülmények között startolhattak, startolhatnak (ezért is kívánkozott ki belőlem személyes ”élményem”). Ehhez a szabadsághoz tartozik a Magán(y)lexikon is, régi és új, aforisztikus vagy életérzést összegező szövegeinek gyűjteménye, távoli rokona Pilinszky szálkáinak, Weöres egysorosainak. Ez egyben arra sarkal, hogy újra olvassam a Nagy Száraz Magányos verseit, mert különösen utolsó köteteire visszagondolva mintha egy-egy szálka egy hosszabb vers töredéke lenne, esetleg ezek a töredékek egymástól távol függnének össze.
No, ezért is vagyok hálás Bozók Ferencnek, aki verseiben gyakran jár sokunk elődje nyomában, és aki egyik-másik írásával erre a régi bizonytalanságomra hívja fel a figyelmet, és ingerel most a bizonyosság keresésére. De arra is, hogy a magam spirálfüzetben őrzött kéziratait átnézzem, hátha találok értékesebb sorokat egy értéktelennek tekintett, így számítógépre már nem került versben.
Amikor még csak készültem erre a könyvbemutatóra, újra és újra az volt a végül elvetett kiindulópontom: ahogy a gyerekek fejlődését napról napra látni lehet, úgy lehet látni bizonyos kor után a romlást is, és ez mindkét esetben gyorsuló. Ez olyan bozokferis, gondoltam, csak éppen a tőle megszokott költészet, gondolat, versdallam összhangja, spontaneitása hiányzik belőle. Aztán most, a kötetet végigolvasva rátaláltam a szavaira, a Vonat címszóban: ”Ez a vonat most van indulóban. Őszi bánat zeng az indulóban. Végleg itt marad, mit itt feledtél, ez a vonat vissza már sosem tér.”

(Váci Polgár, 2014. április; Agria, 2014/2.)

PEKAREK JÁNOS: Házaspári kötet: külön visszaemlékezések közös lapokon

(P. Szatmári Erzsébet – Pásztor Bertalan: Kaleidoszkóp)

Egy könyv két szerzőtől: egy régi, sokkönyves írótól és egy pályakezdő, de tapasztalt embertől.
Párját ritkító könyvvel rukkol elő a Pásztor házaspár: mondhatni négykezest írtak emlékeikől.
Közösen, de mégis külön. Pásztorné Szathmári Erzsébet újszalontai gyerekkori emlékeiből fűzött remek novellacsokrot. Szabó Magdára emlékeztető stílusban, Pásztor Bertalan pedig tanári és közéleti pályafutásából villantott fel néhány részletet. Már csak ezért is találat a százhalombattai Üveghegy Kiadó által gondozott, az érdi Rózsa Nyomdában készült 340 oldalas kötet címe: Kaleidoszkóp.
Eredetileg a kézirat az Üzen a múlt címet viselte. A szerzők azonban meggondolták magukat, találóbbnak érezve a mindig más és más képet mutató gyerekjáték elnevezését, olyannyira, hogy még az alcímeket is megváltoztatták. A feleség által írt fejezetek Gyöngyfüzér helyett a kötetcímet, a férj által írt oldalak pedig az Újvárosi mozaikképek helyett az Újvárosi kaleidoszkóp címet kapták.
De ez csak érdekesség. Mint ahogyan az is, hogy a kötet ajánlóját költő, író fiuk, Pásztor Attila írta, tőle telhetően elfogulatlanul, viszont rávilágítva az írások egy közös és mindenképpen elismerésre méltó vonására: a nyelvezet, a stílus konzervativizmusára.
Amit, félreértés ne essék, dicséretnek szánunk. Manapság, amikor gyakran öncélú formakísérletek fedik el a művek jobb sorsra érdemes tartalmát, a kor divatjának nem behódoló nyelvezet (idézet Pásztor Attilától) valóban üdítően olvasmányossá teszi a könyvet.
Ami pedig nehéz időkről szól. Hogyan is lehetne másképp, amikor Pásztor Bertalan 1931-ben, házas- és hivatásbeli társa pedig 1936-ban született.
Mégis: a feleség szociográfiai mélységű (idézet a férjtől) kisgyerekkori novellái a trianoni határ mellé szorult kis falu életéről, ahonnan látni a nagyszalontai templomtornyokat a határ másik oldalán, ahová korábban ezer szállal kötődött a vidék, minden megpróbáltatás ellenére is képes felmutatni az idilli gyerekkort.
A férj lüktetőbb tempójú visszaemlékezései viszont (amelyek a kritika és a tanulmány tulajdonságait is ötvözik) tanári és közéleti működéséről, a közelmúltról festenek tanulságos és emlékezetes képet. Amiből személy szerint hiányolom ugyan a rendszerváltás idejének részletezését, de kénytelen vagyok elfogadni a tanár úr megjegyzését: még nem telt el elég idő ahhoz, hogy megfelelő rálátással és távolságtartással tekinthessen az elveszett illúziók éveire. De hát ideje van még bőven…

(Dunaújvárosi Hírlap, 2014. szeptember)

GERGELY TAMÁS: Varázsmesék

(Balogh Ágnes Emese: Balázsmesék)

Alulírott egyik legkellemetlenebb élménye az, hogy Magdus néni elküldi a csorgóra vízért. Maga a teli korsó víz sem túl könnyű, ráadásul egy vakációzó kilencéves városi gyermeknek lehorzsolhatja a bőrét a bokájáról, a nagyobbik baj mégis az, hogy vízhordó útja közepén tanyáznak a libák. És felismerik a viseletéről, vagy a viselkedéséről, hogy idegen, és nyújtják a nyakukat, hogy „szípják” meg. Vészjóslóan közelednek, tanácsos az iskolaudvaron kikerülni őket…
Úgyhogy én tökéletesen megértem Balázs félelmét, és igazolom, hogy egy különben szelídnek és kedvesnek tűnő lény is lehet félelmetes és ellenséges, pont úgy, ahogy a szerző leírta a Hattyúharc című mesében. A helyzet hozza ki belőlük, de lehetnek gyilkos szándékúak, csak azt a Balázs Anyukája nem tanulta meg. Balázs, ha az olvasót érdekli, a Balázsmesék hőse, a szerző Balogh Ágnes Emese, megjelentette a százhalombattai Üveghegy Kiadó.
A könyv tíz meséjében különös dolgok történnek meg Balázzsal, s mindenik tág teret nyújt az olvasónak az asszociációra. Nekem például a piros vonatról meg a szippantós autóról az a piros taxi jutott eszembe, amit a szüleimtől megrendeltem, amikor a gyerekkórházból vittek haza. Édesapám el kellett menjen a sorban harmadik Pobedáig, hogy a kedvemre tegyen… Bár az én taxim nem szólalt meg, a Balázs autója, vonatja, sőt papagája viszont beszél – emberi hangon, emberi szavakkal. Mondom én: varázsmesék ezek a Balázs-mesék!

(Százhalombattai Hírtükör, 2014. november)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás