Dr. Balázs Lajos: „Jelentés” egy kistérség örökségének számbavételéről

Székely Ferenc Vadasd és vidéke című könyvére gondolok, amikor ezzel a címmel próbáltam összegezni a szerző nem kis formátumú (közel 300 oldal) könyvének általam kiszűrt lényegét. A cím első látásra földrajzi tájleírást sugall, ám nem az. Műfajilag inkább leltár, de nem az a száraz könyvelői mérleg. Jelentésnek jelentés, de nem valamiféle hivatalosság felszólítására készült. Erre a nem mindennapi munkára saját lelkiismerete késztette a szerzőt: készítsen leltárt arról az örökségről, amivel Vadasd és vidéke gazdagabbá, teljesebbé tette az erdélyi, a székelyföldi magyarság több évszázados múltját. Jelölje meg, nevezze meg azt a tárgyi, szellemi, szokásjogi, cselekvő, saját maga képére és igényére teremtett környezet elemeit, amelyben élte életét és megóvta saját maga és Erdély népének hasznára. Tehát a könyvét ezért látom „jelentésnek” olyan örökségről, ami nem vagyoni, hanem mélyen morális kérdés, olyan munka, amiért csak értelmiségi lelkiismerete előtt felel, akár végzi el, akár nem.
Székely Ferenc elvégezte feladatát, a magyarságtudomány terén elvégzett munkája okán megállhat saját lelkiismerete
előtt, és ezt nemcsak ez a könyv, hanem magam is tanúsítom, ha visszagondolok a Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein elhangzott előadásaira, számos gyűjteményes kötetben, sajtóban közzétett tanulmányaira, cikkeire.
Számomra azért rokonlelkű néprajzos, mert a megismerés és számbavétel tekintetében ritkán hagyta el szűkebb hazáját, figyelme a kis részekre kiterjedt, tudatosan vizsgálta a helyi kultúra és népi műveltség mozaikköveit, hogy kirakhassa Vadasd és vidékének monumentálisnak is nevezhető freskóját. Tartalmi, formai, szerkesztési szempontból, a tárgyi és szellemi néprajz kiváló szimbiózisát értékelem nagy örömmel, Székely Ferenc könyvében.
Az örökség számbavétele az élettér számbavétele. A néprajzos szerző az élettér alakításának emberi lépéseit követi. Könyve a megismertetés szándékával íródott: azt írja le, azt tárja fel, amit a Vadasdon megállapodott ember meglátott, amiben felfedezte a valamire valóság paraszti életszemléletét. Még a térség nevét is ő látta meg. Nem túlzok, ha ezt a folyamatot intellektuális műveletnek tartom. A megélhetés esélyének felfedezése, elvonatkoztatási folyamata agyi munka, ami az embert elindítja a természettel való együttműködés irányába, a tapasztalati tudás
halmozása, a megmaradás esélyeinek mérlegelése céljából. Ennek bizonyságát nyújtja a könyv első fejezete, aminek Gyűjtögetés, megélhetés a címe, de túl ezen a két főnéven, igazából a szellem és a hasznos cselekvés primér találkozásának dicsérete. 27 hasznosítható, értékesíthető terméket, termést, javat sorol fel a szerző, amiért nem kell kimenni a faluból, mi több, falun kívül is értékesíthető. (…)Ezekből csak néhányat említek: akácfa lapija, bakkbűz-vackor, cseremakk, házas csiga, fagyöngy, fenyőszurok, fűzfa, hecserli, kökény, macskanyereg (ostorfonásra), szőlőkötözésre, macskaszemű szilva, nád, som, terméskő, vadalma, vaddió, venyige stb. Valamennyinek rendeltetése, haszna volt korábban és most is: táplálkozásban, fűszerkészítésben, állati takarmányozásban,
gyógyászatban, festékek előállításában, építkezésben stb. Ezek hitelességét, alkalmazhatóságát az évszázados tapasztalati tudás garantálja.
Székely Ferenc mindenre figyelő, kimondottan embercentrikus néprajzos. A kis- és nagyállattartásnak, a szemes gabona félék termesztésének, a szőlőművelés kultúrájának, a hozzájuk fűződő mulatságoknak, más szóval: a testnek, léleknek való örömeiről írt fejezetetekre gondolok. A szüreti bálok, mulatságok, az esztendő ünnepeinek generációs
(gyermekek, legények, leányok stb.) változatai, azonos vagy hasonló szokásai, az ünneplés tartalmi jelentései, formai változatai a közösségi együvé tartozás eszmeiségének színes, gazdag hordozói.
Székely Ferenc könyvének elolvasása után gazdagabbnak érzem magam, sokat tanultam belőle, és fáj a lelkem, hogy mindebből a szellemi és alkotó vagyonból, tehetségből a kiegyezés utáni államvezetés alig hasznosított a Székelyföld és Erdély felemelésének hasznára, javára.
És mert fiatal korom óta kedvelem Adynak a könyvekről tett egyik megjegyzését, ti. hogy mindenik „agyak és kezek koopereatív szent munkája”, illőnek tartom nevesíteni mindazokat, akik közreműködtek Székely Ferenc könyvének sokunk általi látásához, tapintásához, olvasásához. Kezdem Keszeg Vilmos professzor nevével, aki lektorálta, folytatom Kinda Isvánnal, aki szerkesztette, Molnár Dénessel, Bedő Dénessel, akik a rajzokat készítették, Donáth Nagy Györggyel a borító és számítógépes tördelés alkotójával, mesterével. Említésre érdemes a kötet információ
többlete, amivel teljessé teszi tudományos értékét: román, angol és magyar nyelvű tartalomismertető, a tájszavak meg a két borító közé zárt tömbösített tanulmányok jegyzéke: Gyűjtögetés, megélhetés; Állattartás, gazdálkodás; Szokások, hagyományok a térségben; Élet, halál.

(Erdőszentgyörgyi Figyelő, 2020. június-július)

2020 első (jubileumi) könyve

Nem úgy terveztük, hogy az első 2020-as kiadványunk május második felében jön ki a nyomdából, de a járványhelyzet miatt mégis így alakult. Legutóbb Székely Ferenc Aranypénz című interjúkötetét jelentettük meg, még karácsony előtt. Ezt most egy újabb Székely Ferenc-kötet követi, erdélyi szerzőnk jubileumi, 10. kiadványa az Üveghegy Kiadónál: a Vadasd és vidéke című monografikus igényű néprajzi tanulmánykötet. Székely Ferencnek köszönjük 2014 óta tartó bizalmát, olvasóinkat pedig kérjük, az immár országszerte nyitva tartó könyvesbolt-hálózatok üzleteiben (is) tartsák be a biztonsági előírásokat: viseljenek maszkot, tartsák be a másfél méteres védőtávolságot, és ha leveszik a polcról bármelyik kiadványunkat, lehetőség szerint ne tegyék vissza, hanem fáradjanak vele egyenesen a pénztárhoz.

Székely Ferenc: Vadasd és vidéke

Székely Ferenc: Vadasd és vidéke (néprajzi tanulmányok)

Borítóterv: Donáth Nagy György
Oldalszám: 280
Kiadás éve: 2020
ISBN 9786155359828
Kedvezményes ár: 3500 helyett 2625 Ft.


Székely Ferenc egy erdélyi település és környéke teljes körű néprajzi leírására vállalkozott. Könyvében tudományos igénnyel, de olvasmányos stílusban bontakozik ki a közösség társadalmi élete, kulturális öröksége, évszázadok távlatából eredő hagyományrendszere. A kötet dokumentációs értékét a szöveget illusztráló fotók és rajzok is erősítik.

Gáspár Sándor: Székely Ferenc aranypénzei

(Székely Ferenc: Aranypénz)

Tudjuk, hogy gazdagok vagyunk, de valójában nem nagyon hisszük. Most meggyőződhetünk róla, hiszen csak úgy, könnyedén, a naptárt átlapozva ki lehetett jelölni e kötet tíz hősét – a tizenegyedik, a riporter, ugye, adva vagyon. Székely Ferenc maga választotta kötelességként, hogy felmutat néhányat azok közül az értékes életművek közül, amelyek körünkben születtek-születnek, amelyeket hellyel-közzel számon is tartunk, de amelyek örömmel és bámulattal töltenek el, ha közelebbről is megismerkedünk velük.
Születésnapi beszélgetésekben udvariasak szoktunk lenni, olyasmit igyekszünk mondani, ami örömöt szerez az ünnepeltnek. Ráadásul most egy könyvet köszöntünk, ugyan nem a születésnapján, bár mi más lenne a könyvbemutató, mint születésnapi köszöntő? Vegyük számba az értékeit, csemegézzük az ínyencségeit, örvendjünk olykor pusztán a ténynek is, hogy van.
Székely Ferenc interjúiból viszont nem az ünneplés köszön vissza, bár nem is az önvizsgálatot, önmarcangoló elemzést kapjuk. De hát ez nem is volt, nem is lehetett célja. Tíz olyan interjút olvashatunk, amelyek tíz életművet hoznak közel, tíz olyan emberrel ismerkedünk meg, akiket szűkebb-tágabb környezetük méltán tisztel.
Összességében a közelmúlttal ismerkedünk mégis, pontosabban azzal a múlttal, amely e riportkötet hőseinek az életét formázta. Sokuk küszködött gyerekkorában azzal a bélyeggel, amit a hatalom sütött reájuk, méltatlanul, hiszen nemcsak ők, a gyerekek nem voltak hibásak-bűnösek, de még a szüleik, nagyszüleik sem, mert valójában a fennhangon hirdetett elvek szerint sem lettek volna azok. Farkas Árpád ki is mondja, „máig abból a sértésből élek”– hiszen azt az igazságtalanságot csak úgy lehet meghaladni, ha pusztító energiáját jóra fordíthatom. Annak idején nekem is sebet ütött a lelkembe, amikor hallottam a tanító néniket tanakodni, hogy ki lehetne osztagelnök – vagyis pionírparancsnok. Jó tanuló, ügyes, kedves, akire hallgatnak is a többiek… Hát Enikő! – de nem, ő nem lehet, mert az apja… orvos. Ma már tudom, akkor az osztályharc elvének torz alkalmazásával találkoztam, de akkor csak az igazságtalanságot éreztem meg ebben az okfejtésben. Ehhez hasonló terhet, sérelmet, lélekölő súlyt többen is említettek e kötetben.
Székely Ferenc nem süllyed bele ezeknek a mély sebeknek a faggatásába, hiszen kivétel nélkül mindegyik hőse életművével, sok évtizedes munkásságával bizonyította is az akkori sérelmek jogtalanságát, és későbbi munkásságuk messze nagyobb terjedelmet igényel. De nem is kerülhette ki a felidézésüket, hiszen az akkori idők meghatározó hulláma volt, és ezek az interjúk, 65-70-75-80. születésnap összegezéseiként ugyan egyéni sorsokat, személyes alkotásokat hoznak közel, de együtt azokat az éveket elevenítik föl, amelyek markában fölserdültek azok az emberek, akik előtt most már tisztelettel hajtunk fejet.
Az interjú az együttműködés műfaja, a kérdések olykor fölöslegesek is, de a riporterre szükség van, amikor újabb irányba tereli a beszélgetést, hogy újabb és újabb oldaláról is megismerjük azt, akit e beszélgetés révén a figyelmünkbe ajánl. Viszont a riporter dönti el, hogy miről kérdez, és ha tudja, vagy ha nincs honnan tudnia, de ráérez, hogy miről kérdezve kap fontos információt, akkor olvastatja magát az interjú, nem ugrunk át a következő kérdésre, miként az Aranypénz lapjain is. Úgy érezhetjük, hogy néma harmadikként, szájtátva vehetünk részt a beszélgetésben, amikor azt halljuk, hogy persze kiadtuk Wass Albert műveit, de sokkal inkább az Erdélyi Helikon többi alkotóját kellene, kellett volna – és a lista láttán csökken is hitetlenkedésünk, hogy az ezredforduló legnépszerűbb írója ellen szólna a szerkesztő. De hát olyan alkotók jelenlétét hiányolja, akiknek a neve említése is meggyőz bennünket, hogy valóban szükségesek lennének és ezt pótolni kellene.
Csodálom a bibliográfust megszégyenítő adathalmazt, amelyeket kötetekről, színi előadásokról beépít az interjúkba. Persze, ne feledjük, hogy amikor nem az Erdőszentgyörgyi Figyelőt szerkesztette és nem interjút készített Székely Ferenc – immár csaknem tíz ilyen kötete jelent meg –, akkor könyvtárosként találkozhattunk vele, tehát a könyvtáros besegített a riporternek, és jól tette, mert nyilván hinnünk kell a kérdésre adott válasznak, de mennyivel megnyugtatóbb, ha bizonyítékot is kapunk – ez pedig elsősorban a riporter érdeme.
Az erdélyi humán értelmiségiek vázlatos körképének is tekinthetjük ezt az interjúkötetet, amelynek látszólagos szerkesztői konkrétuma a kerek születési évforduló. Mondom, látszólagos, mert úgy érzem, valójában az alkotó embert kereste, és a születésnap, a kerek évforduló az az ürügy, amely eseménnyé emeli az alkalmat. Van a könyvben néprajzkutató, költő, könyvtáros, újságíró, képzőművész és színész. Székely Ferenc jó gazdaként sorra megkérdezi beszélgetőtársait, hogy dolgoznak-e az összegezésen, emlékeik leírásán. A válasz szerint többnyire nem. De Székely Ferenc fontosnak tartja ezt az összegezést, nemcsak tanulságos, de hasznos is lehet az utókor, pontosabban a jövő számára.
Hadd gratuláljak Székely Ferencnek már most, mert fontos tégla ez a kötet az erdélyi magyar művelődés falában, és ennek révén az erdélyi művelődés és a magyar művelődés falában is. Életútinterjúk, de nem egyformák. Mindegyik életnek és ennek megfelelően mindegyik interjúnak is a belső erővonalai mentén másképpen kellett kibontakoznia. Balázs Lajosnál a kutatásaiban megjelenő új szemlélet, Farkas Árpádnál a hétköznapi beszéd lírai magassága és közérthető metaforái ragadnak magukkal, Kilyén Ilkánál a színész őszintesége, Székely-Benczédi Endrénél a törekvés, hogy belső tüzét összhangba hozza a körülményeivel, családjával, Székely Szabó Zoltánnál a sérelmet békévé oldó humor és irónia ragad magával, ahogyan saját példájával bizonyítja, hogy a világ kétesélyes – vagy tehetséges voltam, vagy a felvételiztető bizottság volt tehetségtelen. Aki személyesen ismeri ezeket az alkotókat, akkor is rájuk ismerne az interjúkban, ha nem segítenék az adatok, de aki most, az interjú révén ismerkedik velük, érezheti, hogy ezek az emberek éppen ilyenek.
Természetesen fölvethető a kérdés, hogy milyen élmény vagy milyen megfontolás révén gyűjti ezeket az interjúkat Székely Ferenc, amelyek a száraz lexikoncikkek adatait is lüktető szövegként tárják elénk, és amelyek révén sok mindenről kiderül, hogy elmúlt, de mégis megőrzendő, megbecsülendő érték. Erre a kérdésre viszont alkalomadtán válaszoljon Székely Ferenc. Én a magam részéről örvendek, hogy készíti ezeket az interjúköteteket, és biztatom, hogy folytassa.

(Népújság, 2020. március 20.)

Cs. Nagy Ibolya: Aranypénz

Székely Ferenc Aranypénz című, immáron nyolcadik beszélgetőkönyve a publicisztikai műfaj szigorúbb szabályait követve, de sajátos hangulatú „beszédekben” jeleníti meg a közös meditációk eredményét.
Az erdőszentgyörgyi városi lap szerkesztője, írója, néprajzi kutató ezúttal tíz neves erdélyi személyiséget szólít meg, gyakorta villantva föl e kérdés-felelet játékban a beszélgetőtárssal közös élményeket, hiszen a társalgás alanyát sokszor személyes, baráti köréhez is tartozónak tudhatja. A beszélgetések oka, ürügye többnyire ebben a könyvben is egy-egy jeles, születésnapi forduló (egy kötet van a nyolc könyv között, az első, amelyben egy néprajzi tájegység, Sóvidék alakjait faggatta). Érzékelhetően jól ismeri partnerei életútját, tevékenységét, de ha szükséges, kérdései mögött védjegy a forráskutatás pontossága is. Törekszik arra, hogy az életutak legizgalmasabb, legfontosabb stációit derítse föl, kérdéseivel vissza-visszatér homályban hagyott problémákra, az alkotói pályák sikereit, eredményeit a partner szerénysége ellenében sem hagyja említetlenül. Sikerekről és eredményekről beszéltet, de a hozzájuk vezető út, a magyar nemzetiséghez tartozás miatti kényszerkitérőiről, a politikai satuk közé szorítottság keserveiről is szót ejt, ejtet. A most megfaggatott tíz személyiség az erdélyi magyar humán értelmiség kiemelkedő alakja, művészek, kutatók, íróemberek: s szinte egy sincs közöttük, aki ne szembesült volna életútja, pályája során valamilyen nemzetiségi diszkriminációval, ne érte volna, csupán magyar volta miatt, az anyanyelvi kultúra, a közösségi jogok védelme miatt személyes trauma.
S hogy ki a tíz személyiség? Például a 80 éves Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi oktató (Én az ásót választottam), akin hosszú évekig sötétlett az apa kulák stigmája, s bonyolult iskolai évek és helyszínek után csak a bukaresti román szak maradt számára. Majd, mintha valami jóvátételi gesztus volna, lehetőségek garmadája. Azután megveti a lábát Csíkszentdomokoson, s a falu szokásrendjéről, a paraszti élet sorsfordulóiról, a magyarság „tekervényes, ám sorsdöntő- és mentő felemelkedésnek múltjáról, jelenéről” könyvek sokaságát írja meg. Vagy Deé Nagy Anikó bibliográfus (Vásárhelyi csillagok), a marosvásárhelyi Teleki Téka kutatója, akit a magyar orvosi szakra nem engedett a rendszer, ám akit épp e kudarc vezetett 1964-ben, már a magyar „mellékszak” elvégzését követően, a könyvtárba, s lett Teleki Sámuel életének sokkönyves kutatója. A kortárs magyar irodalom, líra reprezentánsa, Farkas Árpád, 75. születésnapja alkalmából társalog Székely Ferenccel (Átvágva tűzön és havon): gyermekkorról, szülőföldről, nagyszülői, apai konokságról s annak egzisztenciális következményeiről, a kolozsvári, egyetemi évekről, ifjú költők seregléséről, a sepsiszentgyörgyi lapalapítás, a sok évtizedes szerkesztés öröméről és buktatóiról, s nem arra „büszke”, hogy angolra, németre is fordítják a verseit, hanem arra: „azokat a darabokat válogatják tőlem, amelyek itt, környezetünk atmoszférájában fogantak, nem az olyan jellegű verseket, amelyeket a világ bármely táján meg lehet írni, hanem olyanokat, amelyek magukban hordozzák egy tájegység jellegét, mondjam úgy: fűszerillatát.” Horváth István magyarózdi költő, néprajzkutató lánya, a 87 esztendős, többkötetes újságíró Horváth Arany szeretettel mesél a költő apáról, a szülőföldjéről, falujáról, s arról a máig homályos autóbalesetről, amely egy járdaszélen halálba lökte az édesapját. (Szervusz, hazajöttem!) Írók, a szellem emberei között nőtt fel, a kisebbségi közösség iránti vonzalma rendíthetetlen, cikkei a Székelyföld nemzetiségi látleleteként is olvashatók. Kilyén Ilka (Versbe oltott lélekkel) színészi, pódium-előadói, énekesi munkájáról, szerepekről mesél, többek között a magyar színészként kapott temesvári, román színházi lehetőségről, meg a későbbi évek csángó, cigány, mezőségi folklór-összeállításairól, József Attila- és Sütő András-estekről, a népköltészet „figyelmeztetéséről”: „őrizd a nyelved, vallásod, kultúrád”.
A hetven­esztendős költő, szerkesztő, Kristó Tibor (A magányos lovas) falumonográfiát írt szülőfalujáról, Csíkszentimréről, ahonnan, már gyermekkorában, az apa politikai „összetűzései” miatt távolabbra, egy csíksomlyói vizes-penészes pince­lakásba kényszerültek. Törvényszerűnek tetszett, hogy nem jutott be a kolozsvári egyetem magyar szakára, vitték katonának, majd jött az álláskeresés, a csíkszeredai múzeum, ahol restaurátori képzést is kaphatott, régészkedett, gyűjtött, s 1981-től a Hargita című laphoz került, újságíró lett. És költő, aki azért csíki néprajzi gyűjtéseit is kötetbe mentette, több riportkötetet is jegyez. Egy élet Erdély irodalmáért a címe a beszélgetésnek Kuti Mártával, aki szerkesztő, tipográfus, publicista egy személyben, s akinek, mint mondja, az Erdélyi Helikonról írott korai tanulmánya, a kutatás egész életét, „irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzilvanizmushoz való” viszonyát meghatározta. Nyelvi lektora, tipográfusa, szerkesztője, válogatója volt szépirodalmi, önéletrajzi könyveknek, számos helikonista kötetének is, folyóiratbeli írásoknak évtizedeken át. Intelme megszívlelendő: „Igen, jó lenne, ha nemcsak Wass Albertre fókuszálna a magyarság, hanem azokra az írókra is, akik tevőlegesen is részt vettek abban, hogy megmaradjon az erdélyi irodalom, a magyar kultúra a tájainkon”. A kötet képzőművész személyisége, a 88 éves Soó-Zöld Margit, harminc éven át a kolozsvári Napsugár című gyermeklap grafikusa, legkedvesebb festői témája az erdélyi táj és a felhő, s akinek emlékeiben a régi Kolozsvár él, az új már idegen számára. Székely-Benczédi Endre költő (Pillangó a homlokomon) matematikatanárként kezdte pályafutását. Azután a rendőri vegzálások, kéziratelkobzások miatt sokáig elkerülte a poézis kies tereit, első kötete csak 2007-ben jelent meg.
A hetvenéves Székely-Szabó Zoltán a kötet másik színművész „alanya” (Szempontok). „Imádni valóan könnyelmű” édesapja sportosztályba felvételiztette, de érettségi után azonnal fölvették a marosvásárhelyi színművészeti intézetbe, ahol felváltva tartották tehetségesnek és tehetségtelennek, tehát három év után angol–magyar szakra ment Kolozsvárra. Tanárkodott Kézdikőváron, majd újabb felvételi jött a színi karra, s végre színház, a sepsiszentgyörgyi: a kor kultúrpolitikájának minden „vizionálásával”, bemutatókat akadályozó politikai agresszivitásával. „Tamási Boldog nyárfalevelét már a próbák idején elfújta a szél; Sütő András Pompás Gedeonját 107 próbával, ötszöri nekifutásra engedték bemutatnunk; Csurka István Házmestersiratójának életerős előadását kevés idő múltán sirattatták el velünk; a hétfő estén kezdendő magyarországi turnénkat péntek délben fújták le, a telefonközpontban kikapcsolták a külföldi vonalakat.” Sajátos kanyar a pályán: Bécsbe emigrál, taxisofőr lesz. Meg a bécsi Európa-Club tagja, szervezője, 65 alkalommal hívott meg otthoni társulatokat, előadókat. Nyugdíjazása után hazatért Vásárhelyre. Mert „Honvágyam?
Kivakarhatatlan, mint a mélytetoválás. De illúziómentes!”
Az élet rendje: egy lassan „behajózó” korosztály alakjaival beszélget Székely Ferenc, s e gazdag, olvasmányos, izgalmas könyv kultúrtörténeti kuriózumok, ínyencségek, most már feledésre nem ítélhető tárhelye. Emberi sorsok tablója is, okulásul a jövendő számára.

(Háromszék, 2020. február 22.)

Székely Ferenc: Aranypénz

Székely Ferenc: Aranypénz (interjúk)

Borítóterv: Donáth Nagy György
Oldalszám: 184
Kiadás éve: 2019
ISBN 9786155359811
Kedvezményes ár: 2500 helyett 1875 Ft.


Hetedik kerek születésnapos interjúkötetét teszi közzé az erdélyi néprajzos, újságíró, kultúraszervező: Székely Ferenc. Ezúttal Balázs Lajos, Deé Nagy Anikó, Farkas Árpád, Horváth Arany, Kilyén Ilka, Kristó Tibor, Kuti Márta, Soó Zöld Margit, Székely-Benczédi Endre és Székely Szabó Zoltán életútja és pályaképe bontakozik ki az olvasó előtt.

Székely Ferenc: A sas visszatér

Székely Ferenc: A sas visszatér (interjúk)

Borítóterv: Donáth Nagy György
Oldalszám: 146
Kiadás éve: 2018
ISBN 9786155359668
Kedvezményes ár: 2200 helyett 1650 Ft.


Székely Ferenc legújabb interjúkötetében ezúttal a 2018-ban kerek születésnapjukat ünneplő erdélyi írókat, képzőművészeket, a közösségért sokat tevő értelmiségieket faggatja életükről, pályájukról, emberi és művészi hitvallásukról. Az idei megszólítottak: Baricz Lajos plébános-költő, Beder Tibor földrajztanár-világutazó, Böjte Lídia magyartanár, Ferencz Imre költő-szerkesztő, Fülöp Kálmán költő, Koszta Gabriella színművész-műfordító, Kozma Mária író, Molnos Ferenc költő-festőművész, Sz. Kovács Géza képzőművész.

Székely Ferenc: Tegye szerdára!

Székely Ferenc: Tegye szerdára! (anekdoták)

Borítóterv: Balogh Ágnes Emese
Oldalszám: 118
Kiadás éve: 2018
ISBN 9786155359620
Kedvezményes ár: 2400 helyett 1800 Ft.


Székely Ferenc jelen kötete erdélyi történeteket és irodalmi anekdotákat tartalmaz. A történeteket ő maga gyűjtötte – vagy éppen élte át. Az eseteket az elmúlt évtizedekből örökíti tovább az emlékezet, tehát nemcsak a gyűjtemény mondható frissnek, hanem – történelmi és néprajzi távlatokban mérve – a történetek többsége is. Széles keresztmetszetet ad arról, hogyan éltek és derültek a magyarok a huszadik század második felétől Erdélyben. Helyzet- és jellemkomikummal, ártatlan elszólással és vaskos tréfával egyaránt találkozhatunk a kötetben, amelynek második, rövidebb fejezete irodalmi anekdotákat tesz közkinccsé.

Bertha Zoltán: A hűség csillagösvényein

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

A helytállás erkölcsi parancsával töltekező igazi szülőföldi hűség apostoli lelkületű szolgálattevője Székely Ferenc. Mert a legnemesebb erdélyi értelmiségi hagyományok valóban ilyen missziószerű feladatvállalásra szólítanak. A közösség gondjait, vágyait, reményeit elhordozó és felmutató igényesség mindig is teremtő példa és tanítás volt Erdélyben azok számára, akik a kisebbségi és egyben az egész magyarság fennmaradásának, szellemi felemelkedésének az ügyében fáradoznak. Menteni, védeni kell az anyanyelvet, ismerni múltunkat, jelenünket és folyton újraalapozni s biztató távlatokkal láttatni remélt jövendőnket, szeretni népünket és Kárpát-hazánk minden egyes szegletét, s tudással és hittel munkálkodni, „omló egek alatt” is, a szellemi templomépítés sikeréért. A spirituális nemzetegység szent kívánalmát előmozdítani, trianoni országcsonkítások, szétdaraboltatások, szétszóródások közben és után is. Az integer magyarság lelki-kulturális minőségtudatának, s a megtagadhatatlan nemzeti jellegzetességek, identitásformák árnyalásának és kiteljesítésének jegyében. Erdélyben a legapróbb falvaknak, temetőknek, emlékhelyeknek, tájhazáknak is éppoly hatalmas a jelentősége, mint a látványos ódon városoknak, a természeti csodáknak vagy a varázslatos népi művészetek egész univerzumának. Együtt és egyszerre kell őrizni, ápolni, továbbörökíteni a magyarság minden értéksajátosságát, megtartó és megújító tradíciókat erősítve, érvényesítve.
A szellem embere a magyar nemzeti önismeret égisze alatt Erdélyben tehát foglalkozik történelemmel, művelődéstörténettel, folklórral, irodalommal, helytörténettel és honismerettel, s folyvást kutatja és elénk tárja az ősi népi szokásvilág, az etnografikus és a magaskulturális örökség ezer színben pompázó kincsesházát, annak felbecsülhetetlen fontosságú részleteit és egészét. A feltétlen kötődés és ragaszkodás morális imperatívuszával, s a megmaradás feladhatatlan perspektívájával. Számos nagyszerű tárgyi és szellemi néprajzi, néptudományi, kultúrtörténeti könyvét ilyen érzülettel alkotta meg Székely Ferenc is, s ezek közül az egyik utóbbi A megmentett hűség beszédes címet viseli. A Firtos Művelődési Egylet és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület adta ki Korondon és Székelyudvarhelyen 2012-ben – benne pedig huszonöt remek interjú a Sóvidék és környéke kiválóságaival. Székely Ferenc tanulságosan elbeszélgetett azokkal a jeles művész, író, írástudó társaival, barátaival (Ambrus Lajostól Bölöni Domokosig, Király Lászlótól Molnos Lajosig, Páll Lajostól Ráduly Jánosig sokakkal; s például a hírneves fazekascsaládból származó, s korondi gyermekkorát mindig oly lelkesen emlegető Józsa Judit kerámiaszobrászig), akik mind az elidegeníthetetlen otthonosság szükségességéről és törvényszerűségéről, a bölcsőhely szépségéről, a szülőföld örök vonzásáról és a „szerelmes földrajz” gyönyörűségéről vallanak. De Székely Ferenc otthon és elemében érzi magát egész szülő- és felnevelő hazájában, a Székelyföldön, Erdélyben, Vadasdon és Havadon, Erdőszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, s a Mezőségen, Pusztakamaráson is, ahol 1951-ben Sütő András (anyai ági) unokatestvéreként meglátta a napvilágot. És a kultúra mindeneseként, a szellem lankadatlan (és vándorló) szolgálatosaként szüntelenül menti át ő is a hűséget, az értékek szerelmét „a túlsó partra”, a jövőbe.
Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé mostani új kötetében is. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.
Megható emlékidézéssel búcsúzik el Székely Ferenc olyan nemrég elhunyt nagyjainktól, mint Csoóri Sándor vagy Jókai Anna, és erdélyi kapcsolataikat, Erdély-szeretetüket is megkapón domborítja ki – miképpen Szabó Magdáét is, akinek utolsó Erdélybe küldött leveléről tudósít („az egyetemes magyar kultúra féltve őrzött aranyporszemei” között). Levelezés kapcsán pillanthatunk meg erdélyi tudós nagyságokat is – a nyelvész Szabó T. Attilát (az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár című korszakos munka fémjelzőjét) vagy a néprajzos Dr. Kós Károlyt, a halhatatlan író egyik fiát. Végtelenül megrendítő, ahogyan például a magyar és a világhistória legkülönfélébb időszakai között szellemi értelemben száguldozó Lászlóffy Csaba utolsó napjairól hallunk: a nagybeteg író még halála előtt röviddel is dedikált könyveket küldött a vele már előtte interjú révén is szeretettel megismert szerzőnek, s hogy halála másnapján felesége, Lászlóffy Enikő is levelet írt neki hallatlan lelkierőről adva tanúbizonyságot. S az is, ahogyan a lét és a pusztulás végzetes történelmi és egzisztenciális sorshelyzeteit a bámulatos regényeiben olyannyira bravúrosan részletező szenzibilitással megjelenítő Pusztai János már nem tudott válaszolni a neki szánt kérdésekre. Ugyancsak „in memoriam” hallunk Fodor Sándorról, a Csipike-történetek rendkívül népszerű prózaírójáról, akinek saját megfogalmazása szerint szép élete és nagy fájdalma volt (egyik kislányát gyermekkorában elvesztette). De igen mélyértelmű, ahogyan gyergyószentmiklósi magányában az egyik legkiválóbb novellista, Györffi Kálmán is megnyilatkozik és a mai világ sok keserűségét sorolja.
A vadasdi születésű – s Petőfi, Arany nyomdokán a népi-nemzeti irányhoz tartozó – Jakab Ödön drámaíró, költő, irodalomtörténész akadémikus munkásságára emlékeztek lélekgazdagító ünnepséggel nemrégen a helybéliek, emlékszobát, kiállítást avattak, hazafias verseit szavalták, és szemléletesen igazolták, hogy miképpen lehet nemes eszményekkel és kitartó törekvésekkel fenntartani és bővíteni egy-egy klasszikus elődünk kultuszát. Az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület ugyancsak ilyen erőfeszítéseket tesz, hogy a magyar kultúra mindnyájunkat éltető energiáit megtarthassa.
Gyermekkori olvasmányélmény révén bukkan fel Gyóni Géza költői-emberi alakja, erdélyi látogatása kapcsán Móricz Zsigmond író-lánya, Móricz Virág, aztán vadasdi útja közben az erdélyi magyar történelmi szociográfia mestere, irányadó „szellemi csillaga”, – az egyébként olykori dacossága közepette is közvetlen, jó humorú – Bözödi György, s aztán az ő temetésén csodálatos búcsúztatót beszédet mondó Czine Mihály, az egyetemes magyar irodalom ékesszólású, aranyszavú „vándorprédikátora”. A kedves vagy szomorú, kedélyes vagy kesergő hangnemű beszámolók mind-mind életesek, miközben lélekemelők, stílusuk magával sodró, s így különösképpen sugározzák a rajongásig szeretett tiszta források üzenetét. Olykor vidámító közelképekkel, igézetes életképekkel fűszerezett előadásmód által.
Természetszerűen több írás is szól Sütő Andrásról, napjaink máris legendássá vált személyiségéről – a rokoni szálak okán is. A ma is álló Sütő-ház jelképesen is irányadó jelzés a világba: egy szűkös falucskában is születhet világirodalmi jelentőségű „írófejedelem”; „Egy kút van az udvaron, szomjúságoltó erőforrással, ahová gyakran visszatérhetünk, s nemsokára letelepedhetünk a cöveklábú asztalhoz is… / Nappal a lélek harangjai hívogatnak Pusztakamarásra, éjjel a ház fölött őrködő fényes csillag mutatja az utat.” A pusztakamarási családi emlékek, élmények, tűnődések kiterjednek azután a második világháborús szörnyűségekre, vagy Kemény Zsigmond porladó sírjára és a mai szórványmagyarság egyre keservesebb helyzetére. A bensőséges leírások az utókornak jeleket hagyni kívánó kortanú tollából fakadnak, aki Sütő András soproni szobrának felállításáról is megemlékezik – s újra és megint meghitt tónusban hitelesítve a korszakos egyéniség Sütő András emberi alkatának mindőnk számára olyannyira megbecsülendő vonásait, tulajdonságait. S ehhez kapcsolódik a Sütő András életművét könyveiben, monográfiáiban a legszuggesztívebben értelmező irodalomtudós, Görömbei András megjelenítése is (aki Sinka Istvánról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspárról, a népi írókról s az összes határon túli magyar irodalmakról is alapvető, eligazító, egyszersmind monumentális kézikönyveket hagyott ránk). De itt említhetjük a Hajdu Zoltánról („otthoni barátsággal”) készült érzékletes kisportrét is – ő hajdanán Sütő Andrással közösen is alkotott egy drámai művet.
Szováta város díszpolgáráról, a festőművész, grafikus Kusztos Endréről is méltó megemlékezést olvashatunk, az iparművész Bandi Dezsőről nemkülönben, vagy a fiatalabb korában eltávozott Molnár Dénes képzőművészről, de a néprajzkutató, etnobotanikus és etnozoológus Gub Jenőről vagy a szintén néprajzos-falukutató, lelkipásztor, egyház- és helytörténész Nagy Ödönről is; és Csávossy Györgyről, aki tréfásan úgy aposztrofálta magát, mint aki a borászok között a legjobb költő, s a költők között a legjobb borász. S más művészek, köztük a világhírű zongorista Bogányi Gergely is feltűnik egy ízes útirajz keretében, ahogyan csak egy csoport erdélyi vendégnek is ingyen ad hosszú és lenyűgöző koncertet. – És igen gondolatébresztő Gelu Pateanu, a magyar kultúra és irodalom kitűnő román barátjának, ismerőjének, fordítójának a felidézése is, merthogy az ilyen önzetlen emberség példát állíthatna mások elé: hogyan lehet a népek közötti tiszteletet természetes humanitással megvalósítani.
A marosvásárhelyi református kollégiumban tanította valaha az egyik tanár ezt a maximát – amely sugallatos szállóige és intelem is egyben (s most Nagy Ödön eleveníti fel) –: „Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember.” A magát ehhez tartó Székely Ferenc remek új könyve ugyancsak erre buzdíthat mindnyájunkat. Köszönet érte!

(Agria, 2017/2.)

Nagy Miklós Kund: Mozaikképek színes emlékkockákból

(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)

Folyamatban a termés begyűjtése, Székely Ferenc szaporítja könyves jelentkezéseit. A nemrég zárult esztendő végén két kötete is megjelent. A születésnapokhoz, szellemi éle-tünk jeleseihez kapcsolódó életinterjúk 5. gyűjteménye, az Élet-kalangyák is napvilágot látott, de könyveinek százhalombattai kiadója Otthoni szeretettel* címen az újságcikkeiből, leveleiből, visszaemlékezéseiből is közzétett egy válogatást. A 11 beszélgetést tartalmazó előbbiről valamikor a későbbiekben ejtünk szót, ma az utóbbi évtizedben közölt írásait felölelő kötetre irányítjuk az olvasók figyelmét. A recenzió terjedelmi megkötöttségei miatt nyilván szűkszavúbban, mint ahogy a kötet előszavának szerzője, Bertha Zoltán teszi. Az erdélyi irodalomra, az ehhez kötődő kiadványokra élénken figyelő magyarországi irodalomtörténész egyetemi tanár átfogóan ismerteti az Erdőszentgyörgy körüli kistérség kulturális mindenese, a néprajzi író, helytörténész, lapszerkesztő Székely Ferenc munkásságát, érzékletesen kirajzolja számos kiadványban is tükröződő eddigi pályaképét, méltatja kitartását, a szülőföld, a magyar művelődés, az anyanyelv iránti elkötelezettségét. A metaforikus című bevezető gondolatsor, A hűség csillagösvényein persze nem csak Székely szerzői, újságírói alapállására, hitvallására értendő, mindazok emberi, alkotói erényeit, hovatartozását meghatározza, akikről a kiadvány közel negyven írása született.
„Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, számvető krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé a mostani új kötetben is – összegez Bertha Zoltán. – És bőséges üzenetértékűen, mint eddig is mindig. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.” Rendkívüli egyéniségek, akik már rég váltak magyar örökségünk részeivé, olyan kiválóságok, akik csak rövid ideje nincsenek közöttünk, s még sajgó a hiányuk, és ma is dolgozó, alkotó értelmiségiek egyaránt szerepelnek a kötetben. Többen olyanok, akikkel a beszélgetőkönyvei létrehozásakor került kapcsolatba, találkozott személyesen vagy a világhálón Székely Ferenc, váltott üzenetet, levelet évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt, s őrzött meg az utókor számára. Pusztakamarásiként és Sütő András rokonaként természetesen az Anyám könnyű álmot ígér írója volt rá a legnagyobb hatással, a könyvben is a vele kapcsolatos emlékek a legelevenebbek, leggazdagabbak. De a sok apróbb, sorsdöntőnek nem nevezhető mozzanat, amelyet a könyv lapjain felidéz, ugyancsak értékes adalékká válhat, ha valaki valamelyik általa is előtérbe állított személyiséggel akar behatóbban foglalkozni. Különleges névsor kerekedne ide, ha a kötetben megidézetteket mind fel akarnók sorolni. Sokat közülük a Múzsa olvasói is megismerhettek éppen Székely Ferenc tollából. Hirtelenjében Jókai Anna, Szabó Magda, Csoóri Sándor jut eszembe, de nem maradhat említetlenül Bajor Andor, Fodor Sándor, Lászlóffy Csaba, Móricz Virág, Czine Mihály sem. Vagy Kusztos Endre, Bandi Dezső, Görömbei András, Gelu Păteanu, Molnár Dénes és így tovább. Kiegészülve a maiakkal, az élőkkel, akiknek a munkája, emberi tartása szintén példaértékű a szerző számára. Ezt a szellemiséget próbálja erősíteni érzelmi telítettségű könyve közönségében Székely Ferenc „otthoni szeretettel”.

(Népújság, 2018. január 13.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás