Cseke Péter: Széljegyzetek Székely Ferenc beszélgetőkönyveihez

(Székely Ferenc: Egyszer úgyis boldogok leszünk)

A hetven évet töltött Székely Ferenc jó évtizede kérdéseivel teremt tájainkon – és azokon túl – lelki közösséget.

Több indítéka is lehet ennek. Veleszületett tudásszomja? Szülötte földje értékvilágának gyökérnyomása? Az Anyám könnyű álmot ígér ösztönző hatása? Talán mindenik, együttvéve. Tény, hogy Sütő András katartikus szociográfiája a legfogékonyabb életkorban ébresztette fel íráskedvét. Hogyne ébresztette volna, hiszen Gyümölcsoltó Gergelyben az édesapjára ismerhetett. Így tudatosodtak benne is az idő eróziójának kitett mezőségi bölcsőhely „parancsai”, amelyek teljesítéséről a Pusztakamarás, Vadasd, Havad tárgyi és szellemi értékvilágáról írt nyolc munkája tanúskodik.
A Sütő-emlékidézés jegyében született Nyolcvan nyugtalan esztendő (2008) jelentette – közvetlenül az író halála után – azt a „fordulatot”, amellyel a szakkutatásnál tágasabb érdeklődést keltett. Fodor Sándor nyolcvanadik születésnapja (2007. dec. 7.) közeledtével ugyanis az az ötlete támadt, hogy Sütő nemzedéktársának megszólaltatásával tovább bővíthetné kor- és irodalomtörténeti ismereteinket. A Fodor-kötetek kolozsvári dedikáltatása közben lezajlott jóízű születésnapi beszélgetés aztán megjelent a Hargita Népében és a Népújságban egyaránt. Aminek az lett a következménye, hogy egy szép napon bekopogott hozzá a korondi Firtos Művelődési Egylet elnöke, a Hazanéző című sóvidéki folyóirat főszerkesztője, Ambrus Lajos barátunk, és egy 25 névből álló címlistát tett le az asztalára. Amivel voltaképpen a Hazanéző szerzőinek munkásságát ajánlotta figyelmébe.
A megmentett hűség több mint ezer példányban jelent meg 2012 karácsonyán. Közösségi léleképítésnek ez sem volt kevés, de akkor Székely Ferenc már úgy gondolta, hogy Erdély-méretűvé – valójában ennél tágasabbá – szélesíti a Sóvidéket. (Egy parajdi „fellépésen” ismertem meg például az Ausztráliában élő – a mostani kötetben szereplő – Józsa Erika könnyűzene-énekest, jóval azelőtt, hogy a bukaresti televízió magyar adása bemutatta volna a nagyközönségnek.)
Azóta Székely Ferenc minden karácsonykor egy-egy beszélgetőkönyvvel ajándékoz meg bennünket, mintegy családi körbe vonva azokat az írókat, művészeket, közéleti személyiségeket, akik történetesen kerek születésnapi évfordulójukhoz érkeztek. Hogy bensőséges körülmények között ünnepelhessük pályafutásuk értékteremtését – miközben persze önbecsülésünket is erősítjük ezzel.
Az Egyszer úgyis boldogok leszünk immár a tizedik abban a sorban, amelynek kezdetén A megmentett hűség áll. A tíz kötetben száztizenhat „ismeretlen ismerősünk” közelképével szembesülünk. (A száztizenhetedik maga a kérdező.) A tíz kötetből értelmiségi kataszterünk keresztmetszetére láthatunk, szellemi erőnlétünk mai állapotát mérlegelhetjük.
Már az előző kötet „fehér tornya” is azt jelezte, hogy vannak erőtartalékaink az „égbe nyúló kapaszkodók”-hoz. Jól érzékelte ezt „menet közben” Kántor Lajos, amikor az irodalomtörténész higgadtságával így fogalmazott: „A megkérdezettek nem annyira [élet]koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak.”
A „saját világ” bensőséges bemutatása – a lehető legalkalmasabb időben kérdezni célirányosan – olyan készségeket és képességeket feltételez, amelyek összefüggnek a széles körű tájékozottsággal éppúgy, mint a személyiségjegyek bensőséges ismeretével. Az életinterjú „rabigáját” Székely Ferenc önként vette a nyakába. Ő az elmondhatója tehát, hogy miként sajátította el a műfaj – aligha tanítható – rejtett fortélyait. Az elébe „kerekedő” évfordulók alkalmával leginkább a munka közben megélt kudarctörténetei tanúskodnak erről. Szerencsénkre jobbára olyan személyiségekkel került kapcsolatba, akik közel engedték magukhoz az alkalom megkívánta kérdéseket. Mi több: megköszönték, hogy rájuk is gondolt valaki Vadasdról.
A közhiedelemmel ellentétben az interjú korántsem kötetlen, csapongó „kérdés–felelet”. Az életinterjú meg különösképpen nem. A beszélgetőtárs kiválasztása csak az érdeklődés irányultságát mutatja. A kérdezőnek egy kicsit írónak, egy kicsit festőnek, egy kicsit orvosnak vagy mérnöknek stb. kell lennie ahhoz, hogy kérdéseivel előhívja azokat a gondolatokat, amelyekre az életsorsán és pályafordulóin töprengésre késztetett személyiség addig maga sem gondolt. Mert úgy vagyunk ezzel a műfajjal, hogy a kérdések mögött mindig ott kell éreznünk a tények által megvilágított hátteret, illetve a személyiség belső világa kisugárzásának derengését. Így az életútfaggatások jóval túlmutathatnak a faggatózásokon. Márpedig az útvesztők érzékeltetése nélkül aligha érezhetnők hitelesnek a bemutatott életpályát vagy pályaszakaszt.
Egy kötetbemutatóhoz készült plakát portréi közül az egyik a Székely Ferencé. A találó grafikusi megoldást minden bizonnyal egy öninterjú sugallta. Ha nem is lenne benne az Őrhelyen gyújtott jeltüzekben, akkor is indokolt a jelenléte. Merthogy a Vadasdról – „egy pirinyó kis faluból” – szétküldött kérdések annak a világnak a szellemi horizontját tágítják, amely „világszerző” (Illyés Gyula) lakójával nem feledtette Benedek Elek száz évvel ezelőtti intelmét: „Csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza”.

(Népújság, 2022. január 8.)

Székely Ferenc: Egyszer úgyis boldogok leszünk

Székely Ferenc: Egyszer úgyis boldogok leszünk (interjúk)

Borítóterv: Donáth-Nagy György
Oldalszám: 192
Kiadás éve: 2021
ISBN 9786155359989
Kedvezményes ár: 2700 helyett 2025 Ft.


Évtizedes hagyománnyá vált, hogy erdélyi az néprajzos, író, kultúraszervező mintegy karácsonyi ajándékként év végén beszélgetőkönyvet tesz szűkebb és tágabb közössége asztalára. Tizedik interjúkötetében tíz újabb, 2021-ben kerek születésnapját ünneplő művészt és közéleti szereplőt ismerhetünk meg emberközelből.

Székely Ferenc: Távolban egy fehér torony

Székely Ferenc: Távolban egy fehér torony (interjúk)

Illusztrálta: Fülöp Orsolya.
Oldalszám: 196
Kiadás éve: 2020
ISBN 9786155359910
Kedvezményes ár: 2600 helyett 1950 Ft.


Nyolcadik születésnapi interjúkötetével jelentkezik Székely Ferenc erdélyi néprajzkutató, újságíró. A kötetben ezúttal is az elmúlt kerek születésnapjukat ünneplő, elsősorban erdélyi kötődésű írókkal, művészekkel, tudósokkal beszélget életükről, pályájukról és hitvallásukról.

Dr. Balázs Lajos: „Jelentés” egy kistérség örökségének számbavételéről

Székely Ferenc Vadasd és vidéke című könyvére gondolok, amikor ezzel a címmel próbáltam összegezni a szerző nem kis formátumú (közel 300 oldal) könyvének általam kiszűrt lényegét. A cím első látásra földrajzi tájleírást sugall, ám nem az. Műfajilag inkább leltár, de nem az a száraz könyvelői mérleg. Jelentésnek jelentés, de nem valamiféle hivatalosság felszólítására készült. Erre a nem mindennapi munkára saját lelkiismerete késztette a szerzőt: készítsen leltárt arról az örökségről, amivel Vadasd és vidéke gazdagabbá, teljesebbé tette az erdélyi, a székelyföldi magyarság több évszázados múltját. Jelölje meg, nevezze meg azt a tárgyi, szellemi, szokásjogi, cselekvő, saját maga képére és igényére teremtett környezet elemeit, amelyben élte életét és megóvta saját maga és Erdély népének hasznára. Tehát a könyvét ezért látom „jelentésnek” olyan örökségről, ami nem vagyoni, hanem mélyen morális kérdés, olyan munka, amiért csak értelmiségi lelkiismerete előtt felel, akár végzi el, akár nem.
Székely Ferenc elvégezte feladatát, a magyarságtudomány terén elvégzett munkája okán megállhat saját lelkiismerete előtt, és ezt nemcsak ez a könyv, hanem magam is tanúsítom, ha visszagondolok a Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein elhangzott előadásaira, számos gyűjteményes kötetben, sajtóban közzétett tanulmányaira, cikkeire.
Számomra azért rokonlelkű néprajzos, mert a megismerés és számbavétel tekintetében ritkán hagyta el szűkebb hazáját, figyelme a kis részekre kiterjedt, tudatosan vizsgálta a helyi kultúra és népi műveltség mozaikköveit, hogy kirakhassa Vadasd és vidékének monumentálisnak is nevezhető freskóját. Tartalmi, formai, szerkesztési szempontból, a tárgyi és szellemi néprajz kiváló szimbiózisát értékelem nagy örömmel, Székely Ferenc könyvében.
Az örökség számbavétele az élettér számbavétele. A néprajzos szerző az élettér alakításának emberi lépéseit követi. Könyve a megismertetés szándékával íródott: azt írja le, azt tárja fel, amit a Vadasdon megállapodott ember meglátott, amiben felfedezte a valamire valóság paraszti életszemléletét. Még a térség nevét is ő látta meg. Nem túlzok, ha ezt a folyamatot intellektuális műveletnek tartom. A megélhetés esélyének felfedezése, elvonatkoztatási folyamata agyi munka, ami az embert elindítja a természettel való együttműködés irányába, a tapasztalati tudás halmozása, a megmaradás esélyeinek mérlegelése céljából. Ennek bizonyságát nyújtja a könyv első fejezete, aminek Gyűjtögetés, megélhetés a címe, de túl ezen a két főnéven, igazából a szellem és a hasznos cselekvés primér találkozásának dicsérete. 27 hasznosítható, értékesíthető terméket, termést, javat sorol fel a szerző, amiért nem kell kimenni a faluból, mi több, falun kívül is értékesíthető. (…)Ezekből csak néhányat említek: akácfa lapija, bakkbűz-vackor, cseremakk, házas csiga, fagyöngy, fenyőszurok, fűzfa, hecserli, kökény, macskanyereg (ostorfonásra), szőlőkötözésre, macskaszemű szilva, nád, som, terméskő, vadalma, vaddió, venyige stb. Valamennyinek rendeltetése, haszna volt korábban és most is: táplálkozásban, fűszerkészítésben, állati takarmányozásban, gyógyászatban, festékek előállításában, építkezésben stb. Ezek hitelességét, alkalmazhatóságát az évszázados tapasztalati tudás garantálja.
Székely Ferenc mindenre figyelő, kimondottan embercentrikus néprajzos. A kis- és nagyállattartásnak, a szemes gabona félék termesztésének, a szőlőművelés kultúrájának, a hozzájuk fűződő mulatságoknak, más szóval: a testnek, léleknek való örömeiről írt fejezetetekre gondolok. A szüreti bálok, mulatságok, az esztendő ünnepeinek generációs (gyermekek, legények, leányok stb.) változatai, azonos vagy hasonló szokásai, az ünneplés tartalmi jelentései, formai változatai a közösségi együvé tartozás eszmeiségének színes, gazdag hordozói.
Székely Ferenc könyvének elolvasása után gazdagabbnak érzem magam, sokat tanultam belőle, és fáj a lelkem, hogy mindebből a szellemi és alkotó vagyonból, tehetségből a kiegyezés utáni államvezetés alig hasznosított a Székelyföld és Erdély felemelésének hasznára, javára.
És mert fiatal korom óta kedvelem Adynak a könyvekről tett egyik megjegyzését, ti. hogy mindenik „agyak és kezek koopereatív szent munkája”, illőnek tartom nevesíteni mindazokat, akik közreműködtek Székely Ferenc könyvének sokunk általi látásához, tapintásához, olvasásához. Kezdem Keszeg Vilmos professzor nevével, aki lektorálta, folytatom Kinda Isvánnal, aki szerkesztette, Molnár Dénessel, Bedő Dénessel, akik a rajzokat készítették, Donáth Nagy Györggyel a borító és számítógépes tördelés alkotójával, mesterével. Említésre érdemes a kötet információ többlete, amivel teljessé teszi tudományos értékét: román, angol és magyar nyelvű tartalomismertető, a tájszavak meg a két borító közé zárt tömbösített tanulmányok jegyzéke: Gyűjtögetés, megélhetés; Állattartás, gazdálkodás; Szokások, hagyományok a térségben; Élet, halál.

(Erdőszentgyörgyi Figyelő, 2020. június-július)

2020 első (jubileumi) könyve

Nem úgy terveztük, hogy az első 2020-as kiadványunk május második felében jön ki a nyomdából, de a járványhelyzet miatt mégis így alakult. Legutóbb Székely Ferenc Aranypénz című interjúkötetét jelentettük meg, még karácsony előtt. Ezt most egy újabb Székely Ferenc-kötet követi, erdélyi szerzőnk jubileumi, 10. kiadványa az Üveghegy Kiadónál: a Vadasd és vidéke című monografikus igényű néprajzi tanulmánykötet. Székely Ferencnek köszönjük 2014 óta tartó bizalmát, olvasóinkat pedig kérjük, az immár országszerte nyitva tartó könyvesbolt-hálózatok üzleteiben (is) tartsák be a biztonsági előírásokat: viseljenek maszkot, tartsák be a másfél méteres védőtávolságot, és ha leveszik a polcról bármelyik kiadványunkat, lehetőség szerint ne tegyék vissza, hanem fáradjanak vele egyenesen a pénztárhoz.

Székely Ferenc: Vadasd és vidéke

Székely Ferenc: Vadasd és vidéke (néprajzi tanulmányok)

Borítóterv: Donáth Nagy György
Oldalszám: 280
Kiadás éve: 2020
ISBN 9786155359828
Kedvezményes ár: 3500 helyett 2625 Ft.


Székely Ferenc egy erdélyi település és környéke teljes körű néprajzi leírására vállalkozott. Könyvében tudományos igénnyel, de olvasmányos stílusban bontakozik ki a közösség társadalmi élete, kulturális öröksége, évszázadok távlatából eredő hagyományrendszere. A kötet dokumentációs értékét a szöveget illusztráló fotók és rajzok is erősítik.

Gáspár Sándor: Székely Ferenc aranypénzei

(Székely Ferenc: Aranypénz)

Tudjuk, hogy gazdagok vagyunk, de valójában nem nagyon hisszük. Most meggyőződhetünk róla, hiszen csak úgy, könnyedén, a naptárt átlapozva ki lehetett jelölni e kötet tíz hősét – a tizenegyedik, a riporter, ugye, adva vagyon. Székely Ferenc maga választotta kötelességként, hogy felmutat néhányat azok közül az értékes életművek közül, amelyek körünkben születtek-születnek, amelyeket hellyel-közzel számon is tartunk, de amelyek örömmel és bámulattal töltenek el, ha közelebbről is megismerkedünk velük.
Születésnapi beszélgetésekben udvariasak szoktunk lenni, olyasmit igyekszünk mondani, ami örömöt szerez az ünnepeltnek. Ráadásul most egy könyvet köszöntünk, ugyan nem a születésnapján, bár mi más lenne a könyvbemutató, mint születésnapi köszöntő? Vegyük számba az értékeit, csemegézzük az ínyencségeit, örvendjünk olykor pusztán a ténynek is, hogy van.
Székely Ferenc interjúiból viszont nem az ünneplés köszön vissza, bár nem is az önvizsgálatot, önmarcangoló elemzést kapjuk. De hát ez nem is volt, nem is lehetett célja. Tíz olyan interjút olvashatunk, amelyek tíz életművet hoznak közel, tíz olyan emberrel ismerkedünk meg, akiket szűkebb-tágabb környezetük méltán tisztel.
Összességében a közelmúlttal ismerkedünk mégis, pontosabban azzal a múlttal, amely e riportkötet hőseinek az életét formázta. Sokuk küszködött gyerekkorában azzal a bélyeggel, amit a hatalom sütött reájuk, méltatlanul, hiszen nemcsak ők, a gyerekek nem voltak hibásak-bűnösek, de még a szüleik, nagyszüleik sem, mert valójában a fennhangon hirdetett elvek szerint sem lettek volna azok. Farkas Árpád ki is mondja, „máig abból a sértésből élek”– hiszen azt az igazságtalanságot csak úgy lehet meghaladni, ha pusztító energiáját jóra fordíthatom. Annak idején nekem is sebet ütött a lelkembe, amikor hallottam a tanító néniket tanakodni, hogy ki lehetne osztagelnök – vagyis pionírparancsnok. Jó tanuló, ügyes, kedves, akire hallgatnak is a többiek… Hát Enikő! – de nem, ő nem lehet, mert az apja… orvos. Ma már tudom, akkor az osztályharc elvének torz alkalmazásával találkoztam, de akkor csak az igazságtalanságot éreztem meg ebben az okfejtésben. Ehhez hasonló terhet, sérelmet, lélekölő súlyt többen is említettek e kötetben.
Székely Ferenc nem süllyed bele ezeknek a mély sebeknek a faggatásába, hiszen kivétel nélkül mindegyik hőse életművével, sok évtizedes munkásságával bizonyította is az akkori sérelmek jogtalanságát, és későbbi munkásságuk messze nagyobb terjedelmet igényel. De nem is kerülhette ki a felidézésüket, hiszen az akkori idők meghatározó hulláma volt, és ezek az interjúk, 65-70-75-80. születésnap összegezéseiként ugyan egyéni sorsokat, személyes alkotásokat hoznak közel, de együtt azokat az éveket elevenítik föl, amelyek markában fölserdültek azok az emberek, akik előtt most már tisztelettel hajtunk fejet.
Az interjú az együttműködés műfaja, a kérdések olykor fölöslegesek is, de a riporterre szükség van, amikor újabb irányba tereli a beszélgetést, hogy újabb és újabb oldaláról is megismerjük azt, akit e beszélgetés révén a figyelmünkbe ajánl. Viszont a riporter dönti el, hogy miről kérdez, és ha tudja, vagy ha nincs honnan tudnia, de ráérez, hogy miről kérdezve kap fontos információt, akkor olvastatja magát az interjú, nem ugrunk át a következő kérdésre, miként az Aranypénz lapjain is. Úgy érezhetjük, hogy néma harmadikként, szájtátva vehetünk részt a beszélgetésben, amikor azt halljuk, hogy persze kiadtuk Wass Albert műveit, de sokkal inkább az Erdélyi Helikon többi alkotóját kellene, kellett volna – és a lista láttán csökken is hitetlenkedésünk, hogy az ezredforduló legnépszerűbb írója ellen szólna a szerkesztő. De hát olyan alkotók jelenlétét hiányolja, akiknek a neve említése is meggyőz bennünket, hogy valóban szükségesek lennének és ezt pótolni kellene.
Csodálom a bibliográfust megszégyenítő adathalmazt, amelyeket kötetekről, színi előadásokról beépít az interjúkba. Persze, ne feledjük, hogy amikor nem az Erdőszentgyörgyi Figyelőt szerkesztette és nem interjút készített Székely Ferenc – immár csaknem tíz ilyen kötete jelent meg –, akkor könyvtárosként találkozhattunk vele, tehát a könyvtáros besegített a riporternek, és jól tette, mert nyilván hinnünk kell a kérdésre adott válasznak, de mennyivel megnyugtatóbb, ha bizonyítékot is kapunk – ez pedig elsősorban a riporter érdeme.
Az erdélyi humán értelmiségiek vázlatos körképének is tekinthetjük ezt az interjúkötetet, amelynek látszólagos szerkesztői konkrétuma a kerek születési évforduló. Mondom, látszólagos, mert úgy érzem, valójában az alkotó embert kereste, és a születésnap, a kerek évforduló az az ürügy, amely eseménnyé emeli az alkalmat. Van a könyvben néprajzkutató, költő, könyvtáros, újságíró, képzőművész és színész. Székely Ferenc jó gazdaként sorra megkérdezi beszélgetőtársait, hogy dolgoznak-e az összegezésen, emlékeik leírásán. A válasz szerint többnyire nem. De Székely Ferenc fontosnak tartja ezt az összegezést, nemcsak tanulságos, de hasznos is lehet az utókor, pontosabban a jövő számára.
Hadd gratuláljak Székely Ferencnek már most, mert fontos tégla ez a kötet az erdélyi magyar művelődés falában, és ennek révén az erdélyi művelődés és a magyar művelődés falában is. Életútinterjúk, de nem egyformák. Mindegyik életnek és ennek megfelelően mindegyik interjúnak is a belső erővonalai mentén másképpen kellett kibontakoznia. Balázs Lajosnál a kutatásaiban megjelenő új szemlélet, Farkas Árpádnál a hétköznapi beszéd lírai magassága és közérthető metaforái ragadnak magukkal, Kilyén Ilkánál a színész őszintesége, Székely-Benczédi Endrénél a törekvés, hogy belső tüzét összhangba hozza a körülményeivel, családjával, Székely Szabó Zoltánnál a sérelmet békévé oldó humor és irónia ragad magával, ahogyan saját példájával bizonyítja, hogy a világ kétesélyes – vagy tehetséges voltam, vagy a felvételiztető bizottság volt tehetségtelen. Aki személyesen ismeri ezeket az alkotókat, akkor is rájuk ismerne az interjúkban, ha nem segítenék az adatok, de aki most, az interjú révén ismerkedik velük, érezheti, hogy ezek az emberek éppen ilyenek.
Természetesen fölvethető a kérdés, hogy milyen élmény vagy milyen megfontolás révén gyűjti ezeket az interjúkat Székely Ferenc, amelyek a száraz lexikoncikkek adatait is lüktető szövegként tárják elénk, és amelyek révén sok mindenről kiderül, hogy elmúlt, de mégis megőrzendő, megbecsülendő érték. Erre a kérdésre viszont alkalomadtán válaszoljon Székely Ferenc. Én a magam részéről örvendek, hogy készíti ezeket az interjúköteteket, és biztatom, hogy folytassa.

(Népújság, 2020. március 20.)

Cs. Nagy Ibolya: Aranypénz

Székely Ferenc Aranypénz című, immáron nyolcadik beszélgetőkönyve a publicisztikai műfaj szigorúbb szabályait követve, de sajátos hangulatú „beszédekben” jeleníti meg a közös meditációk eredményét.
Az erdőszentgyörgyi városi lap szerkesztője, írója, néprajzi kutató ezúttal tíz neves erdélyi személyiséget szólít meg, gyakorta villantva föl e kérdés-felelet játékban a beszélgetőtárssal közös élményeket, hiszen a társalgás alanyát sokszor személyes, baráti köréhez is tartozónak tudhatja. A beszélgetések oka, ürügye többnyire ebben a könyvben is egy-egy jeles, születésnapi forduló (egy kötet van a nyolc könyv között, az első, amelyben egy néprajzi tájegység, Sóvidék alakjait faggatta). Érzékelhetően jól ismeri partnerei életútját, tevékenységét, de ha szükséges, kérdései mögött védjegy a forráskutatás pontossága is. Törekszik arra, hogy az életutak legizgalmasabb, legfontosabb stációit derítse föl, kérdéseivel vissza-visszatér homályban hagyott problémákra, az alkotói pályák sikereit, eredményeit a partner szerénysége ellenében sem hagyja említetlenül. Sikerekről és eredményekről beszéltet, de a hozzájuk vezető út, a magyar nemzetiséghez tartozás miatti kényszerkitérőiről, a politikai satuk közé szorítottság keserveiről is szót ejt, ejtet. A most megfaggatott tíz személyiség az erdélyi magyar humán értelmiség kiemelkedő alakja, művészek, kutatók, íróemberek: s szinte egy sincs közöttük, aki ne szembesült volna életútja, pályája során valamilyen nemzetiségi diszkriminációval, ne érte volna, csupán magyar volta miatt, az anyanyelvi kultúra, a közösségi jogok védelme miatt személyes trauma.
S hogy ki a tíz személyiség? Például a 80 éves Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi oktató (Én az ásót választottam), akin hosszú évekig sötétlett az apa kulák stigmája, s bonyolult iskolai évek és helyszínek után csak a bukaresti román szak maradt számára. Majd, mintha valami jóvátételi gesztus volna, lehetőségek garmadája. Azután megveti a lábát Csíkszentdomokoson, s a falu szokásrendjéről, a paraszti élet sorsfordulóiról, a magyarság „tekervényes, ám sorsdöntő- és mentő felemelkedésnek múltjáról, jelenéről” könyvek sokaságát írja meg. Vagy Deé Nagy Anikó bibliográfus (Vásárhelyi csillagok), a marosvásárhelyi Teleki Téka kutatója, akit a magyar orvosi szakra nem engedett a rendszer, ám akit épp e kudarc vezetett 1964-ben, már a magyar „mellékszak” elvégzését követően, a könyvtárba, s lett Teleki Sámuel életének sokkönyves kutatója. A kortárs magyar irodalom, líra reprezentánsa, Farkas Árpád, 75. születésnapja alkalmából társalog Székely Ferenccel (Átvágva tűzön és havon): gyermekkorról, szülőföldről, nagyszülői, apai konokságról s annak egzisztenciális következményeiről, a kolozsvári, egyetemi évekről, ifjú költők seregléséről, a sepsiszentgyörgyi lapalapítás, a sok évtizedes szerkesztés öröméről és buktatóiról, s nem arra „büszke”, hogy angolra, németre is fordítják a verseit, hanem arra: „azokat a darabokat válogatják tőlem, amelyek itt, környezetünk atmoszférájában fogantak, nem az olyan jellegű verseket, amelyeket a világ bármely táján meg lehet írni, hanem olyanokat, amelyek magukban hordozzák egy tájegység jellegét, mondjam úgy: fűszerillatát.” Horváth István magyarózdi költő, néprajzkutató lánya, a 87 esztendős, többkötetes újságíró Horváth Arany szeretettel mesél a költő apáról, a szülőföldjéről, falujáról, s arról a máig homályos autóbalesetről, amely egy járdaszélen halálba lökte az édesapját. (Szervusz, hazajöttem!) Írók, a szellem emberei között nőtt fel, a kisebbségi közösség iránti vonzalma rendíthetetlen, cikkei a Székelyföld nemzetiségi látleleteként is olvashatók. Kilyén Ilka (Versbe oltott lélekkel) színészi, pódium-előadói, énekesi munkájáról, szerepekről mesél, többek között a magyar színészként kapott temesvári, román színházi lehetőségről, meg a későbbi évek csángó, cigány, mezőségi folklór-összeállításairól, József Attila- és Sütő András-estekről, a népköltészet „figyelmeztetéséről”: „őrizd a nyelved, vallásod, kultúrád”.
A hetven­esztendős költő, szerkesztő, Kristó Tibor (A magányos lovas) falumonográfiát írt szülőfalujáról, Csíkszentimréről, ahonnan, már gyermekkorában, az apa politikai „összetűzései” miatt távolabbra, egy csíksomlyói vizes-penészes pince­lakásba kényszerültek. Törvényszerűnek tetszett, hogy nem jutott be a kolozsvári egyetem magyar szakára, vitték katonának, majd jött az álláskeresés, a csíkszeredai múzeum, ahol restaurátori képzést is kaphatott, régészkedett, gyűjtött, s 1981-től a Hargita című laphoz került, újságíró lett. És költő, aki azért csíki néprajzi gyűjtéseit is kötetbe mentette, több riportkötetet is jegyez. Egy élet Erdély irodalmáért a címe a beszélgetésnek Kuti Mártával, aki szerkesztő, tipográfus, publicista egy személyben, s akinek, mint mondja, az Erdélyi Helikonról írott korai tanulmánya, a kutatás egész életét, „irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzilvanizmushoz való” viszonyát meghatározta. Nyelvi lektora, tipográfusa, szerkesztője, válogatója volt szépirodalmi, önéletrajzi könyveknek, számos helikonista kötetének is, folyóiratbeli írásoknak évtizedeken át. Intelme megszívlelendő: „Igen, jó lenne, ha nemcsak Wass Albertre fókuszálna a magyarság, hanem azokra az írókra is, akik tevőlegesen is részt vettek abban, hogy megmaradjon az erdélyi irodalom, a magyar kultúra a tájainkon”. A kötet képzőművész személyisége, a 88 éves Soó-Zöld Margit, harminc éven át a kolozsvári Napsugár című gyermeklap grafikusa, legkedvesebb festői témája az erdélyi táj és a felhő, s akinek emlékeiben a régi Kolozsvár él, az új már idegen számára. Székely-Benczédi Endre költő (Pillangó a homlokomon) matematikatanárként kezdte pályafutását. Azután a rendőri vegzálások, kéziratelkobzások miatt sokáig elkerülte a poézis kies tereit, első kötete csak 2007-ben jelent meg.
A hetvenéves Székely-Szabó Zoltán a kötet másik színművész „alanya” (Szempontok). „Imádni valóan könnyelmű” édesapja sportosztályba felvételiztette, de érettségi után azonnal fölvették a marosvásárhelyi színművészeti intézetbe, ahol felváltva tartották tehetségesnek és tehetségtelennek, tehát három év után angol–magyar szakra ment Kolozsvárra. Tanárkodott Kézdikőváron, majd újabb felvételi jött a színi karra, s végre színház, a sepsiszentgyörgyi: a kor kultúrpolitikájának minden „vizionálásával”, bemutatókat akadályozó politikai agresszivitásával. „Tamási Boldog nyárfalevelét már a próbák idején elfújta a szél; Sütő András Pompás Gedeonját 107 próbával, ötszöri nekifutásra engedték bemutatnunk; Csurka István Házmestersiratójának életerős előadását kevés idő múltán sirattatták el velünk; a hétfő estén kezdendő magyarországi turnénkat péntek délben fújták le, a telefonközpontban kikapcsolták a külföldi vonalakat.” Sajátos kanyar a pályán: Bécsbe emigrál, taxisofőr lesz. Meg a bécsi Európa-Club tagja, szervezője, 65 alkalommal hívott meg otthoni társulatokat, előadókat. Nyugdíjazása után hazatért Vásárhelyre. Mert „Honvágyam?
Kivakarhatatlan, mint a mélytetoválás. De illúziómentes!”
Az élet rendje: egy lassan „behajózó” korosztály alakjaival beszélget Székely Ferenc, s e gazdag, olvasmányos, izgalmas könyv kultúrtörténeti kuriózumok, ínyencségek, most már feledésre nem ítélhető tárhelye. Emberi sorsok tablója is, okulásul a jövendő számára.

(Háromszék, 2020. február 22.)

Székely Ferenc: Aranypénz

Székely Ferenc: Aranypénz (interjúk)

Borítóterv: Donáth Nagy György
Oldalszám: 184
Kiadás éve: 2019
ISBN 9786155359811
Kedvezményes ár: 2500 helyett 1875 Ft.


Hetedik kerek születésnapos interjúkötetét teszi közzé az erdélyi néprajzos, újságíró, kultúraszervező: Székely Ferenc. Ezúttal Balázs Lajos, Deé Nagy Anikó, Farkas Árpád, Horváth Arany, Kilyén Ilka, Kristó Tibor, Kuti Márta, Soó Zöld Margit, Székely-Benczédi Endre és Székely Szabó Zoltán életútja és pályaképe bontakozik ki az olvasó előtt.

Székely Ferenc: A sas visszatér

Székely Ferenc: A sas visszatér (interjúk)

Borítóterv: Donáth Nagy György
Oldalszám: 146
Kiadás éve: 2018
ISBN 9786155359668
Kedvezményes ár: 2200 helyett 1650 Ft.


Székely Ferenc legújabb interjúkötetében ezúttal a 2018-ban kerek születésnapjukat ünneplő erdélyi írókat, képzőművészeket, a közösségért sokat tevő értelmiségieket faggatja életükről, pályájukról, emberi és művészi hitvallásukról. Az idei megszólítottak: Baricz Lajos plébános-költő, Beder Tibor földrajztanár-világutazó, Böjte Lídia magyartanár, Ferencz Imre költő-szerkesztő, Fülöp Kálmán költő, Koszta Gabriella színművész-műfordító, Kozma Mária író, Molnos Ferenc költő-festőművész, Sz. Kovács Géza képzőművész.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás