Lassan egy generáció óta tesszük fel gondolatban és szavakban a kérdést: érdemes volt? Aszerint, hogy ki válaszol, napjainkra eléggé egyértelmű, ha az anyagiakra tekintünk: akiknek rosszabbul megy, nem, akiknek jobban: nagyon is! Ahogy Bozók Ferenc legújabb kötetét nézegetem, eszembe jut első, 1962-ben megjelent, két íves füzetecském, az Aiszóposz meséit átdolgozó A hold ruhája előtti ”vizitációm” egy ismeretlen valakinek a lakásán, aki meg akart ismerkedni velem. A szó szerinti Valaki, mint évtizedekkel később megtudtam, a Móra Kiadónál megjelenő könyvek egyik – nem kellemetlenkedő – cenzora volt. Feltehetően azért nem a hivatalában kellett felkeresnem, mert az nyomban elárulta volna feladatát is, ami a mából visszatekintve az akkori kéziratom szellemi, politikai súlyára, mára Aiszóposzhoz méltón nevetséges.
A korábban felvetett kérdésre a mai válaszom, minden keservem ellenére: igen. Érdemes volt. Azoknak, akik az elmúlt két évtizedben léptek be az irodalmi életbe, nem kellett letegyék a névjegyüket egy Rákosit magasztaló vers fölé-alá, később már csak rendszerhűségüket bizonyítva egy Tűztánc antológiába. Talán ezért is, korom miatt is felfokozottan figyelem a legújabb generáció jelenlétét mind a könyvpiacon (nyomban egy új, negatív fogalom), mind a folyóiratokban, egyedi szemlékben, mint az Artisjus tájékoztatójában.
Ezek közé az őszintén irigyelt (érdekes, lehet nem őszintén irigyelni valakit?), tehát az irigyelt fiatalok közé tartozik Bozók Ferenc is. Először egy régi Nagyvilág-számban figyeltem fel rá, amikor elolvashattam Baudelaire-, majd Burns-esszéjét, de amikor verseire bukkantam, nem biztos, hogy nyomban azonosítottam az esszéíróval.
Aztán következett a személyes találkozás, a Kortársalgó kötetében közölt interjúja, amit két folyóiratbeli közlés előzött meg. A szó, szavak, mondatok szabadságérzete mellé ekkor társult a közlés szabadsága, a gondolatszabadság természetes lehetőségének érzése. Azok, akik az utóbbi évtizedekben emelkedtek ki a névtelenségből, nem tudom, tudják-e, mennyire más körülmények között startolhattak, startolhatnak (ezért is kívánkozott ki belőlem személyes ”élményem”). Ehhez a szabadsághoz tartozik a Magán(y)lexikon is, régi és új, aforisztikus vagy életérzést összegező szövegeinek gyűjteménye, távoli rokona Pilinszky szálkáinak, Weöres egysorosainak. Ez egyben arra sarkal, hogy újra olvassam a Nagy Száraz Magányos verseit, mert különösen utolsó köteteire visszagondolva mintha egy-egy szálka egy hosszabb vers töredéke lenne, esetleg ezek a töredékek egymástól távol függnének össze.
No, ezért is vagyok hálás Bozók Ferencnek, aki verseiben gyakran jár sokunk elődje nyomában, és aki egyik-másik írásával erre a régi bizonytalanságomra hívja fel a figyelmet, és ingerel most a bizonyosság keresésére. De arra is, hogy a magam spirálfüzetben őrzött kéziratait átnézzem, hátha találok értékesebb sorokat egy értéktelennek tekintett, így számítógépre már nem került versben.
Amikor még csak készültem erre a könyvbemutatóra, újra és újra az volt a végül elvetett kiindulópontom: ahogy a gyerekek fejlődését napról napra látni lehet, úgy lehet látni bizonyos kor után a romlást is, és ez mindkét esetben gyorsuló. Ez olyan bozokferis, gondoltam, csak éppen a tőle megszokott költészet, gondolat, versdallam összhangja, spontaneitása hiányzik belőle. Aztán most, a kötetet végigolvasva rátaláltam a szavaira, a Vonat címszóban: ”Ez a vonat most van indulóban. Őszi bánat zeng az indulóban. Végleg itt marad, mit itt feledtél, ez a vonat vissza már sosem tér.”
(Váci Polgár, 2014. április; Agria, 2014/2.)