Szíki Károly: A reménybe öltöztetett szavak

(„Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel” – Költők egymáshoz és egymásról)

Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel – Lisztóczky László legújabb, s talán súlyra is legnehezebb, keménykötéses, 654 oldalas versantológiája – a magyar líratörténet különleges példatára. A különlegességét az adja, hogy a József Attila-díjas irodalomtörténész tanár úr talált egy lényeghitelesítő koncepciót, mely a válogatás gerincét képezve több évszázad verslüktetéseit, szívdobogásait postázza egy-egy címre, ha pontos akarok lenni, esetenként 10-15 verset is postáz egy személynek.
A címzett valamely költő, akihez szól egy másik poéta, többször évszázadokkal későbbi időből vissza, olykor pedig kortársköltőt szólít meg.
Lisztóczky László nem mások nyomában lépkedő irodalomtörténész, nem mások által kitaposott ösvényen susog, ha ezt tenné, akkor is fajsúlyos lenne az alkotása, de ő megálmodik, istenhitével kidolgoz egy koncepciót és azt évekig érleli, míg egy kiadót felkeres. (Ezúttal az Üveghegy kiadót és a Kapitális Nyomdát nyerte meg.)
Ez a könyv harangoz. A lelkek rezdülésének hangja ez, a Mégis élünk Bartis Ferenc-féle harangszó hallik és szól a köteten mindvégig. Tornyok omlottak, hegyek és helyek tűntek el, de van hírmondó: a versek sokasága, mely jelenti, hogy élünk még! Reményik Sándor szavaival: „Nagyon nagyot zuhantunk. / De megmaradt a büszke öntudat, / A Te öntudatod, / A mi öntudatunk: / Ha balsorsverten, ha koldusszegényen: / Vagyunk, vagyunk! / És akarunk még lenni!…”
Harang is e kötet, mely hívja az élőket (Kányádi). Egy ágyú is, mely sok kis harang öntete, nem repedt, nagyon is élces-érces, tiszta hangon szóló harang. Úgy szól, mint Reményik Sándor Atlantisz című versében: mélyről és kitartóan, igazságért kiáltva, egykori nagyságunkért kiállva.
Magasba emeli a költészetet Lisztóczky László, pedig lenne oka borúsnak lenni elkótyavetyélt autonómiák, országhatár-módosítási lehetőségek elpuskázása miatt, de fejét felemeli és modellszerűen a megmaradás hitét kiáltja ki.
Reménybe öltöztetett szavak gyűjteménye ez az esztétikai külsővel is kivitelezett antológia, ami szép, zöld gúnyával kínálja magát. Milyen jó és menyire kívánatos ez a megnyugvást hozó szín, amikor vérvörös és véres indulatok csapnak le hátunkon, határunkon kívül és belül. Beleül az ember, szinte teljességgel része a vérvörös világklímának, ezért kedves és mentő, nyugvást teremtő ez a monumentális hársfavirágzásos kötet. Petőfi szavaival: ünnepélyes csönd, ami beáll a meglátás pillanatában.
A reménység prófétáit hozza ide tanítómestereknek, kik az utolsó pillanatot dolgozzák fel, írják meg, így szellemük, alkotásaik teszik értelmessé az életünket, mert nemesítenek, szépítenek és jobbá teszik búsborongást kínáló, médiatűzben felőrlő napindításunkat, akik Isten töltekezéséből ragadtak tollat. Varázslatos Lisztóczky László válogatása, de a szerkesztést is magára vállalva olyan szituációt teremt, hogy ott és akkor érezzük magunkat, mikor és hol a poéma az utolsó pillanatban, a legtermékenyebb momentumban megszületett.
A Vezéreknél nagyon befújt a szél, nekünk pedig „nagyon befútta az utat a szél” (Gál Sándor). Ezért mindig takarítani kell, tisztogatni a bűnös korok által ráhordott szeméttől a valódi költészet útjait, úgy, mint most Lisztóczky László teszi, hogy tisztán feltűnjenek a magyar múzsa dongaboltozatai.
Mi ösztönözhette a könyv megalkotóját arra, hogy korszakos vállalásban olyan verseket gyűjtsön egybe, melyek egy célt szolgálhatnak: párbeszéd és visszhang legyen ezen a nemzeti kereveten. Lisztóczky László, ha nem is ad teljes választ erre, de közelebb visz a szándékhoz: „közel hat évtizeden átívelő magyartanári és irodalomtörténészi pályafutásom ösztönzött erre.”
Hatalmas anyagot kellett áttekintenie, kötetek százait átforgatnia, miközben végigkísérte az alkotót beborító kétség köpenye: képes leszek-e teljes anyagot elkészíteni, hogy a sasszemmel figyelő irodalmároknak megfeleljek, miben tévedek és mivel vívom ki a kritikusok haragját? Lisztóczky László valamit megelőlegez a bevezetőjében: „vállalnom kellett a mulasztás és a tévedés kockázatát.” Ez csak az olyan nagyszerű alkotóra vall, aki önkritikával, de a teljesség igényével munkálkodik, tudván: a tévedés lehetőségével alkot. Eközben ott lebeg feje fölött a
szirénhangdominancia: vannak terjedelmi korlátok, kötelező a lényeglátás felett az az elv, hogy mindenkit nem lehet bepréselni egy kötetbe! Ezért is írja pajzsára: „Ezt a munkát befejezni nem lehet, csak megszakítani.”
A könyvbemutatón Lisztózky tanár úr hangsúlyáthelyezéssel is kimondta: „döntéseimet világnézeti-politikai előítéletek nem befolyásolták.” A megszólított költők alkotásait születésük időrendjében helyezte egymás után. Gyakran idézi mindkét költőt, ha az egymásra reagálás horizontján megjelennek, de abban az estben is lámpást gyújt, ha visszhangtalanul marad a másik reagálása.
Ébren tartja a nemzeti költészet legmitikusabb hagyományait szentekkel és bolondokkal, és ebben helyet nyit egri költőinknek is. Kálnoky László sorszerepében tűnik fel, és Apor Elemér, Csorba Győző, Parancs János, Alföldi Jenő rejtélyes viszszaszámlálása az emlékezés játékaival, nagyítócserepek összeillesztése, a bezáruló kör feszegetése nagyszerű próbálkozás, hogy Kálnokyt legalább annyinak lássa meg az utókor, amennyi volt, de láthatná azt is, amennyit ér a magyar lírában. Furcsa helyzet ez a nagyságokkal, akiket saját otthonaikban sem tudtak méltó
helyre emelni, pedig váteszi képességük alapján érdemelték volna. A mellékutcákban színültig töltött színes zsákok duzzadnak, de ha ez kell a plebsznek, meg a nevezett öntelt intelligenciának, hát csoda-e, ha Kálnoky mellett elmennek a színes cafatokkal? Lángvörös dühvel érdemes-e perlekedni akkor, amikor a bámészkodók a celebek pavilonja előtt csorgatják nyálukat? Látjuk e könyv szerkesztése okán is, látunk általa, de mi értelme az efféle nagyítózásnak? Botorkáljunk talán vissza a nyirkos ágyakhoz, ahonnan ébreszteni elindultunk? Homálylaki Szaniszló ébresztésével próbálkozik Lisztóczky László is és nem hiába teszi. Mert valami talán megkapaszkodik az emberi értelemben, s ha le is maradunk az úszó küzdelemben, a zsarnokság és a közömbösség megdöntésében még rajtkőre állhatunk. Alföldy Jenő ide szerkesztett 3 oldalas verse a magára hagyott líra erére ki van feszítve reménynek és lehetőségnek, vigasz-echónak. Bújjunk be alá és keverjük meg a kávénkat, nincs minden jól, de elveszve sem.
A történelem-eltüntetését, szüneteltetését mindig átkötötte egy-egy vátesz, aki harsonát fújt a harcmező csontig megfáradt küzdőinek és a legjelesebb irodalmi alkotásokkal tett hitet a megújulás és megmaradás mellett. Hallatlan nagy a magyar történelem-irodalomalkotás tábora, melynek tagjai mélyen rezgetik a húrokat egy megfáradt nemzet elfeledettnek és elfedettnek hitt rétegében. Lisztóczky László zsenije az, hogy e zengéseket, megfáradt hiteket érzékeli és odaküldi ezt a kötetet ébresztőnek, reménynek és tárogatót ad kezünkbe, hogy megfújják azt, és álljanak élre újra és újra a lefáradt nemzet dolgaiban.
Nem cicomás ünnep manapság az Ünnepi Könyvhét. Egerben sosem látott szerény körülmények nyitottak kaput erre a nemes szellemi tornára. Debrecenben a Csapó utca ünnepbe öltözött ugyan, de a nép elmaradt, ásítoztak a sátrak. Janus elhagyta Páduát. Az emberek is elfordultak Janustól? Három poéta ébresztgeti az ő emlékét e kötetben, Kányádival könnyezik a költő és a költészet. Ó, szép, szabad Isten, viseljük türelemmel Balassi Bálint, Batsányi János, Bessenyei György, Barsay Ádám ébresztését, Zrínyi győzelembe vetett hitét, Berzsenyi Orczy-koszorúfüzérét.
Döbbenetes érzés, ahogyan az irodalomkedvelő szembesül a csorbaságaival, példának okáért: ki volt Virág Benedek, akihez vershegyeket írt Vörösmarty, Kosztolányi, ki volt Horváth Ádám, s Szentjóbi, akit megörökít Batsányi 200 soros versben.
Mennyi gond, mennyi nagy találkozás. Milyen ébredés! Ébredés, hogy nincs leszállás, mert lebegni kell, ha ennyi nagyszerűséggel, veretes szavú költővel találkozik az ember, akik eltiport, vérbefojtott remények utolsó maradékai voltak s lettek, kinőttek szavaikkal reménynek, melyek forrásai nemzettöredékeknek és sokadalmaknak egyaránt, de nem mindnek, ne áltassuk magunkat, és mégis: elégséges hitébresztőnek, történelmi sorlátónak, nem depresszív elmenekülőnek, hanem helyben ébresztőnek, tűznek, túsznak, tűzrakónak, hamuból lángot lehelőnek. Róluk szól Lisztóczky László kötete, az ébresztőkről, a nemzetellenes veszélyekkel szemben kiálló szabadságharcosokról, a historikus gondolkodásmóddal felvértezettekről, az emigrációban minőségmegőrző világító lámpásokról, Kányádi Sándorokról, Farkas Árpádokról, Szilágyi Domokosokról, Ady Endrékről, Arany Jánosokról, Hervay Gizellákról, Lászlóffy Aladárokról, Dsida Jenőkről, Szabédi Lászlókról, Reményik Sándorokról, Páll Lajosokról, és az elmenekültekről az emigrációban ébresztő, tisztító világképet hazaexportáló Tűz Tamásokról, Tollas Tiborokról, Határ Győzőkről, Faludy Györgyökről, Márai Sándorokról. Kristályos életszemléletű megcsonkított lehetőséggel is nagyítóvá váló Juhász Ferenccel, Weöres Sándorral, Csoóri Sándorral, Váci Mihállyal, Sinka István csizmaszárra
írt verseivel, bőrönszenvedett lángolással is Gérecz Attilával, Ratkó József keserű táncával, szivárványszemöldököt bebörtönzött haza fölé húzó Nagy Lászlóval, Babilon kiszáradt folyómedrénél is vizet fakasztó Pilinszky Jánossal, a forradalom szent lobogóját rojtosodásig szorongató Utassy Józseffel, hazáját Bori-noteszben megörökítő Radnótival.
Mennyi szépség, mennyi fájdalom (és dalom), mennyire óvatosan emelkedő dallam, mert ezt hozta magával ez az antológia.
Az egyetemes művészetalkotás sok részletből tevődik össze, de az ilyen kötetek megjelenése feltétlenül szolgálói, miniszterei a legmagasabb, az elkötelezett irodalomtörténetnek. Esztétikai minőséget alkotott Lisztóczky László azzal is, hogy a széttartó irodalmárkodásban egy összetartó, értékegyesítő, vigaszt szállító kötetet szerkesztett, hogy az eljelentéktelenedés, a civilizációs leértékelődés, az értéktorpanás-dáridóban értékelvű, sorsvállaló eszmeiség mellett teszi le a garast.
Élmény, káprázatosság sugárzik minden lapról. Afféle letehetetlen mű született. Csörgedező búvópatak, aminek hangja felerősíthető, ha minél többen veszik kézbe és el is olvassák azt.

(Agria, 2022/4.)

„Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel”

„Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel”. Költők egymáshoz és egymásról (antológia)

Válogatta és szerkesztette: Lisztóczky László

Borítóterv: Tömösközi Péter
Oldalszám: 656
Kiadás éve: 2022
ISBN 9786156438041
Kedvezményes ár: 5800 helyett 4350 Ft.

A Dsida Jenő Baráti Körrel közös kiadás.


Ez a versantológia a kézfogások könyve. Nemzedéki szövetségek, korok és körök kapcsolatának példatára: magyar költők ismert vagy rejtőzködő versei irodalmi példaképekhez, mesterekhez, pályatársakhoz. Lisztóczky László a művelt irodalmár, a gondos filológus, az elkötelezett tanár és a rajongó olvasó együttes tudásával, kíváncsiságával, szeretetével állította össze szubjektív, de a magyar költészet minden korszakának, szellemi és esztétikai irányzatának bemutatására törekvő gyűjteményét, amelynek helye van minden verskedvelő fiatal és idősebb olvasó könyvespolcán.

Lisztóczky László

Markaz, 1941. Irodalomtörténész, szerkesztő, tanár.

1965-ben szerzett magyar-történelem szakos középiskolai tanári diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1978-tól az egri Tanárképző Főiskola Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusa, később docense volt 2005-ig, nyugdíjba vonulásáig. Számos irodalomtudományi könyv szerzője vagy szerkesztője. 1997-ben alapítója volt a Dsida Jenő Baráti Körnek. 2019-ben József Attila-díjat vehetett át.

Művei az Üveghegy Kiadónál:

„Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel”. Költők egymáshoz és egymásról (antológia, szerk.), 2022.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás