(Fazekas István: A kovácsműhely)
Ritkán hall az ember manapság hangjátékot, ha pedig mégis, első érzése az öröm, hogy egyáltalán életben van még ez az egykor fekete lemezeken virágzó műfaj. Számomra egyformán etalon Karinthy Frigyes: Tanítom a kisfiamat lemeze Latinovits Zoltán, Agárdi Gábor, Bodrogi Gyula, Mensáros László és még sok halhatatlanunk előadásában, a legendás Gogol: Egy őrült naplója monodrámája Darvas Ivánnal vagy épp az Alice Csodaországban (Varga Géza rendezése), illetve a Lúdas Matyi (Schwajda György rendezte) hangjátéka. Most Fazekas István A kovácsműhely című művének füzetkéjét tartom a kezemben s a mellékelt CD-t, rajta a Dörner György rendezte hangjátékkal.
A hangjáték nem egy bonyolult műfaj, de aki nem ismeri a csínját-bínját, a trükkjeit, hamar elvérzik benne. Amit a hallgató először vár: hangulat, atmoszféra. Itt ugyanúgy kell „viselkedniük” a hangoknak, mint mozgóképen a képeknek. Nyári idillhez tücsökciripelés dukál, ha pedig a hősök eltévednek az erdőben, vészjósló szélfúvás és kísérteties lombsusogás. Jó, egy Darvas Iván vagy egy Latinovits Zoltán hangja úgy is el tud adni bármit, ha csak fütyörészik, szuszog, motyog vagy dörmög a művész úr, de egyszerű, földi halandóknak bizony tele kell pakolniuk mindenféle atmoszféraeffektekkel művüket, hogy működjön a dolog.
A kovácsműhely tökéletesen teljesíti a nemes elődök által kikövezett műfaj elvárásait. A 16. században játszódó, Dévai Bíró Mátyás életének néhány epizódját történeti dokumentumok, legendák és az írói fantázia egészséges vegyítésével elénk táró történetbe tökéletesen bele tudunk kerülni. Csattog a kovácsműhelyben az üllő és a kalapács, a piacon zsezseg a nép, a dialógok kellőképpen levegősek, illően gazdagon öblögetettek és teregetettek (ez azért fontos, hogy a magamfajta, vezetés közben is kultúrafogyasztó, elvetemült alak is fölfogja a hangjáték minden mondatát, miközben minden szabályt rigorózusan betartva satufékez az alsó rakparton), a monológok pedig kellően átszellemültek és figyelemfelkeltők. Dévai Bíró Mátyás a magyar reformáció hőse, ő terjesztette először magyar nyelven a lutheri tanokat, igehirdetése miatt eretneknek kiáltották ki, hitéért elszenvedett üldöztetést és börtönt.
Az Újszínház művészei becsületesen dolgoznak, a történet didaktikussága érezhetően nem gát, hanem büszkén és szabadon bejárható hittörténeti térség számukra, ahol bőven élhetnek orgánumuk, habitusuk s játékkedvük isten adta eszközeivel. A teológiai prézsmitákat minden hallgató elemezheti kedve szerint, a vacsora vagy épp csak egy jó bor mellett elköltendő teológiai disputákba még nem halt bele senki, ellenben állítólag jót tesz az egészségnek.
A történet példázata pedig szép, nemes, emlékezetes; még a kor nyelvét is próbálja jól használni a gyakorlott és elhivatott szerző, Fazekas István, akinek tiszta szándékához nem fér kétség, habár az ő-zés használatában érzek olykor némi bizonytalanságot, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Alapvetően egy jó orgánumokkal, jó effektekkel és jó atmoszférával fölvértezett hangjátékot évezhetünk, függetlenül attól, hogy katolikusok, reformátusok vagy épp unitáriusok vagyunk. Magam katolikusként úgy vagyok vele: teljesen mindegy, milyen álláspont felől dicséri valaki az Urat, csak dicsérje. Az istentelenek vannak elegen, mi már ne vesszünk össze teológiai apróságokon.
A hangjátékot egyébként istentelen embereknek is ajánlom, hiszen izgalmas a sztori, van benne bőven fordulat, meglepetés és kultúrtörténeti, szűkebben fogva egyház- és hittörténeti újdonság.
(Magyar Idők, 2018. augusztus 10.)
