Deák-Sárosi László | | Üveghegy Kiadó

Bertha Zoltán: Nemzeterősítő hőseposz

(Deák-Sárosi László: A pozsonyi csata, 907)

A több hullámban zajló magyar honfoglalás Kárpát-medencei nemzetalapító, apostoli királyságot teremtő maradandóságához a korai honmegtartó hadi erőfeszítések sikerei is nélkülözhetetlennek bizonyultak. A 907-es pozsonyi csata hosszú távra biztosította Árpád törzseinek, népének történelmi létfolytonosságát, a honszerző (vagy honvisszaszerző) magyarok országépítő törekvéseinek a kiteljesedését – mintegy a honfoglalás szentesítését. Ez a csata tehát történelmünk egyik legfontosabb, sorsdöntő eseménye, amelynek máig tartó eredménye, hogy mi, magyarok több mint ezerszáz év után is a Kárpát-medencében élünk. Ezzel az eseménnyel fejeződött be a (második vagy többedik) honfoglalás, és e győztes csata után mintegy 123 évig nem lépett idegen, hódító katona magyar felségterületre. A megtelepedés és az évszázadokra berendezkedő, felvirágzó honalapítás és életteremtés különleges szellemi, lelki, vitális energiákat kellett, hogy mozgósítson. Ezek a mai szemmel csakis káprázatosnak tekinthető képességek olyannyira fényesen mutatkoztak meg az első századokban, hogy azok a rendre túlerőben lévő korabeli és későbbi ellenségeink meghökkenését, megütközését vagy fájdalmas ámulatát is ki tudták váltani. „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” – könyörögtek-sopánkodtak a nyugati ellenerők és nagyhatalmak, látván és tapasztalván a magyarok kivételes harcászati gyakorlottságát és leleményességét.
Ennek a népvándorlás kori forrongó, háborgó időszaknak volt az egyik kicsúcsosodó eseménye az a pozsonyi csata, amelynek során a magyarság önvédelmi küzdelme korszakos sikert ért el, mert a rátámadó külső nyugati birodalmi (frank, bajor, szász, sváb) hadakat sikerült visszavernie, sőt megsemmisítő győzelmet aratni felettük, a magyarokat kiirtással felérő „kiűzési”, „eliminálási” haditerv ellenére. IV. Lajosnak a „sötét század” egyik álkeresztény bábpápája, III. Szergiusz által támogatott rendelete szerint „csupán bajor felségterületről” akarták kiszorítani magyar eleinket („Ugros Boiariae regno eliminandos esse”), de a Frank, majd a Keleti Frank Királyság Nagy Károly avarok elleni rablóhadjárata óta igényt tartott az ellenőrzésük alá volt Pannónián kívül a Dunától és a Tiszától keletre fekvő területekre is, ezért volt a támadásnak a célja több, mint a kiűzés. A Pozsonynál aratott győzelem, ez az óriási jelentőségű történelmi tett, ez a diadalmas honvédelmi triumfus legalább olyan nemzeti önérzet-szilárdító hatással kellene, hogy befolyásolja a magyarság historikus identitástudatát, mint a jó félévezreddel későbbi győztes törökverő viadalok Nándorfehérvártól Egerig. De hogy ez nem következett be, annak oka a történettudományi ismeretek hiányosságától az utóbbi évszázadokat hódoltságban, idegen uralmi elnyomatásban átszenvedő magyarságot lelkiekben-szellemiekben is sorvasztani igyekvő igen eredményes, kiterjedt külső és belső önelidegenítési, hungarocid stratégiákig számtalan kártékony jelenségben kereshető. Napjainkban élénkült meg valamelyest és örvendetesen a pozsonyi csata iránti figyelem, olyannyira, hogy az a magyarságkutatás és a hungarológiai érdeklődés egyik központi elemévé emelkedett. Terveznek róla többféle ismeretterjesztő filmes alkotást készíteni, gyarapodó számban írnak róla elbeszéléseket, esszéket, értekezéseket (sőt, legalább négy regényben is feldolgozták már, amelyek közül az egyik legújabb és legsikerültebb Bakacsi Ernő: Árpád álma (2020), egy igazán élvezetes-lendületes prózamű; amely „fordulatos, részletes, de mégis követhető cselekménnyel” „emberi közelségbe hozza a kort” (Deák-Sárosi László, Agria, 2020/4.); s amelynek fő üzenete, hogy „a magyarság megmaradása csakis egységben, egyet akarásban képzelhető el” (Oláh András, Agria, 2020/4.); de említhetjük Cey-Bert Róbert Gyula A pozsonyi csata (2013) című művét is, vagy Benkő Lászlóét, szintén A pozsonyi csata (2019) címmel – vagyis a közérdeklődésnek ha talán nem rögtön a fókuszába is, de legalább a látókörébe bekerülhet ez a magyarság történelmének sokáig szándékosan elhallgatott dicsőséges fejezete. Az eltitkolás, az elbagatellizálás oka nyilvánvalóan a magyar nemzeti önbecsülést eltipró, gyarmatosító törekvés; Czakó Gábor szerint is, mivel a honfoglalás eseménysora e „legnagyobb ütközettel, a pozsonyi diadallal tetőzött és ért véget”, ezt „kellett kiradírozni a nemzeti emlékezetből” – nehogy a modern kori nemzeti önérzetet is táplálhassa azzal a ténnyel, hogy a régi magyarok milyen fejlett társadalmi és hadipolitikai szervezettséggel bírtak. És nehogy rádöbbentsen az (akkor még) magukat kereszténynek nevező nyugat-európai hatalmasságok képmutató önzésére és rabló-kolonilizáló könyörtelenségére. Hiszen a pozsonyi akció célja, feladata sem más volt, mint a magyarok „fölszámolása, kiirtása a Kárpát-medencéből”; „egyenesen nemzetünk megsemmisítése” (Czakó Gábor).
De hogy a minderre leleplezőn rávilágító, s ezzel a magyar öntudatot restituáló – és ugyan még manapság is nehezen meginduló – szellemi tendencia mégis folytatódhassák, annak a küzdelemnek az egyik vezéregyénisége Deák-Sárosi László, a kitűnő költő, tudós irodalmár, kultúrtörténész, filmesztéta, kritikus, esszéíró. Aki nemcsak az egyik legkiválóbb szakértője a témának, hanem unikális alkotómunkáival aktív részese is a valahai események mai átélhetővé tételének – mégpedig különleges művészi teljesítményeivel. Egyrészt egy megvalósításra váró élőszereplős filmforgatókönyvet állított össze a csata előzményeiről és lefolyásáról – s azután egy még kiemelkedőbb vállalkozással valódi modern epopeiát, grandiózus hősi nemzeti eposzt írt a korabeli történésekről. A dicső magyar múlt és honfoglaló eleink eddig alig megbecsült fegyverténye méltó epikai, nagyszabású műnemi formát nyert – s így mintha Tinódi Lantos Sebestyén, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, Vörösmarty Mihály, Arany János vagy az „éposz-katedrálisokat” emelő Juhász Ferenc nyomdokán járva kerekedett volna ki ez a rendkívüli hozzáértést, történelmi anyagismeretet, historikus empátiát, műfaji-verstani gondosságot, egyszerre tömör és csiszolt felidéző-megjelenítő erőt tanúsító és összesűrítő bravúros műalkotás. A verses elbeszélő költemények műtípusában a krónikás-históriás hosszú-énekek egyedülálló tüneménye (pontosabban annak irodalom- és szellemtörténeti értelemben jellegadó, jellegmeghatározó vonulata): voltaképpen irodalom- és műfajtörténeti, történeti-poétikai kuriózumszerűség az egyetemes európai, sőt világirodalomban is. Valamifajta esztétikai „hungarikumnak” tekinthető az epikus költészet (vagy epiko-lírai hősköltészet) e válfaja – a magyar nemzeti irodalmi paradigmához organikusan hozzátartozó, sajátos jelenségnek, ősi eredetű veretes, patinás, artisztikus alakzatnak. Deák-Sárosi László tehát a páratlan történelmi témához ugyancsak a magyar kultúra nemzeti sajátosságaiból autochton módon származtatható, archaikus és időtlenül mindig aktuális – miközben a világkultúra legegyetemesebb és aboriginális mintáihoz is szervesen kapcsolódó – művészi keretet rendelt hozzá, s ezzel a magyarság eredendő élet- és kultúrateremtő, egyben a nagyvilág számára is erkölcsi példát adó géniuszának halhatatlanságát egyaránt szuggesztíven kisugároztatva nagyszerű művéből.
A markáns és klasszikus eposzias szemléleti és stiláris alakzatok, kellékek, költői és drámai elbeszélő és megjelenítő mintázatok, hangnemi és szerkezeti vonások mutatis mutandis művészi nyomatéka és többlete: mind-mind e színes, sokrétű, míves remeklés egészének emelkedett összhatását fokozza. Invokációnak, prepozíciónak vagy expozíciónak feleltethető meg az eposzindító dicsérő ének, s azután az rekonstruált események előadása, a ragyogó kimenetelű csatát megelőző szövevényes – és zűrzavarosán háborgó – történések aprólékos megelevenítése, a helyzet minden leül- és belpolitikai, hadászati, hétköznapi, személyes, sőt érzelmi, családi, szerelmi szálának kibontása, az előzmények minden lényeges mozzanatának számbavétele, az „enumeráció” szerinti kivetítése és elénk festése, a csodaszerű fejlemények fiktív dramatizálása, a heroikus tetőpont, a varázslatos sikerbe torkolló végkifejlet, a lélektisztító katarzis erkölcsi magaslatainak (hiperbolikus magasztosságukban és fenségességükben is) hitelesen (és autentikus hálaadó imádságban kifejeződő) expresszív megérzékítése: külön-külön és együttesen is delejező, lélekemelő összbenyomásban összegeződik. „Magyarok és testvérek! / Dicsérjük az ég és a föld, / Látható és láthatatlan, / Tűz, víz s minden lelkes állat / S nemzetségek teremtő urát” – hangzanak az első istendicsőítő mondatok, s hogy: „Néktek zeng az ének, el ne feledjétek / Árpádot s fiait, kik nagy vitézségben / És vetélkedésben megóvták honunkat.” S az elokvenciához illő keretesség szerinti befejező hálaének pedig ekként summázza a poéma egészéből is megindítón sugárzó üzenetet, a magyar megmaradás himnikus szózatát: „Legyőztük a frankok s szövetségeseik / Mienknél háromszor nagyobb hadseregét, / Hírmondó is alig maradt, s az is futva. // Letaroltuk őket kevély vezérükkel, / Pedig ők akartak minket elűzni e / Földről, ami ősi idők óta miénk!”; „Magyarok és testvérek! / Üstengrinek adjunk hálát, / Diadalra vitt most minket / Pozsonynál a frankok ellen. / Győzött velünk most az igazság! (…) Tudja meg a nagy világ, / Míg csak magyar él e Földön, / Ide ellenség ne jöjjön, / Országunk itt fog virulni / Ezerszáz évig és még tovább!” Árpád nagyfejedelem vezérletével megmentődött „a csodás Kárpátok karéja” övezte Kárpát-haza, s maga a fejedelem így zárta a népéhez intézett méltóságosan intelmes szavait: „Most pedig hallgassuk Isten dicsőségét, / S szóljon a tisztelet hangja hőseinkről, / Akik óvják magyar törzsszövetségünket! // Ne legyen bátor tett s meghasonlás, miről / Nem emlékeznek meg az énekmondóink, / Ahogy tették is ezt, ősi idők óta. // Hitből s igazságból merítsetek erőt, / S bátor tettekből, hisz nem csak egy pillanat / Mondja meg, kik vagyunk, magyarok, testvérek!”
A fájdalmas vérveszteséggel is járó csatározás, de a mindennek ellenére szinte hihetetlenül mégis sikeres végkimenetelű küzdelem, az összeforrasztó, tanulságos és tanúságtevő (Németh László kifejezését kölcsönözve: „nemzetragasztó”), praktikus és morális helytállás: megható örök példa és mementó. Azonban Deák-Sárosi László hőskölteménye nemcsak a hiteles pátosz húrjait szólaltatja meg, hanem hallatlan tónusgazdagsággal, változatosan részletező, akkurátus közelképi leírókészséggel, eseményelbeszélő bővérűséggel képes kiábrázolni például a pozsonyi csata előtörténetét, minden fontos előzményét is, s lebilincselő deskriptív mozgalmassággal, sugallatos történéstömörítő, látványmegjelenítő valószerűséggel érzékeltetni, szemléltetni a korabeli Európa bonyodalmas diplomáciai erőviszonyait, a hadakozások, a csűrcsavaros területszerzési manőverek, politikai-uralmi taktikák, ármányok, viszálykodások végtelen rengetegét. A magyar hadviselések jobb híján „kalandozásként” emlegetett sorozata is ebben az összefüggésben helyezkedik el, és ami az eposz egyik legfőbb és leghitelesebb mondandója ebben a vonatkozásban, az talán az, hogy a magyarság a letelepedés biztonságát szavatoló erődemonstráció (elrettentés, figyelmeztetés) érdekében, illetve kölcsönös hasznosságú nemzetközi szövetségkötések keretében hajtották végre ezeket a részint zsákmányszerző, de leginkább a saját erőt felmutató hadműveleteket, hadjáratokat. Az egyes nyugati császárok, királyok, egyházi és világi vezérek, tartományi vezetők szívesen kérték a magyarokat a maguk érdekeinek az érvényesítése céljából, hogy vállaljanak részt ezekben az akcióikban. A 9-10. század fordulóján legalább négyen pályáztak a római császári címre és hatalomra, ezért egymással háborúztak, miközben északon a vikingek sanyargatták a keresztény lakosságot, délen pedig a mórok rendezkedtek be az Ibériai-félszigetre, nem kis időre. Mindebből pedig az szűrhető le, hogy a magyarságot semmiképpen sem valamifajta hódító szándék vezérelte, a Kárpát-medencén kívül semmilyen egyéb területet nem kívántak elfoglalni. Ezzel szemben amikor a nyugati hatalmak – a bajorok által tárgyalásra hívott és álnokul tőrbe csalt Kurszán fejedelem legyilkolása után – összeszövetkezve és kimondottan a bosszúszomjas eltiprás, kiűzetés, kipusztítás szándékával rontottak rá a magyarokra: az igenis aljas agressziónak, erőszakos inváziónak tekinthető. Amely ellenében a modern értelemben is vehető haza megvédése és megmentése a védekező identitás kialakításának és megszilárdításának sarokkövévé: egyben távlatos ősigazságává kristályosodott és nemesedett. Támadás helyett a mitikus és metafizikai gyökerű, lényegű reális önvédelem, önmegőrzés, önrendelkezés elve szerint. Az autonóm nemzetépítés önaífirmációjával. Amiként a huszadik században, az országmarcangoló Trianon után a költő Falu Tamás igei hangzású-zengésű versbe öntötte: „Nem kell nekünk a más folyója, / Nem kell nekünk a mások bérce, / Csak magyar hegy és magyar róna, / Ahogy az Isten rég kimérte. / Nem kell nekünk idegen égbolt, / Egy porszeme sem a világnak, / Csak az kell, ami a miénk volt… / Igazságot Magyarországnak!” (Magyar visszhang).
A keleti frank, szász, sváb és bajor seregek 907 nyarán indultak meg Árpád népe ellen, mégpedig három hadoszloppal, két hadtesttel a Duna jobb és bal partján, s egy hajóflottával a folyón. A felderítő, elterelő, bekerítő, hátranyilazó, rajtaütő stratégiákkal, a színlelt megfutamodásokkal, a rendkívül gyors, rugalmas, változatos csapatmozgatásokkal a magyarok – a már addig annyiszor megcsodált fürge és fortélyos katonai, hadviselési találékonyságukkal – a sokszorosan (legalább háromszorosan) nagyobb, körülbelül százezres létszámmal felvonuló elbizakodott ellenséget lényegében tönkreverték. A hajókat felgyújtották, s a szárazföldön, mindkét parton is diadalmaskodtak egy váratlan és kifürkészhetetlen éjszakai dunai gázlós átkeléssel meglepve a támadókat. Világra szóló vereséget mértek rájuk. Ezután több mint százhúsz évig nem mertek rátámadni az országra.
Johannes Aventinus bajor humanista történetíró az ezerötszázas évek elején jellemzi úgy a győztes magyarok harcmodorát, hogy „gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek”, s nyílzáporral, elsöprő lovasrohammal kerekednek felül. Deák-Sárosi Lászlónál ilyen sorok festik ezt a zivataros harcmodort: „Mint pusztító vihar, tarolt a magyar had, / S mire kardjaikat kivonták a frankok, / Túlvilágra jutott legalább harmaduk”; s szinte halljuk, amint zúgott a „huj, huj”, a mindent elnyelő hangzavar, s benne „szörnyű nagy robajjal magyarok szablyái”, „lovaik patái s azok nyerítése”. Vagy amikor „tüzes nyilaiktól” „lángra lobbant minden hajó, bárka, csónak, / Meggyulladt a frankok pajzsa és ruhája, / Maguk pedig tüzet torkukból okádtak. // Nappali fény áradt sugárban a partig, / Megvilágítva a menekülők arcát, / Amint a tűz és víz közül választottak. // Kik a vízben leltek menekvést, a nyilak / Meglelték őket is, s ki a hajón maradt, / Vaktában lőhetett már a sötét partra.”
A mozgalmasan és lendületesen sorjázó, szinte egymásra torlódó – és filmszerűen vizuális, auditív művészi effektusokkal telített, megragadó szenzuális energiával és sodrón áradó – jelenetek bősége, epikus, lírai és drámai hatásossága azonban nemcsak a harci események leírásában fokozódik fel, hanem a korabeli hétköznapok, profán és szakrális, egyszerű és rendkívüli szokásformák, viselkedésnormák életes színre vitelében is. A szüntelen cselekményesség kiterjed például az állatáldozati rítusoktól az archaikus hitvilág és hitélet, a magyar ősvallási tradíciók számtalan jellegzetes megnyilatkozásáig, a totemisztikus turultisztelettől a sámánizmus, az animizmus (a szinkretikus „tengrizmus”) ezernyi hitéleti válfajáig; a manicheista vagy őskeresztény színezetű magyar mitológia sokféle árnyalatáig és jelenségéig. A Teremtőhöz, a telitalálatosan ősi hangzású „Üstengrinek” nevezett Istenhez forduló imádságok, a sólyommadár üzeneteire fogékony álomlátások, az izzón és emelkedetten lelkesítő családi, törzsi, kis- és nagyközösségi szertartások megannyi módozata alkalmat nyújt a leírások etnográfiai, őstörténeti, szociografikus felgazdagításához. A frankok, szászok, svábok, bajorok vezéri udvarába pazar lakomára hívott és orvul megölt Kurszán nagyfejedelem temetését is megrendítő rituálé kíséri: „Midőn a Nap éppen leszentülőben volt, / Aranykoszorút font gyászolók fejére / És egy szép halomra, ahol körben álltak. // Ott feküdt előttük Kurszán halott teste / Ékes kaftánjában, szablyával, fokossal, / íjjal és tegezzel, teljes harci díszben. (…) Nagyfejedelmünkhöz négy jó derék harcos / Fehér lovat kísért, legszebbet a kedvenc, / Harcban edzett tüzes paripái közül. // Kál dobját egy tőrre ekkor lecserélte, / Tisztelete gyanánt meghajolt, majd villám- / Mozdulattal a ló piros vérét vette. // Kurszánt ekkor tágas sírjába helyezték, / Lábához e fehér lova fejét, bőrét, / S ki jelen volt, az mind lehajtotta fejét. // Amint vezérünket befogadta a föld, / Szörnyű nagy madarak tűntek fel az égen / S rajuk mögött nyomban suhant a Kék Sólyom.” S amikor pedig néhány évvel később magában a heroikus csatában elveszett vitézeket temették, „Árpád intett ekkor Kál főtáltosunknak, / Ki mielőtt szólott, dobját fölemelte / Tiszteletét téve háromszáz holt hősnek. // Közben meggyúltak a fények az égbolton, / Egyre tündöklőbb lett fent a Csillagösvény, / Honnan a hőseink visszaintegettek.” Elevenen felvillantott életképek, markáns jellem- és eseményrajzok, lüktető helyzetábrázolások dúsítják a különböző társadalmi csoportok, néprétegek, nemzetségek mindennapos vagy ünnepnapi, szokásos vagy kivételes viselkedésének mozaikos tablóit és freskóit, a közösségi létezés számtalan területének apró momentumokból és vonatkozásokból összerakodó panorámáit. Élet és halál forgatagában is kiszélesedik ez az ábrázolás a korabeli életmód és kultúra sajátos elemeit magába foglalva: a sátras-jurtás lakókörnyezettől a nomád állattartásig, a különféle foglalkozásoktól és tevékenységektől az öltözék, a viselet, a viselkedés árnyalatos színképéig, az evés-ivás, lakomázás, udvarlás, párválasztás, közösségi érintkezés mindmegannyi válfajáig. És a nyelvi archaizálás finoman népies-régies szófordulataival, ritmusával, sziporkázó vagy éppen hömpölygő előadásmódjával tarkítva, cizellálva, távlatosítva.
Deák-Sárosi László e nagyszabású munkáját már két hasonló elbeszélő költeménye is megelőzte – két úgymond székely eposz. Az egyik a Libás Matyi – Egy igazi magyar rege négy levonásban (2013; megzenésített hangoskönyvként: 2019) olyan pazar humorú és iróniájú verses mese, példázat és szatíra, amelynek aktualizált tanítómesei erkölcsi célzata a mindenkori nyerészkedés, úrhatnámság, alakoskodás, igazságtalanság fanyar kipellengérezése; a mai kor jelenségeihez igazított travesztiás, parodisztikus transzformációja, egyfajta költői parafrázisa Fazekas Mihály klasszikusának. „Jelentősége többek között abban is rejlik, hogy ismét ráirányította a figyelmet Fazekas Mihály Lúdas Matyijára.” – állapítja meg róla (alapos méltatása summázataként) Adamik Tamás is (Agria, 2021/1.); s „a vaskos hexameterek, a székely környezetbe helyezett történet elvarázsolja a hallgatót” – Gáspár Ferenc olvasata szerint {Kortárs, 2020/12.). A másik pedig olyan székelymagyar és egyetemes történelmi nemzeti identitást erősítő (és szintén hangoskönyvként is megjelent) opus, amely az 1603-ban Erdély fejedelmeként szolgáló és véres harcokban elesett Székely Mózesnek állít emléket: a Nyolcágú csillag – Székely Mózes és brassói csata (2019). Erős Kinga írja róla, hogy a főhős „hazafisága, rettenthetetlen bátorsága és hősiessége példaadó volt a maga korában, de példaadó most is a mi számunkra.” Aki „»személyében olyan vitéz volt, hogy az Nagy Sándor hadában is az válogatott vitézeknek számok közzé lehetett volna« – így vélekedett Bethlen Gábor, a későbbi nagy erdélyi fejedelem Székely Mózesről. (…) Ezt a Székely Mózesben fellelhető összmagyar jelképiséget ragadta meg Deák-Sárosi László kivételes erővel Nyolcágú csillag című művében” – mégpedig „igen magas művészi színvonalon, láttató erővel és szuggesztív módon” {Agria, 2020/2.). Maga a szerző – Tófalvi Zoltán vele folytatott beszélgetésében {Vár, 2021/1.) – pedig azt vallja róla, hogy ez az eposz a maga egészében, a cselekményes és párbeszédes részek szerves együttesével: „krédó a hitről, illetve a székely-magyar egységről és Magyarország feltámadásáról.”
Az énekelt történelmi nagyeposz műfaja több mint félezer év után éled újjá tehát itt a szemünk előtt – amint ez a pozsonyi csatáról szóló alkotás is most ezt tanúsítja. A verseket Fábri Géza, korunk jeles énekmondója és kobozművésze saját, illetve népi és historikus dallamokkal, virtuóz közjátékokkal, neves zenészek közreműködésével kelti életre, bemutatva a kobozzal kísért énekmondás erejét. (A két szerzőnek egyébként ez már a harmadik közös munkája – az említett Nyolcágú csillag és a megjelenés előtt álló Három sing a jutalom… című művek mellett.)
S az ezt a nemzeterősítő törekvést és missziót rendületlenül (és remélhetőleg viszszhangos sikerrel) folytató új hőseposz, a könyvben és CD-n most megjelent A pozsonyi csata, 907 – 3470 sorával, 60 énekével, több mint hét és egynegyed órányi megzenésítésével – az első perctől az utolsóig magával ragadó, különleges élmény. A magyar megmaradás erkölcsi és a művészi sorskifejezés esztétikai értékminőségét egyszerre sugározva.

(Agria, 2024/1)

Adamik Tamás: Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers. Új magyar verstan. Példatárral és hangzó példatárral

Deák-Sárosi könyve a Köszönetnyilvánításon (11–12) kívül 11 fejezetet foglal magában: 1. Bevezetés (13–15); 2. Gyakorlat és elmélet – a ritmika alapjai (16–88); 3. Hangsúlyos típusú verselések (89–162); 4. Időmértékes verselési típusok (163–232); 5. Szimultán verselés (233–39); 6. Kevert és ötvözött verselés (240–46); 7. Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus (247–75); 8. Drámai ritmusok (276–81); 9. A rím (282–309); 10. Versszakok, átvett versformák (310–24); 11. Korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából (325– 47). Ezután következik az Irodalom (348–51), a Forrásszövegek jegyzéke (352–5); a Függelék, Bevezetés, A háromszólamú vers – rövid áttekintés (az elmélet szinopszisa) (357–62); Példatár 1. rész: 33 vers teljes kikottázott szövege (363–428); Forrásjegyzék a példatár 1. részéhez (429–30). Példatár 2. rész: ismét 33 vers teljes szövege kikottázva (431–80); Forrásjegyzék a példatár 2. részéhez (481–2). A kötetet a Verstani minienciklopédia, Alapfogalmak, rövid elméleti meghatározások című segédanyag zárja le (483–511). A kötet gondolatmenetének tömör összefoglalása a Magyar Nyelvőrben is megjelent (Deák-Sárosi 2022).
Most pedig tekintsük át röviden az egyes fejezetek verstani témáit, kérdéseit! Az 1. fejezetnek, a Bevezetésnek a fő témája az értelmi és a csupán metrikai hangsúlyok egyidejű érvényre juttatásának problémája; ez ugyanis mindmáig nincs megoldva. „Ennek egyik fő oka az, hogy a verselés az elmúlt két és fél évszázadban és lényegében már ennek az időszaknak az elején levált a zenéről, elhagyta az énekelt, illetve az előadott (recitált) versek eszköztárát” (13). Ennek következménye a dallamhangsúly mellőzése. Az énekelt vers ugyanis rendelkezett egy plusz nyomatékkal, a dallamemelkedővel. Deák-Sárosi verstanának egyik újdonsága az, hogy a dallamhangsúly, a dallamemelkedő és a dallamereszkedő figyelembevételével ki lehet küszöbölni ezt a problémát, mert a beszédben ezek az emelkedő és ereszkedő nyomatékok már spontán módon is jelen vannak és „kialakulhatnak annak függvényében, hogy az adott szótag milyen magánhangzót tartalmaz” (14). Az emelkedő erősebb hangsúly, mint az ereszkedő, és mindkettő dominánsabb, mint a
sima hangerőhangsúly. Mivel a magyar nyelvben a dallamemelkedőnek és a dallamereszkedőnek nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, ezért a dallamhangsúly alkalmazható az értelmi és a csak metrikai nyomatékok szólamainak íveltetésében. Ez az újításkiegészítés a teljes verstan újragondolására késztet: „Mi történik a dallamhangsúly alkalmazása eredményeként az időmértékes versekben, a hangsúlyosokban, külön az ütemezőkben, a kevert és ötvözött rendszerűben, a pszeudojambusban (hamis jambusban) és a szimultán versben?” (15.)
A Gyakorlat és elmélet– a ritmika alapjai című 2. fejezetben az a kérdés kerül terítékre, hogy a verstan „hatásköre” meddig terjed. Mivel a problémák és az eredmények a hangzó versben nyilvánulnak meg, a verstan szakértőjének ebben is állást kell foglalnia, hiszen „a vers hangzó szövegként nyeri el végső formáját” (16). Szepes-Szerdahelyi Verstana énekelt, recitált és szavalt versekről beszél (1981: 194). Deák-Sárosi tovább árnyalja ezt a felosztást „1. versmondás; 2. szavalás; 3. skandálás; 4. előadás (recitálás); éneklés (16). Akármelyik előadásmódot alkalmazza az előadó, bizonyos szavakat, szókapcsolatokat, verstagokat nagyobb vagy kisebb nyomatékkal adja elő. A nyomaték eszközei az időtartam, a hangerő, a hangmagasság és a hangszín. Ennek megfelelően Deák-Sárosi háromszólamú versről beszél, mert alapvetően három nyomaték vagy nyomatékcsoport van, amelyek minden versszövegben folyamatosan érvényesülnek, a hangszín csak a rímes versekben lehet rendszeralkotó. A vers háromszólamúsága három különböző módon is megfogalmazható: a három fizikai nyomaték szerint: 1. időtartam, 2. hangerő, 3. hangmagasság; a hangsúlyok típusa szerint: 1. hangerő, 2. emelkedő, 3. ereszkedő; a relatív hangmagassági szintek szerint: 1. magasabb ejtés, 2. mélyebb ejtés, 3. középintonáció. Nos, az előadónak ezt a három nyomatékot kell összhangba hoznia egymással váltakozva vagy a lehetséges társítások szerint egyszerre, ami a nyelvi és metrikai mesterségbeli elemzés eredménye; az érzelmi-művészi többlet hozzáadása ezt követően történik (40–1).
A Hangsúlyos típusú verselések című 3. fejezet elején a szerző helyesen állapítja meg, „hogy a jelenlegi információink alapján a hangsúlyos típusú verselések a gondolatpárhuzamból alakultak ki” (89). A magyar versritmus alapja, állítja elődeit, Négyesy Lászlót és Horváth Jánost is idézve, hogy a különböző szótagszámú szavakat és a szókapcsolatokat (az ő fogalmával: verstagokat) egyazon időtartam alatt ejtjük ki: „Bécs, Berlin, Budapest, Koppenhága, Almásfüzitő.” Miután e megállapítását megindokolja, így kezdi e téma tárgyalását: „Ha történetileg nézzük, akkor a hangsúlyos alapúak közül léteznek régi és népi, illetve archaizáló versek, amelyek a tagoló vers ritmikai elve alapján, a gondolatpárhuzamból eredve szerveződnek (változó szótagszámú verstagok és változó számú verstagok) és újabbak, amelyek esetén állandósul a szótagszám és a tagvagy az ütemszám” (92). Ezután idéz is egy példát a hangsúlyos, az ütemező és azon belül a tagoló magyar versre:

Deák-Sárosi felteszi a kérdést: „Ez a vers hogyan viszonyul a dallamhangsúly-elmélethez?” (95.) A tagolás nem okozott összeütközést az értelmi és a metrikai hangsúlyok között, ezért úgy tűnik, nélkülözhető a dallamhangsúlyok használata. „Van ugyan különbség az egyes hangsúlyok hierarchiája között, tehát a „megérett” fontosabb mondatrész, mint a „meggy” (ezért is merül fel a második két tag vagy ütem egy ütempárban vagy tagban való egyesítése), de említettem, hogy a rímek leválasztják a második tagról a harmadik tagot. Hogy mégse legyen ennyire kiegyenlített és egyhangú a ritmizálás, ezért érdemes bevonni a dallamhangsúlyt is. Ha a második tag első szótagját is magasabban ejtjük az alapintonációnkhoz képest – nem sokkal, úgy körülbelül egy egész zenei hanggal –, akkor mégiscsak kap kiemelést a második tag, ami a szintagma fontosabb eleme a jelentést tekintve. Ezért a fenti felosztásban jelöltem mindenképpen a magasabban ejtendő szótagokat a második tagban. Az első és harmadik verstag kezdetét továbbra is érdemes dallamemelkedővel kiemelni” (95). Ebben a fejezetben a hangsúlyos típusú verstípusokat bemutatja az archaikus formáktól kezdve a metrumot fellazító, végső soron tagadó szabadversig. Külön alfejezetet szán az oldalágnak és határtarületnek számító hangversnek és a képversnek is.
A 4. fejezetet, amelynek címe Időmértékes verselési típusok, nagy kíváncsisággal kezdtem olvasni, hiszen évtizedeken keresztül olvastattam és értelmeztem hallgatóimmal együtt a római költők időmértékes verseit az ELTE BTK Latin Tanszékén. Deák-Sárosi a módszerének ismertetésével kezdi a fejezetet: „Az időmértékes vers legfontosabb jellegzetességeit konkrét verspéldák elemzésén mutatom be, de a korábbi általános és rövid tipológiai összegző után néhány fő elméleti kérdést még részleteznem kell, illetve táblázatban összegzem a legfontosabb verslábak/ütemek és verssorok/kólonok típusait” (163). Miután a beígért tipológiai összegzést elvégzi a 163–5. oldalakon, a klasszikus időmértékes verslábakat egy egész oldalt betöltő táblázatban mutatja be a következő szempontok szerint: A versláb neve, eredeti jelentése, magyar neve, képlete, példa (166). Ugyanilyen gondosan szemlélteti a legfontosabb klasszikus időmértékes kólonokat, verssorokat. A táblázat elején feltünteti szempontjait: A kólon neve, Ideális képlete, Gyakorlati képlete, Előfordulása (168–9). A klasszikus időmértékes versek műnem, műfaj és forma szerint című alfejezetben örömmel fedeztem fel, hogy a legnagyobb római rétor, Marcus Fabius Quintilianus Szónoklattan című művéből is idéz a szónok stílusáról (172). Deák-Sárosi alapos felkészültséggel tárgyalja az egyes kólonokat, kiemelten a hexametert és az aiol, úgynevezett lantos verseket. Megközelítésének lényege, és ez újdonság, hogy nem csupán leírást ad az egyes kólonokról, hanem azok zenei értelemzését, a szerkezetükből kiolvasható feltételezett kialakulását tárgyalja. Így például a szapphói kólon nem csupán egy trocheus, egy spondeus, egy félbemetszett daktilus és újabb két trocheus kapcsolata, hanem egy ötlábú/ ötütemű, tisztán trochaikus sor továbbfejlesztése. A tisztán trochaikus sor egyhangúságát a középső láb aprózása (a szintén ereszkedő daktilussal való helyettesítése), a középmetszet és a második láb spondeussal való helyettesítésével egy szinkópás hangsúlyeltolódás teszi változatossá. Az egyes kólonokat és versszakokat teljes versek vagy hosszabb versrészletek alapos metrikai elemzésével mutatja be, a szöveget minden esetben ellátva tagolással, az összes szótagot a három hangsúly valamelyikével vagy lehetséges kombinációikkal. Az elemzett versek többsége meg is hallgatható a monográfiához tartozó hangzó Példatárban.
A Szimultán verselés című 5. fejezetet így kezdi: „A szimultán verselés jelenségét fokozatosan fedezték fel nagyjából az elmúlt egy évszázad alatt, és a Horváth János által bevezetett fogalom alapján Szuromi Lajos nevezte el ezt a verstípust szimultánnak, és írta meg az elméletét egy terjedelmes monografikus könyvben (Szuromi 1990)” (233). Majd megállapítja, hogy ez a versrendszer valóban létezik, de érvényességi körét ő szűkebben értelmezi, mint Szuromi. A szimultán versnek az lenne az alapfeltétele, hogy egyszerre legyen értelmezhető a hangsúlyos és az időmértékes versrendszer szerint is. Ennek megfelel a korábban már idézett (lásd 226) „Ha vihar jő a magasból” Weöres-vers, „mert szabályos hangsúlyos felező nyolcas sorokból áll, egyben hibátlan kis jónikus dimeterekből” (233). De nem felel meg Weöresnek A tündér című verse, amelyet a verstani szakirodalomban a szimultán vers mintapéldányának tekintenek. Ezt többek között így indokolja meg Deák-Sárosi: „A vers hangsúly- és időmérték-eloszlásaira nézve nyomban látszik, hogy nincs szinkronban mindig a hangsúlyos és az időmértékes képlet” (234). Jó példaként idézi Csokonai Vitéz Mihály Az esküvés című versét (236–7).
A Kevert és ötvözött verselés című 6. fejezet első mondatából megtudjuk, hogy nem minden verstan tárgyalja, de Szepes-Szerdahelyi kitér mindkettőre: A bevezető részben még csak általánosan, a kevert típusú verselést határozza meg: „a költők a hosszú szótagokat hangsúlyos rövidekkel pótolják, illetve a hangsúlyos szótag helyén hangsúlytalan hosszú áll” (1981: 24). Később azonban másképpen fogalmaz: ha „a szöveg elejétől végig mindkét versrendszer metrumának egyformán eleget tesz, akkor a szerkezet szimultán típusú; ha az egymást követő szövegrészek egyike hangsúlyos, másika időmértékes, akkor kevert ritmusú; ha pedig a két versrendszer elveiből egyaránt merítő metrum keletkezik, akkor ötvözött ritmusú (uő. 147)” (240). A fejezet további részében Deák-Sárosi értelmezi a kevert és ötvözött vers fogalmát, majd Ady Endre Új magyar bukolika című versének elemzésével mutatja be az említett verselés egyik változatát. Már a korábbi kutatók ráébredtek arra, hogy Adynak ezt a versét nehéz elemezni. Jambusnak próbálták metrizálni, de a vers ellenáll minden ilyen próbálkozásnak (Szilágyi, 1990: 357). „Nem csupán azért, mert ha időmértékesnek próbáljuk értelmezni, akkor nyomban két trocheussal indít, hanem azért, mert sehogy sem ad olyan tagolást, ami valamiféle képletszerűen ismétlődő időmértékes lüktetést adna. Sok benne a semleges spondeus és a semlegesnek tekintett, de minden ütemező lüktetést többé vagy kevésbé buktató pirrichius” (242).
Az Időmértékes és hangsúlyváltó hamis jambus című 7. fejezet témája sok vitát gerjesztett a verstani értekezések szerzői között. A viták gyökerét a jambus okozza, és a magyar nyelv sajátos, hangsúlyosan ereszkedő természete. Olyan neves szerzők érveltek a jambus vagy a jambus túltengése ellen, mint Négyesy László, Torkos László, Horváth János, Vargyas Lajos, Kodály Zoltán. A jambus képlete ti tá, tehát időmértékesen emelkedő, a magyar szavak pedig hangsúlyosan ereszkedők, ami nyomatékkapcsolás esetén idegen, emelkedő hangzást eredményez, nyomatékmegosztás esetén túl sok éles ritmust (ti tá ti tá), a hangsúly szabad eloszlásával pedig a lüktetés a felismerhetetlenségig fellazulhat; ezenkívül mivel a magyarban nem léteznek hangsúlyosan emelkedő és kupolás szavak, a hangsúlytalan, egy szótagú sorkezdet spontán módon átalakul ütemelőzővé, és a sor ereszkedő, trochaikus hangzású lesz. „A magyar kizárólag élhangsúlyos és erősen toldalékoló, míg a többi nyelv, amelynek számottevő műköltészeti versirodalma van, azon belül időmértéken alapuló verselése, és még közelebbi kapcsolatba is kerültünk ezen nyelvek verselésével; azok emelkedők vagy kupolásak, vagyis a hangsúly vagy a szavak utolsó szótagjára esik, vagy többségében a szavak közepére. Ezért van az, hogy az emelkedő lejtés, benne kifejezetten a jambusidegenül hat a magyar nyelvben és a versben, és legfeljebb egy-egy rövid versben valósítható meg ez az emelkedő lejtés, de abban se tökéletesen. Mivel hangsúly szempontjából nem létezik emelkedő lejtésű magyar szó (hangsúly máshol, mint az első szótagon), ezért az emelkedő szószerkezetek könnyen átminősülnek ütemelőzős/felütéses sorrá, és a sor mégiscsak ereszkedő lesz” (247). Ez pedig nem hangzik jól a magyar ember számára: „Tehát elvileg nem lenne baj a magyar nyelvben, versben a hangsúlyos jambus lüktetésével, mert a dallamhangsúlyok áthidalnak, csak nincsenek pillérek, amelyek megtartják az áthidalókat. A túl sok áthidalás felborítja az egész szöveg lejtését, és jó verstani hangsúlyozás esetén is bántja a nyelvérzéket” (247). Hogy valóban lehet aránylag jó rövid verset jambusban írni, azt Deák-Sárosi a Magyar ének I. című saját verssel mutatja be (255). Ám hosszabb vers még Arany Jánosnak is okozhat problémát, például A walesi bárdokban (vö. 261–6), ami harcias, nyomatékmegosztó módon indul (tá tá és ti tá képletekkel, hangsúlyosan ereszkedő spondeussal és nyomatékmegosztó jambussal), de később elerőtlenedik a lüktetés a nyomatékkapcsolás, majd a hangsúlyok egyre szabadabb elhelyezkedése miatt.
A Drámai ritmusok című 8. fejezetben a drámai műfajok ritmusait vizsgálja Deák-Sárosi. Rögtön a fejezet elején megállapítja Négyesy Lászlót idézve: „A verses dráma nyelve nálunk, ahogy Európa-szerte minden nyelvterületen a 19–20. század fordulójáig, a jambus volt” (276). Ennek oka abban rejlik, hogy a görögöknél és a rómaiaknál a tragédia és a komédia nyelvének ritmusa gyakran a jambus és a trocheus volt, a középkortól szinte az összes európai nyelvben a jambus került az első helyre. Ennek az a fő oka, hogy ezekben a nyelvekben a jambus állt/áll a legközelebb az élőbeszédhez, és az irodalmi műfajok közül a színművek nyelvezetének kell a legközelebb állnia a mindennapi megszólalásokhoz. A jambusban a legtöbb a szabályos és szabálytalan helyettesítés, megoldás, és a lüktetés olykor annyira eltávolodik a szabályostól, hogy még a szakemberek sem tudják meghatározni a formáját – idézi ez utóbbi megállapítást a görög verstan szerzőjétől (Szepessy 2013, 150). E jelenségnek és folyamatnak az oka maga a jambus – írja Deák-Sárosi, mert „a jambus a legegyszerűbb verslábak közé tartozik, mindössze két szótagból és három morából áll, így épp az egyszerűsége is okozza azt, hogy a túl sok helyettesítés könnyen szétforgácsolja, semlegesíti karakterét” (276–7). Ám azt a kérdést is felteszi Deák-Sárosi, hogy mivel lehetne helyettesíteni a jambust. A jambust „lefordítani” kellene, nem egy az egyben átvenni más nyelvekből, mert a magyarban nem a jambus áll a legközelebb az élőbeszédhez, hanem az ereszkedő lejtésű hangsúlyos és időmértékes formák. Szerinte azt a fajta prózaritmust kellene alkalmazni, amelyet Quintilianus javasol Szónoklattanában a szónok számára: „Három verslábnál többet azonban nem szabad figyelembe venni, s ezt is csak akkor, ha nem három szótagból állnak (természetesen nem lehet itt szó költői kötöttségről), sem két lábnál kevesebbet” (9, 4, 95; 636). Időmértékes drámai sortípusra konkrét, saját variációs formát is javasol (279–81).
A Rím című 9. fejezet elején Deák-Sárosi felhívja a figyelmet arra, hogy e témáról már három monográfia megjelent: Radó 1921; László 1972; Simon 2014. Mindegyik a teljességre törekszik, de tartalmaznak „olyan leszűkítéseket, amelyek nem engedik egységében és szélesebb összefüggésrendszerében, a formai jellemzők, a szerepek (funkciók), a jelentés, illetve mindezek együtthatásaként értelmezni a rím jelenségét” (282). Ugyanakkor tartalmaznak fontos megállapításokat, amelyek segítenek megérteni a rímet. Eredményeiket Deák-Sárosi felhasználja, és hozzájuk adja saját elméletét és gyakorlatát. Szerinte a rím gyűjtőfogalom, és a korábbi kutatóktól eltérően így határozza meg: „Pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy a rím azonos vagy hasonló hangok vagy hangcsoportok összecsengése jellemzően azonos szótagszámú vagy szabályozott módon különböző szótagszámú szavakban, amelyek az erős hasonlóság/ azonosság mellett erős különbségeket is tartalmaznak. Az illesztési alapelv szerint a formailag jó rím erős hasonlóságokat és egyidejűleg erős különbségeket tartalmaz, ami biztosít egyfajta feszültség-/oldásalapú illesztést és dinamikát” (284). A rím szerepe ritmikai és tagoló: „Az azonos vagy hasonló szavak (szótagok, hangok) ismétlődése olyan lüktetést képes adni a szövegnek, mint a hangsúlyok (hangerőhangsúly, dallamhangsúly) vagy a hanghosszúságok” (286). De a rímek fontos szerepe a kiemelés is. „A hasonló vagy azonos hang, hangcsoport visszatérése tartalmilag és a hangzás szempontjából is kiemeli a rímelő szavakat a szöveg átlagából, amelyek jobban csillognak, jobban érvényesülnek, mintha nem csendülnének meg újra a közös hangok” (286). Végül a rímnek erős az esztétikai funkciója: hangulatfestő, hangutánzó jellege is van. A rímnek több típusa van: éles rím, tomparím, vágórím, hímrím és nőrím, tiszta rím, asszonánc. A rím gyakorlati használatát Deák-Sárosi a Himnusz haza című, súlyos mondanivalót közvetítő, formailag bravúros saját versével szemlélteti (297–300). Amit még ki kell emelni, hogy a szerző a verstani szakirodalomban először határozza meg tudományos alapokon, a fonetikai csoportokat figyelembe véve és az ös – szes mássalhangzóra kiterjedően az as – szonánci csoportokat (294–7).
A Versszakok, átvett versformák című 10. fejezetének második bekezdésében ezt a fontos megállapítást teszi: „A középső és nagyszerkezeti formák minden akadály nélkül átvehetők, legyenek azok akár tercinák egymásba fonódó végrímjei, a szonett, a ballada, az alexandrin, a stanca, a Chevy Chase-, az Anyeginversek rím- és strófatagolási módjai vagy a japán haiku” (310). A részletes tárgyalást a szonettel kezdi, majd meghatározza és részletesen kifejti formai követelményeit, végül pedig Shakespeare LXXV. szonettjének magyar fordítását közli és elemzi (313–4). A stanca meghatározását érdemes idézni, mert kevésbé ismeretes: „A stanca olyan, mint egy rövidített szonett. Nyolc sorából az első hat keresztrímes, az utolsó kettő pedig páros rímű: a b a b a b c c” (314). Példaként Tóth Árpád Stanzák egy trafikoslányról című versének 1. versszakát közli és elemezi. A ritornellt így határozza meg: „Ezt a versformát azért idézem, mert egyszerű, mégis van benne dinamizmus, és a lebegő átmeneti formát képviseli. Két rímelő sor fog közre egy nem rímelőt. Képlete a x, b x, c x c…” (315). Példája Petőfi Sándor Fresco-ritornell című verse, melyet gondos elemzés követ. Az Anyegin-strófát ezzel a meghatározással kezdi: „Az Anyegin-strófa közismert, orosz eredetű, hangsúlyváltó, jambikus, 14 soros versszak, amelyet először Puskin használt az Anyegin című elbeszélő költeményében” (316). Példaként az első részből közöl egy strófát Áprily Lajos fordításában, majd értelmezi, rávilágítva arra, hogy a kiváló magyar nyelvérzékkel bíró költő-műfordító tolla alatt a hangsúlyos magyaros ereszkedő lejtés hogyan veszi vissza a lüktetést az elméletileg érvényesített, időmértékesen emelkedő lejtésű jambustól. A többi versfajtát, a Chevy Chase-versszakot (318–20), a balladást (320–2), a limericket (322–3) és a haikut (323–4) ugyanolyan módszerrel mutatja be, mint az előbbieket.
A könyv utolsó, 11. fejezete ezt a címet viseli: A korai ír hangsúlyos verselés néhány fontos tanulsága a magyar verstan szempontjából. Az olvasóban tüstént felmerül a kérdés: hogy kerül ide az ír verselés? A fejezet bevezetésében kérdésünkre megkapjuk a választ. Az ír nyelvben már a 6. század második felétől maradtak fenn prózai és verses szövegek, sőt verstani leírások is. Továbbá az ír és a magyar nyelv hangzásbeli, részben tipológiai hasonlósága miatt e vizsgálódás gazdagíthatja a magyar verstant. A korai (ó- és közép-) ír nyelv jellegzetességeinek leírása után Deák-Sárosi ismerteti a korai ír hangsúlyos típusú, rímelő verselés főbb szabályait (329–1). Ezután részletesen bemutat egy verstani tankölteményt, amely a 11. századból maradt fenn (331–9). Majd következik egy korai ír vers fonetikai átírása és fordításai (339–42). A vers egy 9. századi ismeretlen szerző alkotása, két négysoros versszakból áll. Pődör Dóra készítette el fonetikai átírását. Ezt követi a vers angol nyersfordítása és angol műfordítása angol szakemberek tollából, majd Pődör Dóra magyar nyersfordítása és Deák-Sárosi magyar műfordítása. A fejezetet A fordítás nehézségei; egy 9. századi vers példáján című alfejezet zárja le (343–7). A vers ismét egy 9. századi ismeretlen szerző műve, és négy négysoros versszakból épül fel. Deák-Sárosi először közli az eredeti szövegét, majd felsorolja a formai jegyeit. Utána a vers angol szerzőktől származó angol nyersfordítása és műfordítása következik, majd Pődör Dóra magyar nyersfordítása, végül pedig a vers három műfordítása. Az 1. Kabdebó Tamásé, a 2. Kovács Gáboré, a 3. pedig Deák-Sárosi Lászlóé. Ismét felmerülhet egy kérdés az olvasóban: miért műfordítja újra Deák-Sárosi a verset, hiszen ketten már előtte lefordították? Azért, mert a korábbi fordítók nem adták viszsza a sortagolást és a tiszta rímeket, pedig ezen formai követelményeknek köszönhető a vers varázsa – írja Deák-Sárosi (143). És igaza van. Saját fordítását így indokolja meg: „Nem állítom, hogy a magam fordítása maradéktalanul megfelel az elvárásoknak, és azt sem mondom, hogy a legjobb. Én csupán megpróbáltam valamit visszaadni abból az akusztikai élményből, amit egy ilyen vers meghallgatása adhat” (344).
A fentiek alapján megállapíthatom, hogy Deák-Sárosi László A háromszólamú vers. Új magyar verstan című monográfiájában a magyar nyelvű szakirodalom megújítását tűzte ki célul. A vaskos könyv fejezetei sok új meglátással árnyalják a magyar költői mesterség elméletét és gyakorlatát. Ezt az újszerű verstant csak olyan képzett filológus tudta megírni, aki egy személyben költő és zenész is. A magyar verstani szakirodalmat is ismeri, hivatkozik rá, idézi, olykor elfogadón, olykor vitatkozva. Legfőbb érdeme a dallamhangsúly-elmélet továbbfejlesztése és rendszerszerűvé fejlesztése, kiegészítve László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő”-jét az „áthidaló dallamereszkedő”-vel. A dallamhangsúly a teljes verstan újragondolását kívánta, ugyanakkor a szerző újításai nem korlátozódnak a dallamhangsúly leágazásainak részletezésére. Ő dolgozta ki az illesztési alapelvet, és fejlesztette tovább a ritmus meghatározásának a rész-egész vonatkozását. Újrarendezte és kibővítette a hangsúlyos és az időmértékes versek, illetve átfedéseik tipológiáját, ezenkívül elsőként zenei elemző értelmezést adott az időmértékes sortípusoknak. Új meghatározást és tipológiát adott a rímnek, elsőként dolgozván ki az asszonánci csoportokat a fonetikai kategóriák alapján. Legtöbb vitára a jambus szerepének a meghatározása adhat okot a szakértők részéről. Deák-Sárosi azonban korántsem annyira elutasító a jambussal, mint neves elődei, köztük Négyesy László, Torkos László, Horváth János, Vargyas Lajos, Kodály Zoltán. Bizonyos formáit alkalmazhatónak tartja a magyar verselésben, csak a túltengés ellen fogalmaz meg ellenvéleményt, ebben a kérdésben egyetértve az említett szakértőkkel. Korábban senki se elemezte ilyen mélységben és átfogóan a jambust. Ő azonosította például a nyomatékmegosztó jambust, ami hangsúlyosan ereszkedő, időmértékesen emelkedő, és együttesen sajátosan magyar éles ritmust valósít meg (ti tá tá tá). A nyomatékmegosztó jambusra olyan példákat idéz és elemez, mint Arany János: A walesi bárdok, V. László, Vörösmarty Mihály: Szózat, Csanády György: Székely himnusz. Egyedülálló újdonsága a kötetnek a példatár két részének összesen 66 gyönyörű verse, amelyeket ismeretlen és ismert nagy magyar költők írtak, és kiváló magyar színészek adnak elő, Deák-Sárosi László háromszólamú verselméletének hangsúlyozását követve (363–480). A hangzó Példatár ingyenesen elérhető a szerző honlapján és az Országos Széchényi Könyvtár lejátszási listáján versvideókban feldolgozva. A Kulturális és Innovációs Minisztérium és a magyar nemzeti könyvtár által is támogatott projekt versvideói lehetővé teszik a versek hangsúlyozásának követését a színészi előadásmód hangzó anyagát, illetve a tagolást és a nyomatékmegjelöléseket is tartalmazó szöveg élő összevetésével. A könyv végén, a Függelékben található Verstani minienciklopédia igen hasznos fejezet, mert 375 verstani fogalom és terminus tömör, világos értelmezésével, meghatározásával hathatósan segíti a könyv értő olvasását (483–511).

Szakirodalom

Deák-Sárosi László: Dallamhangsúly a magyar versben. Magyar Nyelvőr 333–49.
https://doi.org/10.38143/Nyr.2022.3.333.

(Magyar Nyelvőr, 2023/4.)

Deák-Sárosi László: A pozsonyi csata, 907

Deák-Sárosi László: A pozsonyi csata, 907 (eposz, CD-melléklettel)

Borítóterv: Borda Mátyás, tördelés: Balogh Ágnes Emese.
Oldalszám: 128
Kiadás éve: 2023
ISBN 9786156438256
Kedvezményes ár: 7900 helyett 5925 Ft.

A kiadvány megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

A 907-es pozsonyi csata elevenedik meg Deák-Sárosi László eposzában, amely Zrínyi Miklós, Vörösmarty Mihály, Arany János és Juhász Ferenc példáját követve állít emléket a magyar történelem egyik jelentős eseményének. Munkája – Bertha Zoltán irodalomtörténész szavaival – „rendkívüli hozzáértést, történelmi anyagismeretet, historikus empátiát, műfaji-verstani gondosságot, egyszerre tömör és csiszolt felidéző-megjelenítő erőt tanúsító és összesűrítő bravúros műalkotás.” A költemény sorait Fábri Géza dallammá formálva kelti életre a könyvhöz mellékelt hanghordozón.

Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers

Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers (Új magyar verstan)

Borítóterv: Borda Mátyás, tördelés: Szecső Tamás.
Oldalszám: 512
Kiadás éve: 2023
ISBN 9786156438188
Kedvezményes ár: 7900 helyett 5925 Ft.

A kiadvány megjelenését a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatta.
Együttműködő partnerünk az Országos Széchényi Könyvtár.

Deák-Sárosi László nem kevesebbre válallkozik, mint új elméleti és gyakorlati alapokra helyezni a magyar verstant, összebékítvén a vers értelmi és metrikai hangsúlyait. Szakembereknek, tanároknak, diákoknak, gyakorló és gyakorlott versmondóknak egyaránt ajánlott olvasmány.

Herczeg Ferenc-díj

Kiemelkedő történeti irodalmi tevékenysége elismeréseként március 15-e, nemzeti ünnepünk alkalmából állami kitüntetést, Herczeg Ferenc-díjat vehetett át Deák-Sárosi László költő, filmesztéta, zenész, a nyelvtudomány doktora. Kiadónk az ő egyik könyvével indult útjára, két önálló kötetet jelentettünk meg tőle, több általunk kiadott antológiában és lemezen is közreműködött szerzőként, illetve szerkesztőként. Lacinak szívből gratulálunk, és további termékeny alkotóéveket kívánunk neki!

Adamik Tamás: Egy igazi magyar rege négy levonásban

(Deák-Sárosi László: Libás Matyi)

Amikor Deák-Sárosi László Libás Matyi című műve az Üveghegy Kiadónál 2013-ban megjelent, a kötetet hátoldalán tömören így mutattam be: „Deák-Sárosi László igencsak megcsavarta Fazekas Mihály Lúdas Matyiját. Lúdas Matyiból Libás Matyi lett, már ami a kiseposz címét illeti. Ami pedig Matyinak a személyét illeti, az öregasszony rossz fiából Döbrögi rossz fia. De a legnagyobb csavarást maga Matyi szenvedte el: a Lúdas Matyiban Matyi ütlegel, a Libás Matyiban Matyit ütlegelik, háromszor. Egyébként minden maradt a régiből, igaz, egy icipicit megváltoztatva. Megmaradt az Elöljáró beszéd és A szerző szava az olvasókhoz; de megmaradt a műnek mind a négy levonása is, csak kissé rövidebben és kissé megmásítva. Ahogyan Fazekas Mihály hexameterei aktuális mondanivalót hordoztak a maguk korában, ugyanígy aktuális üzenetet közvetítenek Deák-Sárosi László klasszikus hexameterei, mert „Tudjuk, mily szörnyű veszedelmes a hexameterlánc, / Nem kímél hamisat, lett légyen az úr s kutya pór lény.”
Mit jelent az, hogy Deák-Sárosi „kissé megmásítva” adja elő a levonásokat? Hát azt, hogy az első levonásban Matyit megteszi Döbrögi haszontalan fiának. Egy öreg zsellér megosztotta vele ételét: a büdös ürühúst. Matyi dühös lesz, és a zsellérekkel apjához vonul, és friss húst követel tőle. Mire Döbrögi puskát fog rájuk, de Matyiék elmenekülnek. Bérese, aki tudta, hogy Döbrögi nyúzza fiát is, ráveszi Matyit, hogy öltözzön álruhába, és menjen világgá. Elindul Matyi, és lát egy szép libacsordát; elhatározza, hogy eladja a libákat. Tulajdonosuknak, egy öreg néninek azt mondja, hogy zálogba veszi a libákat, és az értük kapott pénzzel elszámol neki. Döbrögben vásár van, ezért Matyi odahajtja őket. Döbrögi éppen szedte a dézsmát, és meglátva a szép libákat, olcsón megveszi a libacsordát Matyitól. Az így szerzett pénzt Matyi meg akarja duplázni, kártyázni megy, de ott minden pénzét elveszíti. Elindul hát búsan világgá, de útközben találkozik az öregasszonnyal, akitől a libákat zálogba kapta. Az anyóka megkérdezi, hogy gyarapodnak-e a libák? Matyi azt válaszolja, hogy szépen gyarapodnak. Mire egy bikafalvi férfi megjegyzi, hogy, „Úgy legyen ám!”, mert ha nem, háromszor verik le rajta a libák árát.
A második levonásban koldusként élnek a libagazdák, és retteg a nép Döbrögi megtöltött karabélyától. Matyi viszont eltűnt, nem tudni, hová ment: tán Taliánországban vagy a tengerentúl titkos nyelveket tanul, és köszörüli tudását. Döbrögben búzavetés helyett betűvetéssel foglalkozik mindenki, „mert nem fért el minden törvény már a rováson”, az egykori iskolaépületben birkákat nyírnak. Pár száz bölcs ember ezért vályogból épít új házat a „döbrögi és libafalvi gyerektudománynak”. Már a tetőig érnek, amikor „egy úrias ember” – ti. Matyi – érkezik az építkezéshez, és megkérdezi, miért ilyen kora reggel építkeznek. Mert „sutytyomban tesszük – mondják –, félünk Döbrögi úrtól, aki birkáinak adta az iskola házát.” Nem kell félnetek, építsünk még jobb házat e célra – mondja Matyi. Javaslata tetszik a népnek. A külhoni ember elkezdi gyűjteni a pénzt, egy teli zsákkal összegyűjt, elvonván a nép betevő falatját is. Az így összegyűlt pénzből „megmázoltatta a házat / Fölfestette az iskola új „i”-jére a pontot”. A megmaradt pénzből nagy lakomát csapnak. Mivel a pénz hamar elfogyott, Matyi felveti, hogy hívjanak „külhonból egy vállalkozó tudós főt, ki a megváltást idehozza.” Erre értetlenül összenéznek a népek, és rárohanva Matyira agyba-főbe verik. A nagy kavarodásban végül egymást is csépelni kezdik, mire Matyi „merről jött haza, annak irányát tartva eliszkolt”.
Megmenekült hát Matyi, és sebeit nyalogatva lepihent a határban egy forrás vize mellett a harmadik levonásban. Egyszer csak vándorszínészek érkeznek egy szekéren, és amikor elalszanak, Matyi gúnyát és élelmet lop tőlük. A színészek azonban meg akarják fogni a tolvajt, de Matyi Döbrögbe menekül, mert tudja, hogy apja gyűlöli a színészeket. Felölti az ellopott jelmezt, egy doktori felcserét. Döbrögbe érve az iskola helyén kórházat talál, itt ápolják azokat, akiket a második levonás végén eldöngettek. Meglátják Matyit, és mint doktort beinvitálják, de észreveszik, hogy beteg, ezért ágyba fektetik, és ápolják. Meg is gyógyul Matyi, és ráadják a doktori gúnyát, és kinevezik fődoktornak. A híressé vált kórház, ahova szegény ember nem kerülhetett be, Döbrögi közvigadójává lett, ahonnan éjjel taligákkal hordták el a pénzt. Ezt az ott játszó gyermekek vették észre. Szüleik népgyűlést hirdettek. Egy öreg előhozta a törvényeket „az ősi Ezüstbullával az élen”, és kijelentette: „élnünk kell az Ezüstbullának ősi jogával, bírót választunk, aki törvényt ül a bűnösök felett.” Ekkor meglátták Matyit, mint doktori felcsert, és kérték tőle a száz liba árát, majd eltángálták, de volt aki védte, ezért ismét összeverekedtek a népek. Mátyás pedig ismét „eltűzött a szokásos irányba”.
A negyedik levonásban az igazságszolgáltatás ismét átadta helyét a fosztogatásnak. Matyi pedig túljárt már árkon-bokron. Egy év múlva azonban ismét feltűnt a Döbrög felé vezető úton. Nem hordott már álruhát, úgy sétált haza, mint aki jól végezte a dolgát. Megkérdezte Matyi egy bérestől, hogy miért zajonganak a népek. Bíróválasztást akarnak – válaszolta a béres. Csodálkozott Matyi, mert Döbrögben régtől fogva Mátyás ősei voltak a bírák, és „irtották pallossal a bűnös kétkezi embert”. De nem lehetett számon kérni őket, mert helyettesről nem volt passzus a könyvben. Döbrögi elkiáltotta magát az erkélyen: „Bírót választunk ma, ki jelentkezik e tisztségre?” Senki sem jelentkezet, mire Matyi megszólalt: „Ha nincs jelölt, elvállalom én azt.” Mindenki elcsodálkozott, maga Döbrögi is. Matyi azonban kijelentette: ő sok tudományt hozott a külvilágból. Ha ő lesz a bíró, „eljön nyomban a jólét.” Döbrögi úr tiltakozott, mégis megválasztották Matyit, az úrt meg gúzsba kötözték. Döbrög népe gyakorolta ősi hatalmát. „Testvérek, hallgassuk a bírót, szóljon a néphez!” Matyi azonban nem volt jó szónok, nem tudott szólni a népnek. Erre
ilyen kérdéseket tettek fel neki, hogy megszünteti-e a zsarnoki rendszert, felszabadítja-e a jobbágyokat. Matyi kedvezni akart a népnek, ezért mindenre azt válaszolta, hogy úgy lesz. Végül megkérdezték tőle, hogy az „elsíbolt pénzek gazdáit hova küldi? Nem menekíti bőrét senki hamis fia, úgy-e?” Ez azonban már nem tetszett Mátyásnak, és tiltakozott a vének törvénye ellen. De hiába, a felbolydult nép megkötözte Matyit is. És a törvény kiszabta büntetést el akarták végezni rajtuk, de Böske, akinek Matyi régóta tetszett, elvágta kötelékeiket, Döbrögiét is, Matyiét is, és „Hogy, hogy nem, tovatűntek egérútjukra találván.”
Deák-Sárosi László Libás Matyi utószavában bizonyos segítséget nyújt az olvasónak a szóban forgó mű értelmezéséhez. Ezt írja ugyanis utószavában: „Az ebben a kiadványban olvasható Libás Matyi félreérthetetlenül utal a Fazekas Mihály elbeszélő költeményére. A mottóját is tőle kölcsönzi, aminek révén a népharagot emeli ki: »A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal / Adta jelét olykor boszszújának… « Ebben a történetben azonban a nép lesz a főhős, és nem Matyi, aki megmarad bizonyos értelemben mihasznának. Matyi ettől még központi figura. Ő lesz a bukott hős, aki bár alapvetően jó szándékú, de rossz megoldások irányába tapogatódzik (kockázatos nyerészkedés, alakoskodás stb.), és fokozatosan csúszik le, kerül egyre nagyobb meghasonlottság állapotába” (28).
Deák-Sárosi László fontos szerepet szán a mű értelmezésében a székely szokásjognak. „Egyetlen lényeges vonást azonban részleteznünk kell, ami nem ismert széleskörűen. Azért fontos felidézni ennek a könyvnek az utószavában, mert a Libás Matyi, és részben már elődje is egy következetes néphatalomra és igazságszolgáltatásra épülő társadalmi viszonyrendszerre utal, amelyet „Döbrögiék” uralkodása idején, a szabályok kijátszása révén több emberöltő idejére felfüggesztenek, és a mű végén elkezdődik annak visszaállítása.
Ez az elbeszélő költemény tulajdonképpen továbbgondolja Fazekas művét, részben nyílt, részben rejtett utalásait. A „nagy Törvénykönyv” itt is megjelenik (Ezüstbulla), és idézi néhány fontos eleme révén a Werbőczy Hármaskönyvében is elismert és kodifikált székely szokásjogot” (29). „Ez a jogi kódex tudomásul veszi, hogy van egy olyan népcsoport, amelyik a magyarokhoz tartozik, de saját, ősi társadalmi-jogi rendszer szerint él: »III. rész 4. CZIM:« Az erdélyi scithákról, akiket székelyeknek hívunk. … a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjártasabbak: az örökségekben és a tisztségekben egymás közt (a régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak.” (30).
„Annak ellenére, hogy a székelyek nemzetségi alapon szerveződtek, életüket minden téren nagyfokú demokratizmus jellemezte. Közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszerüket megszervezték egészen a falvak tízeseitől a faluszékén keresztül a járásokig, a székekig és azok irányítójáig, az ispánig. Mindenféle tisztségükre, mint kisbíró, falubíró, bíró, esküdt stb. egy évre választottak valakit maguk közül. Senki nem volt újraválasztható az adott tisztségre, de még a családtagja és közeli rokona sem 12 éven belül” (34).
A törvények kemények voltak, és betartásukat a legszigorúbban azok őrein kérték számon. Ha valamely tisztség betöltőjéről kiderült, hogy hamisan bíráskodott, vagy tanúskodott, megnyúzták, és bőrét szalmával kitömve közszemlére kitették” (34).
Deák-Sárosi László a következő bekezdéssel zárja utószavát: „Ennyit röviden arról a történelmi-jogi háttérismeretről, ami szükségeltetik Lúdas Matyi és Libás Matyi történetének alaposabb megértéséhez. A többiről az elbeszélő költeménynek önmagáért kell beszélnie. Ha az olvasó ebben a kortárs regében talál az újkorra, a közelmúltra és a jelenre vonatkoztatható utalásokat, az bizonyára nem a véletlen műve, hanem az úrhatnámság, a nyerészkedés és az alakoskodás örök, de nem minden korban azonos mértékben burjánzó tévelygések” (34).
Hogy igaza lehet Deák-Sárosi Lászlónak, amikor azt hangsúlyozza, hogy a Lúdas Matyi és a Libás Matyi hátterében „egy következetes néphatalomra és igazságszolgáltatásra épülő viszonyrendszer” húzódik meg, azt az ókortudomány kutatóinak hasonló eredményeivel megtámogathatjuk. Hermann Usener Iatlische Volksjustiz (Ősitáliai igazságszolgáltatás) című cikkében többek között megállapítja, hogy flagitare (nyilvánosan kihirdet, törvény elé idéz), flagitium (szégyen, gyalázat) szavak az ősrómai igazságszolgáltatás terminus technicusai voltak. A népi igazságszolgáltatás az írásos törvények hiányosságait pótolták. Minden időben előfordult, hogy bizonyos erkölcsi szabályokat megsértettek, de nem léteztek olyan törvények, amelyek a szabálysértőket megbüntették volna. Ilyen esetekben a nép igazságérzete szolgáltatott ítéletet. Usener tisztázza a flagitium főnév és a flagitare ige eredeti jelentését. A „szégyen, gyalázat” és a „nyilvánosan kihirdet, törvény elé idéz” jelentések ugyanis későbbi fejlődés eredményei. A flagitium és a flagitare eredeti jelentése olyan cselekményre utal, melyben a kikorbácsolás játszotta a főszerepet. A régi latin közösségben, ha valaki becstelen tettet követett el, kikorbácsolták a városból. Amikor az erkölcsök szelídülésével a tettlegesség elmaradt, a szó jelentése metaforikussá vált: szavakkal történő ostorozást jelentette. E metaforikus jelentés kifejezésére jött létre az occentare (kiénekel, valakiről gúnydalt énekel) ige, a flagitare szinonimájaként.
Plautus komédiáiban több példát is találunk erre a népi ítélkezésre. Epidicus című darabjában Fidicina flagitiummal fenyegeti meg Periphanest, aki azt mondja, hogy inkább meghal, minthogy ilyen gyalázatot elszenvedjen (515–520). Tehát a becsületes polgárok igencsak féltek ettől a nyilvános megszégyenítéstől, mert ez becsületük elvesztését okozhatta. De nem mindenki félt tőle. Pseudolus című vígjátékában Calidorus, a szerelmes ifjú és rabszolgája, Pseudolus flagitiummal büntetik meg Balliót, a gonosz kerítőt. Ez a flagitatio ezért is jelentős, mert e népi ítélkezés formai jegyeit és felépítését is bemutatja. Calidorus felszólítja Psudolust, hogy álljon a bűnös Ballio egyik oldalára, és kezdje hangosan kiénekelni bűneit: Pseudolus így kezdi: Most pedig elhíresztelem szavaimmal sok-sok bűnödet. Majd jön az első vád: Szemérmetlen! Callidorus, aki a bűnös másik oldalán áll így folytatja: Bűnöző! Ezután egymást váltva, a következőt énekelik hangosan Ballióról: hullarabló, akasztófára való, hitszegő, apagyilkos, szentségtörő, hamisan esküvő, törvényszegő, az ifjúság megrontója, tolvaj, rabszolga szökevény, népámító, álnok, tisztátalan, lánykereskedő, fertő, megverted apádat és anyádat (357–367).
Tehát Itáliában az őskorban a flagitium főnév eredeti jelentése „korbácsolás, megkorbácsolás”, a flagitare igéé pedig „korbácsol, megkorbácsol” volt. Ezt egyrészt a római irodalom, vagyis Plautus komédiáinak erre utaló adataival lehet bizonyítani, másrészt a szigorú római hadserege azon gyakorlatával, mely szerint azt a katonát, aki gyávaságból elhagyta őrhelyét, megbotozták (ennek neve flagitium more militari (Usener, 13. o.). Ez annyit tesz, hogy a bűnös katonát két sorban fölállított bajtársai halálra botozták. Ha valaki túlélte ezt a botozást, földönfutóvá vált. Egyébként ez a kegyetlen büntetés az orosz hadseregben tovább élt: erről szól Tolsztoj Poszle bálá (Bál után) című elbeszélése.
Deák-Sárosi László Libás Matyijának ezt a mottót adta: „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal / Adta jelét olykor bosszújának…” (Fazekas Mihály: Lúdas Matyi). Ezt a mottót Deák-Sárosi Fazekas „A szerző az olvasókhoz” című előszavából „kölcsönzi, aminek révén a népharagot emeli ki”, mert a Libás Matyinak a nép a főhőse. De mire céloz Fazekas Mihály a kanóc szóval, ami ez esetben átvitt értelemben tüzet jelent? Phaedrus 1. könyvének 28. meséjére, amelynek tanulságát Lúdas Matyijának mottójául választotta:

Quamvis sublimes debent humiles metuere,
Vindicta docili quia patet solertiae.
PHAEDRUS

Szegénytől félj, akármilyen nagy úr vagy is,
Furfangja mindig módot lelhet bosszúra.
(Terényi István fordítása)

Ez a két sor Phaedrus 28. meséjének a tanulsága. Phaedrus meséi ugyanis mindig két részből állnak: egy történetből és egy tanulságból. A tanulság a mese történetéből van levonja, és vagy a mese elején áll, vagy a végén. Jelen esetben a mese elején, Phaedrus 28. meséje ugyanis így hangzik:

Szegénytől félj, akármilyen nagy úr vagy is,
Furfangja mindig módot lelhet bosszúra.
Fészkébe rókakölyköket hurcolt a sas,
Hogy hússal lássa el a sasfiókokat.
Utána ment a rémülten síró anya,
S rimánkodott, hogy adja vissza kölykeit.
Biztos helyéről az csak nézte gúnyosan.
A róka erre égő fáklyát kapva fel
Egy oltárról, körülfutkosta azt a fát,
Hogy felgyújtván, a sasok is ott vesszenek.
Most már a sasfiókok anyja félt nagyon,
S inkább kiadta mind a rókakölyköket.
(Terényi István fordítása)

Két szempontból is elősegíti ez a Phaedrus-mese Lúdas Matyi és Libás Matyi jobb megértését. Részint megmagyarázza, honnan vette Fazekas Mihály A szerző az olvasókhoz című előszavának ezen kitételét: „A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal /Adta jelét olykor bosszújának,” amelyben a tűz, a gyújtogatás úgy szerepel, mint az elnyomott nép bosszúja. Nyilvánvalóan ebből a meséből, amelyből műve mottóját is vette. Ebben a mesében ugyanis – mint láttuk – azzal fenyegeti meg rókamama a sast, hogy felgyújtja a fát és vele együtt a sas fészkét is fiókáival együtt, ha nem adja vissza a rókakölyköket. A népi igazságszolgáltatás formái között, amelyeket Usener Plautus komédiáiból összegyűjtött, a tűz, a gyújtogatás is megtalálható: Perzsák 569: at enim illi noctu occentabunt, exurent fores; Pseudolus 1145: malim isti modi mi amicos forno occensos quam foro. Részint ezzel a mesével indokolhatjuk meg azt a tényt is, hogy miért javul meg a darab végén Döbrögi a Lúdas Matyiban: azért, mert Phaedrus meséjében a végén a sas is visszaadja a rókakölyköket. A korábbi kutatók nem tudták eldönteni, hogy a görög–római állatmese hatott-e Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, mert nem vették figyelembe a Lúdas Matyi mottóját.
Összegezve a fentebb mondottakat, azt hiszem, megállapíthatom, hogy Deák-Sárosi László Libás Matyi, Egy igazi magyar rege négy levonásban című könyvének jelentősége többek között abban is rejlik, hogy ismét ráirányította a figyelmet Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, amelyről Julow Viktor, a nagy Fazekas-kutató 1976-ban ezt írta: „Fazekas Lúdas Matyija több mint ötven kiadásával a legnagyobb könyvsikerek egyike.”

(Agria, 2021/1.)