(Balogh Ágnes Emese: Balázsmesék)
Alulírott egyik legkellemetlenebb élménye az, hogy Magdus néni elküldi a csorgóra vízért. Maga a teli korsó víz sem túl könnyű, ráadásul egy vakációzó kilencéves városi gyermeknek lehorzsolhatja a bőrét a bokájáról, a nagyobbik baj mégis az, hogy vízhordó útja közepén tanyáznak a libák. És felismerik a viseletéről, vagy a viselkedéséről, hogy idegen, és nyújtják a nyakukat, hogy „szípják” meg. Vészjóslóan közelednek, tanácsos az iskolaudvaron kikerülni őket…
Úgyhogy én tökéletesen megértem Balázs félelmét, és igazolom, hogy egy különben szelídnek és kedvesnek tűnő lény is lehet félelmetes és ellenséges, pont úgy, ahogy a szerző leírta a Hattyúharc című mesében. A helyzet hozza ki belőlük, de lehetnek gyilkos szándékúak, csak azt a Balázs Anyukája nem tanulta meg. Balázs, ha az olvasót érdekli, a Balázsmesék hőse, a szerző Balogh Ágnes Emese, megjelentette a százhalombattai Üveghegy Kiadó.
A könyv tíz meséjében különös dolgok történnek meg Balázzsal, s mindenik tág teret nyújt az olvasónak az asszociációra. Nekem például a piros vonatról meg a szippantós autóról az a piros taxi jutott eszembe, amit a szüleimtől megrendeltem, amikor a gyerekkórházból vittek haza. Édesapám el kellett menjen a sorban harmadik Pobedáig, hogy a kedvemre tegyen… Bár az én taxim nem szólalt meg, a Balázs autója, vonatja, sőt papagája viszont beszél – emberi hangon, emberi szavakkal. Mondom én: varázsmesék ezek a Balázs-mesék!
(Százhalombattai Hírtükör, 2014. november)