Székely Ferenc Vadasd és vidéke című könyvére gondolok, amikor ezzel a címmel próbáltam összegezni a szerző nem kis formátumú (közel 300 oldal) könyvének általam kiszűrt lényegét. A cím első látásra földrajzi tájleírást sugall, ám nem az. Műfajilag inkább leltár, de nem az a száraz könyvelői mérleg. Jelentésnek jelentés, de nem valamiféle hivatalosság felszólítására készült. Erre a nem mindennapi munkára saját lelkiismerete késztette a szerzőt: készítsen leltárt arról az örökségről, amivel Vadasd és vidéke gazdagabbá, teljesebbé tette az erdélyi, a székelyföldi magyarság több évszázados múltját. Jelölje meg, nevezze meg azt a tárgyi, szellemi, szokásjogi, cselekvő, saját maga képére és igényére teremtett környezet elemeit, amelyben élte életét és megóvta saját maga és Erdély népének hasznára. Tehát a könyvét ezért látom „jelentésnek” olyan örökségről, ami nem vagyoni, hanem mélyen morális kérdés, olyan munka, amiért csak értelmiségi lelkiismerete előtt felel, akár végzi el, akár nem.
Székely Ferenc elvégezte feladatát, a magyarságtudomány terén elvégzett munkája okán megállhat saját lelkiismerete előtt, és ezt nemcsak ez a könyv, hanem magam is tanúsítom, ha visszagondolok a Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein elhangzott előadásaira, számos gyűjteményes kötetben, sajtóban közzétett tanulmányaira, cikkeire.
Számomra azért rokonlelkű néprajzos, mert a megismerés és számbavétel tekintetében ritkán hagyta el szűkebb hazáját, figyelme a kis részekre kiterjedt, tudatosan vizsgálta a helyi kultúra és népi műveltség mozaikköveit, hogy kirakhassa Vadasd és vidékének monumentálisnak is nevezhető freskóját. Tartalmi, formai, szerkesztési szempontból, a tárgyi és szellemi néprajz kiváló szimbiózisát értékelem nagy örömmel, Székely Ferenc könyvében.
Az örökség számbavétele az élettér számbavétele. A néprajzos szerző az élettér alakításának emberi lépéseit követi. Könyve a megismertetés szándékával íródott: azt írja le, azt tárja fel, amit a Vadasdon megállapodott ember meglátott, amiben felfedezte a valamire valóság paraszti életszemléletét. Még a térség nevét is ő látta meg. Nem túlzok, ha ezt a folyamatot intellektuális műveletnek tartom. A megélhetés esélyének felfedezése, elvonatkoztatási folyamata agyi munka, ami az embert elindítja a természettel való együttműködés irányába, a tapasztalati tudás halmozása, a megmaradás esélyeinek mérlegelése céljából. Ennek bizonyságát nyújtja a könyv első fejezete, aminek Gyűjtögetés, megélhetés a címe, de túl ezen a két főnéven, igazából a szellem és a hasznos cselekvés primér találkozásának dicsérete. 27 hasznosítható, értékesíthető terméket, termést, javat sorol fel a szerző, amiért nem kell kimenni a faluból, mi több, falun kívül is értékesíthető. (…)Ezekből csak néhányat említek: akácfa lapija, bakkbűz-vackor, cseremakk, házas csiga, fagyöngy, fenyőszurok, fűzfa, hecserli, kökény, macskanyereg (ostorfonásra), szőlőkötözésre, macskaszemű szilva, nád, som, terméskő, vadalma, vaddió, venyige stb. Valamennyinek rendeltetése, haszna volt korábban és most is: táplálkozásban, fűszerkészítésben, állati takarmányozásban, gyógyászatban, festékek előállításában, építkezésben stb. Ezek hitelességét, alkalmazhatóságát az évszázados tapasztalati tudás garantálja.
Székely Ferenc mindenre figyelő, kimondottan embercentrikus néprajzos. A kis- és nagyállattartásnak, a szemes gabona félék termesztésének, a szőlőművelés kultúrájának, a hozzájuk fűződő mulatságoknak, más szóval: a testnek, léleknek való örömeiről írt fejezetetekre gondolok. A szüreti bálok, mulatságok, az esztendő ünnepeinek generációs (gyermekek, legények, leányok stb.) változatai, azonos vagy hasonló szokásai, az ünneplés tartalmi jelentései, formai változatai a közösségi együvé tartozás eszmeiségének színes, gazdag hordozói.
Székely Ferenc könyvének elolvasása után gazdagabbnak érzem magam, sokat tanultam belőle, és fáj a lelkem, hogy mindebből a szellemi és alkotó vagyonból, tehetségből a kiegyezés utáni államvezetés alig hasznosított a Székelyföld és Erdély felemelésének hasznára, javára.
És mert fiatal korom óta kedvelem Adynak a könyvekről tett egyik megjegyzését, ti. hogy mindenik „agyak és kezek koopereatív szent munkája”, illőnek tartom nevesíteni mindazokat, akik közreműködtek Székely Ferenc könyvének sokunk általi látásához, tapintásához, olvasásához. Kezdem Keszeg Vilmos professzor nevével, aki lektorálta, folytatom Kinda Isvánnal, aki szerkesztette, Molnár Dénessel, Bedő Dénessel, akik a rajzokat készítették, Donáth Nagy Györggyel a borító és számítógépes tördelés alkotójával, mesterével. Említésre érdemes a kötet információ többlete, amivel teljessé teszi tudományos értékét: román, angol és magyar nyelvű tartalomismertető, a tájszavak meg a két borító közé zárt tömbösített tanulmányok jegyzéke: Gyűjtögetés, megélhetés; Állattartás, gazdálkodás; Szokások, hagyományok a térségben; Élet, halál.
(Erdőszentgyörgyi Figyelő, 2020. június-július)