(Véghelyi Balázs: Üzenet érkezett)
Az 1983-ban született Véghelyi Balázs – úgy vélem – egy nemzedék nevében kopogtatott annak idején a nagybetűs Irodalom ajtaján. Többen is , többek közt Csoóri Sándor, Czigány György, Baranyi Ferenc, Kaiser László (és folyatható a névsor) felfigyeltek a friss, néha harsány, ám a költészet formakultúrájában is otthonos (az ELTE padjait koptatta akkoriban) fiatal költő lázadó és lázító indulataira. Költészetének egyfajta összefoglalása az Üzenet érkezett című válogatás (Üveghegy Kiadó, 2018), mely fiatalos indulataival tekint az egyre borúsabb jövőbe.
Poézise szóválasztásaiban (a költő magánszótára, a nyelven belüli nyelv keresése sok mindent elárul a költőről) eleve egyfajta ironikus kívülállást valósít meg, ahonnan a klasszikusok életműve sajátos fénytörésben mutatkozik. Verstémává avatja az irodalomtörténet és politika botrányos, korszakjelző eseményeit. Az Egy történelemformáló költemény margójára így indul: „Tudhatta-e vajon a huszonöt éves Petőfi Sándor, / amikor a Dicsőséges nagyurakat / megírta, hogy a verset majd az Országyűlés / minden követének asztalára leteszik, / és az urak pánikba esnek…” Véghelyi Balázs ezúttal is a beleérzés, a helyzet botrányának (újságcikket idéző stíluselemeivel), a műfajok imitációjával fejezi ki (látszólag semleges, valójában elkötelezett) nézőpontját. Ugyancsak eredeti megközelítés, ahogy Vajda Julianna sorsába helyezkedve levelezik Csokonaival. Ismét máskor a legendás Fanni (Gyarmati Fanni) bombaként robbanó visszaemlékezései alapján fest hiteles képet a Radnóti-versekben izzó szerelemről, a korszakról, melyben megrendülnek az evidenciák: „ha már az éjjel se óv, csak ránk szakad, / s térképnek se láthatjuk ezt a tájat, / könnyünk és mosolyunk arcunkra szárad, / ha szerelmünk se biztos, mint a zsoltár…” Ugyanebbe a körbe tartozik a Látomás – eltűnőben című vers, mely Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című híres antológiaversének továbbgondolása: Így: „Jött a madár … Csőrében elvitte. / Forog a nap, mint betonkeverő.” Költészet és valóság drámai konfliktusa jellemzi Véghelyi Balázs életérzését, amely nem egyszerűen egyéni reflexió a korszakra, hanem egy nemzedék kiábrándultságának, hit- és apakeresésének megélt, megszenvedett dokumentuma, hiszen ez a nemzedék az értékek és eszmék devalválódását érte meg. Az erkölcsi ideák szinte pillanatok alatt hitelüket vesztették. Mondhatni, hogy a korszak elvesztette tájékozódását. A Fán függ a világ c. vers ennek megfelelően egyenes úton van az abszurdba: „Fa nélküli erdők, / erdő nélküli fák – / mint karácsonyfa-gömbök, / fán függ a világ.”
Véghelyi Balázs szembesíteni akarja olvasóját azzal a valósággal, amit eltakarnak előle. A megtalált önismeretben a történelmi tudattal, a népköltészettel, az eredettel és a lehetséges életstratégiákkal egyszerre néz szembe. Például így: „A Sajó partján, Muhinál / 1241-ben / szekértáborral / kerítették el magukat a magyarok. // Az ellenség felgyújtotta a szekereket, / így a tábor égő koszorú lett / a nemzet sírján. // Örök tanulság: / a szekértáborok/ semmire sem jók.” A metafora (égő koszorú) e versben sem ékítmény, hanem fájó jelkép. És a zárás pedig a szekértáborokra osztott magyarságnak szóló intelem.
Ha mindezt összevetjük a Százból az egy szerelemes verseivel, vagy a Pezsgősüvegben intelmeivel és a Betűbank verses meséivel, máris képet kapunk e líra legfőbb törekvéséről, fejlődési irányáról, hogy a költő „használni akar”, mert tudja, érzi, (Értekezés globális kérdésekről, Józan intelem, Politika), hogy a líra, ha nem is halt meg egészen, de szép csendben haldoklik. Reméljük (könyvmentők, olvasók), hogy mégsem.
Költő nem írhat sírfeliratot a líráról, amire a régiek, s a maiak is az életüket tették, teszik fel. Azt a hitet kell erősíteni, hogy e globalizálódó világban a nyelv – mint utolsó őrhely – erősebb, mint a közöny.
(Százhalom, 2024. október-november)