Székely Ferenc Aranypénz című, immáron nyolcadik beszélgetőkönyve a publicisztikai műfaj szigorúbb szabályait követve, de sajátos hangulatú „beszédekben” jeleníti meg a közös meditációk eredményét.
Az erdőszentgyörgyi városi lap szerkesztője, írója, néprajzi kutató ezúttal tíz neves erdélyi személyiséget szólít meg, gyakorta villantva föl e kérdés-felelet játékban a beszélgetőtárssal közös élményeket, hiszen a társalgás alanyát sokszor személyes, baráti köréhez is tartozónak tudhatja. A beszélgetések oka, ürügye többnyire ebben a könyvben is egy-egy jeles, születésnapi forduló (egy kötet van a nyolc könyv között, az első, amelyben egy néprajzi tájegység, Sóvidék alakjait faggatta). Érzékelhetően jól ismeri partnerei életútját, tevékenységét, de ha szükséges, kérdései mögött védjegy a forráskutatás pontossága is. Törekszik arra, hogy az életutak legizgalmasabb, legfontosabb stációit derítse föl, kérdéseivel vissza-visszatér homályban hagyott problémákra, az alkotói pályák sikereit, eredményeit a partner szerénysége ellenében sem hagyja említetlenül. Sikerekről és eredményekről beszéltet, de a hozzájuk vezető út, a magyar nemzetiséghez tartozás miatti kényszerkitérőiről, a politikai satuk közé szorítottság keserveiről is szót ejt, ejtet. A most megfaggatott tíz személyiség az erdélyi magyar humán értelmiség kiemelkedő alakja, művészek, kutatók, íróemberek: s szinte egy sincs közöttük, aki ne szembesült volna életútja, pályája során valamilyen nemzetiségi diszkriminációval, ne érte volna, csupán magyar volta miatt, az anyanyelvi kultúra, a közösségi jogok védelme miatt személyes trauma.
S hogy ki a tíz személyiség? Például a 80 éves Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi oktató (Én az ásót választottam), akin hosszú évekig sötétlett az apa kulák stigmája, s bonyolult iskolai évek és helyszínek után csak a bukaresti román szak maradt számára. Majd, mintha valami jóvátételi gesztus volna, lehetőségek garmadája. Azután megveti a lábát Csíkszentdomokoson, s a falu szokásrendjéről, a paraszti élet sorsfordulóiról, a magyarság „tekervényes, ám sorsdöntő- és mentő felemelkedésnek múltjáról, jelenéről” könyvek sokaságát írja meg. Vagy Deé Nagy Anikó bibliográfus (Vásárhelyi csillagok), a marosvásárhelyi Teleki Téka kutatója, akit a magyar orvosi szakra nem engedett a rendszer, ám akit épp e kudarc vezetett 1964-ben, már a magyar „mellékszak” elvégzését követően, a könyvtárba, s lett Teleki Sámuel életének sokkönyves kutatója. A kortárs magyar irodalom, líra reprezentánsa, Farkas Árpád, 75. születésnapja alkalmából társalog Székely Ferenccel (Átvágva tűzön és havon): gyermekkorról, szülőföldről, nagyszülői, apai konokságról s annak egzisztenciális következményeiről, a kolozsvári, egyetemi évekről, ifjú költők seregléséről, a sepsiszentgyörgyi lapalapítás, a sok évtizedes szerkesztés öröméről és buktatóiról, s nem arra „büszke”, hogy angolra, németre is fordítják a verseit, hanem arra: „azokat a darabokat válogatják tőlem, amelyek itt, környezetünk atmoszférájában fogantak, nem az olyan jellegű verseket, amelyeket a világ bármely táján meg lehet írni, hanem olyanokat, amelyek magukban hordozzák egy tájegység jellegét, mondjam úgy: fűszerillatát.” Horváth István magyarózdi költő, néprajzkutató lánya, a 87 esztendős, többkötetes újságíró Horváth Arany szeretettel mesél a költő apáról, a szülőföldjéről, falujáról, s arról a máig homályos autóbalesetről, amely egy járdaszélen halálba lökte az édesapját. (Szervusz, hazajöttem!) Írók, a szellem emberei között nőtt fel, a kisebbségi közösség iránti vonzalma rendíthetetlen, cikkei a Székelyföld nemzetiségi látleleteként is olvashatók. Kilyén Ilka (Versbe oltott lélekkel) színészi, pódium-előadói, énekesi munkájáról, szerepekről mesél, többek között a magyar színészként kapott temesvári, román színházi lehetőségről, meg a későbbi évek csángó, cigány, mezőségi folklór-összeállításairól, József Attila- és Sütő András-estekről, a népköltészet „figyelmeztetéséről”: „őrizd a nyelved, vallásod, kultúrád”.
A hetvenesztendős költő, szerkesztő, Kristó Tibor (A magányos lovas) falumonográfiát írt szülőfalujáról, Csíkszentimréről, ahonnan, már gyermekkorában, az apa politikai „összetűzései” miatt távolabbra, egy csíksomlyói vizes-penészes pincelakásba kényszerültek. Törvényszerűnek tetszett, hogy nem jutott be a kolozsvári egyetem magyar szakára, vitték katonának, majd jött az álláskeresés, a csíkszeredai múzeum, ahol restaurátori képzést is kaphatott, régészkedett, gyűjtött, s 1981-től a Hargita című laphoz került, újságíró lett. És költő, aki azért csíki néprajzi gyűjtéseit is kötetbe mentette, több riportkötetet is jegyez. Egy élet Erdély irodalmáért a címe a beszélgetésnek Kuti Mártával, aki szerkesztő, tipográfus, publicista egy személyben, s akinek, mint mondja, az Erdélyi Helikonról írott korai tanulmánya, a kutatás egész életét, „irodalomhoz, a magyarsághoz, a transzilvanizmushoz való” viszonyát meghatározta. Nyelvi lektora, tipográfusa, szerkesztője, válogatója volt szépirodalmi, önéletrajzi könyveknek, számos helikonista kötetének is, folyóiratbeli írásoknak évtizedeken át. Intelme megszívlelendő: „Igen, jó lenne, ha nemcsak Wass Albertre fókuszálna a magyarság, hanem azokra az írókra is, akik tevőlegesen is részt vettek abban, hogy megmaradjon az erdélyi irodalom, a magyar kultúra a tájainkon”. A kötet képzőművész személyisége, a 88 éves Soó-Zöld Margit, harminc éven át a kolozsvári Napsugár című gyermeklap grafikusa, legkedvesebb festői témája az erdélyi táj és a felhő, s akinek emlékeiben a régi Kolozsvár él, az új már idegen számára. Székely-Benczédi Endre költő (Pillangó a homlokomon) matematikatanárként kezdte pályafutását. Azután a rendőri vegzálások, kéziratelkobzások miatt sokáig elkerülte a poézis kies tereit, első kötete csak 2007-ben jelent meg.
A hetvenéves Székely-Szabó Zoltán a kötet másik színművész „alanya” (Szempontok). „Imádni valóan könnyelmű” édesapja sportosztályba felvételiztette, de érettségi után azonnal fölvették a marosvásárhelyi színművészeti intézetbe, ahol felváltva tartották tehetségesnek és tehetségtelennek, tehát három év után angol–magyar szakra ment Kolozsvárra. Tanárkodott Kézdikőváron, majd újabb felvételi jött a színi karra, s végre színház, a sepsiszentgyörgyi: a kor kultúrpolitikájának minden „vizionálásával”, bemutatókat akadályozó politikai agresszivitásával. „Tamási Boldog nyárfalevelét már a próbák idején elfújta a szél; Sütő András Pompás Gedeonját 107 próbával, ötszöri nekifutásra engedték bemutatnunk; Csurka István Házmestersiratójának életerős előadását kevés idő múltán sirattatták el velünk; a hétfő estén kezdendő magyarországi turnénkat péntek délben fújták le, a telefonközpontban kikapcsolták a külföldi vonalakat.” Sajátos kanyar a pályán: Bécsbe emigrál, taxisofőr lesz. Meg a bécsi Európa-Club tagja, szervezője, 65 alkalommal hívott meg otthoni társulatokat, előadókat. Nyugdíjazása után hazatért Vásárhelyre. Mert „Honvágyam?
Kivakarhatatlan, mint a mélytetoválás. De illúziómentes!”
Az élet rendje: egy lassan „behajózó” korosztály alakjaival beszélget Székely Ferenc, s e gazdag, olvasmányos, izgalmas könyv kultúrtörténeti kuriózumok, ínyencségek, most már feledésre nem ítélhető tárhelye. Emberi sorsok tablója is, okulásul a jövendő számára.
(Háromszék, 2020. február 22.)
