(Székely Ferenc: Otthoni szeretettel)
A helytállás erkölcsi parancsával töltekező igazi szülőföldi hűség apostoli lelkületű szolgálattevője Székely Ferenc. Mert a legnemesebb erdélyi értelmiségi hagyományok valóban ilyen missziószerű feladatvállalásra szólítanak. A közösség gondjait, vágyait, reményeit elhordozó és felmutató igényesség mindig is teremtő példa és tanítás volt Erdélyben azok számára, akik a kisebbségi és egyben az egész magyarság fennmaradásának, szellemi felemelkedésének az ügyében fáradoznak. Menteni, védeni kell az anyanyelvet, ismerni múltunkat, jelenünket és folyton újraalapozni s biztató távlatokkal láttatni remélt jövendőnket, szeretni népünket és Kárpát-hazánk minden egyes szegletét, s tudással és hittel munkálkodni, „omló egek alatt” is, a szellemi templomépítés sikeréért. A spirituális nemzetegység szent kívánalmát előmozdítani, trianoni országcsonkítások, szétdaraboltatások, szétszóródások közben és után is. Az integer magyarság lelki-kulturális minőségtudatának, s a megtagadhatatlan nemzeti jellegzetességek, identitásformák árnyalásának és kiteljesítésének jegyében. Erdélyben a legapróbb falvaknak, temetőknek, emlékhelyeknek, tájhazáknak is éppoly hatalmas a jelentősége, mint a látványos ódon városoknak, a természeti csodáknak vagy a varázslatos népi művészetek egész univerzumának. Együtt és egyszerre kell őrizni, ápolni, továbbörökíteni a magyarság minden értéksajátosságát, megtartó és megújító tradíciókat erősítve, érvényesítve.
A szellem embere a magyar nemzeti önismeret égisze alatt Erdélyben tehát foglalkozik történelemmel, művelődéstörténettel, folklórral, irodalommal, helytörténettel és honismerettel, s folyvást kutatja és elénk tárja az ősi népi szokásvilág, az etnografikus és a magaskulturális örökség ezer színben pompázó kincsesházát, annak felbecsülhetetlen fontosságú részleteit és egészét. A feltétlen kötődés és ragaszkodás morális imperatívuszával, s a megmaradás feladhatatlan perspektívájával. Számos nagyszerű tárgyi és szellemi néprajzi, néptudományi, kultúrtörténeti könyvét ilyen érzülettel alkotta meg Székely Ferenc is, s ezek közül az egyik utóbbi A megmentett hűség beszédes címet viseli. A Firtos Művelődési Egylet és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület adta ki Korondon és Székelyudvarhelyen 2012-ben – benne pedig huszonöt remek interjú a Sóvidék és környéke kiválóságaival. Székely Ferenc tanulságosan elbeszélgetett azokkal a jeles művész, író, írástudó társaival, barátaival (Ambrus Lajostól Bölöni Domokosig, Király Lászlótól Molnos Lajosig, Páll Lajostól Ráduly Jánosig sokakkal; s például a hírneves fazekascsaládból származó, s korondi gyermekkorát mindig oly lelkesen emlegető Józsa Judit kerámiaszobrászig), akik mind az elidegeníthetetlen otthonosság szükségességéről és törvényszerűségéről, a bölcsőhely szépségéről, a szülőföld örök vonzásáról és a „szerelmes földrajz” gyönyörűségéről vallanak. De Székely Ferenc otthon és elemében érzi magát egész szülő- és felnevelő hazájában, a Székelyföldön, Erdélyben, Vadasdon és Havadon, Erdőszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, s a Mezőségen, Pusztakamaráson is, ahol 1951-ben Sütő András (anyai ági) unokatestvéreként meglátta a napvilágot. És a kultúra mindeneseként, a szellem lankadatlan (és vándorló) szolgálatosaként szüntelenül menti át ő is a hűséget, az értékek szerelmét „a túlsó partra”, a jövőbe.
Emlékrajzok, beszámolók, vallomások – karcolatok, kisesszék, jegyzetek, arcképvázlatok, krónikás tudósítások megannyi színes mozaikdarabkája kerekedik szép összképpé mostani új kötetében is. A sokoldalúság, sokműfajúság diktálta írások együttese: összességében tehát az értéktudatos sorsvállalás megragadó dokumentuma, manifesztuma. Ihletett gondolatokkal, emlékezésekkel, feljegyzésekkel beszél a szerző régi és kortárs erdélyiekről, s az egyetemes magyarság sokféle törekvéséről, jelenségéről, hiteles képviselőjéről.
Megható emlékidézéssel búcsúzik el Székely Ferenc olyan nemrég elhunyt nagyjainktól, mint Csoóri Sándor vagy Jókai Anna, és erdélyi kapcsolataikat, Erdély-szeretetüket is megkapón domborítja ki – miképpen Szabó Magdáét is, akinek utolsó Erdélybe küldött leveléről tudósít („az egyetemes magyar kultúra féltve őrzött aranyporszemei” között). Levelezés kapcsán pillanthatunk meg erdélyi tudós nagyságokat is – a nyelvész Szabó T. Attilát (az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár című korszakos munka fémjelzőjét) vagy a néprajzos Dr. Kós Károlyt, a halhatatlan író egyik fiát. Végtelenül megrendítő, ahogyan például a magyar és a világhistória legkülönfélébb időszakai között szellemi értelemben száguldozó Lászlóffy Csaba utolsó napjairól hallunk: a nagybeteg író még halála előtt röviddel is dedikált könyveket küldött a vele már előtte interjú révén is szeretettel megismert szerzőnek, s hogy halála másnapján felesége, Lászlóffy Enikő is levelet írt neki hallatlan lelkierőről adva tanúbizonyságot. S az is, ahogyan a lét és a pusztulás végzetes történelmi és egzisztenciális sorshelyzeteit a bámulatos regényeiben olyannyira bravúrosan részletező szenzibilitással megjelenítő Pusztai János már nem tudott válaszolni a neki szánt kérdésekre. Ugyancsak „in memoriam” hallunk Fodor Sándorról, a Csipike-történetek rendkívül népszerű prózaírójáról, akinek saját megfogalmazása szerint szép élete és nagy fájdalma volt (egyik kislányát gyermekkorában elvesztette). De igen mélyértelmű, ahogyan gyergyószentmiklósi magányában az egyik legkiválóbb novellista, Györffi Kálmán is megnyilatkozik és a mai világ sok keserűségét sorolja.
A vadasdi születésű – s Petőfi, Arany nyomdokán a népi-nemzeti irányhoz tartozó – Jakab Ödön drámaíró, költő, irodalomtörténész akadémikus munkásságára emlékeztek lélekgazdagító ünnepséggel nemrégen a helybéliek, emlékszobát, kiállítást avattak, hazafias verseit szavalták, és szemléletesen igazolták, hogy miképpen lehet nemes eszményekkel és kitartó törekvésekkel fenntartani és bővíteni egy-egy klasszikus elődünk kultuszát. Az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület ugyancsak ilyen erőfeszítéseket tesz, hogy a magyar kultúra mindnyájunkat éltető energiáit megtarthassa.
Gyermekkori olvasmányélmény révén bukkan fel Gyóni Géza költői-emberi alakja, erdélyi látogatása kapcsán Móricz Zsigmond író-lánya, Móricz Virág, aztán vadasdi útja közben az erdélyi magyar történelmi szociográfia mestere, irányadó „szellemi csillaga”, – az egyébként olykori dacossága közepette is közvetlen, jó humorú – Bözödi György, s aztán az ő temetésén csodálatos búcsúztatót beszédet mondó Czine Mihály, az egyetemes magyar irodalom ékesszólású, aranyszavú „vándorprédikátora”. A kedves vagy szomorú, kedélyes vagy kesergő hangnemű beszámolók mind-mind életesek, miközben lélekemelők, stílusuk magával sodró, s így különösképpen sugározzák a rajongásig szeretett tiszta források üzenetét. Olykor vidámító közelképekkel, igézetes életképekkel fűszerezett előadásmód által.
Természetszerűen több írás is szól Sütő Andrásról, napjaink máris legendássá vált személyiségéről – a rokoni szálak okán is. A ma is álló Sütő-ház jelképesen is irányadó jelzés a világba: egy szűkös falucskában is születhet világirodalmi jelentőségű „írófejedelem”; „Egy kút van az udvaron, szomjúságoltó erőforrással, ahová gyakran visszatérhetünk, s nemsokára letelepedhetünk a cöveklábú asztalhoz is… / Nappal a lélek harangjai hívogatnak Pusztakamarásra, éjjel a ház fölött őrködő fényes csillag mutatja az utat.” A pusztakamarási családi emlékek, élmények, tűnődések kiterjednek azután a második világháborús szörnyűségekre, vagy Kemény Zsigmond porladó sírjára és a mai szórványmagyarság egyre keservesebb helyzetére. A bensőséges leírások az utókornak jeleket hagyni kívánó kortanú tollából fakadnak, aki Sütő András soproni szobrának felállításáról is megemlékezik – s újra és megint meghitt tónusban hitelesítve a korszakos egyéniség Sütő András emberi alkatának mindőnk számára olyannyira megbecsülendő vonásait, tulajdonságait. S ehhez kapcsolódik a Sütő András életművét könyveiben, monográfiáiban a legszuggesztívebben értelmező irodalomtudós, Görömbei András megjelenítése is (aki Sinka Istvánról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspárról, a népi írókról s az összes határon túli magyar irodalmakról is alapvető, eligazító, egyszersmind monumentális kézikönyveket hagyott ránk). De itt említhetjük a Hajdu Zoltánról („otthoni barátsággal”) készült érzékletes kisportrét is – ő hajdanán Sütő Andrással közösen is alkotott egy drámai művet.
Szováta város díszpolgáráról, a festőművész, grafikus Kusztos Endréről is méltó megemlékezést olvashatunk, az iparművész Bandi Dezsőről nemkülönben, vagy a fiatalabb korában eltávozott Molnár Dénes képzőművészről, de a néprajzkutató, etnobotanikus és etnozoológus Gub Jenőről vagy a szintén néprajzos-falukutató, lelkipásztor, egyház- és helytörténész Nagy Ödönről is; és Csávossy Györgyről, aki tréfásan úgy aposztrofálta magát, mint aki a borászok között a legjobb költő, s a költők között a legjobb borász. S más művészek, köztük a világhírű zongorista Bogányi Gergely is feltűnik egy ízes útirajz keretében, ahogyan csak egy csoport erdélyi vendégnek is ingyen ad hosszú és lenyűgöző koncertet. – És igen gondolatébresztő Gelu Pateanu, a magyar kultúra és irodalom kitűnő román barátjának, ismerőjének, fordítójának a felidézése is, merthogy az ilyen önzetlen emberség példát állíthatna mások elé: hogyan lehet a népek közötti tiszteletet természetes humanitással megvalósítani.
A marosvásárhelyi református kollégiumban tanította valaha az egyik tanár ezt a maximát – amely sugallatos szállóige és intelem is egyben (s most Nagy Ödön eleveníti fel) –: „Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember.” A magát ehhez tartó Székely Ferenc remek új könyve ugyancsak erre buzdíthat mindnyájunkat. Köszönet érte!
(Agria, 2017/2.)