(Székely Ferenc: Harangszó a szélben)
Ha jól számolom, ez a harmadik beszélgetőkönyve a szerzőnek. Én ugyan inkább évfordulós könyvnek mondom, mert mindegyik beszélgetés egy rendszerint tömör rákérdezésből és egy viszonylag terjedelmes válaszból álló kérdezz-felelek. Az évfordulós interjúműfaj viszont kivétel nélkül mindig kerek évszámhoz kötött, s a kerek túlnyomórészt a 70-edik, ami – ezt is elmondták már számtalanszor s épp a hetveneseknél – jó alkalom a számvetésre, főleg mert ami azután jön, ráadás az immár múló vagy éppen múlt időben összeállt életműre. Ha tehát be akarom zárni a kört, akkor azt mondom, ez a legújabb kötet tulajdonképpen emlékkönyv, mi több, az irodalom is csupa emlékkönyvből áll. Mi a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek emlékképeit, szavait, történeteit rögzítettük még a múlt évszázadból. De vannak itt mások is, nem csak írók. A rímfaragók (s ez nem lekicsinylés!) mellett van egy ihletett fafaragó (Sándor János), nyelvművelő (Komoróczy György), irodalomtörténész és –politikus (Pomogáts Béla), néprajzkutató (Albert Ernő), történészek (Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán), festőművész (Kedei Zoltán), író és folyóirat-szerkesztő (Csire Gebrtiella), ám azért költőből van a legtöbb (Balla Zsófia, Ana Blandiana, Éltető József, Kenéz Ferenc, Lászlóffy Csaba, Oláh István, Pethő László Árpád). Valószínű, Lászlóffynak ez az utolsó interjúja, nemrég halt meg szinte hetvenhat évesen. A lajstrom nem teljes, a mostani hetveneseknél joggal kérdi, aki kérdi, hol vannak József Attila-díjas, Balassi-kardos költőink. S itt nem csupa kisbetűs nemecsekek jönnek. Egy biztos, nem a kérdezőn, Székely Ferencen múlt, hogy kimaradtak, és az okok találgatásának most nincs értelme. A kötet előszavában írja Kántor Lajos: „A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak.”Én másként értelmezem ezt az egyetlen képet, nekem a szél nem hozza, hanem épp ellenkezőleg, elviszi a felismerhetetlenségbe a harangszót, ahol már csak csenddé válhat nemcsak a legszebb csilingelés, de még a kolompolás is.
Annak idején az Utunknak, az Igaz Szónak volt hasonló évfordulós rovata, ahol és akkor nem tűnt túlzásnak a túlzó jelzők felbuzgása, úgyhogy valósággal megdicsőült, aki úgy ülte meg hetven évét, hogy még be is került e lapok optikájába. Tán ezért kérdez röviden (és nem jelzősít sehogyan) Székely Ferenc, a többi viszont mind benne van a válaszokban. Vagy csak annyi és mindenképpen úgy, ahogyan az évfordulós személyiség látja és láttatni akarja. A könyv nem valamiféle Együtt!-érzést vált ki belőlem, ahogyan az alaphangot leütő előszó írójából igen. Ellenkezőleg: a műhelyek, még ha egy időben léteztek-léteznek, s egy (egyetemes emberi, mondjuk: közösségi) értelemre is hangoltak, sehol nem zártabbak és különvalóbbak, mint itt. Olyannyira, hogy némelyek egyenesen magányosak. Ha ez enyhíti a kijelentés szikárságát: ez a magány önként vállalt valami. Székely Ferenc érdeme, hogy ebben az így is, úgy is magyarázható alkotói világban lustrát csinál – leltárt, amit időről időre civilnek, katonának kötelezően el kell készítenie – egyébként a lustra régi katonai műszó – tudni, hogy vagyunk, s hogy mire volt, esetleg még mire lesz jó létezésünk és készenlétünk az írásra.
Lábjegyzetként: Székely Ferenc néprajzi író, helytörténész, lapszerkesztő Pusztakamaráson született 1951. június 5-én. A mezőségi Mócson tanult, majd Székelyudvarhelyen, a Mezőgazdasági Szaklíceumban, (a mai Eötvös-iskola jogelődje) végzett. Könyvtárosi szakképesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetem kihelyezett könyvtáros szakán, ma Vadasdon él és az erdőszentgyörgyi líceum könyvtárosa. 1970-től közli – elsősorban néprajzi jellegű – írásait különböző lapokban. A közelmúltban három interjúkötete jelent meg: 2012-ben A megmentett hűség (beszélgetés 25 sóvidéki kortárs személyiséggel), 2014-ben A szülőföld ölében (beszélgetés 10 magyar íróval) és 2015-ben Harangszó a szélben (születésnapi beszélgetések). Utóbbi kötetei Százhalombattán, az Üveghegy Kiadónál jelentek meg. Néhány nappal ezelőtt ezt írta nekem: „Szeretem Székelyudvarhelyt, ott érettségiztem, életre való szép emlékeim vannak, amelyek elkísérnek, s lehetek a föld bármely sarkán, Udvarhely harangjait most is hallom… Talán ezért lett ennek a kötetnek a címe: Harangszó a szélben.”
(Udvarhelyi Híradó, 2015. május 15.)