Simon Lajos Zoltán: ADAMIK TAMÁS: CARMINA FRUCTIFERA

A fructifer ‘gyümölcshozó’ melléknév a klasszikus latin nyelvben ritka, először Seneca Erkölcsi leveleiben (98,5) fordul elő, szórványosan megvan a késő császárkor prózájában, Columellánál, Pliniusnál, de igazán elterjedtté Szent Jeromos Vulgata-fordítása nyomán az ókeresztény és a középkori latin irodalomban válik. „Ego autem, sicut oliva fructifera in domo Dei”, „Én azonban, mint zöldellő olajfa, olyan vagyok Isten hajlékában”, olvassuk a zsoltárban (52,10), „dans pluvias et tempora fructifera, implens cibo et laetitia corda nostra”, „adott nektek esőt és gyümölcsöt érlelő nyarat, ételt és a szívetekbe örömet”, mondja Barnabás és Pál apostol a pogány tömegnek Lisztrában (ApCsel 14,16, Szent István Társulat fordítása). A kötet tehát már címében is átfogja mindazon korszakokat, melyekkel Adamik Tamás filológusként foglalkozik, miként az eredeti versek
között gondosan elhelyezett műfordítások is tizenkét évszázad latin költészetének panorámáját nyújtják Horatiustól Clairvaux-i Szent Bernátig.
A szerző első, 80. születésnapja alkalmából megjelent verseskötete (Carmina Rustica. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2018) a hetes szám köré szerveződött, hét fejezetben hetvenhét, 1956-tól 2017-ig keletkezett saját verssel és műfordítással, s ezt kerekítette ki három költőtárs verslaudációja nyolcvanra. Az új kötet – megtartva az előző szerkezetét és a versek számozását – új ciklussal bővült. A Téli kertem virágai 24 új verset és 15 műfordítást foglal magába, így a kötet összesen 116 költeményt tartalmaz. Hódolat ez a szerző kedves költője, C. Valerius Catullus előtt, a nagy műgonddal megkomponált Catulli Veronensis liber ugyanis 116 költeményből áll. A kötet záródarabja is Catullust szólítja meg: „Drága Catullusom, itt berekesztem szép szavak árját, / Nálad több verset írni nekem tilos ám.” Idézzük itt föl, hogy Adamik Tamás első jelentős munkája, a Catullus verseihez írott kiváló kommentár több mint fél évszázada, 1971- ben látott először napvilágot, s azóta több kiadást megért.
Az új ciklus versei 2018 és 2023 között keletkeztek. A műfordításokból közölt szerény válogatás is ezen időszak termése, az elmúlt évtizedben ugyanis Adamik professzor négy vaskos kötetben (2014, 2017, 2020, 2022) megírta a középkori latin irodalom történetét, és a tömérdek szemelvény formahű fordítását is túlnyomórészt maga végezte el. Az új ciklus tehát éppúgy egy fáradhatatlanul munkálkodó, termékeny (fructifer), „férfi as élet” (51.) lenyomata, mint a korábbiak. Első olvasásra is szembetűnő, miként az Előszóban Deák-Sárosi László fölhívja rá a figyelmet, a versek rendkívüli formagazdasága. Megszólal a felező tizenkettes (Imádság koronavírus idején), a felező nyolcas (Sárga levél) és annak sorrövidüléses változata (Szárazság), vagy a harmadoló tizenkettes (Ősz), a tiszta hetes (Isten közelsége), az ötszótagú kissor (Ima igaz hitért), a szonett (Anyám szava), s természetesen az antik formák, így a szapphói strófa (Vágyakozás), a hexameter (B. Tóth Klára születésnapjára) vagy a disztichon (Epigramma).
Ki kell azonban térnünk itt a ciklusban elhelyezett szabadversek különleges szépségére. Izgalmas költői kísérlet a Hamvasi divináció, mely Ovidius elégikus disztichonjait oldja föl szabadverssé. Először érdemes talán Ovidiust idézni Gaál László fordításában: „Mert él Maeonides, míg áll Tenedos meg az Ide, / Míg rohanó Simois tenger ölére suhan. / Ascrai dalnok is él, míg musttól duzzad a szőlő, / S görbe kaszák döntik földre a búzavetést.” (Szerelmek 1,15,9–12); „Míg hitvány rabszolga, kemény apa, ronda kerítő, / És míg utcai lány lenne, Menander is él.” (1,15,17–18); „Míg csak Amor nyila száll, s szerelem tüze gyúl a szivekben / Halk szavu Albiusom, zengik a verseidet” (1,15,27–28). Adamiknál a költészet halhatatlanságát jövendölő sorok komolyságát éppen a szabadvers dísztelensége – és Ovidius sorainak az idézett versfordításnál pontosabb tolmácsolása – adja vissza: „Mert Homérosz élni fog, / ameddig Tenedosz és Ida hegye áll. / Élni fog Hésziodosz, / amíg musttól duzzad a szőlő. / Amíg ravasz szolga és bájos utcalány lesz, / Menandrosz is él. / S amíg szerelem virul / szívből dalolják a míves Tibullus / elégiáit.” Teljes egészében kellene idéznünk A béke című, hosszabb szabadverset, ahol a prózaian kopár mondatok szinte bibliai szózattá alakulnak: „Szeresd a békét! / Kérded, miért szeressed? / Mert boldogok a békességesek. / És minden ember boldog akar lenni. / És boldognak lenni csak békében lehet. / De hát miért csak békében boldog az ember? / Mert a békében rend van. / És tisztaság. / És ahol rend van, ott helyén vannak a dolgok. / Ahol tisztaság van, ott kellemes élni.” Hasonlóan veretes a Platón Timaiosza is, melyben a jambikus lejtés a görög tragédiák monológjait idézi: „Ha apád mondja ezt neked, vagy jó anyád, / mint avult, ósdi szokást egyszer csak elhagyod. / Ha papodtól hallod ezt a templomban / igeként, melyet követned illik életed során, / a pap ebből él, gondolod magadban, / s kenyerét félti, ezért prédikálja.”
Ez a sok évtizedes műfordító gyakorlattal csiszolt, oldott versbeszéd teszi izgalmassá a kötött formájú verseket is. Az alkaioszi strófában íródott Deák-Sárosi Lászlónak című költemény első sora berzsenyis hangulatú („Érett koromnak gondja, reménye”), utolsó sora horatiusi reminiszcencia („hörpintsd kupád”), maga a vers mégis a baráti beszélgetés meghittségével szólal meg.
A szapphói strófában íródott Vágyakozás fölütése Catullus híres, a magyar irodalomban Kölcseyt és Adyt is megihlető szerelmes versét (51. carmen) idézi: „Elborul szívem, odalesz nyugalmam, / Két szemem vibrál, nem is érzi arcod. / Vágyom utánad.” A költemény további része azonban már az istennőkhöz szóló antik és a középkori Mária-himnuszok hangulatát adja: „Fönt lebegsz égben lila csillagok közt. / Nagy hegyek trónján le-leülsz magasban. / Fényes út hívón csalogat ragyogva / Szikraesőben”.
Az ütemhangsúlyos verseket könnyed, letisztult dalszerűség jellemzi: „Én is mindig izgek-mozgok, / sóhajtozom, talpra ugrok, / itt kutatok, ott keresek, / földre nézek, égre lesek” (Sárga levél). Humoros kis életképet találunk a szerző 84. születésnapján (2021. augusztus 6.) keletkezett Szárazság című versben: „Én is csak úgy tengődöm: / tennivalóm mellőzöm. / Nézek bambán, sóhajtok, / már semmit sem óhajtok” Ám e versnek párja is van, az egy héttel később (2021. augusztus 14.) azonos mértékben íródott Isten közelsége, melynek strófái az előzővel feleselnek: „Dolgozom is szorgosan. / Munkám végzem gondosan: / kelő nappal együtt kelek, / udvart söprök, betűt vetek”. A József Attila-allúzió (Kertész leszek) nem véletlen. (Ne feledjük a szerzőnek a Szent István Akadémián tartott székfoglalóját, melynek tárgyául József Attilát választotta.) A ciklus egyik vezérmotívuma a világot jobbá tevő, szakadatlan tevékenykedés, alkotás öröme. Ez az életeszmény köti össze a barátokkal is: „Hetvenéves lettél immár, / munkálkodva szorgosan” (Kozma Lászlónak), „Hetvenkedj hát szorgosan, / Isten óvjon gondosan” (Köszöntő Szekeres Máriának).
Annak tudata, hogy „hasznos a létezés”, és „így téve Istent is követed talán” (Deák-Sárosi Lászlónak), az alföldi tanyavilágban eszmélődő, a csillagos ég alatt juhászkodó költő mélyen gyökerező, meghatározó élménye. Hol himnikus emelkedettséggel emlékezik meg erről: „Az én anyám / dolgos két keze / munkára fogta / gyermekeit” (Nyíri Erzsébet születésnapjára), hol humorosan: „Te is akarsz tanulni? – / emelte rám szúrós szemét a pap. / Vagy úgy véled, hogy többet ér tunyulni?” (Köszönet a kecskeméti piaristáknak). Vergilius Georgicájának híres sora jut eszünkbe: labor omnia vincit / improbus; „[A]z szüntelen valo munka mindeneket megh gyöz” (Régi iskolai fordítás).
S miként a Georgica világában, a szüntelen munka képes a letűnt aranykori állapotokat helyreállítani. „Színekkel telehinted e sápadt, szürke világot, / És ami megromlott, kifakult már, újra teremted” (B. Tóth Klára születésnapjára). Szorosan kapcsolódik ide a másik fő motívum, mely a teljes életműben, a saját versekben, de a közéjük beválogatott műfordításokban is újra meg újra megjelenik: a gondosan megművelt, bőségesen termő gyümölcsös képe. Igazi remeklés a költő kertjének leírása a Hamvas Béla: A magyar Hüperion című versben: „Látom, hogy öt hosszú málnasor / uralja felét. / Elől egy besztercei szilvafa őrködik, / hátul pedig egy százéves körtefa. / A kert bal fele még ennél is / több örömöt kínál: / elől és oldalt ribizlibokrok / koszorúzzák, / hátul pedig aranyeső / hinti rá aranyát.”
E rendkívül változatos darabokból álló versciklus, miként a Catulli Veronensis liber, igen jól átgondolt kompozícióba rendeződik. Első olvasásra is föltűnik két párvers, a már említett Diptichon (Szárazság, Isten közelsége), valamint a Hamvas Béla emlékét idéző két, szintén egymás mellé helyezett szabadvers. E két párvers három költeményt fog közre, mégpedig egy időmértékeset (B. Tóth Klárának születésnapjára), egy szabadverset (Platón Timaiosza) és egy ütemhangsúlyos darabot (Sárga levél). A kompozíció e magját hét vers előzi meg, és kilenc követi. Ezután jön a tizenöt műfordítás, s végül, az antik költőknél gyakori, szép pecsétként (szphragisz) a Catullust megszólító Epigramma. S miként Catullusnál, itt is meghatározó a folyamatos olvasást üdítővé tévő rendezőelv, a változatosság, a varietas. Folyton váltakoznak a versformák, a barátokat megszólító és az önreflexív versek, a himnikusan fenséges, a barátian közvetlen, az elmélkedő-imádságos, a humorosan emlékező, a derűs életöröm pillanatait megörökítő darabok. E versek látszólag egyszerűek – az ovidiusi „ars latet arte sua” elvére keresve sem találnánk jobb példát –, de sokadszori újraolvasásra is frissnek, meglepőnek hatnak. Adamik Tamás gazdagon termő gyümölcsöskertbe hív minket vendégségbe, olyan varázslatos kertbe, amely igazi fölüdülést nyújt a léleknek, s ahová újra meg újra visszatérni vágyunk. S várjuk, hogy a következő évek terméséből majd ismét kézbe vehessünk egy kötetre valót.

(Vigilia, 2025/1.)

Adamik Tamás: Carmina Fructifera

Adamik Tamás: Carmina Fructifera (versek és műfordítások)

Borítórajz és illusztrációk: B. Tóth Klára.
Oldalszám: 228
Kiadás éve: 2023
ISBN 9786156438232
Kedvezményes ár: 3400 helyett 2550 Ft.


Ebben a verseskötetben Adamik Tamás a 2018-ban Carmina Rustica címen kiadott 77 versét 116-ra egészítette ki. Azért éppen 116-ra, mert szeretett római költőjének, Catullusnak 116 verse maradt fenn, és ezt a számot az ő költészetét kutató klasszika-filológus tiszteletből nem akarja meghaladni. Az új verseket tartalmazó ciklus a Téli kertem virágai címet viseli. Versei tehát téli kertben (nem télikertben) nevelt virágok vagy már gyümölcsök. A virág ugyanis metaforaként gyümölcsöt is jelenthet. Ezt a jelentést sugallja a kötet Carmina Fructifera – „Gyümölcshozó versek” – címe is. Adamik Tamás kötetében a földművelés – mint a legősibb, a legfontosabb, a legszebb mesterség – és annak élettere, a falu, búvópatakként újra és újra visszatér, hogy figyelmeztessen a mai ember legfontosabb feladatára: „Műveljük kertjeinket!”

Adamik Tamás 85 éves

Augusztus 6-án ünnepelte 85. születésnapját Adamik Tamás klasszika-filológus, műfordító, költő, alapvető irodalomtörténeti kötetek és tankönyvek szerzője, aki tanyasi pásztorból, majd papnövendékből lett tanszékvezető professzorrá. Bölcsésznemzedékek számára felejthetetlenek ókori irodalomról szóló előadásai, a művelt nagyközönség pedig elsősorban Arisztotelész, Quintilianus és Martialis fordítójaként ismerheti. Diákkora óta írt verseket, amelyeket először az Üveghegy Kiadó gondozásában 80. születésnapjára megjelent Carmina Rustica című kötetében tett közzé. Adamik Tamásnak jó egészséget és töretlen alkotóerőt kívánunk. Isten éltessen, professzor úr!

Simon Lajos Zoltán: Adamik Tamás: Carmina Rustica

Alighanem egyedülálló verseskönyvvel gazdagodunk, amikor Adamik Tamás Carmina Rustica című. gyűjteményét kézbe vehetjük. Egyedülálló, hiszen ez a szerző első önálló verseskötete, amelyben azonban kereken hat évtized termésének legjavát válogatta össze: az első költemény 1956-ban született, a legújabbak 2017-ben. Ünnepi kötet: a szerző 77 költeményét a költőbarátok-költőtársak, Baka Györgyi, Paraszkeva és B. Tóth Klára köszöntő versei egészítik ki 80-ra, majd lezárásként következik a 81., Nyíri Erzsébet verse. A kis kötetet Deák-Sárosi László Előszava vezeti be, és az ő méltatása zárja. Végül megtaláljuk a szerző rövid életrajzát, a korántsem teljes bibliográfiából pedig képet kaphatunk a tudós filológus hatalmas és sokszínű tudományos munkásságáról.
Különleges a válogatás még egy szempontból is. A jelenkori pályatársak mellett meghívást kaptak a kötetbe a latin irodalom kutatójának örök barátai, halhatatlan költőtársai is. A 77 versből 19 ugyanis műfordítás: Adamik Tamás bravúros tolmácsolásában többször is megszólal az epigrammaköltészet fölülmúlhatatlan fejedelme, Martialis, azután Horatius, Ovidius, de hasonlóképpen megtaláljuk a kötetben a rég letűnt Pannonia megindító verses maradványait, egyebek között az aquincumi orgonaművésznő, Aelia Sabina emlékét megörökítő, feledhetetlen epigrammát. És ne feledjük, hogy Adamik Tamás nemcsak a klasszikus ókor, hanem a középkor irodalmának tudósa is. Hatalmas római irodalomtörténeti kézikönyve után nemrégiben a Szerb Antal által csak „hallgató századoknak” nevezett kora középkor latin irodalmát két roppant kötetben tárta a magyar olvasóközönség elé. Fölfedezhetünk tehát olyan, ma már alig ismert nagyszerű költőket, mint amilyen az V-VI. század fordulójának ragyogó csillaga, Magnus Felix Ennodius, akinek lenyűgözően szép kertleírásaiban gyönyörködhetünk. Olvashatjuk a VI. századi ír szerzetes, Columbanus férfiasan zord Hajósénekét, vagy a VII. századi toledói érsek, Eugenius fönséges Imádságát. S talán kevésbé közismert, hogy a szerző szlavistaként kiváló ismerője az orosz irodalomnak is, melyet a kötetben Borisz Paszternák Márciusc., rusztikus hangulatú versének gyönyörű tolmácsolása képvisel. Azért említem meg itt a fordításokat, mert az egész verseskötet szerkezetének kulcsfontosságú részét képezik. Különleges, de annál invenciózusabb szerzői elgondolás, hogy e műfordítások nem a saját költemények után, elkülönítve, mintegy függelékbe helyezve kaptak helyet, hanem alaposan átgondolt művészi kompozíció alkotóelemeivé válnak.
A kötet 77 verse ugyanis hét fejezetre tagolódik: Oltalmad alá, Válaszúton, Férfias élet, Szenvedély-Szenvedés, Találkozások, Elmúlás, Variációk. Ezen belül a szerző saját versei szigorú időrendben, gondosan keltezve követik egymást, megrajzolva a költői önéletrajzot. Az egyes fejezetek végén azonban helyet kapott egy-egy Kitekintés, melyben az említett költők veszik át a szót, mintegy párbeszédet folytatva a kötet szerzőjével. Szép példája ennek az Oltalmad alá című fejezetet lezáró, 1962. márciusában keletkezett Hópelyhek borongós hangulata: „Szállnak a hópelyhek, szállnak gyorsan kavarogva, / Rozzant ablakon át figyelem, hogy hullnak a mélybe, / Ámbár jó ideig makacsul s kétségbeesetten / csapkodnak még erre is arra is, égve a létért.” Ezt a mélabús meditációt azonban rögtön ellenpontozza az utána következő, szintén hexameteres Ennoidus-vers, A kertbe belépve, mely a költészet mágikus, minden rosszat megtörő erejéről szól, s melynek fordítása 2014-ben készült: „Tudd, aki lépteidet vezeted szép zöld levelek közt, / hogy szókész ember szava szebb kertet mutogathat. / Csábos a csíra, amit bölcs ajkad bíbora megfest. / Enyhe tavaszt ébreszt, ki virágot termel a télben. / Jéghideg árad szét: szavaid meleg évszakot érnek. / Szent erejétől végül meghátrálnak a kígyók.” A kötet forgatását még izgalmasabbá teszi, hogy számos megfelelést találunk egymástól távolabbra helyezett versek között is. A második fejezet (Válaszúton) lezárásában szintén egy Ennodius-verset olvashatunk, mely a műfordításban A kertkapu küszöbén címet kapta: „Zöldellő árnytól viruló kapu nyílik e kertre, / szőlő istene nyújt díszt neki jóakarón. / Dús levelű szövedékét fürtjeivel csinosítja, / s közben a nyár melegét szünteti kellemesen.” Ez a költemény ismét csak szépen föloldja a fejezetzáró Harag című vers melankolikus hangulatát, de óhatatlanul előhívja, mintegy megelőlegezi a 2015-ben keletkezett Verőcei kert másképpen című remek költeményt is: „Kertünk dél fele lejt, mondhatnám, fejtől a lábig. / Ritkás szőleje éltet, vére elűzi a gondom. / Fája, gyümölcse van. Almafa: egyik lent ül a kertben, / másik fent a hegyoldalon áll és sütteti lombját.”
Ebben a mesteri kompozícióban, mely a klasszikus római költők, Vergilius, Horatius, Tibullus csodálatosan fölépített köteteit idézi, minden vers jelentése megsokszorozódik a többi által, és arra készteti az olvasót, hogy újra meg újra kézbe vegye a kicsiny könyvet, mert akárhányszor lapozza föl, mindig új meg új kapcsolatokat, megfeleléseket fedezhet föl magának. Már csak azért is, mert a gyűjtemény egyes darabjait motívumbeli egyezések is egymáshoz rendelik. Az egyik ilyen meghatározó, az egész köteten végigvonuló alapmotívum a védettséget, elrejtettséget, aranykori harmóniát, tobzódó szépséget és szinte féktelen életörömöt hordozó kert szimbóluma, mondhatni ősképe: „Virágmezőben ültünk mind a ketten. / Köröttünk alma-, körte-, s szilvafák (Virágmezőben). Szőlőben sorjázik a rend. / Az ember is teremt, / mikor letérdelve lemetsz / óvesszőt, s eltemet / gizgazt, aztán aggódva vár, / jön-e a szőlővirág.” (Szőlőben). „Fája is van: alma, / édes íze halma / illatos kosárban / fekve vár a házban (Verőcei kert). Ízes itt szőlő, eper, édes alma. / Körte, ringló, sárgabarack s az őszi / megterem bőven, s a cseresznye, meggy is / ontja gyümölcsét.” (Füle júniusban). Jegyezzük meg itt: talán e pár idézet is megvilágítja, mi adja Adamik Tamás verseinek bűvös erejét: a klasszikus versformák lefegyverzően magabiztos alkalmazása, valamint költői nyelvének mesterkéletlensége, oldott természetessége, könnyed gördülékenysége, egyszersmind láttató erejű, szinte érzéki gazdagsága. Egy másik izgalmas, és önéletrajzi vonatkozásai miatt páratlanul jelentéstelített szimbólum a pásztoré és a pásztorkodásé. Megdöbbentő erővel érvényesül ez a Juhászkutyámhoz c. költeményben (1962), melyben egy nagyvárosi, elborzasztó ronccsá tett kutya látványa hívja elő a juhászkodással töltött serdülő évek emlékét. Ezt a költeményt azért is érdemes idézni, mert az idilli képek és a klasszikus formák fölényes ismerője itt a tárgyhoz jobban illő szabadvers, egyben a fölkavaró iszonyat leírásának mestereként mutatkozik be: „Ma azonban láttam valamit, / valami alaktalan öklömnyi férget, / egy vénasszony vonszolta, / felöltöztetve. / Elrémülve megálltam. / Az összeaszott korcs kutya / bukdácsolva cammogott előttem. / Élettelen szemében nyoma sem volt a tűznek. / Lankadt füle fonnyadtan lelógott. / Egész testén nem volt egy ép tag. / Régi barátom, Maxi, téged látlak megcsúfolva e szörnyben! / Ó, amikor együtt tereltük / a tengernyi nyájat! / Hány sötét éjjel voltál a társam / szeles viharokban. / Csak szóltam, s máris akár / a büszke sas, repültél, / és összeterelted a nyájat, / én meg csak heverésztem a fűben.” E komor vers falu és a város összehasonlításának ősi, ókori eredetű retorikai témáját írja újra nagyszerűen: „Jaj, ez a szívtelen nagy város mily könnyen / pusztítja a testet, a lelket! / Bizony én is alaposan elváltoztam füstös levegőjét szívva.” Ámde a költemény olyan, a tragikumot gyönyörűen föloldó képpel zárul, mely ismét csak érdemes a figyelmünkre, mert a pásztor szimbolikus alakját egy másik ősi képpel, a csillagok járásában megmutatkozó világtörvény, világrend képével kapcsolja össze: „De állok kőkemény hittel, / mert metsző tavaszi szél edzette az arcom, / friss levegőt árasztó éjszakák csillagai / szívembe vésték a törvényt, / és megtanított mosolyogni a telihold.” És itt újabb párhuzam kínálkozik, mégpedig az egy évtizeddel később, 1973-ban íródott Ars poetica c. költemény, melynek hangütése Berzsenyi férfias elmélkedéseit juttathatja eszünkbe: „Törvények szabják meg a csillagkép vonulását, / Nékik hódol a föld, amidőn meghozza virágát. / Őket imádja a Nap, hintvén tömjénsugarát dús / fénycsóvák özönével. A súlytól roskadozó kis / hangya előttük görnyedezik, mert érzi hatalmuk.” Poétikai kérdésekről szóló versnél nem szokványos fölütés: a mesterségbeli elveket, a költői hitvallást is az örök és változhatatlan világrendhez szabja a szerző: „Nem tudok én sasként szárnyalva lenézni magasból, / s így átfogni a
mindenség tereit s eredőjét. / Inkább jó kutyaként szaglászván járom a földet, / és a nyomot követem, tények tömegén verekedvén / át magam. Ám az igaz szépséget meglelem így is. / Ott, hol jó adatok sorakoznak mértani rendben, / nincs szükség sem cifra szavakra, sem ékes igékre, / és nem is illik a tényekhez színezni a szókat.” Érdemes fölfigyelnünk az ezt követő éles és meglepő váltásra, az ősi rendet követő, a szó művészetét is meghatározó pásztorélet ihletett és szuggesztív megjelenítésére: „Hogyha netán voltál egyedül már csillagos éjben / nagy legelő közepén, s csendben hallgattad a birkák / békésen neszező harapását és a kutyád gyors- / san suhanó rohamát, mert megszívlelte parancsod, / akkor tudnod kell, hogy a legszebb szó: az igen, nem.” Véletlen-e, hogy a kötet közepe táján elhelyezett nagyszerű költemény fölidézi a gyűjteményt záró, 77. darabot, mely a már említett Toledói Eugenius himnikus hangvételű Imádsága: „Istenem, égi király, aki létben tartod a kozmoszt, / én amit, Eugenius, kérek, add meg nekem áldón.” Mindenesetre találóan állapítja meg Deák-Sárosi László, hogy a kötet változatos témáit, mint a természet, a falu és az ember szeretete, a szerelem, az elmélkedés, a művészi reflexió és önreflexió, „mindenütt átitatja egy mély szakrális réteg”. Ezért sugároznak e versek, szóljanak bár bánatról, gyászról, szenvedélyről, a lélek háborgó tengeréről, elpusztíthatatlan derűt, életörömöt és bölcs megelégedést, ezért ragyognak mind, Baka Györgyi köszöntő versének címét kölcsönvéve „a létezés derűjében”. Ám korántsem valami mesterkélt, negédes idillről van szó, hanem egy viszontagságokban sem szűkölködő, küzdelmes, a kötet harmadik fejezetcímét idézve: valóban „férfias élet” során kivívott harmóniáról. Ahogy B. Tóth Klára nagy beleérzéssel írja: „Lent és fent – mihez is viszonyítsad vad lobogásod”.
És végezetül a kötet még egy különlegességét említeném meg: két súlypontját ugyanis az ifjúkori meg öregkori versek adják: az első húsz költemény a 60-as években született, míg a 2000-es éveket huszonhat költemény képviseli. Annál csodálatosabb, hogy a korai és kései versek között nem érzünk törést, egyazon szenvedély, egyazon áhítat, egyazon bölcsesség hatja át őket. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Paraszkeva versének címe: „80 éves? Téves! Gyermek, ifjú, vén egy időben.” És ide kívánkoznak még Nyíri Erzsébet frappáns verssorai is: „Reneszánsz lélek / a globális világ / útvesztőiben.” Mert ezek nem olyan versek, amelyek olvasásához külön szaktanulmányokra, a szaktanulmányokhoz pedig legalábbis a Bakos-féle Idegen szavak szótárára volna szükség, hogy alaposan elmagyarázzák nekünk, az adott költemény voltaképpen miért is szép. A Carmina Rustica olyan verseket kínál, amelyek rögtön magukkal ragadnak, dalszerűségükkel, lebilincselő muzsikájukkal azonnal befészkelik magukat emlékezetünkbe.
Külön köszönet illeti az Üveghegy kiadót a tartalomhoz tökéletesen illeszkedő, szemet gyönyörködtető és zsebbe kívánkozó kiállításért, nem kevésbé B. Tóth Klárát az ihletett illusztrációkért. Olyan kötetet kaptunk ezáltal, amelyet lehet és érdemes is magunkkal vinnünk egy-egy utazásra, elő lehet venni a vonaton, a kertben, a folyóparton, a hegyekben, kint a szőlőben. Vidéken élőknek pedig huzamosabb nagyvárosi tartózkodásra javallott erősen. Érdemes újra meg újra föllapozni, lassan, figyelmesen olvasgatva ízlelgetni egy vagy két verset. Mert a Carmina Rustica igazi irodalom, amelyről oly szépen írta Cicero az Archias költő védelmében elmondott híres beszédében: „az ifjúságot neveli, az öregséget gyönyörködteti, a szerencsés körülményeket még szebbé teszi, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújt, gyönyörködtet otthon, nem akadályoz a forumon, velünk tölti az éjszakát, velünk vándorol, és velünk vonul el falura.” (Trencsényi-Waldapfel Imre ford.) Nem könnyen lefordítható sorok ezek, ezért érdemes eredetiben is idézni: „haec studia adulescentiam alunt, senectutem oblectant, secundas res ornant, adversis perfugium ac solacium praebent, delectant domi, non impediunt foris, pernoctant nobiscum, peregrinantur, rusticantur.”

(Életünk, 2018/11.)

Adamik Tamás: Carmina Rustica

Adamik Tamás: Carmina Rustica (versek és műfordítások)

Borítókép és illusztrációk: B. Tóth Klára
Oldalszám: 168
Kiadás éve: 2018
ISBN 9786155359507
Kedvezményes ár: 2800 helyett 2100 Ft.

A kiadvány megjelenését Budapest Főváros XV. kerületi Önkormányzata támogatta.


“Különleges verseskötetet tart a kezében a kedves olvasó. Ez a gyűjtemény Adamik Tamás saját költeményeit és verses műfordításait tartalmazza, szám szerint hetvenhetet, és még három olyan költeményt, amelyet pályatársak írtak az ő tiszteletére nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Ezek a versek a klasszika-filológus műveltségéhez méltó módon igényes formakultúrán alapulnak. Adamik Tamás megidézi a klasszikus verssorokat és strófákat a disztichontól a szapphóiig, de nem idegenek tőle a tradicionális hangsúlyos-rímes formák, sőt a szabad vers sem. Tematikailag jellemző rájuk a szerelem, az elmélkedés, a természet, a falu és az ember szeretete, a művészi reflexió, mindez egy mély szakrális réteggel átitatva.”
(Deák-Sárosi László)

Adamik Tamás

Kecskemét, 1937. Klasszika-filológus, egyetemi tanár, műfordító, költő.

Kecskeméten érettségizett, majd az ELTE BTK latin-orosz szakán diplomázott 1966-ban. 1966-tól a Tankönyvkiadó idegennyelvi szakértője volt, 1973-tól az ELTE latin tanszékének oktatója, 1991-től 2002-ig tanszékvezető professzora, később professor emeritusa. 1976-ban a nyelvtudomány kandidátusa, 1989-ban doktora lett. Fő kutatási területe az ókori latin irodalom. Alapvető tanulmányok és monográfiák szerzője, műfordítóként nevéhez fűződik – egyebek mellett – Arisztotelész Retorikájának, Quintilianus Szónoklattanának és Martialis epigrammáinak magyarítása. 2001-ben Apáczai Csere János-díjjal, 2012-ben a Magyar Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. Diákkora óta ír és fordít verseket, első önálló verseskötetét kiadónk jelentette meg.

Művei az Üveghegy Kiadónál:

Carmina Rustica (versek és műfordítások, 2018)
Carmina Fructifera (versek és műfordítások, 2023)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás