(P. Szatmári Erzsébet – Pásztor Bertalan: Kaleidoszkóp)
Egy könyv két szerzőtől: egy régi, sokkönyves írótól és egy pályakezdő, de tapasztalt embertől.
Párját ritkító könyvvel rukkol elő a Pásztor házaspár: mondhatni négykezest írtak emlékeikől.
Közösen, de mégis külön. Pásztorné Szathmári Erzsébet újszalontai gyerekkori emlékeiből fűzött remek novellacsokrot. Szabó Magdára emlékeztető stílusban, Pásztor Bertalan pedig tanári és közéleti pályafutásából villantott fel néhány részletet. Már csak ezért is találat a százhalombattai Üveghegy Kiadó által gondozott, az érdi Rózsa Nyomdában készült 340 oldalas kötet címe: Kaleidoszkóp.
Eredetileg a kézirat az Üzen a múlt címet viselte. A szerzők azonban meggondolták magukat, találóbbnak érezve a mindig más és más képet mutató gyerekjáték elnevezését, olyannyira, hogy még az alcímeket is megváltoztatták. A feleség által írt fejezetek Gyöngyfüzér helyett a kötetcímet, a férj által írt oldalak pedig az Újvárosi mozaikképek helyett az Újvárosi kaleidoszkóp címet kapták.
De ez csak érdekesség. Mint ahogyan az is, hogy a kötet ajánlóját költő, író fiuk, Pásztor Attila írta, tőle telhetően elfogulatlanul, viszont rávilágítva az írások egy közös és mindenképpen elismerésre méltó vonására: a nyelvezet, a stílus konzervativizmusára.
Amit, félreértés ne essék, dicséretnek szánunk. Manapság, amikor gyakran öncélú formakísérletek fedik el a művek jobb sorsra érdemes tartalmát, a kor divatjának nem behódoló nyelvezet (idézet Pásztor Attilától) valóban üdítően olvasmányossá teszi a könyvet.
Ami pedig nehéz időkről szól. Hogyan is lehetne másképp, amikor Pásztor Bertalan 1931-ben, házas- és hivatásbeli társa pedig 1936-ban született.
Mégis: a feleség szociográfiai mélységű (idézet a férjtől) kisgyerekkori novellái a trianoni határ mellé szorult kis falu életéről, ahonnan látni a nagyszalontai templomtornyokat a határ másik oldalán, ahová korábban ezer szállal kötődött a vidék, minden megpróbáltatás ellenére is képes felmutatni az idilli gyerekkort.
A férj lüktetőbb tempójú visszaemlékezései viszont (amelyek a kritika és a tanulmány tulajdonságait is ötvözik) tanári és közéleti működéséről, a közelmúltról festenek tanulságos és emlékezetes képet. Amiből személy szerint hiányolom ugyan a rendszerváltás idejének részletezését, de kénytelen vagyok elfogadni a tanár úr megjegyzését: még nem telt el elég idő ahhoz, hogy megfelelő rálátással és távolságtartással tekinthessen az elveszett illúziók éveire. De hát ideje van még bőven…
(Dunaújvárosi Hírlap, 2014. szeptember)