Bozók Ferenc az emberiség nem túl nagyszámú szabadcsapatából, az elhívás útján járó hűségesek fajtájából való, aki saját növéstervére figyelve egy pillanatra sem feledkezik meg az Assisi Szent Ferencre és Dsida Jenőre valló életszépségről és életörömről, illetve a mindezek foglalatát adó életszentségről.
Minden egyes írói, költői megszólalásában a dolgok, jelenségek és emberi minőségek evangéliumi esztétika jegyében történő megérintése és néven nevezése történik. Jól tudván és mélyen átélvén – verseiben és esszéiben szubjektív hitelességgel és hiteles szubjektivitással átlényegítvén – a Reményik Sándortól ismerős gondolatot: „Istenben az ember sír fel, emberben örül az Isten”.
A mostanival együtt tizenhárom kötetet jegyző Bozók Ferenc magyar, történelem és teológus szakos tanár, piarista szerzetes. Tanári pályáját Gyöngyöspatán kezdte, majd tanított a piarista rend kecskeméti, gödi, váci és mosonmagyaróvári iskoláiban. 2011 óta felszentelt pap. Verseivel és esszéivel sokak megbecsülését vívta ki az utóbbi másfél évtizedben.
Már első könyve (Szélkutya, 2007) is jelezte, hogy a költőként Isten áldotta tehetségű Bozók Ferenc az esszé műfaját is magas szinten műveli. Rejtett összefüggésekre fogékony, eredeti látásmódja, etikai érzékenysége és nagy műveltséganyagot mozgósító, tág horizontú szemlélete arra predesztinálja őt, hogy a kultúrhistóriai hagyománynak, s ezen belül evangélium és esztétikum érintkezésének izgalmasan újszerű olvasatát adja. Elegáns és élvezetes stílusú, mindig unikumszámba menő gondolatkísérleteit spirituális emelkedettséggel társuló, határozott világkép és az emberi létezés minőségéért érzett írástudói felelősség határozza meg.
A Véghelyi Balázs vezette, százhalombattai Üveghegy Kiadónál idén megjelent Magyar költők Jézusa harminchárom Jézus-verssel és rájuk vonatkozó reflexióval, ha úgy tetszik: az értékteremtő magány kontemplációjában kigyöngyözött kiseszszével tiszteleg a második isteni személy 33 köztünk töltött földi esztendejének. Miként a szerző előszavában olvashatjuk: „Vágytam felmutatni, hogy a magyar költők egy profánnak mondott évszázadban is milyen gyengéd szeretettel idézgették, hívták elő verseikben Jézus alakját”.
Bozók Ferenc – minden költőtől csak egy, a kötetkompozíció rendjébe és koncepciójába leginkább beleillő verset választva – az egymás mellé illesztett mozaikok árnyalatos gazdagságával úgy mutatja föl az Istenember egzakt módon soha meg nem ragadható alakját, hogy a versekhez társított tízmondatnyi meditációiban – lélekteljesen szakszerű és szakszerűen lélekteljes formában – összetéveszthetetlenül egyéni Jézus-élményét, illetve Jézus-képét is elénk tárja. Ha nem lenne ráírva a könyvre a szerző neve, jó eséllyel akkor is kitalálnánk, hogy ezeket a briliáns eszmélkedéseket, tűnődéseket kizárólag csak Bozók Ferenc írhatta.
A rendkívüli fegyelmezettséggel és körültekintéssel egyberostált Jézus-versek vonulata alfabetikus sorrendben halad Adytól, Áprilytól, Babitstól, Baka Istvántól Csorba Győzőn, Dsida Jenőn, Gárdonyi Gézán, József Attilán, Juhász Gyulán és Kassák Lajoson át egészen Nagy Lászlóig, Nemes Nagy Ágnesig, Pilinszky Jánosig, Utassy Józsefig, Weöres Sándorig. A kötet szerzőjének indíttatásáról és motivációjáról beszédesen árulkodik az előszó műhelytitkokba is beavató vallomása: „Czigány György lírai, meditatív hangú tízmondatos elmélkedéseinek fegyelme és sűrítési ereje inspirált, adta erre az ötletet, valamint a meditációs szövegek arányosítására való törekvés. Számos verset fájó szívvel és talán túlzott szigorral rostáltam ki a kötetből. Lehet, hogy ha tíz év múlva állítanék össze kedvenc Jézus-verseket, az a lista már jelentősen különbözne az idei, 2019-es válogatásomtól”.
Bozók Ferenc dicséretére legyen mondva, hogy mindenféle önkorlátozás és redukáltság dacára a szépen kikerekedő kötet mégiscsak a teljesség, a szemléleti világegész benyomását kelti. Ezúttal is arról győzvén meg a szeretetteljes elmélyültséggel és kellő alázattal közelítő olvasót, hogy a mennyiségileg viszonylag kevés a művészi-emberi minőség tekintetében olykor hihetetlenül sok és súlyos tud lenni.
A Magyar költők Jézusa című kötet legfőbb erényét és Bozók Ferenc legnagyobb érdemét abban látom, hogy a szeretetmisztikát a tudásmisztikával képes ötvözni. Ez a komplex élmény- és érzékenységformákat, magasságszférákat és mélységperspektívákat vegyítő szemlélet világító lámpásként jelzi az utat az unio misztika, illetve az alázat misztikája felé.
Az Istenre, a Jézus-követő magatartásra való ráutaltságot és az evangéliummal folytatott párbeszédet hangsúlyosan tematizáló kötetkompozíció egyik fontos tanulsága talán az lehet, hogy – a Sátánnal, ha úgy tetszik a létrontás és létabszurditás erőivel harcolva – méltó és üdvös, ha félelmet és fondorkodást feledve fordulunk a Fennvalóhoz. Amint azt a virtuóz módon megformált kötet egésze is sugározza, a kreatúratudat tisztasága és a teljes odaadottságot feltételező lélekteljes ima nélkül Istennek tetsző élet aligha képzelhető el.
Ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a legszebb imádság mégiscsak az igaz élet. A kötetben olvasható versek és reflexiók ehhez nyújthatnak számunkra felbecsülhetetlen értékű ösztönzést és bátorítást.
(Agria, 2020/1.)
