Alighanem egyedülálló verseskönyvvel gazdagodunk, amikor Adamik Tamás Carmina Rustica című. gyűjteményét kézbe vehetjük. Egyedülálló, hiszen ez a szerző első önálló verseskötete, amelyben azonban kereken hat évtized termésének legjavát válogatta össze: az első költemény 1956-ban született, a legújabbak 2017-ben. Ünnepi kötet: a szerző 77 költeményét a költőbarátok-költőtársak, Baka Györgyi, Paraszkeva és B. Tóth Klára köszöntő versei egészítik ki 80-ra, majd lezárásként következik a 81., Nyíri Erzsébet verse. A kis kötetet Deák-Sárosi László Előszava vezeti be, és az ő méltatása zárja. Végül megtaláljuk a szerző rövid életrajzát, a korántsem teljes bibliográfiából pedig képet kaphatunk a tudós filológus hatalmas és sokszínű tudományos munkásságáról.
Különleges a válogatás még egy szempontból is. A jelenkori pályatársak mellett meghívást kaptak a kötetbe a latin irodalom kutatójának örök barátai, halhatatlan költőtársai is. A 77 versből 19 ugyanis műfordítás: Adamik Tamás bravúros tolmácsolásában többször is megszólal az epigrammaköltészet fölülmúlhatatlan fejedelme, Martialis, azután Horatius, Ovidius, de hasonlóképpen megtaláljuk a kötetben a rég letűnt Pannonia megindító verses maradványait, egyebek között az aquincumi orgonaművésznő, Aelia Sabina emlékét megörökítő, feledhetetlen epigrammát. És ne feledjük, hogy Adamik Tamás nemcsak a klasszikus ókor, hanem a középkor irodalmának tudósa is. Hatalmas római irodalomtörténeti kézikönyve után nemrégiben a Szerb Antal által csak „hallgató századoknak” nevezett kora középkor latin irodalmát két roppant kötetben tárta a magyar olvasóközönség elé. Fölfedezhetünk tehát olyan, ma már alig ismert nagyszerű költőket, mint amilyen az V-VI. század fordulójának ragyogó csillaga, Magnus Felix Ennodius, akinek lenyűgözően szép kertleírásaiban gyönyörködhetünk. Olvashatjuk a VI. századi ír szerzetes, Columbanus férfiasan zord Hajósénekét, vagy a VII. századi toledói érsek, Eugenius fönséges Imádságát. S talán kevésbé közismert, hogy a szerző szlavistaként kiváló ismerője az orosz irodalomnak is, melyet a kötetben Borisz Paszternák Márciusc., rusztikus hangulatú versének gyönyörű tolmácsolása képvisel. Azért említem meg itt a fordításokat, mert az egész verseskötet szerkezetének kulcsfontosságú részét képezik. Különleges, de annál invenciózusabb szerzői elgondolás, hogy e műfordítások nem a saját költemények után, elkülönítve, mintegy függelékbe helyezve kaptak helyet, hanem alaposan átgondolt művészi kompozíció alkotóelemeivé válnak.
A kötet 77 verse ugyanis hét fejezetre tagolódik: Oltalmad alá, Válaszúton, Férfias élet, Szenvedély-Szenvedés, Találkozások, Elmúlás, Variációk. Ezen belül a szerző saját versei szigorú időrendben, gondosan keltezve követik egymást, megrajzolva a költői önéletrajzot. Az egyes fejezetek végén azonban helyet kapott egy-egy Kitekintés, melyben az említett költők veszik át a szót, mintegy párbeszédet folytatva a kötet szerzőjével. Szép példája ennek az Oltalmad alá című fejezetet lezáró, 1962. márciusában keletkezett Hópelyhek borongós hangulata: „Szállnak a hópelyhek, szállnak gyorsan kavarogva, / Rozzant ablakon át figyelem, hogy hullnak a mélybe, / Ámbár jó ideig makacsul s kétségbeesetten / csapkodnak még erre is arra is, égve a létért.” Ezt a mélabús meditációt azonban rögtön ellenpontozza az utána következő, szintén hexameteres Ennoidus-vers, A kertbe belépve, mely a költészet mágikus, minden rosszat megtörő erejéről szól, s melynek fordítása 2014-ben készült: „Tudd, aki lépteidet vezeted szép zöld levelek közt, / hogy szókész ember szava szebb kertet mutogathat. / Csábos a csíra, amit bölcs ajkad bíbora megfest. / Enyhe tavaszt ébreszt, ki virágot termel a télben. / Jéghideg árad szét: szavaid meleg évszakot érnek. / Szent erejétől végül meghátrálnak a kígyók.” A kötet forgatását még izgalmasabbá teszi, hogy számos megfelelést találunk egymástól távolabbra helyezett versek között is. A második fejezet (Válaszúton) lezárásában szintén egy Ennodius-verset olvashatunk, mely a műfordításban A kertkapu küszöbén címet kapta: „Zöldellő árnytól viruló kapu nyílik e kertre, / szőlő istene nyújt díszt neki jóakarón. / Dús levelű szövedékét fürtjeivel csinosítja, / s közben a nyár melegét szünteti kellemesen.” Ez a költemény ismét csak szépen föloldja a fejezetzáró Harag című vers melankolikus hangulatát, de óhatatlanul előhívja, mintegy megelőlegezi a 2015-ben keletkezett Verőcei kert másképpen című remek költeményt is: „Kertünk dél fele lejt, mondhatnám, fejtől a lábig. / Ritkás szőleje éltet, vére elűzi a gondom. / Fája, gyümölcse van. Almafa: egyik lent ül a kertben, / másik fent a hegyoldalon áll és sütteti lombját.”
Ebben a mesteri kompozícióban, mely a klasszikus római költők, Vergilius, Horatius, Tibullus csodálatosan fölépített köteteit idézi, minden vers jelentése megsokszorozódik a többi által, és arra készteti az olvasót, hogy újra meg újra kézbe vegye a kicsiny könyvet, mert akárhányszor lapozza föl, mindig új meg új kapcsolatokat, megfeleléseket fedezhet föl magának. Már csak azért is, mert a gyűjtemény egyes darabjait motívumbeli egyezések is egymáshoz rendelik. Az egyik ilyen meghatározó, az egész köteten végigvonuló alapmotívum a védettséget, elrejtettséget, aranykori harmóniát, tobzódó szépséget és szinte féktelen életörömöt hordozó kert szimbóluma, mondhatni ősképe: „Virágmezőben ültünk mind a ketten. / Köröttünk alma-, körte-, s szilvafák (Virágmezőben). Szőlőben sorjázik a rend. / Az ember is teremt, / mikor letérdelve lemetsz / óvesszőt, s eltemet / gizgazt, aztán aggódva vár, / jön-e a szőlővirág.” (Szőlőben). „Fája is van: alma, / édes íze halma / illatos kosárban / fekve vár a házban (Verőcei kert). Ízes itt szőlő, eper, édes alma. / Körte, ringló, sárgabarack s az őszi / megterem bőven, s a cseresznye, meggy is / ontja gyümölcsét.” (Füle júniusban). Jegyezzük meg itt: talán e pár idézet is megvilágítja, mi adja Adamik Tamás verseinek bűvös erejét: a klasszikus versformák lefegyverzően magabiztos alkalmazása, valamint költői nyelvének mesterkéletlensége, oldott természetessége, könnyed gördülékenysége, egyszersmind láttató erejű, szinte érzéki gazdagsága. Egy másik izgalmas, és önéletrajzi vonatkozásai miatt páratlanul jelentéstelített szimbólum a pásztoré és a pásztorkodásé. Megdöbbentő erővel érvényesül ez a Juhászkutyámhoz c. költeményben (1962), melyben egy nagyvárosi, elborzasztó ronccsá tett kutya látványa hívja elő a juhászkodással töltött serdülő évek emlékét. Ezt a költeményt azért is érdemes idézni, mert az idilli képek és a klasszikus formák fölényes ismerője itt a tárgyhoz jobban illő szabadvers, egyben a fölkavaró iszonyat leírásának mestereként mutatkozik be: „Ma azonban láttam valamit, / valami alaktalan öklömnyi férget, / egy vénasszony vonszolta, / felöltöztetve. / Elrémülve megálltam. / Az összeaszott korcs kutya / bukdácsolva cammogott előttem. / Élettelen szemében nyoma sem volt a tűznek. / Lankadt füle fonnyadtan lelógott. / Egész testén nem volt egy ép tag. / Régi barátom, Maxi, téged látlak megcsúfolva e szörnyben! / Ó, amikor együtt tereltük / a tengernyi nyájat! / Hány sötét éjjel voltál a társam / szeles viharokban. / Csak szóltam, s máris akár / a büszke sas, repültél, / és összeterelted a nyájat, / én meg csak heverésztem a fűben.” E komor vers falu és a város összehasonlításának ősi, ókori eredetű retorikai témáját írja újra nagyszerűen: „Jaj, ez a szívtelen nagy város mily könnyen / pusztítja a testet, a lelket! / Bizony én is alaposan elváltoztam füstös levegőjét szívva.” Ámde a költemény olyan, a tragikumot gyönyörűen föloldó képpel zárul, mely ismét csak érdemes a figyelmünkre, mert a pásztor szimbolikus alakját egy másik ősi képpel, a csillagok járásában megmutatkozó világtörvény, világrend képével kapcsolja össze: „De állok kőkemény hittel, / mert metsző tavaszi szél edzette az arcom, / friss levegőt árasztó éjszakák csillagai / szívembe vésték a törvényt, / és megtanított mosolyogni a telihold.” És itt újabb párhuzam kínálkozik, mégpedig az egy évtizeddel később, 1973-ban íródott Ars poetica c. költemény, melynek hangütése Berzsenyi férfias elmélkedéseit juttathatja eszünkbe: „Törvények szabják meg a csillagkép vonulását, / Nékik hódol a föld, amidőn meghozza virágát. / Őket imádja a Nap, hintvén tömjénsugarát dús / fénycsóvák özönével. A súlytól roskadozó kis / hangya előttük görnyedezik, mert érzi hatalmuk.” Poétikai kérdésekről szóló versnél nem szokványos fölütés: a mesterségbeli elveket, a költői hitvallást is az örök és változhatatlan világrendhez szabja a szerző: „Nem tudok én sasként szárnyalva lenézni magasból, / s így átfogni a
mindenség tereit s eredőjét. / Inkább jó kutyaként szaglászván járom a földet, / és a nyomot követem, tények tömegén verekedvén / át magam. Ám az igaz szépséget meglelem így is. / Ott, hol jó adatok sorakoznak mértani rendben, / nincs szükség sem cifra szavakra, sem ékes igékre, / és nem is illik a tényekhez színezni a szókat.” Érdemes fölfigyelnünk az ezt követő éles és meglepő váltásra, az ősi rendet követő, a szó művészetét is meghatározó pásztorélet ihletett és szuggesztív megjelenítésére: „Hogyha netán voltál egyedül már csillagos éjben / nagy legelő közepén, s csendben hallgattad a birkák / békésen neszező harapását és a kutyád gyors- / san suhanó rohamát, mert megszívlelte parancsod, / akkor tudnod kell, hogy a legszebb szó: az igen, nem.” Véletlen-e, hogy a kötet közepe táján elhelyezett nagyszerű költemény fölidézi a gyűjteményt záró, 77. darabot, mely a már említett Toledói Eugenius himnikus hangvételű Imádsága: „Istenem, égi király, aki létben tartod a kozmoszt, / én amit, Eugenius, kérek, add meg nekem áldón.” Mindenesetre találóan állapítja meg Deák-Sárosi László, hogy a kötet változatos témáit, mint a természet, a falu és az ember szeretete, a szerelem, az elmélkedés, a művészi reflexió és önreflexió, „mindenütt átitatja egy mély szakrális réteg”. Ezért sugároznak e versek, szóljanak bár bánatról, gyászról, szenvedélyről, a lélek háborgó tengeréről, elpusztíthatatlan derűt, életörömöt és bölcs megelégedést, ezért ragyognak mind, Baka Györgyi köszöntő versének címét kölcsönvéve „a létezés derűjében”. Ám korántsem valami mesterkélt, negédes idillről van szó, hanem egy viszontagságokban sem szűkölködő, küzdelmes, a kötet harmadik fejezetcímét idézve: valóban „férfias élet” során kivívott harmóniáról. Ahogy B. Tóth Klára nagy beleérzéssel írja: „Lent és fent – mihez is viszonyítsad vad lobogásod”.
És végezetül a kötet még egy különlegességét említeném meg: két súlypontját ugyanis az ifjúkori meg öregkori versek adják: az első húsz költemény a 60-as években született, míg a 2000-es éveket huszonhat költemény képviseli. Annál csodálatosabb, hogy a korai és kései versek között nem érzünk törést, egyazon szenvedély, egyazon áhítat, egyazon bölcsesség hatja át őket. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Paraszkeva versének címe: „80 éves? Téves! Gyermek, ifjú, vén egy időben.” És ide kívánkoznak még Nyíri Erzsébet frappáns verssorai is: „Reneszánsz lélek / a globális világ / útvesztőiben.” Mert ezek nem olyan versek, amelyek olvasásához külön szaktanulmányokra, a szaktanulmányokhoz pedig legalábbis a Bakos-féle Idegen szavak szótárára volna szükség, hogy alaposan elmagyarázzák nekünk, az adott költemény voltaképpen miért is szép. A Carmina Rustica olyan verseket kínál, amelyek rögtön magukkal ragadnak, dalszerűségükkel, lebilincselő muzsikájukkal azonnal befészkelik magukat emlékezetünkbe.
Külön köszönet illeti az Üveghegy kiadót a tartalomhoz tökéletesen illeszkedő, szemet gyönyörködtető és zsebbe kívánkozó kiállításért, nem kevésbé B. Tóth Klárát az ihletett illusztrációkért. Olyan kötetet kaptunk ezáltal, amelyet lehet és érdemes is magunkkal vinnünk egy-egy utazásra, elő lehet venni a vonaton, a kertben, a folyóparton, a hegyekben, kint a szőlőben. Vidéken élőknek pedig huzamosabb nagyvárosi tartózkodásra javallott erősen. Érdemes újra meg újra föllapozni, lassan, figyelmesen olvasgatva ízlelgetni egy vagy két verset. Mert a Carmina Rustica igazi irodalom, amelyről oly szépen írta Cicero az Archias költő védelmében elmondott híres beszédében: „az ifjúságot neveli, az öregséget gyönyörködteti, a szerencsés körülményeket még szebbé teszi, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújt, gyönyörködtet otthon, nem akadályoz a forumon, velünk tölti az éjszakát, velünk vándorol, és velünk vonul el falura.” (Trencsényi-Waldapfel Imre ford.) Nem könnyen lefordítható sorok ezek, ezért érdemes eredetiben is idézni: „haec studia adulescentiam alunt, senectutem oblectant, secundas res ornant, adversis perfugium ac solacium praebent, delectant domi, non impediunt foris, pernoctant nobiscum, peregrinantur, rusticantur.”
(Életünk, 2018/11.)
