BÖLÖNI DOMOKOS: Életünk szorításában

Székely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről

Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen „szervező elv”. Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok „vezetnek”, alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: „A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak”. Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.)
Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: „…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.” (Balla Zsófia)
„Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?” (Éltető József)
„A művész sehonnan sem tud ‘kiszabadulni’. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk.” (Kenéz Ferenc)

(Népújság, 2015. május 4.)

OLÁH ISTVÁN: (Udvarhelyi) harangszó a szélben

(Székely Ferenc: Harangszó a szélben)

Ha jól számolom, ez a harmadik beszélgetőkönyve a szerzőnek. Én ugyan inkább évfordulós könyvnek mondom, mert mindegyik beszélgetés egy rendszerint tömör rákérdezésből és egy viszonylag terjedelmes válaszból álló kérdezz-felelek. Az évfordulós interjúműfaj viszont kivétel nélkül mindig kerek évszámhoz kötött, s a kerek túlnyomórészt a 70-edik, ami – ezt is elmondták már számtalanszor s épp a hetveneseknél – jó alkalom a számvetésre, főleg mert ami azután jön, ráadás az immár múló vagy éppen múlt időben összeállt életműre. Ha tehát be akarom zárni a kört, akkor azt mondom, ez a legújabb kötet tulajdonképpen emlékkönyv, mi több, az irodalom is csupa emlékkönyvből áll. Mi a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek emlékképeit, szavait, történeteit rögzítettük még a múlt évszázadból. De vannak itt mások is, nem csak írók. A rímfaragók (s ez nem lekicsinylés!) mellett van egy ihletett fafaragó (Sándor János), nyelvművelő (Komoróczy György), irodalomtörténész és –politikus (Pomogáts Béla), néprajzkutató (Albert Ernő), történészek (Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán), festőművész (Kedei Zoltán), író és folyóirat-szerkesztő (Csire Gebrtiella), ám azért költőből van a legtöbb (Balla Zsófia, Ana Blandiana, Éltető József, Kenéz Ferenc, Lászlóffy Csaba, Oláh István, Pethő László Árpád). Valószínű, Lászlóffynak ez az utolsó interjúja, nemrég halt meg szinte hetvenhat évesen. A lajstrom nem teljes, a mostani hetveneseknél joggal kérdi, aki kérdi, hol vannak József Attila-díjas, Balassi-kardos költőink. S itt nem csupa kisbetűs nemecsekek jönnek. Egy biztos, nem a kérdezőn, Székely Ferencen múlt, hogy kimaradtak, és az okok találgatásának most nincs értelme. A kötet előszavában írja Kántor Lajos: „A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak.”Én másként értelmezem ezt az egyetlen képet, nekem a szél nem hozza, hanem épp ellenkezőleg, elviszi a felismerhetetlenségbe a harangszót, ahol már csak csenddé válhat nemcsak a legszebb csilingelés, de még a kolompolás is.
Annak idején az Utunknak, az Igaz Szónak volt hasonló évfordulós rovata, ahol és akkor nem tűnt túlzásnak a túlzó jelzők felbuzgása, úgyhogy valósággal megdicsőült, aki úgy ülte meg hetven évét, hogy még be is került e lapok optikájába. Tán ezért kérdez röviden (és nem jelzősít sehogyan) Székely Ferenc, a többi viszont mind benne van a válaszokban. Vagy csak annyi és mindenképpen úgy, ahogyan az évfordulós személyiség látja és láttatni akarja. A könyv nem valamiféle Együtt!-érzést vált ki belőlem, ahogyan az alaphangot leütő előszó írójából igen. Ellenkezőleg: a műhelyek, még ha egy időben léteztek-léteznek, s egy (egyetemes emberi, mondjuk: közösségi) értelemre is hangoltak, sehol nem zártabbak és különvalóbbak, mint itt. Olyannyira, hogy némelyek egyenesen magányosak. Ha ez enyhíti a kijelentés szikárságát: ez a magány önként vállalt valami. Székely Ferenc érdeme, hogy ebben az így is, úgy is magyarázható alkotói világban lustrát csinál – leltárt, amit időről időre civilnek, katonának kötelezően el kell készítenie – egyébként a lustra régi katonai műszó – tudni, hogy vagyunk, s hogy mire volt, esetleg még mire lesz jó létezésünk és készenlétünk az írásra.
Lábjegyzetként: Székely Ferenc néprajzi író, helytörténész, lapszerkesztő Pusztakamaráson született 1951. június 5-én. A mezőségi Mócson tanult, majd Székelyudvarhelyen, a Mezőgazdasági Szaklíceumban, (a mai Eötvös-iskola jogelődje) végzett. Könyvtárosi szakképesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetem kihelyezett könyvtáros szakán, ma Vadasdon él és az erdőszentgyörgyi líceum könyvtárosa. 1970-től közli – elsősorban néprajzi jellegű – írásait különböző lapokban. A közelmúltban három interjúkötete jelent meg: 2012-ben A megmentett hűség (beszélgetés 25 sóvidéki kortárs személyiséggel), 2014-ben A szülőföld ölében (beszélgetés 10 magyar íróval) és 2015-ben Harangszó a szélben (születésnapi beszélgetések). Utóbbi kötetei Százhalombattán, az Üveghegy Kiadónál jelentek meg. Néhány nappal ezelőtt ezt írta nekem: „Szeretem Székelyudvarhelyt, ott érettségiztem, életre való szép emlékeim vannak, amelyek elkísérnek, s lehetek a föld bármely sarkán, Udvarhely harangjait most is hallom… Talán ezért lett ennek a kötetnek a címe: Harangszó a szélben.”

(Udvarhelyi Híradó, 2015. május 15.)

ZSIDÓ FERENC: Töretlenül

(Székely Ferenc: Harangszó a szélben)

Tizenöt alkotóval – íróval, költővel, képzőművésszel, vagy éppen a humántudományok valamely ágazatának művelőivel – készített születésnapi beszélgetést Székely Ferenc, majd rendezte kötetbe Harangszó a szélben* cím alá. Szép vállalkozás, szép gesztus: hisz nemegyszer azt látjuk, hogy a pályájuk végéhez közeledő, vagy legalábbis annak delén túl lévő szerzők (a meginterjúvolt személyek hetven-hetvenöt vagy nyolcvan évesek) gyakorta úgy érzik, a világ túl nagyot változott, elfordult tőlük, emiatt keserűség és elbizonytalanodás vehet erőt rajtuk. Ilyen helyzetben jól jön minden pozitív jelzés, például egy ilyen „ünneplő interjú” is. Egyébként – hogy az iménti teóriát máris cáfoljam – az itt megszólaltatott alkotók egyikén sem érezhető megfáradás, elbizonytalanodás, annál több lendület, tetterő, további alkotókedv. Íme a névsor: Albert Ernő (néprajzkutató), Balla Zsófia (költő), Ana Blandiana (költő), Csire Gabriella (író), Éltető József (költő), Kedei Zoltán (festő), Kenéz Ferenc (költő), Komoróczy György (nyelvművelő), Lászlóffy Csaba (költő-író), Oláh István (költő), Pál-Antal Sándor (történész), Pethő László Árpád (költő), Pomogáts Béla (irodalomtörténész), Sándor János (fafaragó), Tófalvi Zoltán (történész-író). A listán végigtekintve láthatjuk, hogy a szépírók vannak túlsúlyban, de a kép színes. Az előszót jegyző Kántor Lajos így fogalmaz: „A megkérdezettek, nem annyira koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint, különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén, a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak. De mindjárt hozzátenném, ebben a felvonulásban érdemi helye van a román költőnőnek, Ana Blandianának (…)”.
Székely Ferenc gyakorlott újságíróként jól felkészülten kérdez, érezhető, hogy elmélyülten ismeri interjúalanyai sorsát, műveit. Bár vannak visszatérő, sematikus kérdések, ezek nem zavarók, inkább áttekinthetőbbé és összevethetőbbé teszik az egyes életpályákat. Jellemzően életút-beszélgetések ezek, összegző, értékelő jellegűek. Többnyire a teljes pályaív kirajzolódik: gyermekkori élmények, iskoláztatás, mesterek, szellemi központok, barátságok, művek, munkahelyek, alkotói hitvallások. Olykor döbbenetes részleteket olvashatunk – elég arra gondolnunk, hogy mindannyiuk pályaívében cezúraként van jelen a kommunista rezsim. Ennek ellenére a beszélgetések hangulata nem siránkozós. Székely Ferenc tapintatosan, de megpróbálja kihozni az alkotókból pályájuk sommáit: a pozitívumokat, megvalósításokat, és a kudarcokat, frusztrációkat egyaránt. A megkérdezettek mindegyike nyitott, önelemző, már-már gyónásszerűen őszinte, letisztultan, higgadtan képes végigtekinteni az elmúltakon. Nincsenek vádak, csak józan következtetések. Jól mondják: ebben a korban már mindenki tudja, mit ér és hol a helye, ez ad egyfajta nyugodtságot. Anélkül, hogy – helyszűke miatt – az egyes interjúkat külön méltatnám, vagy bármelyiket kiemelném, jólesően állapítható meg az optimizmus, az életkedv. Amint erre följebb is utaltam, a megkérdezettek többségének további tervei, elkészítendő munkái vannak, szó sincs az öregségből fakadó megfáradtságról, rezignációról. Inkább csak arról, hogy ami eddig volt, az kötelez a folytatásra.
Jó az, hogy megszületett ez a kötet, jó az, hogy Székely Ferenc újra fókuszba helyezte az „ezüstgeneráció” néhány prominens tagjának életművét. Olykor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy újat, ergo nagyot csak fiatal művészektől várhatunk, és hetven fölött már „lefutott pályáról” beszélhetünk. A kötetben szereplő szerzők utóbbi években megjelent alkotásai rácáfolnak erre, bizonyítva, hogy bizony az összegző művek gyakorta csak az életpálya végén születnek meg. Ezért hát a magam részéről a megszólaltatott szerzőknek további alkotóerőt kívánok, Székely Ferencnek pedig azt, hogy immár hagyományt teremtve a születésnapi beszélgetésekből, folytassa a sorozatot!

(Agria, 2015/2.; Háromszék, 2015. június 20.)

RÁTKAI BALÁZS: Táj és lélek

(Tóth Sándor: Táj és lélek)

Egykori rádiósként élénken emlékszem még arra, amikor úgy tizenkét évvel ezelőtt a Katolikus Rádió indulásánál Nagy Gáspár költő a kulturális szerkesztőség vezetőjeként elosztotta köztünk, munkatársak között a műsorokat. Azt hiszem, egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Tóth Sándor, akit nemcsak az Új Ember hetilapból, hanem már az egyetemről is ismertem, olyan műsort kapott, amelyben leginkább önmagát adhatta. Gáspár szerintem tudta, érezte, hogy sok-sok táj és szín, erős lélek és rengeteg mondanivaló gyűlt össze “Sanyi bácsiban”, ezért a Táj és lélek címet kapta a neki szánt sorozat. Talán az azóta is futó műsor sokezer hallgatója és a most megjelent hangoskönyv is bizonyítja, hogy Nagy Gáspár jól döntött annak idején. Tóth Sándor érdekesen, színesen és teljes lelkével kalauzolja a hallgatót – s most már az olvasót is – a hazai és európai tájakon, irodalomban, művészetekben. Nem száraz és tényszerű útikönyv ez, hanem vibráló, csapongó, múlt- és tájidéző kirándulás. Tóth Sándornak, a kitűnő előadónak szinte minden kőről eszébe jut egy történelmi személy, egy anekdota, egy kincs a magyar múltból, s egy pillanat alatt Erdélyben, a Felvidéken vagy éppen Rómában találjuk magunkat, attól függően, hogy a szerző milyen szálakat vesz fel éppen a történelem szőtteséből. Ahogyan Véghelyi Balázs, a könyv kiadója fogalmazott: “Kísérőnk szavakká formálja a tájak és a múlt néma üzenetét.” Tegyük hozzá: reméljük, lélek lett, lélek lesz belőle! Isten adja!

(ÚJ Ember, 2016. január 10.)

SALL LÁSZLÓ: A kitakarított magas Cé

(Gergely Tamás: Vadmalac és a kitartott magas Cé)

Szerzőnk Stockholmban él. Ez a város Tomas Tranströmer, a Nobel díjak, Strindberg, az ABBA és a szigetek városa. De a szerző városa is. Itt utazik naponta kétszer is az alagútban vagy ahogy itt stockholmiul nevezik a „tunnelbaná”- ban. De szerző akárhány éve is él itt nagy szeretettel olvassa ennek magyar megfelelőjét a Metrot, mert ő azt hiszi legalább ezzel áldoz magának s leendő olvasóinak, hogy ezt olvassa, az újságot. Egy megálló egy félperces.
Ott ül szerzőnk a metrón, olvassa a híreket s közben retteg minden megállónál, hogy aki felszáll, a következő utas, ő a halál, fel se néz, inkább olvas tovább, minden megálló egy újabb félperces. Ott ül szerzőnk a metrón s olvassa a Metrot. Ő egyszerre az Oscar Pistorius meg Reeva Steenkamp. Ő akinek a kezében a pisztoly van s ő aki ott ül a wc-ben, ami pont akkora mint a stockholmi metrón egy dupla szék. Ott ül fel sem néz a székről, már csak még egy megálló, már csak még egy utolsó félperces mára. S mert szerzőnk egy Vadmalac, makkot eszik. Korábban a Bükkben lakott, most „a másik új hazájában, a Makkosban”.
Koma, aki Vadmalac egyik társa, néha azzal jön haza a piacról cipelve magával a hírt „Azt mondják, nem is vagyunk mi makkosiak.” (…) „Azt mondják elesszük előlük a makkot”. A bükkösdisták ebből már azt is tudják, szerzőnk máshová való és azt is értik ebből, hogy a gazdagon terített makkos nem orvosság mindenre megoldásnak meg éppen nem nevezhető.
Olvasásban jártasoknak egyszerű a megfejtés, ezen írások mértékegysége: félörkényesek. S hogy éppen 66 van belőlük, nyilván ez lehet egy utalás az illyési 77 magyar népmesére. Ám előttünk e történetekben, a bükkösi emlékek ellenére is vagy tán épp azok miatt nem egy nemzet hanem egy azon kívül és erkölcsiségében azon jócskán felül álló óvatos ám néha dühös szemlélő áll a Vadmalac.
A szövegértelmezés asszociativ kényszere nélkül olvashatunk. Időmértékes próza ez s benne tele – a másik mérhető attribútum, a gondolat mértékegyesége – a gergelyi szóösszetételekkel. A félpercesek legjobban akkor hatnak ha legalább hatvanhat perc telik el olvasásuk között. Mert különben elmarad a testet – lelket – agya(r)t megrengető exisztenciális extázis. Szerzőnk Vadmalac származásáról többször is megemlékezik, beleszövi új életébe, kötődését kihangsúlyozza néha az ajánlásokkal (Cseke Gábor, Gulyás Miklós, Láng Zsolt, Jocó, Lőrincz György) is.
Gergely Tamás, az írófélpercelő, ha nincs is remény, ott áll mindig akár az elkövető akár áldozat képében, belülről mondja s belénk talál. Nagyjából mindig Vadmalac mondja, azt amit el kell mondani, de van úgy is, hogy neki adják a szájába. Vagy róla mondják! Róla, magáról mondja Szerző ezeket. „Vagy csak szavakkal kábítja magát meg másokat?” Nem kábítja, kibékíti mindennapjaink reménytelenségének kételyeiben botladozó lelkünk. A politikai korrektségre oly érzékeny korunkban az érzelmi korrektségtől áthatott Vadmalacunk a megfelelő pillanatban elejtett röfögései a lélek purgatóriuma.
Tisztásunk fölött a tiszta magas C. A Svéd Akadémia a Nobel-díj odaitélésekor így indokolta döntését: „Tomas Tranströmer tömör, letisztult költői képeiért, amelyek új fényben mutatják meg a valóságot”. Ennél jobban Gergely Tamás irásmüvészetét sem lehetne jellemezni. De az emlékezés tárgyáról nem fog majd kényszeresen eszünkbe jutni, mi bezzeg jobbak vagyunk. Esetleg az, hogy e félpercesek olvastán tán még lehetünk kevésbé rosszak egymással szemben, mellett.

(Brassói Lapok, 2016. január 7.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás